BEVEZETÉS.
ISTENNEL, A HAZÁÉRT ÉS SZABADSÁGÉRT.
A Rákóczi-czímer. Rajzolta Dőrre Tivadar.
MÁSODIK Rákóczi Ferencz az Örök Igazságnak ajánlotta könyvét, melyben leírta szabadságharcza történetét. Botorságnak tartotta volna elrejteni, vagy más színben feltüntetni a tetteket Isten előtt, a ki a multat, jelent, jövendőt mindenkinél jobban ösmeri. Munkáját egyedül azért írta meg, hogy tanúskodjék az igazság mellett, a mely Istennek ebben a művében, a szabadságharczban is megnyilatkozott.
A történelem lényegét abban kereste, hogy részletes, de legegyszerűbb előadása alapján kiderüljön, mik az ő emberi sötét tudatlanságának és mik az Örök Igazság isteni világosságának művei? Olyan kérdésekről vádolja magát, a mik alól a történelem öt éppen az Örök Igazság nevében mentegeti és többnyire föl is menti.
«Miről beszél a sírkő? – kérdezték a konstantinápolyi szent sírok utolsó lazarista őrei. – Miről beszél Zrínyi Ilona fiainak, a nagy, nemes II. Rákóczi Ferencznek a sírja? Rákóczi lelke! Ki írná le a te szépségedet? Ki tudna nevet adni annak a hatalmas érzelemnek, a melyből erőt merítettél? Ki tudja más, csak te, a kit hazának nevez az emberi nyelv! …»
Rákóczi alázatosan leborúlt az Örök Igazság előtt, de azzal szemben is bátran emelte föl a fejét, mikor megvallotta, hogy törekvései csak egynek nem árthattak: a hazának; mert az volt első és fő czélja, hogy fölszabadítsa nemzetét az idegen járom alól.
Szépen kezdődött a XVII. század Bocskay Istvánnal; maholnap rútúl végződik nélküle. Mint vagyunk, mint leszünk, híre sincs benne Bocskaynak, kit magyarjai már csak sóhajtva említenek. Vajha hevenyén nyomába hághatott volna Szent Istvánnak egy Bocskay István, Corvinus Mátyásnak egy Bethlen Gábor!
Fiatal költő volt II. Rákóczi Ferencz, mikor így borongott;[2] öregedve, negyedszázad mulva, mint történetíró, hivalkodás nélkül mondhatta el, hogy száz esztendő mulva az isteni gondviselés csodálatos útakon vele kezdette meg a szabadságharczot, mely Bocskay óta minden nemzedéknek osztályrésze volt. Annak a századnak öt szabadságharcza oly csodás arányú időközökben következett egymásra, hogy az idők hasonlósága és az emberek visszaemlékezései következtében úgyszólván egymást folytatták. «Mindegyikből maradtak a következőre öregek, a kik még emlékezének a multakról s lelkesíték a fiatalságot a szabadság szeretetére, elbeszélvén az azelőtt történteket.»[3]
Rákóczi jogos büszkeséggel mondhatta,[4] hogy olyan ősöktől származik, a kik Magyar- és Németországban egykor sokat áldoztak és tettek a szabadság fennmaradásáért. Édes elei, a hazához való szerelmökért s virágzó előbbi szabadságának helyrehozásáért mindenöket koczkára vetvén, véröket, hitöket áldozták fel. – Családjának nemzeti, politikai jelentősége mindenesetre ezekben az áldozatokban és tettekben gyökerezik, de csak Bocskay szabadságharczával kezdődik. Pedig a Rákóczi-család akkor már félezeréves volt. Abból a Bogát-Radvány-nemzetségből vált ki, a melynek őse Radvány nádor, Vid főispánnal együtt egyik oka volt, hogy «Árpádnak népét Salamonnal sok baj emészté.» Csépánt először az Aranybulla korában nevezték Rákóczinak és Zsigmond először a Hármaskönyv megalkotása után kevéssel írta magát Felsővadászi Rákóczinak. Őkmaguk különösebben sohasem érdeklődtek koruknak ezen nagy alkotásai iránt; de Isten úgy akarta, hogy a nemesi szabadság ezen biztosítékainak vértanúja az a kései unokájuk, II. Rákóczi Ferencz legyen, a kinek fiaiban már nemcsak a Hármaskönyv, hanem az Aranybulla megalkotójának vére is csörgedezett.[5]
I. Rudolf király 1597 május 27-ikén újította meg a Rákócziak czímerét, a melynek zöld hármas halmán aranykerék s rajta kiterjesztett szárnyú sas áll, ezzel a körírattal: Si Deus pro nobis, quis contra nos? (Ha Isten velünk, ki ellenünk?) Szent Pálnak, Szent Istvánnak ez a kérdése lebbent el a haldokló Bethlen Gábor ajakáról; s ez nemcsak a tüzes Rákócziaknak, hanem a higgadt Széchenyieknek is a jelszava. Bíztatás, vígasz mindenkinek, a ki az Aranybulla záradékában felhívást és kötelességet látott a magyar szabadság védelmére. Azonban ekkor még Bocskay István és Rákóczi Zsigmond is a német párt főemberei voltak s 1604-ben őket igazán «ágyúkkal kergették el a király hűsége mellől.» Egy esztendő mulva Bocskay, már mint Magyar- és Erdélyországok fejedelme, Rákóczi Zsigmondra bízta Erdély kormányát s a nagyvezér szerint «úgy tartotta ez országban, mintha önmaga két személy lett volna.» Bocskay halála után az erdélyiek őt választották fejedelemnek, hogy megőrízzék a szabad választás elvét s a török vagy német ne küldjön fejedelmet a nyakukra. Rövid uralkodás után csak akkor mondott le, a mikor ezt az elvet biztosítva látta.
Legöregebb fia, György, ötödmagával megesküdött, hogy nem nyugszik addig, míg Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet magyar királylyá nem koronáztatja. A választás megtörtént, de Bethlen nem engedte fejére tenni a hatalmában levő magyar koronát. Beérte vele, hogy – a minek II. Rákóczi Ferencz nevezte – a szabadság védője legyen s Erdélyt magyar nemzeti állammá, európai tényezővé tegye. Az ő politikai és katonai iskolájában növekedett Rákóczi György, a ki azután mint erdélyi fejedelem folytatta mestere politikáját. Ügyes diplomácziája az európai kérdéseket sohasem tévesztette szem elöl s a harminczéves háborúban nem csekély föladatra vállalkozott. Dédunokája utóbb a hollandokkal való összeköttetéseire[6] és arra a szerződésre hivatkozott, melyben a franczia és a svéd királyok a Rákócziaknak biztosították az erdélyi fejedelemséget, melynek fenmaradásáért tehát hatalmas európai államok kezeskedtek.[7] Esterházy Miklós többel, egyenesen avval vádolta I. Györgyöt, hogy mohón vágyódott magára a szent koronára is; és búslakodott, hogy a nagyszombati egyezségben, mely utóbb linzi béke név alatt kerűlt a törvénytárba,[8] a fejedelem mindent megnyert, a mit csak kívánni tudott. Bizonyos, hogy a lelkiösmeret szabadságát ebben már nemcsak a kiváltságos rendeknek, hanem az egész nemzetnek biztosította. II. Rákóczi Ferencz szerint ez a béke szilárdította meg az ország szabadságát, mely azonban később eltöröltetvén, helyreállítása őt, a dédunokát illette.[9] Oktató intésében (1637 október 14.) I. György arra buzditotta öregebb fiát s majdan utódát, György herczeget, hogy bátor és kész legyen hazája, nemzete szolgálatában, az Isten tisztességének oltalmában.[10] És II. György, a mint a felsőbbsége alatt egyesítette a hajdani Dácziának mind a három tartományát, talán helyreállítja Nagy Lajos király egykori birodalmát, ha politikáját nem rendeli teljesen protestáns vallása érdekei alá.[11] Lengyelország őt, családjával együtt, már 1654-ben bevette a lengyel hazafiak közé; de tatárokat, törököket zúdított reá s Erdélyben is hazátlanná tette, midőn a fejedelem X. Károly svéd királylyal Lengyelország felosztására szövetkezett. Hiában hivatkozott (1658 januárius 8.) a medgyesi rendek előtt arra, hogy őseik mindig azt tartották; dulce est pro patria mori és hogy a hazáért örömmel ontották véröket, vesztették életöket.[12] A törökkel szemben többé nem védhette meg Erdély függetlenségét. Unokája, II. Rákóczi Ferencz beszéli róla,[13] hogy mikor egy öreg és több dibdáb ágyúval karácsonytól[14] pünkösdig lövette a Barcsay ellenfejedelemnek hódoló Nagyszebent, az ott levő törökök minden lövés után rókafarkkal porozták le a bástyákat, «mint az apáczák az oltárt.» Néhány hét mulva, ahogy özvegye Báthory Zsófia mondta,[15] vére hullásával s élete letételével pecsételte meg nemzetéhez való szeretetét, magyaros magyarságát, s kereszténységét. «Míg élt, hazájának erős oszlopa s a nemzetére szakadó végső veszedelemben a vérrel és rabsággal teljes felhőket saját élete szerencséltetésével tartóztató s halasztó pajzsa volt.»
I. Rákóczi György.[16]
Báthory Zsófia névaláírása.[17]
A mikor először sarkalták lemondásra, II. György kijelentette, hogy egészen és sértetlenül kell megtartania a fejedelemséget, a jogot s minden törvényes czímet egyetlen fia, I. Rákóczi Ferencz számára, a kit Erdély már nyolczesztendős korában, 1652 februárius 24-ikén szabadon választott fejedelemnek s a szultán is megerősített. Ferencz különben sem részes az apjának tulajdonított vétekben, azon isteni elv (Ezekiel, XVIII. 20.) alapján, hogy a fiú nem viseli apja bűnét. Fejedelemségét tehát az isteni és a népjognál fogva szabad lesz, ha akarja, mintegy apai örökségképen visszaszereznie, vagy visszafogadnia, mihelyt az uralkodásra alkalmas kort eléri.[18]
Az erdélyiek azonban már II. György életében Rhédey Ferenczet, majd Barcsay Ákost, – hősies halála után pedig Kemény Jánost, majd Apafi Mihályt választották fejedelemnek. Ferenczre azért sem gondoltak, mert 1661-ben római katholikus lett,[19] ők pedig már kilencz esztendeje, kimondták, hogy ha protestáns vallását odahagyja, fölszabadúlnak hűségesküjök alól,[20] Ferencz nem is a fejedelemséget, hanem a szabadságot kereste,[21] mikor apósa, Zrínyi Péter bíztatására, fegyvert fogott a magyar alkotmány védelmére. De hozzátette, hogy a mikor hazája megmaradásáért életét, javait koczkáztatja, törvényei és szabadságai megtartásával mindvégig megmaradni kíván a király hűségében.[22] Gyönge volt ekkora föladatra. A fölkelés, a mely – Montecuccoli szerint – gonoszabb volt Bethlen, a csehek és a portugálok lázadásánál,[23] Zrínyi Péternek, Nádasdynak, Frangepaninak, Bónisnak a fejébe, Rákóczinak 400.000 forintjába, jövendőjébe, – Magyarországnak szabadsága romjaiba kerűlt. Fia, II. Rákóczi Ferencz, 38 év mulva keserűen jegyezte meg,[24] hogy édes atyjával a német nem tárgyalt rendesen. Csalárdszinű kegyelemosztásait követte az eperjesi vérpad és a sok mindenféle külön bizottság, a mi Bocskaynak és az ő elődeinek ünnepies tárgyalásait sohasem kísérte. Nem csoda – úgymond - ha azt következtették belőle, hogy hamis a német s meg akar minket csalni: «melyet, adja Isten, minden magyar úgy higyjen, a mint mondja és valahára már tanúljunk a magunk példáján.»
Meghívólevél I. Rákóczi Ferencz és Zrínyi Ilona esküvőjére.[25]
A négy fejedelemhez méltó volt a négy fejedelemasszony. Régi, vitéz, gazdag, nagy házból való valamennyi. Maga Rákóczi büszkén hivatkozott a Báthoryak királyi és fejedelmi családjára, a Ráthold- és Gútkeled-nemzetségből való Lorántffyakra és Zeleméryekre, a lengyel Kosztkák, Radzivillek, Zagreszkíjek, Szienievszkíják rokonságára, sőt arra is, hogy női ágon egyenesen a Palaiologos görög császári családból származik. Zsigmond második feleségének, Gerendy Annának hozománya az erdélyi úri családok atyafisága, rokonszenve és a kedves nő halála után tíz esztendővel Erdély trónja volt. Fiuk, I. György felesége, Lorántffy Zsuzsánna, a sárospataki uradalmon kívül egyébbel is növelte a Rákóczi-család tekintélyét. Ez a «fejedelmi méltósággal tündöklő» igazi magyar asszony férfias lélekkel igazgatta Erdélyt, míg ura 1644-5-ben a magyar alkotmányért és a vallásszabadságért harczolt. Rendkívül sokat tett a protestáns egyház, tanítás, közműveltség érdekében s ott kereste a szabadságot, a hol az államférfiak nem mindig keresték; a tanításban, a szószéken és az irodalomban. Báthory Zsófia kezével II. György az ecsedi uradalmat s a Báthoryak királyi és fejedelmi háza fényét kapta. «Szeresd feleségedet – intette őt atyja – annyi szeretettel és ragaszkodással, a mennyivel minden igaz férfiú tartozik nejének; de csak annyira, hogy ahhoz való szereteted hazádnak, nemzetednek, kiváltképpen az Isten tisztességének szeretetét feljebb ne haladja, ettől el ne vonjon. Mert feleséget még találhatsz, de hazát, nemzetet, Istent egynél többet nem.»
Lorántffy Zsuzsánna.[26]
Báthory Zsófia azonban elfelejtette, a mit utóbb unokája, II. Rákóczi Ferencz kérdezett a nemzettől, hogy «mi kényszerítette régen a dicsőséges Báthory-családot fegyverfogásra az Ausztriai Ház ellen?» Protestáns uráért elhagyta kath. hitét, hogy a Báthoryak dicső hagyományaival a Rákócziak necsak Erdély fejedelmei, hanem a lengyel protestánsok és a svédek segítségével Lengyelország királyai is lehessenek. Mikor ez a törekvés ura trónjába és életébe kerűlt, visszatért, sőt 17 éves fiát is magával vitte a katholikus hitre; mert «inkább akart a fejedelemségtől megválni, mint szent hitét elhagyni.»[27] Áttérése a XVII. század egyik legnagyobb magyar eseménye, mert úgyszólván jeladásúl szolgált a 13 vármegyében és az egész országban a katholikusok újabb térfoglalására.[28] Nem félelem szakította el vallásától, nem is világi dicsőség, mint végrendeletében (1660 május 16.) ura gyanította. Amazt nem ösmerte, emezt nem kereste. Hinni látszott, hogy fia, vagy unokája mint a szent római birodalom herczege könnyebben kerűlhet a katholikus Lengyelország trónjára, honnan a protestáns Erdélyen olyanformán uralkodhatik, mint ükapja, Báthory István. Egy emberöltő mulva, közhit szerint,[29] ilyes czélokra rejtette el a Rákócziak kincsét. De ura halála után azonnal (1660 június 10.) I. Lipót védelmébe ajánlotta magát és fiát s lemondott minden fegyveres ellenállásról; mert illőnek tartotta, hogy mindenki támogassa a királyt, a mikor egész erejével Magyarország védelmére vállalkozik.[30] Unokája, II. Rákóczi Ferencz, magasztalta és áldotta Istent, hogy kegyelmével őt megerősítette s állhatatossá tette elhatározásában, mely reá is átszármazott. Isten ájtatos szolgáló leányának, emberi vélekedés szerint szentéletűnek nevezte őt.[31]
I. Ferencz 21 éves korában Zborón 1666 márczius elsején vette el a 23 éves Zrínyi Ilonát,[32] Péter horvát bán leányát. A fiatalok sejtették, hogy a szokottnál nagyobb jelentősége van, mikor egymásnak holtig tartó hűséget esküsznek. Az elégedetlen főurak[33] az ő lakodalmukon határozták el, hogy élnek az Aranybulla záradékában adott jogukkal, a zsarnokságnak fegyveresen ellenállnak, az alkotmányos, független magyar királyságot török és franczia segítséggel helyre állítják.[34] Ferencz és Ilona első édes csókjának nemcsak a családi, hanem a nemzeti boldogság kezdetét kell vala jelentenie. Ilona vitéz tettekben férfias lelkű asszony volt, nemének és századának dicsősége, a Zrínyi-Frangepani-nemzetség utolsó dísze, mind a két urának méltó felesége; czímei, de kivált tettei következtében híres az egész világon; méltóságos a szerencsében, nagy a szerencsétlenségben. Konstantinápolyban, a galatai templomban így jellemzi a száműzöttet harminczöt esztendő mulva sírfelírata, a mikor összetört már minden, de minden reménye, mi szívét hazája és családja dicsősége iránt a zborói esküvőn eltöltötte.
I. Rákóczi Ferencz névaláírása.[35]
Távol legyen tőlem, hogy – a mit az ő fia kerűlni kívánt[36] – megírjam a Rákóczi-család történetét s elmondjam Erdély fejedelmeinek, II. Rákóczi Ferencz őseinek tetteit. De utalnom kellett arra a szabadságszeretetre és erős nemzeti érzésre, a mely ezeket az ősöket kivétel nélkül, ha nem is egyenlőképpen jellemezte. Bizonyára része volt benne az átöröklésnek, hogy a Rákócziak, Gerendyek, Lorántffyak, Báthoryak, Zrínyiek véréből támadt a magyar szabadság legeszményibb hőse, II. Rákóczi Ferencz. Egyik jezsuita tanára, Guttwirtt Menyhért, fényes ősei legfőbb dicsőségének 1690-ben azt tartotta, hogy II. Rákóczi Ferenczet ők adták a magyar nemzetnek.[37] De miképpen ő maga is hívatkozott az átöröklésre «úgy van a természettől rendelve – szólt fegyverre hívó manifestumában,[38] – hogy a magyarok nemes elméje el nem szenvedheti a bosszúságot; és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapotba vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál.»
Így történt, hogy nyolcz esztendeig küzdött nemzete élén azon zászlók alatt, a melyekre aranyos betűkkel íratta fel; «Cum Deo pro Patria et Libertate!» «Istennel a hazáért és a szabadságért!»
Rákóczi szabadságharczának föltett czélja, a hogy maga mondta,[39] «mindenek előtt az Isten dícsérete, kinek kegyelmes szent karjai által hazánkat felszabadítani reméljük.» Valóban bízott benne, hogy erős istenség őrzi a magyar nemzetet. «Isten ő szent felsége sok esztendőtől fogva szemlélte nemzetünknek az utolsó romlással küzködő sorsát. Látván, hogy senki sincs, a ki ügyét fölkarolná és ellenségeinek kegyetlenül sanyargató uralkodása alól fölszabadítaná: ő maga öltözött fegyverbe, nemzeti elfélemlett bátorságunkat megadta, szívünket fölemelte, velünk táborba szállt és hadakozásunkat az egész világ szemeláttára mintegy semmiből megindította. Isten mindezekben a maga csodálatos, még a teremtésben elkezdett és minden természeti dolog eredetében gyakorlott munkájának szabott rendjét tündököltette.»[40] Rákóczi ezekben a szép szavakban és máshol is mindenkor Isten ügyének tekintette a magyar nemzet ügyét; hitte, hogy őt is, az Isten szólította munkára és azért gondviselésébe ajánlotta magát.[41] Istenbe vetve hajónk horgonyát, az ég maga is hadakozik értünk; és «nem tulajdonítván e nyomorúlt nemzetségnek közönséges bűneit, midőn igaz ügyünknek ennyi gonoszak közt habzó hajóját a tovább való előmenetel széles tengerére bocsátjuk, Isten elvezérli azt gondviselése boldogító szelei által régi boldogságának bátorságos révpartjára és immár valahára megkoronázza az örökké való csöndességnek diadalmaskodó örvendezésével!»[42] Az igaz ügyet szerető Isten dolgainkat minden bizonynyal oly végre vezérli, a melyért magyar nyelvünk hálaadó szívvel örökké hirdeti az ő dicsőségét.[43]
I. Rákóczi Ferencz epitaphiuma.[44]
A magyar nemzet története bőségesen bizonyítja, hogy az Isten csodálatos gondviselése elejétől fogva védelmezte, megtartotta ezt a nemzetet, letapodott szabadságait helyreállította. Ha úgy látszott is, hogy a nemzetet tatár, cseh, török vagy német veti rabságba: mindazon nyomorúságok közt Isten oltalmat és gyámolokat állított neki, csodálatos segedelmével kiszabadította ellenségei kezéből.[45] Ezt a mostani hadakozást az isteni bölcseség, a maga titkos vége szerint, olyankor támasztotta, a mikor ez a nemzet kétségbe esvén hajdani szabadságairól, rabsága lánczát maga kovácsolta. De vezért adott neki, egyességre hozta elméjét, minden idegen segítség nélkűl táplálta ügyét. Időközönkint megengedi ugyan sorsa hanyatlását, reménysége hűlését, de minden homályban mutat olyan útakat, a melyeken boldogúlása czélját elérni remélik mindazok, a kik Istenbe vetvén reménységöket, elhitették magukkal ügyök igazságát és azt, hogy az isteni kegyelem el nem hagyja az igazságtalanul üldözötteket, ha úgy látszik is, hogy néha szorongatja őket.[46] Isten, a ki az emberi elmét meghaladó okokból indította ezt a hadakozást, elménk felett való módokkal vet annak véget.[47] Mert hiszen ha dicsekedhetik valamely nemzet a mindenható Ur-Istennek az ember okoskodását felülmúló nagy irgalmasságával, mások felett is méltán tulajdoníthatja ezt magának a mi nemzetünk és kiváltképpen tapasztalhatja magán az isteni kegyelemnek földerült bámulatos nagyságát.[48] Isten idáig is csodálatos útakon vezette dolgainkat; igyekezetünknek ezután is ő legyen bírája, törekvéseinket szent tetszése szerint ezentúl is ő kormányozza.[49]
II. Rákóczi Ferencz 1690-ben.[50]
Egyedűl Isten bátorítja őt sorsa tömérdek viszontagságaiban, a miket mindinkább növekedni s a viharos tenger hullámainak módjára dagadni lát.[51] Isten az ő sarkcsillaga, mikor a tengereken jár; vezetője a harczban, vígasza a veszedelmekben, horgonya a hajótörésben, egyetlen jutalma fáradozásainak;[52] de előbb messze földön, különböző országokon, tengereken és veszedelmeken kellett átvezetnie, mielőtt szívéhez szólt és fejedelmi kötelességeiről felvilágosította.[53] És a mikor eltelt Isten kegyelmével, úgy érezte, hogy szíve megerősödik és lelkét ragadja valami azon nehéz föladat felé, a melyek szemei elé tódúltak és tárúltak. Miért ne hitte volna tehát, hogy Isten akaratából kell akarnia mindazt, a mi ellene mond a nyugalmat kedvelő, önző szeretet ösztönének.[54] Midőn évek mulva megírta most kezdett küzdelmeinek történetét, azért ajánlotta azt Istennek, mint az örök igazságnak, mert egyedűl a puszta igazságot ismerte el vezérének; és mert méltóbbat nem ajánlhatott föl neki, mint Isten művét, a szabadságharcz tetteit, a mik az Úr dicsőségére és fölmagasztalására szolgálnak.[55] A küzdelem hevében is hirdette, hogy »Isten által felvett igaz ügyünk mellett való szíves munkálkodásunknak bizonysága jelen van önmagában.»[56] Érezte magában azt az isteni küldetést, a mely nélkűl a nemzetért nagyot nem tehet. Születése és egy szabad nemzet választása következtében Isten adott neki méltóságokat és czímeket, hogy azokat az ő dicsőségére használja. Bőségesen elárasztotta testi-lelki javakkal, ragaszkodást öntött belé állapota kötelességeinek teljesítésére, hitet és bizalmat adott lelkének.[57]
Isten, a ki porból vette föl ügyét s ingyen kegyelméből utóbb annyira vitte: azok segítsége nélkűl is boldogíthatja, a kik többé előmozdítani nem kívánják.[58] Az uralkodók fondorlataival nem sokat törődik; mert az országok dolgait Isten kormányozza.[59] «Tegyünk, a mennyit tehetünk; hagyjuk a többit Istenre, a kinek szent akarata teljesedjék be rajtunk, akár boldogúlásunk, akár veszedelmünk által.[60] Állandósággal megáldott szíve indulatával akarta követni az isteni felség hívogató, útmutató kegyelmét. Nem tekintette hadai számát, hanem az ő jóra, vagy rosszra vezető szent kegyelmét s akaratát vette czélul; mert hitte, hogy meg nem szégyeníti.[61] Hiszen nyilvánvaló, hogy Isten még csapásaival sem kívánja őket eltörleni, hanem egyetértésre, a hazához való hűségre bátorítja szíveiket. Eltörli azokat, a kik inkább az ellenséghez hajolnak. Nem is gondolkozik a jövendőről; mert elméje föl nem éri azokat a csodálatos útakat, a melyeken őket Isten kegyelme vezeti. Akármennyit csavarog az ellenség, akármennyi szemlét tart, akárhogy tetteti magát: csak nem megy tovább az isteni szent akaratnál. Inkább azokra a tennivalókra gondol, a miket szükségesnek lát, hogy Isten jóra vezető kegyelmét – ha merné mondani – emberi módon is segítse.[62] De bár haszontalan bízni a magunk erejében: megáld az Isten, ha megáldani akar.[63] És ha elfogadjuk kezéből a jót, miért ne fogadjuk el a rosszat is? «Példát mutathat Isten nemzetünkön akár igazságában, akár kegyelmében. Az elsőnek ostorát megérdemeltük, a másikra okot – megvallja – nem adtunk; de mivel az emberi hamisságnál nagyobb szokott lenni szent kegyelme, ezt is leginkább most remélhetjük, a midőn minden emberi segítség bizalmából csaknem kifogytunk.[64]
Még nem érkezett el az az idő, mikor Isten ködeibe akart hatolni,[65] hogy a hitlen ember – Arany János Dantejával – imádni tanúlja a köd oszlopában rejlő istenséget. De azt az isteni félelmet, a mely évek múlva úgy eltöltötte a száműzöttet, ki nem látja már a nemzetét harczra szólító ifjúban is? Szíve mélyén nincs-e ott már akkor is a tapasztalatokban megedzett férfiú hite:
«Teremtő vagy; mi méltóbb hozzád, mint részvétet érezni teremtményed iránt? Atya vagy; mi méltóbb, mint megszánni fiadat? Orvos vagy; mi illőbb, mint meggyógyítani a beteget? Ura vagy az uralkodóknak; mi nagyobb kegy tőled, mint megbocsátani szolgáidnak? Isten vagy; mi méltóbb hozzád, mint irgalmat gyakorolni?»[66] Istent később, az élettől megviselve sem felfogni, hanem imádni akarta. Nem kívánta megérteni műveit és cselekvése módját, hanem most a hazáért küzdve, később szemlélődve csodálni.[67] Ha nem igazította is minden cselekedetét Isten felé, sohasem vetette el a vallás alapjait, a mik a révedező lelkiösmerettől elhomályosítva megmaradtak szívében, mint a hamuval takart szikra.[68] A kegyesség és a vallásos élet gyakorlásában már csak azért is buzgólkodni kívánt, mert azt hitte, hogy a vallás külsőségei nélkűl jól uralkodni nem lehet.[69] Tetthez abban a meggyőződésben fogott, hogy mint fejedelemnek bármely vallásai alattvalóitól meg kell követelnie az Isten iránti hűséget; mert csak ennek megerősödése esetében lehet nyugodt, hogy vele szemben azok is teljesítik kötelességöket. Hiszen a ki elcsügged és hitét megszegi, Istene, ura, nemzete, lelke és vére ellen vétkezik.[70] Nem bízott az olyan emberben, a ki nem hisz az Istenben.[71] Később, nagy tetteinek bevégzése után, azt a vallomást tette, hogy ha erdélyi fejedelemségét elfoglalhatja s a magyar király udvarában oly befolyást nyer, hogy a kath. hit ellen intézett támadásokat megsemmisítheti, a szétvált felekezeteket szelíd és békés eszközökkel akarta volna visszavezetni a valódi katholikus egységre.[72] De most, a szabadságharcz kezdetén, a magyar nép számára olyan imádságot írt, a melyet ő utána mindenki felekezeti különbség nélkűl[73] mondhasson el a hazáért.[74]
Rákóczi nyíltan hirdette, hogy első és főczélja a hazának idegen járom alól való felszabadítása.[75] «Megérdemeltük, uram – szólt a vitézlő magyar nép számára írt imádságban, – hogy a mi nemzetünk dicsősége idegenekre szálljon és a mi fiaink idegen nemzetek igája alá vettessenek. Méltók vagyunk, hogy eltöröltetett magvunkkal veszszen el a mi nemzetünk neve, mert tetőled: istenünktől, királyunktól és urunktól eltávoztunk. Mindazáltal, oh kegyelmes urunk, tekintsd meg e nyomorúságunknak tengerében síránkozó népedet… És mivel hogy elménket szabadúlásunknak igyekezetére méltóztattál megmozdítani: cselekedeteinket igazgassad, karjainkat erősítsed, fegyvereinket élesítsed, hogy akaratodat teljes erővel követhessük. Adj, uram, azoknak, a kiket vezéreinkké akartál tenni, rendelésökben bölcsességet, az ellenkező dolgokban erősséget, a szerencsés állapotban tartózkodást, a hadakozásban bátorságot, az álomban vigyázatot, hogy a te akaratod útján járjanak. Környékezd meg, Uram-Isten, táborainkat és azokat a te irgalmasságodnak palástjával körülvevén, a mi ellenségeinknek leselkedésétől, oltalmazzad; kergesd el strázsálóinknak álmait, hogy készületlen ne találtassunk. Legyen a te angyalod őrízőnk és kalaúzunk a harczolásban, ki az ágyúknak és puskáknak golyóbisait elszéleszsze… Engedd meg, édes urunk és kegyelmes atyánk, hogy visszafogadván kebeledbe népedet: a te parancsolataidnak útjaitól el ne tévelyedjünk, hanem a te igazságodat megőrízvén, csendességben és békességben a mi útaink igazgattassanak.»
Guttwirtt Rákóczinak ajánlott műve czímlapja.
S a fejedelem nemcsak imádkozott, hanem – ajkain Jézus kiáltással[76] – harczba is ment a hazáért. Ezt, ahogy maga megvallotta,[77] az okosság minden szabálya ellen s egy fiatal ember hevességével, de hazaszeretettől lelkesítve tette. Hazaszeretete, esküje sarkalta fegyverfogásra; fiatalos hév tüzelte, de nem uralomra, hanem a nemzet szolgálatára.[78] Már első kiáltványában figyelmeztette a nemzetet,[79] hogy igaz hazaszeretetért gerjedező magyar nemzetünknek Isten útat és alkalmatosságot mutat a kívánt szabadításra. Tudta, hogy «a hazaszeretet, mely természetesen mindenkiben megvan, gyanússá teszi azt a dícséretet, a melylyel valaki hazáját és nemzetét magasztalja;» de úgy találta, hogy a nemzet vitézségét és nagylelkűségét mutatják még azok a tulajdonságok is, a mikkel azt rágalmazni hiszik; s tapasztalta, hogy a nemzet nem tűri a szolgaságot.[80]
A hazaszeretet oly jellemző tulajdonsága a magyarnak, hogy azt még Lipót király is ennek nevében hítta hűségre;[81] Rákóczit tehát fölösleges volt intenie Szirmaynak[82] vagy bárkinek: hitesse el nemcsak velök, magyarokkal, de azokkal is, a kik balvélekedésben vannak, hogy az egész haza boldogulásából s nem azzal ellentétben munkálja és várja a maga személye boldogulását és hogy több jót kíván hazájának, mint a francziának, kiben szegény nemzetünk többször is csalódott. Nem virágos beszéd, hanem történeti igazság, hogy Rákóczi éjjel-nappal a haza boldogságán munkálkodott,[83] s hogy a hazájához való igaz szeretet vezérelte.[84] Mindenkor megmutatta nemzetének, hogy semmi sincs, a mit érte megtenni vonakodnék.[85] Nincs más czélja, mint hogy boldognak lássa; s hitte, hogy Isten megadja a teljes boldogságot, ha megmarad szívökben az egyesség és az őszinteség. [86] Hitte, hogy a ki csöndes elmével megtekinti hazánk ügye folyását, általlátja, mire kötelezi őt a hazaszeretet.[87] S azoknak, a kik kötelességük teljesítésétől vonakodtak, szemökbe mondta, hogy a haza szolgálata nem mentségekkel, hanem közvégzések végrehajtásával, mindenkinek a maga határozatához való tökéletes ragaszkodásával vehet hasznot, előmenetelt.[88] Hazaszeretete, szoros kötelessége olyan útakat mutatott neki, a miken járnia kellett.[89] Például: Erdélyre a magyar haza szabadsága és biztonsága érdekében lévén szükség, fejedelemségéről nem hogy egyenlő értékű területért nem mondhatna le, de még akkor sem, ha másutt tízszerte többet adnának; mert hazájához való igaz szeretete nem engedné, hogy ebben módot találjon.[90] A világ előtt mindenkor úgy kívánt feltűnni, mint a ki hazafiságból hajlandó a békére.[91] Anna angol királyné jól ismerte, mikor utóbb azt mondta, hogy Rákóczi jobban szereti hazáját, mint hogy a békét hosszú időre késleltetné.[92] De, a hogy maga a fejedelem írta,[93] a haza szeretetétől őt nem választhatja el sem félelem, sem erősség, sem szegénység. A mikor látta, hogy nem köthet olyan békét, a mely hazája függetlenségét, szabadságát biztosítja, hazaszeretetből sokat könnyezett.[94] Hiszen ha elfogadja a személyének, házának tett kedvező ajánlatokat, távoznia kell a hazából s megtagadnia a nemzetet, a mely iránta a szeretetből fakadó ragaszkodás és bizalom annyi tanúságát adta.[95] S ő, a ki utóbb azért utasította vissza a lengyel koronát, mert a hazaszeretet, vagy inkább «az önző szeretet» dicsőségének tartotta, hogy lengyel királysága ügyeit össze ne zavarja a haza iránt való kötelességeivel,[96] kezében még a vándorbottal is kész volt magát a haza javáért feláldozni.[97] A fejedelem egy alkalommal dicsősége tetőpontján szemrehányást tett a hazának, hogy méltatlanúl bánik vele, ki bújdosást szenvedett s életét, vérét, mindenét koczkáztatta érte.[98] Száműzetésének egy pillanatában a keserűség azt mondatta vele, hogy «nincs más hazánk, a mely felé törekednünk kell, mint az égi haza.» [99] De hazája térképét akkor is bizonyára azzal a kimondhatatlan érzéssel nézte, mint, első száműzetésében, gyermekkorában, a mikor szülővárosa nevének megpillantásakor zokogva mondta, hogy a hazát nem lehet oly könnyen felejteni.[100] Volt idő, mikor őt mint törvényes királya és a haza nyilvános ellenségét, mint árúlót és az igaz szabadság felforgatóját bélyegezték meg;[101] de nem bánthatta ez azt a nagy embert, ki úgy érezte, hogy belső érzelmeit tekintve, megilleti őt a haza atyja czíme, melylyel az erdélyi rendek felruházták.[102] S a nemzet úgy tisztelte mindenkor, mint szabadítót, a hogy a nép már a fölkelés kezdetén és Bercsényi az ónodi országgyűlésen nevezte.[103]
Zrínyi Ilona.[104]
Guttwirtt Rákóczinak ajánlott műve díszcímlapja.
A lengyelországi Bržezán várában 1703 május 12-ikén Rákóczi felszólította a magyarságot, fogjon fegyvert édes hazája, nemzete, szabadsága mellett; s megfogadta, hogy édes hazánkért, nemzetünkért, régi szabadságunkért ő maga a hatalmas Istennek segítségével s hatalmas karjának hadakozó erejével, tökéletes szívvel-lélekkel szenteli életét s egyedül hazánk és nemzetünk szabadságáért kész ontani vérét.[105] Élete alkonyán nem is félt őszintén kinyilatkoztatni az örök igazság előtt, hogy tetteiben egyedül a szabadság szeretete vezette.[106] A háborút saját hazája szabadságáért kezdette és azt sohasem akarta cserben hagyni idegen ország koronájáért, vagy a maga hasznáért.[107] Úgy hitte, a történelemnek minden olvasója könnyen megkülönböztetheti a közönséges lázadástól a szabadság általános jogos és törvényes védelmét. S megmagyarázza, hogy lázadást a zendülő nagy hűbéresek indítottak, szabadságharczot pedig a vármegyék, valahányszor látták a törvény és szabadság országos veszedelmét. Lázadás és fölségsértés az egyes nagyravágyók zavargása; nemzeti háború az ország jogainak a védelme.[108] Most a nemzet ennek a szabadságnak helyreállításáért, nem egyesekért fogott fegyvert.[109] Az Úr őt használta eszközül, hogy fölébreszsze a magyarok keblében a szabadság szeretetét, mely a rossznak megszokásától már-már hűlni kezd vala.[110] Az isteni gondviselés őt küldte a puszta hazába, hogy azt fegyverre és szabadságra szólitsa. «És meghallá ezt a szózatot az ország minden népe. A nemes szívek lángolni kezdtek a szabadság nevére és fegyvert ragadtak annak visszavívására.»[111] Mint minden nemzedékben, most is akadtak öregek, a kik még emlékeztek a multra; s elbeszélvén a történteket, a fiatalságot a szabadság szeretetére lelkesítették.[112] Édes ősei példáját követve, a haza régente virágzó szabadságának helyreállítására Rákóczi is koczkáztatni akarta mindenét, föláldozni vérét, hűségét.[113] Ügyének győzelméért igaz magyar vérét és életét igazságosan fölszentelte s nemzete szabadságát vére omlásával és halálával is kész volt fölváltani,[114] mivel édes hazája régi szabadságának helyreállításánál egyebet nem viselt maga előtt.[115] A külföldi követek is tudták, hogy a jelen politikai helyzet fölhasználásával bosszút akar állani nemzete szabadságainak igazságtalan porba taposásáért s fölszabadítani akarja a szolgaság nyomorú igájába hajtott népet.[116] Ezt a szabadsághoz szokott népet erőszak sohasem bírja reá, hogy nyugodtan maradjon az osztrák kormány alatt; de megnyerhetik engedékenységgel és hű alattvalóvá tehetik, ha visszaadják jogait és szabadságát.[117] A külföldi hatalmaktól sem várt egyebet, mint a szabadsághoz való jogaik elismerését.
II. Rákóczi Ferencz érmei. I.[118]
Kurucz vitéz.[119]
Apostoli áldást és védelmet kért XI. Kelemen pápától, hogy kiszabadúlhassunk a sasnak körmei közül, ne küzdjünk tovább, mint a szabadság akarja, a törvény parancsolja; természetesen úgy, hogy visszatérvén az áldott béke biztonsága, az igazság tisztelete, a törvények szentsége és, a mi legnagyobb, a királyi eskü sértetlensége, azokat utódainkra átszállíthassuk.[120] Már eleve ennek a szabadságnak megszilárdítására kérte a franczia és az angol királyokat is, a kiket felvilágosított, hogy az Aranybulla a fölkelés jogát biztosítja a szabadság ellen cselekvő uralkodókkal szemben.[121] Az orosz czárt szintén figyelmeztette,[122] hogy Magyarország nem mondhat le szabadságának egyetlenegy pontjáról sem, mert egy sincs, mely törvényes nem volna és a melynek megoldására az uralkodót saját hite nem kényszerítené. A magyar nemzet el van szánva, hogy inkább fegyverrel nyomják el, mint hogy szabad akaratából, szántszándékkal hajoljon rabigába.[123] Maga utasította törökországi követét, magyarázza meg a basáknak, hogy hazánk szabad ország és nemzet lévén, nem függ tőle sem, a fejedelemtől; s hála Istennek, még nincs kötél a nyakunkon.[124]
II. Rákóczi Ferencz érmei. II.[125]
Mindazáltal «a haza megbecsűlhetetlen arany gyapjának megnyeréseért» nem idegen hadakkal jött be, hanem azért nyúlt fegyverhez, mert a haza törvényeinek, kiváltságainak, szabadságainak és diplomáinak elhatalmasodott letapodását, összeszaggatását és felforgatását a hazafiakkal együtt kimondhatatlanul megsértődve, tovább nem nézhette.[126] Hiszen a természet úgy rendelte, hogy a magyarok nemes elméje el nem szenvedheti a bosszúságot és a szabadságban született haza szabad tagjai szolgai állapotba vettetvén, nehezebb dolognak tartják azt a keserű halálnál.[127] Mivel az osztrákok az ország ősi szabadságának mindenkor csalárd és veszedelmes mesterségeket készítettek, «hazánk megsebesűlt szabadságának mostohakézzel enyhített sebhelye … fegyverrel kíván elvágatni.»[128] De keresztény hazafiúi indulatában nem vérontást szomjazó, hanem békességes szabadságot óhajtott.[129] Mindvégig vallotta, hogy a békesség örökre össze van kötve a szabadsággal s egész tehetségével ezen az alapon kereste a haza boldogságát és szabadságát.[130] Azonban ők nem foghatnak fegyvert mindennap; száz év óta ez már a hetedik forradalom s valószínűleg az utolsó erőfeszítés a nemzet szabadságáért.[131] Különben sincs remény a kívánt sikerre, ha csak akkor alkudozunk a szabadságról, makor az egyik fél már lánczba van verve. [132] Szívszakadva óhajtotta, hogy a nemzet szabadságait vagy igaz fegyverrel, vagy békével, de mindenesetre elérje.[133] Nem úgy tudta, mint Montecuccoli, hogy a háborúhoz pénz, pénz és pénz kell; hanem úgy, hogy az is kell; s még «kongó» pénzeit is libertásoknak nevezte. Ilyen libertásokból öntetett harangot a serkei reformátusoknak s Bercsényi latin versét íratta rá:
«Ugy látom – írta Rákóczinak Bercsényi[135] – azon szegény kongó maga magában mutatott példát pro libertate! Addig nem fogtok adózni, míg őt becsűlitek: azt tette az. Dum non vultis mecum esse liberi ab onere, assummite maius!»
Pénzt a magáéból Rákóczi mindenkinél többet költött a szabadságra: de nem azért, mert neki többet adott az Isten, ki az erdélyi fejedelemséggel kárpótolhatja. A maga személyére nézve nem kívánt több szabadságot nyerni másnál. Nem panaszkodott volna, ha mindene odavesz is, csak megmaradjon hazája kincse, a szabadság… [136] Volt idő, mikor hihette, hogy nemzeti szabadságunk, melyet őseink sok időtől fogva repeső szíves óhajtással vártak s mely az egész világ előtt nagy emlékezetben forgott, újabban lábra kapott és mintegy porából megelevenedve, édes hazánkban állandó megmaradását mutogatta.[137] Volt idő, mikor szemökre hányta egyeseknek, hogy azért fogtak fegyvert, mert a németek idejében maguk nem tehették azt, a mit a németek tettek; s nem azért harczolnak, hogy mindenkinek szabadsága legyen.[138] Máskor ismét azokat korholta, kiknek, az ellenség csalárd hitegetésében bízva, eszökbe sem jut, mi a hajdani szabadság: csak jószáguk legyen s megigérjék életök biztonságát.[139] Volt idő, mikor azt követelték tőle, hogy bolond tanácstól indúlt véteknek ösmerje el a szabadságért odáig folytatott háborúját. Felindúlva kérdezte: minden kötelességének ellene mondván, nála ki lehetne hazájának és szabadságának nagyobb gyilkosa?[140] «Jobb azért – úgymond[141] – hitünket, lelkünket Istenünknek, – becsületünket a világnak s azzal életünket hazánknak megtartanunk, és mint a hóval födött vesszőszál várnunk újulásunkat tavaszunkon… »
II. Rákóczi Ferencz érmei III.[142]
Könnyű a pokolba leszállni – szólt szabadságharcza kezdetén,[143] – de nagy munka, nagy feladat valakit megmenteni tőle. Ezt azok bizonyíthatnák, kik a mult időkben a béke édességében bizakodva s a leszállás könnyűségében megnyugodva, a szolgaságba, a poklokba szállítottak bennünket, utódaikat; a honnan milyen nehéz felvilágra hozni a szabadságot, a mindennapi tapasztalat tanítja. Mégis annyira hevítette «a szikrából élesztett tűz», a mint szabadságharczát nevezte,[144] hogy sokszoros csalódása után még száműzetése sivár éveiben is Isten karjának erejét hívta segítségűl: szabadítsa fel azt a népet, melynek élére egykor őt állította. «Tekints siralmaira – fohászkodott Istenhez[145]; – tekints a szegények és özvegyek sóhajaira; hallgasd meg a nemzet kiáltásait, oszlasd el vakságát és engedd, hogy a földön a te aklodba vezessem… » Még akkor is hinni tudott benne, hogy Isten eszközöket nyújt neki hazája, jobbágyai, gyermekei fölszabadítására s annyi ezer léleknek a nemzetek fogságából való megmentésére.[146]
Szerette volna megváltoztatni Európa egész rendszerét s olyan új alapra fektetni, melyen minden európai nép szabadsága megállhasson;[147] pedig – éppen az oroszokkal tárgyalván tudta, hogy zsarnoki uralom későn értheti meg, mit jelent a hadakozás egy szabad országban.[148] De hazája szabadságát még foszlányaiban is jobban szerette, mint máshol bíborba takarva. Bercsényi elmagyarázta a lengyeleknek, Rákóczi milyen rajongóan szereti hazáját és dicsőséges szabadságát; s a lengyelek végig gondolták, hogy az az ember, a ki dicsőségét a szabadságért való munkájával szerezte s Isten áldását is abban kereste: Lengyelország szabadságának romlására sem törekednék s mind a két haza megbántott szabadságát egyforma lelkesedéssel védné.[149] De neki csak az az élet és az a vér kellett, a melyet a magyar országgyűlés ajánlott az édes haza szabadságáért.[150] Nem hiában intette nemzetét a portugálok, svájcziak, hollandok szabadságharczainak példájára;[151] de hiában várta külső nemzetektől a magyar szabadság biztosítását. Egyik követe meg is mondta a hollandoknak, hogy az a borostyán, a melyet, Európa szabadságáért küzdve, a hollandok fegyverei arattak, nem arra való, hogy diadaluk emlékét a – magyar nemzet megsirassa.[152] A küzdelem végén, az európai konferencziákon, Rákóczi tapasztalhatta, hogy a diplomaták jobban lelkesednek a tokaji borért, mint a magyar szabadságért; mert egyáltalán nem lelkesednek igazán semmiféle szabadságért és semmiféle vallásért.[153] Nem értették meg Rákóczi egyik emlékérmének fölíratát, hogy szabadságtól lelkesítve a vallásfelekezetek egyetértenek; nem értették azt a másikat sem, a melyiken Themis és Legalitas leoldják a Libertas bilincseit s a haza törvénykönyvére tekintenek.[154] De mostantól fogva minden magyar megértette Rákóczi erős hitét, hogy «mindent megád az Isten a szabadsággal, a nélkűl pedig semmink sem leszen.» Úgy tekintette Rákóczit, Bercsényit, mint régi szabadsága igaz őreit, Istentől küldött vezéreit. És a nemzetért velök együtt fohászkodott a Mindenhatóhoz:
Utoljára 1848-ban emelte föl.
És ennél az évszámnál önkéntelenül is eszünkbe jut megkérdezni: csakugyan oly könnyen változnak-e hazánkban a jelszavak? Van-e bennünk olyan állhatatosság, a milyet Rákóczi kívánt győzni akaró nemzetének?
Istennel! Másfél századdal Rákóczi után újabb nagy megpróbáltatások közt Kossuth szerint «Isten minket választott ki, hogy győzedelmünk által a népeket megváltsuk a testi szolgaságtól, miként Krisztus megváltotta a lelki szolgaságtól.»
A hazáért! Kossuth mondta az oroszok betörésekor: «Ha győzünk, lesz hazánk és az elpusztúlt falvak felvirágzanak; ha pedig legyőzetünk, úgyis minden elpusztúl.» «Erőnk kevés, de egészen a hazáé.»
A szabadságért! Hiszen Kossuth szerint a népszabadság fölszentelt bajnokai vagyunk. Akaratunk ereje menti meg a hazát gyermekeinknek; az menti meg a szabadság élőfáját, mely seholsem ver gyökeret, ha gyávaságunk következtében kidől.
Ezekért a jelszavakért a nemzet amott nyolcz, emitt másfél esztendeig harczolt, A sikertelen küzdelmek után is szól a Rákóczi-, meg a Kossuth-nóta. Nem is hallgathat el soha, mert hangjaiban kiirthatatlan vágyak csendűlnek meg. Vágyak, a miket nagyon erős meggyőződésű vezérek neve fejez ki. Boldognak érezem magamat, hogy megírhattam az ezen vágyak valósítására való törekvések történetét: előbb az utolsó szabadságharczét, most a II. Rákóczi Ferencz életét. Mert csakugyan hiszem, hogy igaz hazaszeretetért gerjedező magyarságunknak maga az Isten mutat útat és alkalmat a kívánt szabadúlásra. Veszszen oda mindenünk, csak hazánk kincse, a szabadság maradjon meg!
II. Rákóczi Ferencz névaláírása.[156]
Jegyzetek
