I. KÖNYV
RÁKÓCZI IFJÚSÁGA.

I.
A SZÜLŐI HÁZ.



A szülői ház. Rajzolta Richter Aurél.[157]


LIPÓT király 1666 julius 30-ikán I. Rákóczi Ferenczet és mind a két ágon való törvényes utódait Sárosvármegye örökös főispánainak nevezte ki.[158] A várva várt utód és örökös csak 1667 októberében született meg és Zborón november elsején Györgynek keresztelték.[159] A gyermek azonban már néhány hónap mulva elhúnyt. Sokáig nem teljesedett Báthory Zsófiának az a kívánsága, hogy a fiatal pár az ősök jó emlékezetét s nemzetét «Isten áldásából a házasságbeli kötelesség által terjeszsze;»[160] sőt a családot csakhamar az a veszedelem fenyegette, hogy «nagyemlékezetű édes eleinek egyetlenegy maradéka és ága»,[161] a fiatal fejedelem, vérpadon dicstelenűl fejezze be életét. János Kázmért a lengyelek (1668 szeptember 16-ikán) megfosztván koronájától, Zrínyi Péter a vejét, I. Rákóczi Ferenczet akarta trónjára ültetni, miről azonban a francziák hideg magatartása következtében letett. Miközben a lengyelek 1669 tavaszán királyválasztásra gyülekeztek, Zrínyi rávette vejét, hogy visszaadja a protestánsoktól anyja által elkobzott egyházi és világi javakat. Ekként, a protestánsok kibékítése következtében, Rákóczi «egyszerre 20.000 fegyvert nyert». Apósa most már őt is beavatta a tervezett fölkelés titkaiba, sőt segítségkérő levelet is íratott vele XIV. Lajos franczia királyhoz; félesztendő múlva pedig IV. Mohammed szultánt kérte, hogy Apafi helyett Rákóczit tegye Erdély fejedelmévé. Rákóczi a felsőmagyarországi vármegyékkel már 1670 januárius 24-ikén gyűlést tartott a sérelmek orvoslása és – ha kell – a fegyveres ellenállás megbeszélése végett; hasonló czélból Eperjesre újabb, döntő gyűlést hirdetett. Miközben ipa Horvátországban fegyverkezett, ő sárospataki vendégeit, gróf Starhemberg Rüdiger tokaji várnagyot, a későbbi világhírű hadvezért és tisztjeit akarta megnyerni a fölkelés ügyének. Visszautasíttatván, elfogatta és Regécz várába csukatta őket, Tokajt pedig azonnal ostromolni kezdte. Április közepén Ónod, Diósgyőr és Kálló őrsége már hűséget esküdött neki, de Munkács alól saját édes anyja ágyúlövésekkel riasztotta el s így a családi kincseket kézhez nem vehette. Azonban az eperjesi gyűlést előkészítő tállyai értekezleten (május 1.) az urak már keményen kifakadtak ellene, mert a sérelmek orvoslása nem egyesekre tartozik, hanem az egész országra. Értesűlvén pedig a bán elfogatásáról, felszólították, bocsássa el a német rabokat s kérjen kegyelmet magának. Valóban hamar elfelejtkeztek róla azok, «a kik a jó tokajit és tarczalit nyelték e napokban». Beteljesedett, hogy a gyors munka rossz munka és hogy az alap nélkűl emelt épület hamar romlik.[162] A király április 21-ikén hűtelennek nyilvánította Rákóczit s hűségre intette a vármegyéket; mire ezek, «csak árnyéktól is megijedvén», elbocsátották hadaikat. Pedig Rákóczi el volt szánva, hogy ha a vármegyék el nem szakadnak tőle, még a bán hódolása után is feje-fennálltáig velök megy és úgy szolgál nemzetének; így azonban csak Erdélyben bízhatik. Ha a német nem ad neki kegyelmet, maga is bemegy Erdélybe; azután lássák, mit tehetnek vele.[163] Két hét múlva már híre járt, hogy kegyelmet kapott.[164]


Zrínyi Péter és Katalin a szerencse kerekének forgandóságát szemlélik.[165]


Anyját a bécsi kormány valóban felhatalmazta, hogy a király nevében kegyelemmel kecsegtesse, ha megtér. A nagyasszony, ki már előbb fegyvert fogott egyetlen fia ellen, saját szavai szerint[166] megalázta őt. Még Sporck János tábornok[167] hadtestének megérkezése előtt fegyvere letételére bírta és «a király legalázatosabb szolgájává tetten. Ecsed és Sárospatak várait önként adta át a németeknek, a miért nyiltan hazaárulónak szidták. De bár ekként sok vérontástól és sok százezer tallér hadiköltségtől kímélte meg a királyt, a két millióra becsült hadiköltségek megtérítését fián követelték. Fölháborodva kérdezte a királytól: ezek után kinek legyen kedve a hűség megtartására s ki hiteti el fiával, hogy saját édes anyja nem csalta meg? Hiszen fia már Sárospatakon sem lakhatik, mert a németek, a megállapodással nem törődve, a belső várat is megszállották.[168]

A nagyasszony azonban csak 1671 április 27-ikén örülhetett fia «ujjászületésének», mert ekkor tudta meg, hogy kegyelmet kapott.[169] Negyednapra Ferencz apósának, Zrínyi Péternek s a fölkelés több más vezérének fejét a hóhér csapta le. Rákóczinak 400.000 tallért kellett fizetnie feje váltságáúl. Készpénze nem lévén, ötvenezer forintot trencséni jószágára tábláztatott be, 150.000-et élelmi szerekben és járulékokban kívánt törleszteni, a többit pedig anyjától vette kölcsön, kinek ezért a borsi kastélyt s a munkácsi és az ecsedi várak uradalmait kötötte le.[170] Wolckra gróf azonban még évek múlva is végrehajtással zaklatta a fejedelmet.[171]


I. Rákóczi Ferencz.[172]


A fiatalok tapasztalták már, hogy nincs boldogság csapások nélkűl; de azt is, hogy nincs szerencsétlenség vigasz nélkül.[173] 1672-ben leánygyermekök született, Juliánna Borbála. Isten végre »könyörűlt és meghallgatta kérésöket: mert miután több esztendeig fiúgyermek nélkűl majdnem árván éltek«, fiúgyermekkel vígasztalta meg őket.


II. Rákóczi Ferencz bölcsője. (Az Erdélyi Nemzeti Múzeumban.)[174]


A zemplénvármegyei Borsiban, a Bodrog partján 1882 június 11-ike óta emléktábla jelöli azt az emeletes régi kastélyt, a melynek egyik tágas termében II. Rákóczi Ferencz 1676 márczius 27-ikén pénteken született.[175] E világra búra bár ne született volna; vagy a halál – jobb lett volna – koporsóba zárta volna: szíve kínját, nagy fájdalmát hogy ne kóstolhatta volna – mondja félszázad múlva egy neki tulajdonított költemény.[176] S harminczkét esztendős korában a sárospataki országgyűlésen törvényt hozatott, hogy a nemzet minden pénteket bőjttel és bűnbánattal üljön meg: amivel Isten ő szent felségének bűneinkért fölgerjedett sok haragját sok kázusokban (a mik közé talán saját születésnapját is számította) pénteken leginkább tapasztaltuk.»[177] Születésnapjának védőszentje egy vértanú volt; az a Szent Sándor, a ki a vallásszabadság nevében szembeszállt magával a római császárral is, bujdosnia, halnia kellelt meggyőződéséért s a magyarországi avarok még sírja nyugalmában is megzavarták.[178] Véletlen-e, ha a Rákóczinak tulajdonított Officiumban[179] ott találjuk Rákóczi kortársának, VIII. Sándor pápának imádságát, a melyben kész magára venni minden szenvedést, a mit Isten keze küld reá?

Reá mérhetetlen bajokat, szenvedéseket küldött; mert az «Úr nem azért adta édes anyjának, hogy prófétát, tudóst vagy újítót neveljen belőle, hanem hogy példája legyen igazságának megaláztatásában és az ő könyörűletében. Különben nem engedte volna, hogy fölemelje szavát a pusztaságban s majdan bujdosása sötét barlangjában.»[180] Két vértanúnak volt az unokája, haláltól drágán megváltott apának a fia.[181] Szüleinek első csókja oltotta bele azt az érzést, a mi végzete lett, hogy «minden egyébnél jobban szeresse hazáját; és hogy ne tartsa sérelemnek, ha mindene elvész is: csak a haza kincse, a szabadság maradjon meg». Azt a függő bölcsőt, melyben valaha édesen szendergett[182] szabadságharcza kétszázadik évfordulóján ereklyéinek látogatói naponkint azért szórták tele rózsákkal, azért borították pálmaággal, mert úgy hitték, a nemzetnek olyan szabadítója pihent benne, mint az emberiségnek a betlehemi jászolban. Küldetése végén maga Rákóczi zavarba jött s pirúlt, a midőn Krisztus születését s annak körülményeit a magáéhoz hasonlította.[183] Isten, a ki őt és a világot teremtette, istállóban született: ő palotában. Krisztust ökrök és szamarak, szegény pásztorok vették körűl: őt az udvari emberek nagy csapata; Krisztus szülői szegények voltak: az övéi fejedelmek; Krisztus szegénységben jött a világra: ő pedig gazdagságban. S azzal folytathatta volna, hogy Krisztus is útközben született, mint ő[184] s előtte Mátyás király, Bocskay István. De teljes alázat fogta el a körülmények egybevetésekor. Érezte semmiségét Isten színe előtt, lelke nyomorúságát földi boldogságában; s hálát adott Istennek, ki a keresztségben megtisztította a bűntől, melyben fogantatott.


II. Rákóczi Ferencz szülőháza Borsiban.[185]


A római kath. hit szertartásai szerint keresztelték atyjáról Ferencznek, a királyról Lipótnak; azonban a keresztelés helyét, idejét és körülményeit nem ösmerjük. A családnak ezt a kedves ünnepét csakhamar mélységes gyász követte. I. Rákóczi Ferencz néhány napig Borsiban maradt,[186] azután azonban átment Zboróra, hol 1676 július 8-ikán élete 31-ik, házassága 11-ik esztendejében megtért őseihez.[187] Utolsó levelében árváit Lipót király oltalmába és kegyelmébe ajánlotta.[188]

Zrínyi Ilona gyorsan fölszárította könnyeit, hogy – mint gyermekeinek természetes gyámja,[189] – az árvák jogait, érdekeit és vagyonát mindenkivel szemben megoltalmazza. A mint tehát ideiglenesen eltemették a fejedelmet, azonnal megbízta Kazinczy Péter királyi táblabírót, hogy Sárosvármegye július 20-iki közgyűlésén a csecsemő Ferencz örökös főispán nevében elnököljön.[190] A kis fejedelem még négy hónapos sem volt egészen, még bölcsője selyem bojtjaival sem tudott játszani, a mikor a közélet már feladatot rótt rá. Feladatoktól sohasem kímélvén meg, 59 esztendő múlva méltán írhatták róla, hogy csak az Úrban találta föl a nyugodalmat, melyet életében sohasem ösmert.[191] Édes anyja törvényes, bátor föllépésének érdemét növeli, hogy az oly időben történt, mikor Magyarország már negyedik éve állott Ampringen Gáspár kivételes, tehát törvénytelen kormánya alatt. Ennek a kormánynak kevés oka lehetett a Rákócziak óriási vagyona kezelésével megbízni azt az asszonyt, kinek atyját kivégezték, urát pedig roppant pénzbüntetésre ítélték fölségárulás czímén. Hiszen sohasem tudhatták, nem fog-e kedvezni a bujdosó kuruczoknak, kik atyja és ura megbosszúlását, mutatkozó sikereik támogatását várták tőle.


Báthory Zsófia, Rákóczi nagyanyja.[192]

Azonban igazsága volt Kazinczy Péternek [193]: «világos törvényünk és megrögzött szokásunk» ellen tenni nem lehetett. A király már augusztus 12-ikén megerősítette Zrínyi Ilonát a gyámságban s egyúttal kijelentette, hogy, a fejedelem végső akaratához képest, az árvákat különös pártfogása alá veszi.[194] Gróf Pálffy Tamás magyar kir. udv. főkanczellár meg is írta az özvegynek, hogy a törvény és természet szerint való gyámsághoz tartván magát, immár Isten hírével nevelheti árváit.[195] Nevelte is olyképp, hogy Rákóczi abban – saját vallomása szerint[196] – fogyatkozást egyáltalán nem szenvedett.

Gyermekeivel az özvegy Munkácsra költözött át, hol az unokákat nagyanyjuk, Báthory Zsófia, senkiben, még saját anyjukban sem bízva, szerette volna nevelni. Igaz, hogy menye gyámi jogainak elösmertetésében ő maga is közreműködött; de a Rákócziak utolsó aranyos ágacskáját (ahogy az utolsó Árpádot nevezték) féltette még az anyai csók forró lehelletétől is. Menyének kis fia helyett Sáros vármegyében olyan politikai, katonai és közigazgatási ügyeket kellett intéznie, a mik könnyen ellenmondásokba és gyanúba keverhették oly időben, mikor a kormány föltétlen engedelmességet követelt, a bujdosó kuruczok pedig egyszer-másszor már Munkács és Kassa alá is elkalandoztak. A fejedelem ünnepies temetése is azért húzódott egy esztendőnél tovább, mert báró Schmidt tábornok, a kassai főparancsnok, attól tartott, hogy zavargás, vagy éppen lázadás tör ki, mikor a holttestet Zboróról Kassára hozzák.[197] Zrínyi Ilona azonban kis fia, mint örökös főispán nevében, elrendelte Sáros vármegye nemességének fölkelését s ennek védelme alatt 1677 augusztus 18-ikán Kassán a jezsuiták (most a prémontreiek) templomában valódi fejedelmi díszszel tétette nyugalomra Erdély választott fejedelmét.[198] «Adja az ég – fohászkodott ravatalánál Kereskényi István jezsuita atya, – hogy ez a mindnyájunkat ért súlyos csapás jóra fordúljon s Ferenczedben, a te utódodban, egykor fényesen ragyogjanak föl lelked ékességei.»[199]

A kuruczok nem zavarták a temetést, de mostantól fogva még gyakrabban pusztították az árvák jószágait, hogy így álljanak bosszút nagyanyjukon, ki a protestánsokat, főkép pedig papjaikat minden módon zaklatta és üldözte. A nagyasszonyt erre saját türelmetlenségén kívül főkép nővére, Hedvig apácza (a lengyel gróf Luptovszkij özvegye) és gyóntatója, Kiss Imre jezsuita ösztönözte volna. Ilona már csak árvái érdekében is kíméletre, türelemre kérte őket; de ekkor azután vallástalannak, kurucznak, sőt önzőnek tartották, a ki szabadon akar gazdálkodni gyermekei jószágában.[200] A családi békességet felforgatni nem akarván, elbúcsúzott anyósától s télvíz idején, 1677 deczember 15-ikén, gyermekeivel és egész udvarával odahagyta Munkács várát. A húszhónapos Ferkó (ahogy nagyanyja hívta) másnap már a maga lábacskáin ment fel a borsii kastélyba, a hol született. A karácsonyi és az újesztendei ünnepeket édes anyjával és kis nénjével a sárospataki várban töltötte.[201]

II.
AZ ELSŐ HÉT ESZTENDŐ.


GYERMEKEIT Zrínyi Ilona 1678 januáriusa derekán Sárospatakról az abaúji Regécz várába vitte. Mindig mellettök volt; a nagy téli hideg ellen a hatalmas hintóban jól begöngyölgette őket, ételökre, italukra maga viselt gondot, maga öltöztette, fektette le őket. De ennyi gond mellett is megesett, hogy fia halálos beteg lett. Talán meghült a nagy hidegben; a várbeliek azt beszélték, hogy megbabonázták a bölcsőjét s alkalmasint Dolesznéra gyanakodtak, a kit már háromszor is elfogtak boszorkányság miatt.[202] A magyar urak,[203] pl. Gubasóczy kanczellár és Szelepcsényi érsek mérgezéstől tartottak[204] és intették Ilonát, vigyázzon kis fia ételére, italára, – jól megnézze, kit bocsát közelébe.[205] Már holt hírét költötték, de Ferkó – a hogy édes anyja hítta[206] – harmadik születésnapján túl volt minden veszedelmen.[207] Májusban visszamentek Sárospatakra, hol Ferkóra nagy öröm várt: Zaáry András szerencsi tiszttartó az ő kis urát (a hogy közönségesen hítták) olyan betanított ponnyval lepte meg, a mely «nem nagyobb kecskénél, grádicsokat is már jár.»[208] A másik öröm akkor érte, a mikor «gyöngéden szeretett nagyanyját»[209] ismét csókolhatta. Szelepcsényi György érsek kibékítvén a két özvegyet, június közepén Ilona egész udvarával átköltözött Munkácsra, a hol azután egyfolytában 14 hónapot töltött. Valahára Zrínyi János cs. kir. százados is meglátogatta itt nénjét, Ilonát és «kedves angyalait». A fejedelemné mellett ismét volt férfiú: testvére, kinek társasága a tavalyi kellemetlen jelenetek ismétlődésétől megóvhatta, A nagyasszony is szívesen látta az ifjút, ki egy vértanú fia volt, de a «császár» kapitánya.


Az I. Rákóczi Ferencz temetésén tartott gyászbeszédek czímlapja.[210]


Azonban a császár kapitánya érdekelte a kuruczokat is, kik új vezérök, a daliás Thököly Imre parancsnoksága alatt napról-napra erősödtek. Mióta Zrínyi János a munkácsi várból a szomszédságot látogatta, minduntalan leselkedtek reá. Az erdélyiek gyakran pusztították a nagyasszonynak különösen máramarosi jószágait. Báthory Zsófia megfenyegette a hazapusztítókat, különösen «a minden rosszban supremus Teleki Mihályt» s a fejedelemasszonyt, a kit Isten ítélőszéke elé idézett.[211] A kuruczok azonban Zrínyinek Homonnayékhoz tett kirándulása idején 1678 november 24-ikén az ungvári vadaskert alatt, harmadnap pedig Vékénél (a Bodrogközben) a két fejedelemasszony és Homonnayné népéből 398-at levágtak, a többit pedig vízbefúlasztották, vagy – Zrínyi Jánossal és Kazinczyval együtt – elfogták. Ennél nagyobb nyereségök nem is volt a mostani hadjáratban.[212] A kuruczok Zrínyi Jánosban nem a császári tisztet, hanem a vértanú fiát látták; számítottak átállására és gavallérosan, szépen bántak vele Thököly és Apafi udvarában. Nénje gyöngéden meg is feddette, hogy talán boldog állapotban van és azért nem ad hírt magáról, pedig éjjel-nappal búslakodik utána. «Szolgálatukat ajánlják» Ferkó és Juliánka is, a kik «most Istennek hála, jó egészségben vannak».[213] Mindenfelé írt öcscse érdekében, magának Thökölynek is, a ki a szép özvegy kérését szívesen teljesítette. Zrínyi János augusztus közepén már ismét ölelhette nénjét és enyeleghetett «kedves apróival».

1679 szeptemberre együtt mentek át Zboróra s ott és a fölötte emelkedő makoviczai várban félesztendőt töltöttek. 1680 februárius 19-ikén itt látogatta meg őket Thököly Imre. Ilona szívesen fogadta. A magyarság régen egymásnak szánta őket s nem törődött a kettejök kora közt levő nagy különbséggel.[214] «Nagy lelkeken a szerelem csak úgy erőt vesz, mint a közönségeseken» mondta volt évtizedek múlva anyjáról Rákóczi,[215] ki most még, mint Ferkó, semmit sem sejtve barátkozott az először látott leventével. «Nem mondhattam, hogy ne jőjjön», mentegetőzött anyósa előtt Ilona s kérte, ne tartsa olyan átkozott anyának, a ki nem gondol a gyermekeivel. Jobb volna, ha gyermekeivel együtt megölnék őt, mint hogy mocskos híreket terjeszszenek róla. Ha valamiben bűnös volna, soha sem kerülne anyja szeme elé; de mivel ártatlannak érzi magát, engedelmet kér, hogy két árvájával meglátogathassa.[216]

Fia születésnapját még a makoviczai várban ünnepelte, de utána mindjárt Munkácsra ment gyermekeivel, kiknek látása utoljára derítette föl nagyanyjukat. A nagyasszony már 1680 április 11-ikén elkészítette végrendeletét, a mely két okból nagyon érdekes; először, mert igen nevezetes hagyományt tett a jezsuiták részére; s másodszor mert a munkácsi, ecsedi, borsii és somlyói uradalmakat az ingóságokkal együtt unokáira hagyta, de úgy, hogy ezért a kincstárnak 50,000 forintot fizessenek és egyéb kikötéseket is teljesítsenek. A szentmiklósi uradalmat teljesen a kis Ferencz. kapta. Unokái gyámságára I. Lipót királyt kérte meg.[217] Két hónap múlva, június 14-ikén Báthory Zsófia hosszas küzdelem után elhúnyt. Még csak 51 éves volt, de a sors csapásai korán megvénítették. Unokája, Ferkó, csak úgy emlékezett halálára, mint valami álomra; de sokszor imádkozott érte azután is.[218]


Töredék Zrínyi Ilonának Thökölyhez írt leveléből.[219]


Június 30-ikán Munkács helyőrsége hűséget esküdött Zrínyi Ilonának s «mindkét ágon levő magzatainak, méltóságos Rákóczi Ferencz és Rákóczi Juliánka ő nagyságaiknak».[220] A család mostantól fogva állandóan Munkácson lakott. Még a nagyasszony életében, vagy halála után kevéssel történhetett az az eset a kígyóval, melyről Rákóczi meglett korában is olyan élénken írt.[221] Édes anyja egy este, mint rendesen, étellel, itallal ellátva, saját ágyába fektette gyermekeit, de maga csak szokatlanul hosszú imádkozás után feküdt közéjük. A csakhamar mélyen alvók fölött a komorna imádkozva őrködött. Egyszerre borzadva vette észre, hogy az asztal alól kígyó mászik elő, lomhán csúszik az ágy felé s egyenesen a takaró alá bújik. A komorna réműlt sikoltására az anya fölriadt. Azt hitte, tűz van; ölébe kapta Juliánkát s a szobából kirohant. A kis fiú az ajtók előtt őrködő cselédek berohanásáig egyedül maradt a kígyóval.

Az ilyen eset és gyermekeinek betegsége, pl. 1681 tavaszán,[222] az özvegyet jobban megijesztette, mint valami ellenséges támadás híre, pl. ugyanazon esztendő őszén, mikor Apafi erdélyi fejedelem Ecsed ellen készülődött. Örűlt, mikor a fejedelem megváltoztatta szándékát: «nem gyönyörködvén neveletlen árváinak, sőt ezen darab magyar földnek Ecsed vára elvesztésével következendő kárában és pusztulásában.»[223] De – a költő szerint[224] – éppen ilyenkor érezhette leginkább, hogy akármilyen nagy is állapotában, méltóságában: egyedül, kellő segítség nélkül mégis csak gyarló, gyönge asszony. Nem egyszer gondolt Thökölyre; de annyi intés, figyelmeztetés után el-eltöprengett, valóban lealacsonyítja-e méltóságát, ha fejedelmi özvegy létére egy grófhoz megy férjhez. Eszébe juthatott, hogy első szerelme mindenben kedvezett s mindig békességben élt urával, a kit szívében most is óhajtva emlegetett. – Azonban úgy találta, hogy «rozmaringról csalánra kell szállni».

«Szokás, hogy a tövis rózsát virágozzon,
De nem, hogy töviset a liliom hozzon.»

Ecsed vára.[225]


Karácsonykor megtartotta eljegyzését Thököly-vel s 1682 januárius 8-ikán az udvar beleegyezését kérte a házassághoz.[226] Vőlegényétől nemcsak szerelmet várt, hanem politikai nagy elhatározásokat, és sikereket is; pl. fia erdélyi fejedelemségének visszaszerzését. Másnap (januárius 9-ikén) a szultán már fogadta Thököly követeit, kiknek egyik titkos feladata az erdélyi fejedelemség szorgalmazása volt.[227] Thököly 1682 tavaszán valóban szövetkezett a törökökkel s Mátyás roskadozó palotája előtt a budaiak már mint jövendőbeli királyukat éltették.[228] A budai vezér szabad választást engedett neki a magyar és az erdélyi fejedelemség közt. Tanácsosai azt szerették volna, hogy mind a kettőt kérje s ha nem kaphatja meg, inkább Erdélyt óhajtsa. Onnan visszaszerezheti Magyarországot is és akkor Erdélyt átengedheti Rákóczi Ferencznek.[229]

Budáról Thököly mint európai hírű hős vonúlt Munkácsra; s május 30-ikán nagybátyja, gróf Zrínyi János kíséretében a kis Rákóczi egészen Leleszig ment eléje.[230] Munkácson 1682 június 15-ikén nagy fénynyel ülték meg a lakodalmat. Vallomásai írásakor Rákóczi már csak homályosan emlékezett az ünnepi lakomákra, «melyeket nemzeti szokás szerint ünnepies szertartással, de nagy eszem-iszommal, pazar módon tartottak meg».[231] Lipót király házassági engedélye csak harmadnap érkezett meg,[232] a mi nem bizonyítja, hogy a bécsi udvar, Thököly megnyerése végett, ezt a házasságot oly nagyon akarta volna, mint «az olyan idők viszonyaival ösmerősök» utóbb beszélték Rákóczinak. A kis Rákóczinak «akkor» bizonyára tetszett a daliás élet, a mely a munkácsi várat megelevenítette; a hírneves levente, a kit ezentúl apjának kellett neveznie. De öregebb korában mégis csak eszébe jutott az a történet a kígyóval; hiszen «akár véletlenűl, akár az Isten rendelése szerint történt a dolog, idők folytán megértette, hogy édes anyja férje személyében kígyót fogadott magához».

Lipót király a házasságot megengedő levélben Zrínyi Ilonát ösmerte el a Rákóczi-árvák gyámjának, de uradalmaik várőrségei hűséget esküdtek most már Thökölynek is. Rákóczi mindvégig háza és családja szerencsétlenségének tartotta ezt a házasságot. «Kebelében szenvedély hatalmi rég nyugodtra csillapultanak», a mikor mostohaatyját még mindig kígyónak nevezte, a ki tönkre akarta tenni testét, lelkét, hogy az örökös jogon őt illető várakat és erősségeket megkaparítva, Magyarországot és a magyar koronát is hatalmába kerítse. Azonban három hónappal a lakodalom után Thökölynek már helyébe hozták a koronát. 1682 szeptember 16-ikán Ibrahim vezir a szultán nevében kinevezte Magyarország királyának s koronával, királyi jelvényekkel ékesítette föl. Thököly ugyan, mint Bocskay, csupán fejedelemnek és Magyarország részei urának nevezte magát; de mostoha fia sohasem tartott törvényesnek olyan uralkodást, mely nem a nemzet szabad választásán alapúlt.[233] Talán ezért maradt meg váltig azon felfogása mellett, hogy az áldott emlékezetű anyjával kötött házasság felülmúlta Thököly várakozását és rangját.


Thököly Imre.[234]


Az 1683 év elején tartott kassai országgyülés sem lelkesedett a török szövetségért. «A mióta álarczát eldobta – írja Thökölyről Rákóczi[235] – a népszerűség is elszállott nevéről. Magyarországban azóta csak olyan főnöknek tekintették, a kinek pártja nemcsak a király ellen fogott fegyvert, hanem az országnak a soproni országgyűlésen (1681.) törvényesen helyreállított kormánya ellen is. A törökkel való szövetsége nemcsak Európa, hanem a hazafiak előtt is gyűlöltté tette. Arról vádolták, hogy határtalan nagyravágyásának kész mindent föláldozni; s felelőssé tették mindazon nyomorúságért, a mit a török háború fog hozni a hazára.»

Az országgyűlés ideje alatt a kis Rákóczi is Kassán tartózkodott a családdal.[236] Nem lehetetlen, hogy az élénk eszű, gyors felfogású gyermek már észrevett valamit abból a hangulatból, melyet férfiú korában oly tartózkodás nélkül jellemzett. A család azután Lőcsére ment át, a hol februárius 20-ikán a bástyákról ágyúlövések hirdették, hogy megszületett Thököly István,[237] Rákóczi Ferencz mostohatestvére, Azonban tőle nem «bokrosodott» a Thököly-nemzet, mert a fiúcska már április 3-ikán elhunyt.[238] Májusban Zborón és Szerencsen időztek, júniusban Sárospatakon, melyet Thököly a Rákócziaknak éppen akkor szerzett vissza.[239] Ott és Regéczen Ferencz el-elnézte édes anyját, hogyan varrja, hímezi a mindenféle színű új zászlókat a nyári hadjáratra.[240]


Thököly Imre.[241]



Regécz vár romjai.[242]

De nemcsak készűlni látta, hanem követte is ezeket a zászlókat. Thököly visszatérvén az eszéki táborból, a hol a Bécs ostromára siető Kara Musztafa nagyvezirrel találkozott, Regéczre sietett, s onnan már július elején egész erejével megindúlt a török megsegítésére, vagy inkább a Habsburg-ház hatalmának megtörésére. Egész családja és udvara elkísérte Szikszón, Rimaszombaton és Bozókon át Léva váráig. Ott a kurucz király (július 22-ikén) elbúcsúzott feleségétől és Juliánkától, de magával vitte Rákóczi Ferenczet, a ki csak három hónapja múlt 7 esztendős.

Ennyi volt Hasdrubal is és csak másfél esztendővel idősebb Hannibal, mikor apjuk, Hamilcar Barcas, megeskette őket, hogy mindhalálig gyűlölik hazájuk ellenségét s mindjárt magával is vitte őket a háborúba. Így vitte Thököly a kis Rákóczit a legkeményebb támadásba, mely valaha kelet felől érte az akkori római birodalmat. Bécs falai alatt Rákóczi elődei négy békében biztosították Magyarország szabadságát; az utolsó Rákóczinak látnia kell, miként roskad össze az a hatalom, mely ezt a szabadságot minduntalan fenyegeti. Nevének varázsa, népszerűsége csak emelte a kurucz király tekintélyét, a törököt pedig megnyugtathatta, hogy, Erdély trónjára jutva, az unoka hívebb lesz hozzá, mint nagyapja.[243] – Thököly azt szerette volna, hogy a kis Rákóczi már zsenge korában megszokja a tábori élet minden viszontagságát, nyomorúságát. Hasonlót akart gyermekeivel Hamilcar Barcas, a kis Caligulával Germanicus, Romulus Augustulusszal Orestes; és e miatt senki sem mondta őket szívtelen apáknak. De Thökölyt Rákóczi maga is annak tartotta a ki csak azért hordozza magával mindenütt, hogy a korához nem illő fáradalmak elpusztítsák. Szemrehányást tesz ezzel édes anyjának is, a ki a leggyöngédebben szerette, de ura akaratát megváltoztatni nem tudván, mindenben megnyugodott.

III.
A KIS RÁKÓCZI A TÁBORBAN.


RÁKÓCZI Ferencz 1683 július 22-ikén elbúcsúzván anyjától, a táborral mindenütt követte apját, a kurucz királyt. Verebélyen, a semptei várban, Cseklészen egymást érték a hódoló és tisztelgő küldöttségek; 26-ikán már Pozsony városába is bevonúltak, de a várat lövetniök kellett, hogy a Bécset ostromló törökök számára a hídfőt biztosítsák. A kis Rákóczi sátora a pozsonyi szölőhegyeken állott; hü kamarásával, Kőrösy Györgygyel, onnan nézte Pozsony égését. Idős korában is «borzadva emlékezett vissza, mint álomra, a törökök, tatárok Bécs alól miként hurczolták rabságra a keresztényeket, miként fosztották ki öket».[244] De pár nap múlva (július 29-ikén) Károly lotharingiai herczeg visszafoglalta Pozsony városát s kiverte a szőlöhegyekből Thökölyt, ki csak bajosan szedhette össze hadait. Másfél hónapig a kurucz király Pozsony vármegyéből csak kelletlenül támogatta a törökök hadakozását s az ország határát egy pillanatra sem hagyta el. A nagyszombati, cseklészi, királyfalvi táborban az élet így is igen mozgalmas volt, mert a fejedelem Ausztria és Morvaország fölverésére minduntalan küldött kisebb csapatokat. Fiát magával vitte mindenüvé, Nagyszombatba is, mely távozásuk után azonnal leégett (augusztus 7-ikén). Ferenczet inas, vagy inkább nemesapród módjára tartotta maga mellett, ámbár alig képzelhető el, miféle szolgálatra használhatott volna egy 7-8 esztendős gyermeket. Ferkó külön sátorban lakott kedves tanítójával, Badinyi ’Jánossal és hű kamarásával, Kőrösy Györgygyel. Thököly nem vette észre, hogy a gyermek már a pozsonyi táborozás óta beteg; különben gondoskodott volna, hogy a vérhas (dysenteria) ellen gyógyítsák; orvosai ugyan szívesen segítettek volna rajta, de valami ösmeretlen befolyás visszatartotta őket. Kis uruk mégis kiépűlt a bajból, melyet a sok utazgatással járó rendetlen életmód, hőség, szomjúság, éhség okozott. Rákóczi maga mondja visszaemlékezéseiben, hogy igen gyakran szomjazott s nemegyszer örűlt, ha egy darab kenyérrel verte el éhségét.[245] Viszontagságait Körösy és Badinyi megírta édes anyjának, a ki azonban ezeket a tudósításokat túlzásoknak tartotta. Huszonhatéves ura kétségkívül könnyelműen bánt fiával, de nem rosszakarattal. Rákóczi maga bevallja, hogy egészsége mindamellett is megmaradt és gyönge teste megerősödött. Thökölynek ennél egyéb czélja nem lehetett. Halálos ágyán, 1705 szeptember 3-ikán kelt végrendeletében bizonyos büszkeséggel említi, hogy Ferencz egy darab ideig az ő keze és gondviselése alatt növekedett[246] s áldotta őt fiúi szeretetéért, hozzá való jóindulatáért.[247] «Édes fiam-uram – írta neki élete utolsó esztendejében is, – bizony állhatatlan a világ; de a közöttünk való relatio és szeretet holtig való.»[248]

Abban a hitben, hogy Bécs ostroma még sokáig tart, Thököly 1683 augusztus 24-ikén intézkedett, hogy feleségének kényelmes lakást készítsenek a táborához közelebb eső semptei várban; az őszi hűvösebb napok beálltával fiát is oda akarta küldeni. A szeptember 12-ikéről 13-ikára menő éjszaka a kis Rákóczi talán éppen a reá váró boldogságról álmodozott, mikor egyszerre irtózatos lárma riasztotta fel. A Bécs alól futó törökök, tatárok, irányt tévesztve, neki szaladtak a kurucztábornak, mire nagy tolongás, kavarodás támadt. A koromsötét éjszakában Thököly azonnal fölszedette táborát. Fia – miként maga mondja – szolga módjára szintén ott dolgozott, de majdnem agyonütötte a lezuhanó sátor. Azután a nélkül, hogy valaki üldözte volna, Thököly és hada hanyatt-homlok megfutott. «Az örök bölcseség így zavarja meg a gonoszokat».[249] A majdnem 40 kilométernyi útat szakadatlan futással tették meg Semptéig. A fáradt gyermek végre édes anyja karjai közt pihenhetett meg Léván, hol szeptember vége felé pár napig az egész család együtt maradt. De ebből a családból mindörökre ki volt zárva Zrínyi János. A király öt Bécs ostroma alatt ifjúsága virágában (28 éves korában) puszta gyanúra elfogatta s a tiroli Rottenbergben, majd Grazban húsz esztendeig, mindhalálig (1703 februárius 18-ikáig) «a halálnál is gyötrelmesebb» életre kárhoztatta».[250]


Pozsony a XVII. században.[251]

Léva alól Thököly serege nem kanyarodott mindjárt Esztergom alá, mint Rákóczi írja, hanem maga is északkeleti irányba, Korpona felé indúlt, majd, merész fordulattal, Debreczen felé csapott. Csak deczember 16-ikán, Tokajnál tért vissza ismét a felvidékre, hova Léváról egyenesen küldte családját. Rákóczi megvallja, hogy mialatt mostohaatyja távol volt, gyöngéden szerető édes anyja oldalán egészen megújúlt. De anyját nem hagyta nyugodni urának válságos helyzete; a téli hadjárat idején mindenüvé követte s fiát, néha leányát is magával vitte. A telet együtt töltötték különböző útakon. Lassankint már megszokták nyomorúságaikat. Rákóczi elösmeri, hogy napról-napra könnyebben viselte szenvedéseit, a miket a kicsinyek pártfogójának, Istennek irgalma enyhített. Isten erőt adott neki, hogy minden nyomorúsággal daczoljon; betakarta, mikor fázott és a földön hóval borítva feküdt.[252] Évek múlva a gimnáziumban bizonyosan ő fogta fel legjobban Horatiusnak azt az intelmét,[253] hogy a gyermeket minden szükség, nélkülözés elviselésére, szabad ég alatt élni, minden veszedelemmel daczolni tanítsuk, ha azt akarjuk, hogy majdan mint erős ifjú kergesse az ellenséget. Mert csak így tanúlja meg, hogy szép és dicső dolog meghalni a hazáért: dulce et decorum est pro patria mori. Mennyire használt ez a kemény iskola, az az arczkép mutatja, melyet a keserves téli táborozás után alkalmasint Thököly festetett, hogy a kis Rákóczi nyolczadik születésnapján (1684 márczius 27-ikén)[254] édes anyjának kedveskedjék vele. Ennél a fiúnál szebb, ártatlanabb, gyöngédebb, a mellett mégis fejlettebb, egészségesebb és tekintetében nyíltabb gyermeket képzelni alig lehet.


II. Rákóczy Ferencz és nénje levele Thököly Imréhez.[255]


Márczius óta Ferencz többnyire édes anyjával és kis nénjével együtt tartózkodott Eperjesen és Sárospatakon. Júliusban elkísérték Thökölyt Szádvárra, Krasznahorkára, Tornára, augusztusban pedig Kassára, hová Thököly gyűlést hirdetett, hogy a haza fenmaradásáról tanácskozzanak. Főerejét most Schultz altábornagy ellen kellett fordítania, ki, Rákóczi szerint, fortélyos ember volt s legjobban ösmerte a magyarok természetét. Elfoglalta a várak egy részét Thököly Késmárkjával és a Rákócziak Makoviczájával együtt; Eperjes alatt pedig meglepte a kurucz királyt, ki csak alig menekűlhetett Regéczre, családjához. A hegyaljai szüretek kedvéért alkalmasint családja is lekísérte Szerencsre, hol október 19-ikén újabb harczra akarta tüzelni nemzetét. A világ figyelme azonban róla most már teljesen a dunai csatavonalra fordúlt, hol a keresztény hadak a törökökön mindjobban erőt vettek. Regéczen, a hol családját 1685 elején újból fölkereste, hiában akarta XIV. Lajos franczia király s más külső fejedelmek érdeklődését újból magára vonni. Nemrég János lengyel király is csak annyit ígért neki, hogy, ha menekűlnie kell, hozzátartozóival együtt megvédi Sztrij várában. A töröktől nemcsak nem várhatott segítséget, hanem, szégyenszemre, az érsekújvári török őrséget is neki kellett élelmeznie. Apafi pedig éppen ezt az időt találta legalkalmasabbnak, hogy a fogarasi országgyűlésen hűtlenségben elmarasztaltassa s erdélyi jószágait elkoboztassa. Felsőmagyarországi uradalmainak nagy része is Schultz altábornagy kezeiben lévén, jövedelemre csak úgy számíthatott, ha a bányavárosokat török segítséggel elfoglalhatja. A török azonban nem segíthette; egész Magyarország földje égett a talpa alatt.

Thököly nem tartozott a könnyen csüggedők közé s megerősítette hitében felesége, a ki 1685 márczius 14-ikétől május 11-ikéig a tiszántúli táborozásban mindenüvé elkísérte. A fejedelemasszony május 15-ikén ért vissza Patakra; megjelentével az új kertnek is volt virága.[256] Pár nap múlva virágbimbói is voltak: Regéczről megérkeztek a fejedelmi gyermekek. Ilona napját (május 22-ikét) vígan ülték meg a kurucz királylyal együtt, ki csakhamar megtudta, hogy Ungvár éppen aznap szabadúlt fel Schultz ostroma alól. Az altábornagy azonban 14.000 főnyi hadtestével kiköszörűlte a csorbát. Elfoglalta Krasznahorkát, sőt két hónapi ostrom után Eperjest is, hol pedig az asszonyok is részt vettek a falak védelmében.


II. Rákóczi Ferencz 8 éves korában.[257]



Schultz Bálint altábornagy.[258]


A táborba Thököly ujból magával vitte a kis Rákóczit, a kinek jelenléte most különösen emelhette az ő megcsappant tekintélyét. Hű kamarását, Kőrösy Györgyöt rendelte a gyermek mellé, ki mostanában különösen nagy, friss jó egészségnek örvendett.[259] Könnyebben bírta a fáradalmakat, mikor Schultz altábornagy üldözte őket s a pusztákon, mocsarakon keresztül kellett bolyongniok.[260] Thököly valamelyik tanácsosának[261] ekkor az a sötét gondolata támadt volna, hogy senkit sem lepne meg, ha a kis fiú ilyen viszonyok közt valamiképpen elpusztúlna s gazdag öröksége Thököly kimerűlt kincstárára szállna. Titokban tehát – a hogy beszélték – ajánlatot tett a szerény viszonyok közt élő Kőrösynek, hogy ha a gyermeket megmérgezi, egy vár és annak uradalma lesz a jutalma. A kamarás megborzadva utasította vissza az aljas ajánlatot s többé senkiben sem bízva, megkétszerezte éberségét. Ő maga lett a szakácsa, mindenese. Inkább nagy óvatossága, mint a szükség okozhatta, hogy nem egyszer éheztek s mindennapi szükségleteikben fogyatkozást szenvedtek. Az árvák atyja megvédte a gyermeket,[262] de csakhamar újabb megpróbáltatásokat mért reá. Rákóczi maga mondja, hogy apjának serege napról napra apadt, a váralt elestek s végre is (szeptember 20-ika táján) munkácsi várukban kellett menedéket keresniök. Thököly Magyarországnak ebben a legbiztosabb várában akarta hagyni feleségét, a ki pedig arra kérte, vigye magával, mert gyalog is kész követni őt. «Vajmi nagy dolog volt minden időben az igaz szeretet…»[263] Ezt a szeretetet Thököly most tette a legnagyobb próbára.

Nagyváradra készült, hogy a basától valami segítséget eszközöljön ki. Tudta, hogy a török Bécs ostroma óta többé nem bízik benne. Magával akarta tehát vinni a kis Rákóczit, hogy hűségéért esetleg kezesnek küldjék Konstantinápolyba. Zrínyi Ilona sírt, zokogott, de szörnyű lelki küzdelem után végre is beleegyezett. Az útra hamar elkészűltek, mert podgyász nélkül kellett indúlniok. A fejedelmi fiú örűlt, hogy a legszebb paripát adják alája; hiszen néhány hónap óta a lovaglásban telt legfőbb gyönyörűsége. Már elő is vezették a paripákat. Badinyi János, az egyik nevelő, a búcsúzkodások ideje alatt bement a kápolnába és tanítványa, kis ura életéért, boldogságáért a káplánnal misét mondatott. Isten meghallgatta könyörgését. Alig jött ki, Thököly lóra pattant, de kijelentette, hogy Ferencz itthon marad.[264] S így nemcsak a férjjel, hanem a gyermekkel szemben is igaz maradt: «Vajmi nagy dolog volt minden időben a szeretet.» Rákóczi eznap, szeptember 27-ikén látta utoljára mostohaapját, a kit október 15-ikén Ahmed váradi basa elfogatott és vasra verve küldött Nándorfehérvár felé.


Gróf Caprara Aeneás.[265]

Erre a hírre október 25-ike és november 6-ika közt Kassa, Szádvár, Regécz, Patak, Ungvár egymásután meghódoltak gróf Schultz Bálint altábornagy utódának, Caprara Aeneas Sylvius grófnak. A regécziek és patakiak kegyelmet kértek «kegyelmes kisuruknak, Rákóczi Ferencz ő nagyságának», valamint anyjának és nénjének. Azt akarták, hogy a regéczi uradalom jövedelmeit az árvák számára a kamara helyett az uradalmi tisztek kezeljék, a várba császári őrséget ne tegyenek s a mostani őrség annak idején illendően elbúcsúzhassék kegyelmes asszonyától, kisurától, kisasszonyától. De Caprara csak a megtérőknek ígért kegyelmet s az átadott két várban a több milliót érő családi kincseket is lefoglalván, azokat, az árvák felnőttéig, a királyi kamara vette őrízet alá. Ezeket a milliókat az árvák, kevés kivétellel, örökre elvesztették[266] s oly hírek keringtek, hogy ellenségeik a család tovább terjedésének reményét is megsemmisíteni akarták.[267] De a «rabság bilincseit kerülő magyarság» mostantól fogva reájuk, főképp pedig dicső édes anyjukra[268] tekintett, mert «egy Munkács várába szorúlt a szabadság».[269]

IV.
MUNKÁCSTÓL BÉCSIG.


CARAFA tábornok 1685 november derekán kezdte meg Munkács ostromát, melyet négy hónap mulva maga Caprara folytatott. Zrínyi Ilona november 21-ikén és márczius 10-ikén ismételve megtagadta gyermekei várának átadását. Ebbe az erősségbe gyermekeivel ő mint I. Rákóczi Ferencz árváinak édes anyja s nem mint Thököly Imre felesége zárkozott. Támadás esetén védenie kell gyermekei örökségét. A császárnak nem vétettek, mégis elfoglalják váraikat. Pedig nem hiszi, hogy a császárnak vagy tábornokainak nagy dicsőségére válnék, ha fegyvereiket egy nő és árvái ellen fordítják. Ő ugyan gyönge asszony, de többi várának elvesztésétől s az ostromtól sem ijed meg annyira, hogy elfelejtse, mivel tartozik gyermekeinek.

A harczias vörös zászlók három esztendőnél tovább lobogtak a vár bástyáin s a történelem azóta sem találta túlzásnak a kis Rákóczi névnapi köszöntőjét, a melyben Munkácsot Bethuliához, édes anyját Judithoz hasonlította. A világ talán nagyobb csodálkozással látta ezt az egyenetlen küzdelmet, mint százhúsz esztendővel azelőtt a szigetvári veszedelmet. És Zrínyi, a költő, ki megzengte nagybátyja dicsőségét, ha megéri unokahuga hősiességét, talán újból a Múzsához fohászkodik:

«Engedd meg, hogy neve, mely most is köztünk él,
Bővüljön jó híre, valahol nap jár-kél;
Lássák pogány ebek: a ki Istentől fél,
Soha meg nem halhat, hanem örökkön él!»

A Múzsa most Rákóczit csókolta homlokon, ki vallomásaiban néhol valódi költői lelkesedéssel szól várvédő édes anyjáról. Politikai ügyekben az éleseszű Absolon kanczellár, katonai dolgokban Radics András kapitány maradt Zrínyi Ilona mellett; de tanácsban felülmúlta őket az ő édes anyja, a kinek Isten a nők megszokott tehetségét meghaladó bölcseséget és hősi lelket ajándékozott. Bátran és igazán férfias lélekkel látta közeledni üldözőit. «Emlékezel Uram-Istenem, nem is hiszem, hogy elfelejtetted szolgáló leányodnak»: igen gyakran miként ápolta, gyógyította a betegeket saját készítésű orvossággal. Rettenthetetlenűl járta körűl a falakat. Egy ágyúgolyó a mellette álló cselédleány fejét úgy tépte szét, hogy annak agyveleje reáfrecscsent. «Istenem, te tartottál pajzsot az ágyúgolyó elé … Megtartottad, hogy irgalmadra többször legyen érdemes azon sanyarúságok és nyomorúságok után, a melyeken átvezetted őt. Mindezekért ő téged jobban dícsér az égben, mint a hogy én, szegény bűnös, dícsérhetlek a földön … »

A regék világába illett az a gyakran ismétlődő jelenet, mikor Magyarország legszebb asszonya, pánczélba öltözve, karddal az oldalán, vezeti gyermekeit a bástyákra, melyek fölött ilyenkor még sűrűbben röpkednek a bombák, granátok.

«Két pellikán fiát szárnyával fedezte,
Szempillantás nem volt: szemeivel nézte,
Hogy vagy egyikének ne legyen eleste;
Kevéssé távozván, azonnal kereste.»[270]

Tizedik születésnapjára «Ferkó» azt a kegyet kéri, hogy a szokottnál tovább maradhasson a bástyán s anyjuk nevenapján a szépen serdülő «Juliánka» azzal dicsekszik, hogy ezzel is megmutatta «fiúi voltát». S ha tanúlni, pihenni, aludni tértek: kétmázsás bombák döngették lakóosztályuk falait. Az egyik keresztül is törte a kihallgatási teremnek, egy másik pedig Júliánka szobájának boltozatát, s a tüzes golyók felgyujtották fejök, felett az épületet. A mikor kétheti bombázás után az ostrom egyelőre megszűnt: a várőrség a huszárvár előtt[271] háromszoros díszlövéssel fogadta kisurát, ki fényes magyar ruhában, kezében fejedelmi buzogánynyal lovagolt el a sorok előtt[272] s azután a kapitányoknak, tiszteknek, vitézeknek szép beszédben köszönte meg «igaz hűségöket és fáradságukat». Másnap ott ült az asztalfőn, mikor anyja a vár alatt elterülő réten sátrak alatt áldomást adott a tiszteknek. Május 5-ikén a tízesztendős gyermek már meghítta nevelő apját a várba. Végtelenűl kedves már külsejénél fogva is az a valóságos babalevél,[273] a melyet ő maga írt a fejedelemnek, nénje csak aláírta, Legrégibb fenmaradt levelét megszólítás nélkül így kezdi: «Leányi és fiúi engedelmességgel való szolgálatunkat ajánljuk nagyságodnak mint jó kegyelmes urunknak. Édes kegyelmes uram, mik a nagyságod szolgálatjára még élünk. Édes kegyelmes uram, valóban szivesen várjuk azt az áldott órát, a melyben Isten ő szent felsége elhozza nagyságodat közünkbe. Ezekután ajánljuk magunkat a nagyságod grácziájába. Nagyságodnak engedelmességgel szolgáló leánya és fia Rákóczi Juliánna, Rákóczi Ferencz.» Ennek a parányi levélnek «finom a hajtása: oh áldott, oh áldott a kezeírása!»


Munkács vára.[274]


Zrínyi Ilona megírhatta urának, hogy a torony a felső házakkal együtt odavan és csupán hálóháza, aranyos palotája maradt meg; de megijedni senki sem látta sem őt, sem gyermekét. Valamint őseik: fejök fennálltával, életök letételével ők is készek voltak megtartani a várat. Lássa meg az ellenség, kivel kezdett ki; ha asszony is, Munkácson meg merte várni őket: vigyék el hírét máshová is. Most azonban arra kérte a fejedelmet, jőjjön hozzá, hogy igaz hűséggel és szeretettel adhassa kezéhez gyermekeit a várral és a benne valókkal együtt; ha holta történnék is, könnyebb lenne lelkének.[275] Legyen gondja Munkácsra és két gyermekére.[276] Volt itt vitézi iskola mindennap. Sokáig tartott, jól megtanúlták ezek. Összeszoktak, összeesküdtek: szép hírök-nevök örökre fenmarad. Rongyos várba jószívvel látnák mindnyájan a fejedelmet; igaz szeretetébe ajánlja két gyermekét s köszöni «édes gyermekeinek ajánlott atyai szép jóakaratát».[277] «Isten soha ne adjon anyának jobb gyermekeket, mint ezek még eddig az ideig voltak – írta elérzékenyedve pár napja. – Sohasem tapasztaltam egyebet bennök az igaz szeretetnél és engedelmességnél hozzám semminemű változásokban. Abban leginkább gyönyörködtem, hogy egymáshoz igaz atyafi (testvéri) szeretettel voltak; ha abban hozzám és az én édes uramhoz (Thökölyhez) tovább is megmaradnak: jutalmat vesznek mitőlünk, áldást az Istentől s jó példát adnak a világ fiainak.»[278] Nem bánta volna, ha belehal is, csak fiúval örvendeztesse meg urát;[279] de vágya nem teljesűlvén, annál hevesebb anyai szeretettel csüggött Rákóczi árváin.[280] A munkácsi elfogadó palotában, tiszteitől környezve, május 22-ikén mélyen megindúlva fogadta névnapi verses köszöntőjüket.[281] Fia az Isten dicsőségét keresők példája gyanánt dicsőítette Szent Ilonát, ki nem szánta kincsét, csakhogy a föld gyomrában is megkerestesse Krisztus szent keresztjét s az egész világot megörvendeztesse vele, a békeség jelével. Ez rontotta meg a gonosz Luczifert (a kinél alkalmasint Caprarára gondolt), a sanyarú inségből ez szabadította meg mindnyájokat. Megdobban az ember szíve, ha arra gondol, kegyelmes asszonyukkal együtt mily nagy inségben voltak a múlt napokban. Szárnyával fedezte két pellikán-fiát; vigyázott, hogy egyik se essék el s kereste őket, mihelyt kissé eltávoztak. Mit mond ezekre a Bethuliához méltó Munkács? Vitézei azt felelik, hogy szerencséjökre Ilona s nem Judit ment az ellenségre. A szabadság az egyetlenegy Munkács várába szorúlt s ezt a várat egy Zrínyi-szívű asszony tartotta meg. Hol van, hogy hálát adjon az inség bilincseit kerűlő egész magyarság? – Juliánka inkább az édes anyát magasztalta, kinek szeretete édesebb a méznél; de mintha «fiúi voltát» mutatná, ő is azt kívánta, hogy Munkács védője «szép nemzetünk hírét égig emelhesse».


Gróf Carafa Antal.[282]


A veszedelem egyre nőtt, mert Terzi Guido gróf két ízben nagyobb erővel látott a vár ostromához. Ha Thököly könnyedén hódol az ellenségnek, Zrínyi Ilona Munkácson megteszi, a mit Hasdrubal felesége tett Karthagóban: a kishitűt és szerelmét megátkozva, gyermekeivel együtt rohan az égő vár lángjai közé. De Thököly alapjában véve Buda visszavétele és a mohácsi csata után sem szakított eddigi politikájával. Még mindig jobban bízott azokban, a kik őt verték lánczra, mint a kik az eperjesi vértörvényszék felállításával vezették be az örökös királyságot, az Aranybulla záradéka eltörlését s vele az önkényes uralom lehetőségét. Zrínyi Ilona mindamellett 1687 karácsonya táján állítólag olyan titkos levelet kapott tőle, melyben késznek mutatkozott, hogy áttér a kath. vallásra és üldözi eddigi hitfeleit, ha XI. Incze pápa a bécsi udvarnál kieszközli kivánságai teljesítését.[283] Absolon kanczellárt – Rákóczi határozott állítása szerint – ez a levél bírta reá, hogy Munkácsot a németek kezére játszsza, mielőtt Thököly elárúlhatná az ágostai hitvallásúakat. Azonban Zrínyi Ilona már három hete megírta[284] Béthune lengyelországi francia követnek, hogy a hiányos és fizetetlen őrséggel Munkácsot meg nem védheti, s ha segítséget nem kap, alkudozásokba kell bocsátkoznia. 1688 elején valóban alkudozni kezdett Carafával, a ki figyelmeztette, hogy ha az ellenállást folytatja, a fényes Rákóczi-ház fejedelmi magzatainak inkább mostohája, mint édes anyja lesz.[285]


Béthune franczia követ névaláírása.[286]


Januárius 15-ikén papíroson[287] s harmadnap valóban is, a fejedelemasszony és az őrség átadta Munkács várát a németeknek. A föltételek szerint a várban levők életökre és vagyonukra nézve teljes kegyelmet nyernek. A fejedelemasszony és árvái szabadon, rangjukhoz méltóan élhetnek, de Bécsben, honnan a király engedelme nélkűl nem távozhatnak. Ingóságaikat visszakapják, az ingatlanokat azonban a kamara fogja kezelni, mivel az árvák gyámsága – «atyjuk végrendelete értelmében» – különben is a királyt illeti. Thökölynek a várban levő ingóságait a kincstár lefoglalja. A hódolati esküt mindenkinek le kell tennie. Ez meg is történt 23-ikáig, mikor azután az őrség keservesen elbúcsuzott a hős fejedelemasszonytól és gyermekeitől.[288]

Véget ért az ostrom,[289] a mely három esztendő alatt Európa érdeklődését magára vonta. Lipót király a szerződést már február 4-ikén megerősítette. A kamara emberei, Szentiványi László vezetése alatt, még előbb elkezdték az árvák javainak összeírását.[290] Carafa ugyan intette őket, hogy ne bántsák az ártatlan árvák tulajdonát, ne mondhassák róla, hogy szavát megszegte,[291] de Terzi gróffal együtt maga is szokatlanúl sok «emléktárgyat» tartott meg. Szentiványi László elsikkasztotta a kincsek egy részét s az egészet csak 70477 forintra becsülte,[292] holott közhit és maga Rákóczi szerint milliókat értek. A kis Rákóczi nem tudta, mit határoztak felőle; de emlékezett rá, hogy anyja kevéssel azután panaszkodott a vár föladása föltételeinek megsértése miatt.[293]

Zrínyi Ilona 1688 februárius 10-ike táján örökre elbúcsúzott Munkács várától. «Búsan köszönté a büszke orom, mely vívni látta karját egykoron; és a mező, hol vívták a csatát …[294] Rákócziék kocsisai: talán a két Viszniczei, Parlag László, Rigó Ferencz, Lengyel Vojticz[295] majdnem mindenütt a Rákócziak és Thökölyek birtokán vitték az immár hazátlanokat. Elhaladtak a kis fejedelem szülőfaluja, Borsi mellett; Zborón szomorúan ünnepelték Juliánka nevenapját; s ilyen nagy kerülővel jutottak arra az útvonalra, melyet a kassa-oderbergi vonal ma is követ. A hogy maga Rákóczi írja, alig érezték az évszak szigorúságát, mivel «nagyobb gondok kergették a kisebbeket s különben is megszokták a bajokat». Megőrízték nyugalmukat akkor is, mikor Rózsahegynél nyerges lovuk alatt a Vág partja leszakadt. Kiugráltak a hintóból, melyet a mélységbe zuhanástól a kocsis ébersége s az előrohanó cselédek gyors munkája mentett meg.[296]


Gróf Kollonics Lipót.[297]

A mintegy 500 kilométernyi út fáradalmait trencsénvármegyei rovnei és ledniczei kastélyukban pihenték ki. Itt értesűltek, hogy a király, mint főgyám, gróf Kollonics Lipót bibornokra bízta a gyermekek gyámságának gondjait.

Kollonics kora legeszesebb macchiavellistái közé tartozott. Vitéz máltai lovagból lett pap: nyitrai, wienerneustadti, győri püspök, bibornok, végre esztergomi érsek; de mindhalálig főképen államférfiúi babérokra áhítozott. Szívesen lett volna Ausztria Mazzarinija vagy legalább is Colbertje. Mint magyar kamarai elnöknek, nagy tervei voltak Magyarország gazdasági felvirágoztatására; azonkívül már tavaly elkészítette büntető törvénykönyve tervezetét, most pedig a magyar közigazgatás átalakításáról szóló javaslatán dolgozott.[298] Az elpusztúlt országban a reformok szükségét mindenki érezte, de méltán tartottak tőle, hogy az alkotmány eltörlése követi. Kollonics adta meg az alaphangot ahhoz a politikához, melyet azután Kaunitz, Metternich, hozzá hasonlóan magyar indigenák, odafejlesztettek, hogy a magyar királyság alkotmánya csak annyiban maradjon meg, a mennyiben az összbirodalmi alkotmánynyal nem ellenkezik. Ez azonban, közhit szerint, annyit jelentett, mint Magyarországot rabbá, koldussá, katholikussá, németté tenni; s híre futott, hogy Kollonics mondott is ilyesmit.[299] Magyarország rab lenne mint osztrák tartomány, koldús mint ausztriai gyarmat. Az egységes osztrák birodalom elve követelné, hogy az uralkodó vallását kövesse és hogy német módra igazgassák. Nagy eszméit, a melyek közűl a közadózásról és a katholikus egységről szólót utóbb Rákóczi is elfogadta, már eleve visszautasították módszere miatt, melylyel valósítani akarta. A szentkoronát nem akarták kalappal leborítani és nem engedhették meg, hogy Kollonics néhány magyarkodó tettel és kijelentéssel[300] eltérítse figyelmöket az alkotmány veszedelméről.

Teljesen népszerűtlen volt az az államférfiú, kihez a szerencsétlen családnak fordúlnia kellett; és Magyarország legnagyobb reménységének, Rákóczinak neveltetését a hazafiak épp oly bizalmatlanúl látták az ő kezében, mint egykor V. Lászlóét a Cilleyében.

Zrínyi Ilona azonban kénytelen volt folytatni az útját. Gyermekeivel éppen Rákóczi tizenkettedik születésnapján (1688 márczius 27.) érkezett Bécs alá. A város kapuját zárva találván, a tömeg gúnyolódásai közt 2-3 órát kellett várakozniok, míg beeresztették őket.[301]

Egyelőre az ágostonrendiek kolostorában, a Burg mögött kaptak szállást. Estefelé ott mutatkozott be Kollonics bíbornok a fejedelemasszonynak, mint gyermekei gyámja. Az árvákkal már anyjuk jelenlétében ridegen bánt, azután kocsijába ültette mindakettőt, hogy bemutassa pártfogójuknak, a királynak. Azonban már az Orsolya-apáczák zárdájánál kiszállította Juliánkát a hintóból s a testvérétől válni nem akaró, síró hajadont «berugdosta» a kapun.[302] A kis grófot azután – a hogy a fejedelmi fiút ezentúl nevezték – jószágigazgatójához vitte, a kinél tanítója, Badinyi és kamarása, Kőrösy társaságában anyja és nénje miatt aggódva, sírdogálva, három napot töltött. Negyednap, márczius 31-ikén, az érsek kocsit küldött utána, hogy elbúcsúzzék tőlük, mert Bécsből máshová viszik. «Mi jogon teszik ezt? – tört ki a gyermek. – Hiszen nem lázadtam fel a király ellen! Ártatlan létemre miért alkalmaznak ellenem erőszakot?»[303]

Mérhetetlen fájdalommal búcsúzott el édes anyjától, kit ebben az életben sohasem látott többé. Negyvenhét esztendő mulva csak a sír nyugalma adta vissza édes anyjának, a ki halálos ágyán is elösmerte, hogy fia sohasem szomorította meg. Könnyei új erővel törtek elő, mikor rendkívül szeretett nénjétől kellett válnia. Az érsek másnap (április 1.) saját hintaján vitte misét hallgatni az irgalmasok templomába; azután Badinyivel s az eiskorni préposttal egy elég rongyos bérkocsiba ültetve, útnak indította Csehországba. A város kapuján kívül a Bécsben időző magyar főuraknak egész banderiuma várt reá, hogy az önkény durvaságát fejedelmet megillető hódolattal enyhítsék. A tüntetőket a király az utánuk szalasztott testőrökkel parancsolta vissza. A bérkocsi most már tovább döczöghetett «ismeretlen állomások felé».[304]

V.
RÁKÓCZI NEVELTETÉSE.




1. MAGYARORSZÁGBAN.

RÁKÓCZI Ferencz éppen tizenkétesztendős volt, a mikor Bécs kapui bezáródván mögötte, magyar neveltetése véget ért. Atyját piczi korában elvesztette s anyja gondosságának köszönhette, hogy neveltetésében sohasem esett fogyatkozás. Zrínyi Ilona őt igazi anyai szigorúsággal szerette, minden helytelenségét észrevette, büntette; de maga mellett hálatta, teste, lelke fejlődésére személyesen ügyelt. A mint 1680 április elején[305] Munkácsra költöztek át, kamarásnak érkőrösi és sámsondi Kőrösy Györgyöt rendelte fiacskája mellé, a kit azonban csak ötesztendős korában vett ki teljesen az asszonyok és a dajkák kezéből. Hívebb, derekabb, becsületesebb felügyelőt nem választhatott volna ennél a tanúlt szabolcsi nemesnél, a ki hivatalát teljes nyolcz esztendeig, mindaddig megtartotta, míg Bécsben 1688 márczius 31-ikén erőszakosan el nem szakították kisurától. Mindenkor büszke volt reá, hogy nagyembernek ő nevelte föl s naponta imádkozott érte.[306] Viszont Rákóczi is megvallotta,[307] hogy tanítói képezték ki benne a rangjához illő erkölcsöket; ők szorították reá, hogy este, reggel rendesen imádkozzék.


II. Rákóczi Ferencz levele Rákóczi Juliannához 1690. jun. 6.[308]



Rákóczi ABC-és könyvecskéje.[309]


Míg Kőrösy inkább testére, egészségére ügyelt, tanulmányait ötesztendős korától fogva Badinyi János vezette. Ez a zólyomvármegyei nemes különben is a Rákócziak udvarában növekedett; iskoláit Patakon végezte s nevelőnek kétségtelenül Thököly ajánlotta, kinek bejárója volt. Hittanra és ABC-re a gyermeket Bárkány János ferenczrendi atya tanította egy 1674-ben megjelent ABC-és könyvecskéből, mely a katolikus hit némely alapvető kérdését is magában foglalta. Ahogy a könyvre maga a tanító írta: «A bölcseségnek kezdete az Úr félelme. Kitől mindennemű jóknak áldását kívánja Páter Bárkány János a méltóságos és nagyságos nevendék fejedelmi nagy Rákóczifamiliának méltóságos csemetéjére, Rákóczi Ferkére. Kinek az Úr napjait sokakra terjeszsze, földön, mennyben örökösen nagyra nevelje.»[310] Ebben a könyvecskében maradtak reánk a fejedelem első írásgyakorlatai.

Tanítóinak, feljebbvalóinak Rákóczi – saját följegyzése szerint[311] – abban a gyönge korban nagyon is engedelmeskedett. Ártatlanságában Istent igazán szolgálta és szerette, a korához mért ájtatossági gyakorlatoktól – a mennyire emlékezett sohasem huzódozott. Nagy vigasztalására szolgált, ha gyermeksége és ifjúsága kezdetéről gondolkozott, mert azt hitte, ártatlan volt Isten előtt. Mondták neki, hogy egyáltalán nem voltak rossz hajlandóságai; mégis gyakran büntették, mivel rest volt a tanulásban és túlságosan szerette a fegyvereket, a katonásdijátékokat. Thököly, a ki 1682 június 15-ikén lett mostohaatyja, azokban a zord időkben különösen ezeket a hajlamait akarta fejleszteni, szabályozni.

A lakodalom után[312] Badinyi azonnal latin nyelvre fogta s tanulmányait, a mennyire lehetett, a táborban is folytatta, hová Thököly a kis fiút 1683-ban magával vitte. Ösmeretes, Kőrösy milyen hűséggel, odaadással őrködött kis ura élete, egészsége fölött; s hogy mérgezéstől tartva, végül maga lett szakácsa, mindenese. Badinyi viszont lelke megmérgezése ellen oltalmazta. A mikor «ravaszul próbára tették, hogy hitétől eltántorítsák», Badinyi megvédte, ahogy tehette; bizonyára nemcsak azért, mert – mint Rákóczi írja – igaz keresztény létére Istent és őt odaadással szolgálta, hanem azért is, mert tudta, hogy egy hétesztendős fiút nem szabad theológiai kérdésekkel zaklatni. A gyermek különben maga is visszavágott mindazzal, a mit Bárkány János könyvéből tanúlt; de, mint hitte, Isten mégis önmagában védelmezte s támogatta őt, hogy hitében állhatatossá tegye.[313] A gyermek más táborozásokban is részt vett s e közben teste, lelke megedződött. «Kisurunk ő nagysága igen nagy s fris jóegészségben vagyon s jól is tanúl» – írta Csató András udvarnok Regécz várából 1685 május 12-ikén.[314] De már az év végén, a mikor az ellenség Munkács várába zárta őt családjával együtt, annyit gyönyörködött az ostrom izgalmaiban, a vitézi mérkőzésekben, merész hadimüveletekben, hogy néha keményebben kellett őt szorítani a humaniorákra. Nem szívesen foglalkozott, pedig tanítója, Badinyi, irodalmilag képzett, sőt verselgető ember volt. Az ő szavaival fohászkodott Pallashoz, mikor édesanyját felköszöntötte:

«Pallas, bölcseségnek szép istenasszonya,
Téged követőknek igaz oktatója,
Nyelvünk kerekinek, kérünk, megoldója –
Föltett szándékinknak légy igazgatója!»[315]

A mellett vallásos érzésben nevelte öt úgy Badinyi, mint Bárkány, hogy majdan erős, talán egyetlen támasza legyen hitének. Jézusra figyelmeztették, a ki hallgat és tanít; néma és oktat. Megérttették vele, hogy mindenkinek azon állapot felé kell igyekeznie, a mely az emberi tökéletesedéshez vezet.[316]

Azonban ezt a tökéletesedést egy ostromlott várban, golyók fütyülése közt ők sem adhatták meg többé az élénkeszű, gyors felfogású gyermeknek.

Már elvégezte a gimnáziumi két alsó osztályt (classis elementaris, infima grammaticae classis), sőt bizonyára a középső vagy harmadik osztályt (media grammaticae classis) is megkezdvén, elég folyvást beszélt latinul. A hittanon kivül Alvarez (Alváry) Quae maribusa volt a fődolog; a földrajz, történelem, számtan meg Badinyi szabadelvű felfogása szerint is csak mellékesen, a sárospataki iskola hagyományaihoz képest jött számításba. Zrínyi Ilona tehát 1687 tavaszán Izdenczy Mártont azzal a kérelemmel küldte III. János lengyel királyhoz, a nagy Szobieszkijhez, nyujtana módot, hogy a fejedelmi gyermeket felsőbb oktatásban, magasabb kiképeztetésben részesítse. A király május 7-ikén kegyesen felelt s a követtől szóval bővebben is izent,[317] de Rákócziból még sem lett krakkói deák. Munkács feladása következtében az árvák főgyámja maga Lipót király lett, a ki azonban a gyámság s vele a nevelés gondjait Kollonics bibornokra bízta.

Bécsbe még Kőrösy és Badinyi is elkísérhette Rákóczi Ferenczet, de 1688 április elsején magyar nevelői közűl már csak Badinyit engedték vele menni. Szomorúak voltak mind a ketten, de a tanító titkolta a maga bánatát s ahogy lehetett, vigasztalta kisurát. A melléjök adott prépost csak másnap tudatta velök, hogy Csehországba viszi őket. «Oh megszomorodottak vigasza, – sóhajtott visszaemlékezései írásakor Rákóczi – ha a te kegyelmed megtanít vala, hogy te mindenütt velem vagy, sokkalta jobban megvigasztaltál volna, mint tanítóm jelenléte; mert már akkor rájöttem volna, hogy jövevény vagyok ezen a földön és hogy kevés különbség van abban: Magyarországban, Ausztriában, vagy Csehországban vándorlok-e. Meggyőztél volna, hogy nekünk nincs más hazánk; mint az égi haza … » Most azonban «mi eshetett keservesebben a gyermekfejedelemnek, mint számkivetésbe mennie hazájából, elszakadnia szüleitől, ismeretlen tartományba hurczolva születéséhez és rangjához nem illő bánásmódban részesűlnie és teljességgel idegen erkölcsű és szokások közt élő, ösmeretlen nyelven beszélő emberek közt magára maradnia?»[318]

1688 április 3-ikán szombaton délben érkeztek meg Jindřchův Hradec-be (Henrik várába) vagyis Neuhaus-ba, Csehországnak ebbe a délkeleti városkájába – s ott a jezsuiták rendházába és szemináriumába (a mostani kaszárnyába) tértek be. Az atyák igen szivesen és nagy megkülönböztetéssel fogadták a fejedelmek ivadékát. Alig öltözködött át, a templomba vezették, hová magyar díszben, kezében fejedelmi buzogánynyal vonúlt be. Mentéje lánczán ötvennél több, magyarkája (kócsagtollas kalpagja) forgójában 12 gyémánt csillogott. Így jelent meg a tiszteletére rendezett iskolai színjátékon és a negyven terítékű lakomán is.


Rákóczi bejegyzései ABC-s könyvecskéjében.[319]

Ebéd után azonban a prépost tudatta vele, hogy mostantól fogva itt folytatja gimnáziumi tanulmányait s hogy ha írni vagy izenni akar édes anyjának, bízza eddigi tanítójára, ki holnap reggel hazaútazik Magyarországba. Nagy zokogások közt hiába kérte a prépostot, teljesítse a bibornok igéretét; még néhány hónapig, a míg megszokik, hagyja nála Badinyit. Bevezették szobájába, hol a két Kollonics (a bibornok unokaöcscsei) és Wolkra grófokkal kellett együtt laknia. Másnap reggel hiába szólongatta tanítóját: Badinyi már hajnalban elutazott. A jezsuiták vigasztalták. «Minek kínoznak? – riadt rájuk. – Inkább öljenek meg, ha megérdemlem; inkább pusztítsanak el, mint hogy elhagyatva, nyomorúltan éljek!» Nem az elkényeztetett gyermek makranczossága volt ez, hanem a hivatására nevelt fejedelmi fiú felháborodása a vele történt jogtalanság ellen. Ezt sohasem is felejtette el; de mint gyermek, nagynehezen megnyugodott benne, hogy tanítóját nem kell siratnia; jó dolga lesz, – jószágigazgatónak nevezik ki.[320]



2.
AUSZTRIÁBAN.

Rákóczit 1688 április 3-ikán írták be a jezsuiták neuhausi gimnáziumába, hol egyelőre a három alsó nyelvtani osztály anyagát ismételtették vele. A ma is fennálló intézetbe előkelő, jómódú családok gyermekei jártak; de mégis időbe kerűlt, míg megszokta, hogy másokkal egy sorban, egy padban üljön, a közös étkezőteremben rozskenyeret, sovány ételeket egyék, fanyar bort igyék s hálószobáját olyanokkal oszsza meg, a kik előtt titkolni szeretné bánatát, könyeit. Elhagyatottnak, hazátlannak érezte magát; társai játékaiban nem vett részt, mosolyogni alig látták. Badinyi elmenetele után három napig minduntalan sírt és imádkozott. Tanárai, hogy szórakozzék, 5-ikén a Kollonics és Wolkra-fiúkkal együtt fölvezették gr. Slawata Joachim neuhausi várába, hogy megmagyarázzák annak ritkaságait. A fiú szórakozottan hallgatta fölvilágosításaikat, mikor az egyik teremben egyszerre csak a falon függő térképhez rohant, gyorsan fölkereste rajta Munkács nevét s újra könyekben tört ki. «Nem lehet oly gyorsan felejteni … » válaszolt a jezsuitáknak, kik felindúlása okát kérdezték. «Ez a kis hős igazán méltó a részvétre és szeretetre», tette hozzá egyik tanára a jelenet leírásában. Ha Voltaire írja azt le, a kitől XII. Károlyról hasonló tudósítást olvasunk![321] A kisúrnak önérzetét is hamar észrevették. Mikor a gyermek már az első napokban megunta, hogy minduntalan csak méltóságos, vagy gróf úrnak szólítsák, megkérdezte, miért teszik ezt? «Hiszen én fejedelem vagyok: engemet grófok szolgáltak!» A jelenet leírója[322] megjegyezte, hogy minden a fejedelemre emlékeztet benne, de kevélység nélkül. Rákóczi ezt a bűnt sohasem ösmerte. A kevélység – a mint már híres ember korában írta[323] – nem abból áll, hogy az ember azt kívánja és követelje, a mi megilleti, hanem a mikor azon felül akarja magát becsűltetni. Már ebben a korban mutatta egész megjelenése, hogy nem a hiúság, hanem az önérzet vezette. Említett tanárának jellemzése szerint egész valóságában nincs középszerűség: beszéde, magatartása, járása mind méltóságos. Csak akkor mult tizenkétesztendős; de oly nagy és fejlett volt, hogy 3-4 esztendővel idősebbnek látszott. Szép piros arcza, ragyogó nagy szeme, szép metszésű szája, vállára omló dús gesztenyeszínű haja, daliás termete azokat is megnyerte, a kik csak látták; a kik szóltak vele, jellemének nyiltsága, okos beszéde, tanultsága lepte meg. A róla írt első (sajnos, egyúttal utolsó) jelentés április 12-ikén teljes rokonszenvvel szól a fejedelmi gyermekről. Megjegyzi, hogy most már jókedvű. Ha ablakából látja, hogy tanárai a kertben sétálnak, odafut hozzájuk: «mintha mindig náluk növekedett volna». Megigérte, hogy németesen fogja viselni haját s hogy – bár eleinte szívesebben gondolt a cseh nyelvre – németül is megtanúl.


Bárkány János ajánlása Rákóczi ABC-és könyvében.[324]


Talán egész életében csak ez utóbbi igéretének beváltásával nem sietett; igaz, hogy nem is kinálkozott reá sok alkalma. Az intézetben deákul társalogtak, Neuhaus pedig tősgyökeres cseh város volt, mely ősi nyelvét mindamellett is megőrízte, hogy három oldalon német városok környezték. Csehországban öt esztendőt töltött, még sem fogott rajta a német szó és csak később sajátította el; a mi annál jellemzőbb, mert latinul, francziául, olaszul, lengyelül, sőt valamennyire csehül és tótul is elég hamar megtanúlt. 1688 májusától fogva beletörődött helyzetébe. Csakhamar olyan szorgalmas, jó tanuló lett, hogy már június elején fölvették a gimnázium negyedik, vagyis legfőbb nyelvtani osztályába, a szintaxisták közé. Ez nemcsak az ő tehetségét, hanem magyar tanítóinak alapos munkáját is dícséri. Szorgalma, gyors felfogása, a szentgyakorlatokon való buzgó részvétele, alkalmazkodó képessége, udvariassága következtében csakhamar megszerették tanárai, a kiknek társaságát szívesebben kereste, mint tanulótársainak, saját lakótársainak barátságát. Legjobban szerette maga az igazgató, a köszvényes öreg Zimmermann, a kivel gyakran sakkozott.[325] A Kollonics- és Wolkra-fiúkkal ellátogatott a neuhausi várba is, hol gróf Slawata Joachim tartományi marsall és felesége mindenkor szívesen látták a fiatalokat s még az intézetbe is küldöztek nekik jóféle ételeket és borokat. De a gróf különösen Rákóczit szerette meg, a ki majdnem mindennapos lett nála. Kilovagolt, kikocsizott, sétált, vadászott is vele a Nežárka kies völgyében.


Neuhaus.[326]



A neuhausi jezsuita kolostor.[327]


Joachim halálakor öcscse, Lipót passaui kanonok odahagyta a papságot s hogy a család ki ne haljon, bátyja özvegyét vette el, Rákóczit ők is szerették s talán annál inkább, mert fiuk nekik sem volt; még később, prágai tartózkodása idején is le-lehítták magukhoz. Mindenkor szívesen látta az eiskorni prépost is, a ki idehozta. Valósággal könyein keresztül szerette meg ezt a derék embert, a ki a természetnek annyi szép titkáról tudott beszélni. Majdnem minden szobájában volt egy-egy messzelátó, a melyekben a kutatni szerető ifjú annyira gyönyörködött, hogy egyet kérdezősködés nélkül magával vitt az intézetbe, hogy annak ablakaiból is gyönyörködhessék a táj szépségeiben és a csillagos égben. Ennek a szenvedélyének utóbb vezérlőfejedelem korában is hódolt. A természettudományokat, csillagászatot, mennyiség- és méréstant ezekben az időkben jobban szerette, mint pl. a történelmet, a melyben az ő hazája multja úgy sem jelenhetett volna meg hamisítatlanul. Tanárai, a kik papnak szerették volna nevelni, korlátolni akarták reális irányát s kegyes olvasmányokkal halmozták el; de a ki utóbb imádságos és vallásbölcsészeti könyveket írt, most megunta az elmélkedéseket. Pedig elnöke volt a Szűz-Máriáról nevezett társaságnak, hol magyarázat nélkül olvasott föl értekezéseket Kempis Tamásnak Krisztus követéséről szóló könyvéből. Hivatalos kötelességét, mint elnök, pontosan teljesítette, de Isten igéjének olvasása – saját vallomása szerint – nem táplálta a lelkét. Értette a betűt, de nem ismerte a szellemet. A természet kutatásában az imádságos könyvek olvasásán kívül különösen klasszikus tanulmányai gátolták, a melyekben 1689 óta egy jelentéktelen paptanár vezette. Cicero levelei és beszédei, Livius történetei, Ovidius, Vergilius, Horatius remek költeményei csaknem teljesen betöltötték akkoriban az irodalmi oktatás körét, melylyel Rákóczi 1688/9-ben mint a poézis és 1689/90-ben mint a retorika tanulója ösmerkedett meg. Klasszikusokkal nyári pihenőjében is foglalkozott s később szívesen hivatkozott Caesar commentariusaira, Tacitusra, Senecára s Aesopusra is.[328]

Gimnáziumi életének évei éppen nem tüntek el nyomtalanul; Rákóczi utóbb mint költő némi figyelmet s mint szónok és levélíró teljes elösmerést követelhet magának. Csakhogy ezen a téren a magyar nyelvben tünt ki, holott a magyar nyelvet mint gimnazista csak anyjához és nénjéhez írt leveleiben gyakorolhatta s ennek következtében napról-napra hibásabban használta. «Talán haragúd nekem kegyelmed, – évelődött nénjével[329] – hogy Commercy uramat[330] hagytam kegyelmed által köszönteni?» Ki hitte volna akkor, hogy a ki így ír magyarul, valaha stilusának magyarosságával tűnik ki? És Magyarország egyik legnagyobb szónoka lesz az az ifjú, ki Csehországból hazatérve, már csak törve beszélte a magyart, sőt azt a kétségbeesett vallomást tette, hogy a hazai nyelvet teljesen elfelejtette?[331]


Krumlov város és kastélya.[332]


Neuhausi gimnáziumi élete befejezésekor 1690 június első napjaiban a vizsgálaton különösen ékesszólásával, szép latin dikcziójával tünt ki. Guttwirtt Menyhért talán a poetika tanára, irodalmi emléket állított ottlétének abban a hosszú latin, verses munkájában, melyet Mária szeretetéről írt és a melyet a tizenötödik esztendejébe lépő Rákóczi arczképével ékesített. Erre az értelmes, előkelő, szép arczra tekintve, megértjük, hogy Rákóczit «mindenki szerette, mindenütt szívesen fogadták s nem szomorították meg sohasem, mert másokat ő sem bántott».[333] Gimnáziumi életének ez a legszebb emléke.

A nyári szünetet, mint rendesen, most is kirándulásokkal, a Jézustársaság egyes rendházainak látogatásával töltötte. Krumlovban (Krumauban), a Rosenbergek sasfészkében, a jezsuiták fényesen fogadták, ő pedig bőségesen osztogatott emléktárgyakat: ékszereket, igazgyöngyöket. Tréfás levelében[334] nyakravaló gyöngyöket igért nénjének is, ha csakugyan elveszi öreg gavallérja, Commercy herczeg tábornagy.[335]

Kollonics bibornok, a ki annak idején maga is tizennégyéves korában kerűlt az egyetemre, gyámfiát, a 14 1/2 éves Rákóczit neuhausi pater gubernatora (nevelője) felügyelete alatt 1690 augusztusában «a bölcsészet legszélesebb körű tanulmányozása végett» a prágai egyetemre,[336] az 1653-ban egyesített Carolo-Ferdinandaeumba küldte. A jezsuitáknak az Újvárosban a Károly-téren levő rendházába (a mostani helyőrségi kórházba) szállásolta el. Innen hosszú és elég kanyargás úton jutott el az egyetemre, melynek főbejáratán «Lex civium dux» (Törvény a polgárok vezére) fölírat üdvözölte a belépőt, Az első évfolyamban (1690/1) logikát, metafizikát, matematikát tanúlt. A bölcsészeti, főkép a logikai olvasmányokat s előadásokat szárazaknak találta. Mégis olvasott, tanúlt; s ha önmagát és tudását keveselte is, tanára beérte haladásával. A metafizikát már csak azért sem szerette, mert nem tudta, mi hasznát veheti a reá váró politikai föladatokban. Ellenben nagyon lelkesedett az egyetemen csak mellékesnek tekintett matematikáért, pedig nem tanították terjedelmesebben, mint ma a magyar gimnáziumok IV-V osztályaiban. A gimnáziumban a számtant akkor egészen elhanyagolták s így az egyetemen mindent elülről kellett kezdeni.


Prága a XVII. században.[337]


Szabad ideje nagy részét az építőművészek és a matematikusok könyveinek olvasgatásával, festéssel, geometriai ábrák készítésével töltötte; de mivel csak előadni hallott és senki sem oktatta, saját vallomása szerint voltakép semmit sem értett az egészből. Az évfolyam végén elvitték őt Neisse-be is, az oppelni herczegség fővárosába, hol negyedéve fejezték be Mária menybe menetelének tiszteletére szentelt gimnáziumi templomukat. A jezsuiták híres könyvtárában itt is különösen a matematikai és mérnöki műszerek érdekelték. Egy körzőt el is vitt magával emlékbe, a miért később nagyon restelkedett, mert szó nélkül tette;[338] kárt azonban nem okozott vele, mert itt is ékszereket, gyöngyöket ajándékozott ismerőseinek.

A második évfolyamban fizikát hallgatott s mellesleg etikát. Hogy az egyetemhez közelebb legyen, a város «kisoldalán» annak szomszédságában béreltek számára lakást, de ott is a jezsuiták felügyelete alatt maradt. Zárkozott lett, gyűlölte a világiak társaságát és a szórakozásokat;[339] de tanulmányait ezúttal sem hanyagolta el. A természet szépségeiben, jelenségeiben, titkaiban már gyermekkorában gyönyörködött s most a kor fizikájában nem azt találta, a mit vágyakozva keresett benne. A természetet az Isten szolgálójának tekintette[340] s azt a meggyőződést vitte magával az életbe, hogy Istent nem a természeti jelenségek kutatása, hanem az az óhajtás sérti, melynél fogva kiváncsiságból akarunk tudni az ő tetszésével ellenkező dolgokat. Isten azt akarja, hogy csodálják műveit s műveiben imádjuk őt és nagyszerű dolgait; azok láttára ismerjük fel kicsiségünket s hallgattassuk el az értelmet olyan dolgokról, a melyeket úgy sem foghatunk fel.[341] De az emberi természet czélként áll Isten igazsága előtt; s Istennek nemcsak azok a művei csodálatosak, melyeket, mivel értelmünket meghaladják, vallásos érzésünk következtében tartozunk elhinni; hanem azok is, a miket megérthetünk. A rejtelmek figyelmes vizsgálata az elmét nem teszi rabbá, hanem fölvilágosítja.[342] A természet világánál is sok bölcselő látta be, hogy mindent az Isten teremtett.[343] A babonaságot, asztrológiát, alchimiát gúnyolta és megvetette, a mit sok tekintetben prágai fizikai tanulmányainak s további olvasmányainak köszönhet.

Az iskolai év végefelé történt, hogy Rákóczi Ferencz testvérét, Juliát, sok mindenféle nehézség legyőzése után, Aspremont Reckheim Nándor Gobert gróf altábornagy Bécsben 1691 június 24-ikén feleségűl vette. Az árvák gyámja ugyan, Kollonics bíbornok, Rómából a pápaválasztásról visszatérve, a tudtán kívül egybekelt házasokat egyidőre elválasztatta s a grófot vizsgálati fogságba, Juliát pedig a tullni apáczakolostorba csukatta; azonban a király mint főgyám személyes közbelépése következtében csakhamar mindketten visszanyerték szabadságukat s vele boldogságukat.[344] Kevéssel azután Lipót király abba is belenyugodott, hogy Heissler és Doria tábornokokért, a kiket Thököly a zernyesti csatában (1690 augusztus 21-ikén) fogott el, Zrínyi Ilonát urához, a kuruczkirályhoz bocsássa; de semmiképp sem egyezett bele, hogy Törökországba fiát, Ferenczet is magával vihesse, sőt hogy csak el is búcsúzhassék tőle. Zrínyi Ilona 1692 januárius 20-ikán hagyta el Bécset, május 13-ikán Magyarországot. Sohasem látta többé hazáját, fiát, leányát, Távozását sokáig titkolták Prágában tanuló fia előtt, a ki egyébiránt őszintén megvallja, hogy akkor sem igen búsúlt a dolgon, a mikor megtudta; mert, idegen erkölcsökhöz szokva, nem fogta fel, minő állapotra jutott.[345]

Különben is úgy tüntették föl előtte édes anyját, mint családja, hite, hazája megtagadóját; s nénjét mint haszonlesőt, a ki elperelné jószágait, ha gyámja, Kollonics bibornok engedné. Annyira vitték, hogy el sem olvasta, hanem a bibornokhoz küldte nénje levelét, melyben ez a pör valódi állásáról felvilágosítani s megmagyarázni akarta, hogy ő csupán anyai örökségét követeli. Pedig nénje, vagy inkább derék ura, éppen azt szorgalmazta, hogy az örökség ügyében hallgassák ki Ferenczet is, a ki immár tizenhat éves lévén, törvény értelmében önállóan kezelheti vagyonát. A bíróság ki is mondta, hogy Ferencz kiskorúsága véget ért, a császár pedig megparancsolta, hogy Bécsbe jöjjön. Éppen befejezvén fizikai tanulmányait, a nyári szünetben, a jezsuiták rendházainak szokásos látogatása helyett, nevelője kíséretében csakugyan Bécsbe ment. Már másnap fölkereste a bíbornokot, a ki továbbra is vállalkozott ügyei vezetésére. Azt ajánlotta, hogy harmadnap térjen vissza Prágába, az egyetemen fejezze be bölcsészeti tanulmányait s azután a jezsuiták parmai vagy ingolstadti (bajorországi) egyetemén hallgassa a jogot.


Zrínyi Ilona névaláírása.[346]



Thökölyné Zrínyi Ilona.[347]



Rákóczy bécsi palotája.[348]

De minden számítását elrontotta az ifjú Aspremontné, a ki négyesztendei elválasztás után valahára még ez este találkozott öcscsével. A testvérek sírva borúltak egymás nyakába, de csak nagyjából értették meg egymást, mert Ferencz csupán töredezve beszélt magyarul s még nem tudott németül és francziául. Annyit azonban megértett, hogy nénje öt tanulmányai abbahagyására s birtokai átvételére ösztönzi. A metafizikának és a német birodalmi jognak mint magyar földbirtokos úgyis kevés hasznát venné. Figyelmeztette, mekkora különbség van a német birodalmi és a magyar jog közt; ha tehát időt és felhatalmazást ad a bíbornoknak, kiforgatják ősi javaiból, jogaiból s rábeszélik, hogy jezsuita legyen és jószágait a jezsuitáknak adja. Ne fogadja el a bíbornok további gyámkodását, hanem térjen vissza hazájába s ott, állásához és rangjához méltóan, önállóan éljen és gazdálkodjék. Ők pedig éljenek egymással testvériesen, békességben s ennek jeléül már most költözködjék át az ő házukba.[349]

Nénje távozása után ennek ügyvédje részletesen megösmertette őt a per okával, s hogy tulajdonképpen csak a leánynegyed kiadásáról van szó; megmagyarázta neki az idevonatkozó hazai törvényeket. Éjjel az ifjú Rákóczi jól meggondolta a dolgot. Eszébe jutott, hogy nemcsak nénje, hanem néhány jezsuita is figyelmeztette őt állása és hivatása kötelességeire s hogy ezek a jóakarói sem helyeselték a Jézustársaságba való belépését. Viszont úgy hitte, hogy más jezsuiták Kollonicscsal együtt valóban csak vagyonára áhítozva szeretnék jezsuitává tenni. Másnap határozott. Átköltözött nénjéhez, harmadnap pedig, a határidő lejártával, köszönetet mondott a bíbornoknak eddigi gondviseléséért. Kérte, adassa vissza az őt és nénjét illető ingóságokat, javakat és jövedelmeket s tartsa meg őket ezentúl is baráti jóindulatában. A bíbornok látható s egyre fokozódó felindulással hallgatta. Szaggatott szavakban jelentette ki, hogy ezek után leveszi a kezét róla, átengedi hízelkedő nénje és sógora fondorlatainak, ifjú szenvedélyeinek, a mik miatt javait kétségtelenül elpocsékolja; s ha úgy megbántotta őt, többé semmit se várjon barátságától. Azután karon ragadva, kivezette a kapun.[350]

VI.
BÉCSBEN ÉS OLASZORSZÁGBAN.


RÁKÓCZI legnagyobb tanítómestere az élet lett. Maga mondja, hogy nem tudta s talán soha sem tudta volna Magyarországon, a mit megtanúlt Francziaországban; oktalan maradt volna a világi életben, ha sorsa nem vezeti a magányba; de abban talán langymeleg lesz és az ártatlan, megengedett dolgok ürügye alatt inkább a maga, mint az Isten akaratát követi, ha Isten végül Törökországba nem vezérli.[351] Isten sok olyan dolog ismeretével áldotta meg, a mit sohasem tanúlt: országok, fejedelmek, külső államok ismeretével, a miket ő mind fel akart használni a közjó érdekében.[352] Sok éven keresztül nem ismerte Isten kegyelme kincseit s maga sem tudta, miért nem ismerte: azért-e, mivel tanúlni nem akart, vagy mivel Isten nem akarta őt tanítani?[353]

Az élet először is arra tanította, hogy a legvilágosabb jogok elösmeréseért is küzdenie kell. Ezüstneműit Kollonics mind pénzzé verette, hogy kifizethesse azokat a kegyes alapítványokat, a miket nagyanyja a jezsuitáknak és a ferenczrendieknek tett; ingóságait pedig azon a czímen tartotta vissza, hogy azokból – ugyanazon végrendelet értelmében – először is a jezsuitáknak hagyott százezer tallért kell kifizetnie. Mikor azután kiderűlt, hogy a végrendelet koholt és érvénytelen, a jezsuiták 1692 deczemberében elvesztették pörüket s be kellett érniök 20,000 rajnai forint ajándékkal; de e közben az árvák jószágai, a lelketlen gazdálkodás következtében, olyannyira elpusztúltak, hogy néhány esztendeig negyedrésznyit sem jövedelmeztek, mint azelőtt.[354]

A pénz tehát csak idővel jött meg, a mikor a fiatal herczeg már tapasztalatból ösmerte az élet második tanulságát, hogy az idő is pénz. Bécsbe jövetele óta sógora himmelpfortgassei palotájában élt, melyet igen sokan látogattak; egyrészt mert Aspremonte özvegy nővérei, Althann, Souches és Kollonics-Cavriani grófnék is Bécsben laktak, másrészt mert most a gróféknak minden atyafia, ösmerőse talált valami ürügyet a látogatásra, hogy lássa a dúsgazdag, szép s máris olyan érdekes multú fejedelmi fiút. Rákóczi, a ki akkor lépett ki a jezsuiták iskolájából, nehezen szokott meg ebben az új világban, mely részben éppen ő körülötte alakúlt. Némán és félénken húzódott vissza a kiváncsiaktól, hiszen németül, francziául beszélni sem tudott velök. De amúgy sem értette nagyvilági társalgásukat, vonatkozásaikat, megjegyzéseiket, enyelgéseiket, a miknek hallatára néha mégis természetes szégyenkezés fogta el. Maga mondja, hogy eleinte Babylonban érezte magát és sok dologtól megborzadt, a mit a világ csak ártatlan szórakozásnak tekintett. A mindennapi megszokás végre magával ragadta; mások példája csalogatta, nem akart másokat megbántani vonakodásával s utoljára meg is szerette ezt a léha életet. Először a kártyát, azután a színházat. Néha éjjel-nappal kártyázott s valóban feltűnő, hogy nénje és sógora nem mérsékelte ezt a szenvedelmét, mely korához, hívatásához egyáltalán nem illet. Még később, vezérlő-fejedelem korában is küldözgettek neki kártyát Magyarországba,[355] holott udvarában a kártyát, koczkajátékot akkor már tiltotta s felakasztással fenyegette azokat a katonákat, a kik saját fegyverökre kártyáznak.[356] Később még francziaországi bujdosásában is sokat kártyázott[357] s erős elhatározással csak 1715 április 20-ika után mondott búcsút a kártyának és minden nyerekedő játéknak.[358] A vándorszínészek Bécsben akkor még bálházakban játszottak, a melyek közűl egy éppen a Himmelpfortgasseban volt; de Rákóczi egyszer-másszor bizonyára fölkereste a judenplatzi, kärthnerthori, neumarkti fabódékat is. Kevéssel azután, hogy Straniczky társasága bevonúlhatott Bécs első állandó színházába (1712.), Rákóczi már mint bujdosó tapsolt a roueni, párisi, versaillesi, chantyllii előadásokon. A maga bolyongásait is színészéletnek, a színjátékot mindennapi kenyérnek mondta.[359]


Gróf Batthyány II. Ádám.[360]


Misére Bécsben csak nagy ünnepeken járt, imádságait, kivált este, elhanyagolta. Gyóntatója, egy szelidlelkű, kedves kapuczinus gyakran intette és feddette is, de mindenkor feloldozta, mert nem talált benne rosszindulatot.[361]

Rákóczi legjobban érezte magát barátjának és rokonának, gróf Batthyány Ádámnak társaságában. Batthyány dunántúli főkapitány és főpohárnokmester (később horvát bán) éppen abban az esztendőben, harminczéves korában vette el Strattmann Nóra (Eleonóra) grófnét, a miniszter leányát, a ki maga is gyermek volt még: alig 14-15 esztendős. A kis herczeg gyakran meglátogatta Batthyányiékat Bécsben, Tót-Rohonczon, Németújvárt, Körmenden is, hol gyakran vadászott, mulatott. Többször kérte barátját, vállalja magára az ő uradalmainak rendbehozását, a főfelügyelőséget; s mivel ezt (1692 deczember 12-ikén) a király is óhajtotta, a főkapitány valóban «magára vállalta a keresztényi szeretet ezen munkáját és kötelességét». A kanczellária (deczember 15.) arra kérte a grófot, hogy Rákóczival külföldi útja alatt is levelezzen.[362]

Igazi jóakarói – Aspremonte, Batthyány, Strattmann és György darmstadti herczeg[363] – különböző okokból két módot kerestek, hogy «szívesen, mosolyogva felejtse fájdalmait,»[364] a szerelmet, a melyet most érzett először. Az első mód, hogy tapasztalatok szerzése czímén Olaszországba utazzék, a mire a király már novemberben parancsot is adott.[365] A második, hogy házasságra lépjen valamely német herczegnővel. Az egyik, a kit ajánlottak, a büszke Welf család tagja volt, Vilma Amália braunschweig-lüneburgi herczegnő, három évvel idősebb Rákóczi-nál, a ki ennek következtében nem is lépett föl kérő gyanánt. A herczegnő öt év mulva (1699 februárius 24.) még fiatalabb férjet kapott – I. József ifjabb magyar király személyében.[366] Rákóczinál valamivel idősebb volt Magdolna, hessen-darmstadti herczegnő is, György hessen-darmstadti herczeg unokahúga s a mi ennél sokkal többet jelentett, Eleonora Magdolna Terézia német-római császárné és magyar királyné közeli rokona. Rákóczi nyiltan bevallja, hogy őt egyrészt György iránt való barátságból, másrészt politikai és társadalmi tekintetből választotta. Szándékát Lipót királylyal ennek gyóntatója, Menegatti jezsuita atya útján tudatta s engedelmet kért, hogy olaszországi útjából hazatérve, a herczegnőt megkérhesse s e végből a német-római birodalomba mehessen. A leány atyja már beleegyezett s bízott benne, hogy a király sem fog ellenezni olyan házasságot, mely őt szorosabban fűzheti az uralkodóház érdekeihez. A válasz azonban egyre késvén, Rákóczi az udvar kedvező határozatának kieszközlésére György herczeget és Aspremonte grófot kérte meg. 1693 április 5-ike után[367] végre elindúlt olaszországi útjára, a melynek őt szerelméből s mostani házassági terveiből is ki kellett gyógyítania.

Sógora, a szelid és kegyes Aspremonte Frigyes Gobert: jánosvitéz (máltai lovag), Olaszország kitűnő ismerője kísérte el egy inspektorral, Günzner Károly titkárral,[368] báró Vissenacque József főlovászmesterrel[369] és számos szolgával. Ösmeretlen akarván maradni, az Aspremonte-ok egyik czíme után Borsheim bárónak nevezte magát;[370] talán azért is, mert ez a név szülőföldjére, Borsira emlékeztette. Hintóival és hátas lovaival Rákóczi először is Wiener-Neustadtot (Bécsujhelyet) ejtette útba, hol meglátogatta nagyapja, Zrínyi Péter és nagybátyja, Frangepani Ferenc börtönét s a sírt, hová a nemzet vértanúit temették. Innen oldalkirándulást tett Magyarországba, hogy Körmenden és Németújváron elbúcsúzzék gróf Batthyánytól, Horvátország új bánjától és feleségétől. A bán is átkísérte öt Regedébe (a stájerországi Radkersburgba), honnan a Dráva völgyén fölfelé Tarvis felé folytatván útját, Pontebbánál lépett olasz (velenczei) területre. Április 28-ikán már Velenczében volt.[371]

«Kevés percz emléke volt előtte kedvesebb, mint az, a melyben Velenczét legelőször pillantotta meg, a mint gondolája a mestrei csatornából a nyilt lagunába bekanyarodott.» Megkapóan írja le azt a hatást, a melyet «Velencze kövei», Ruskin szerint, kivált a hajdani, soha vissza nem térő utazások idejében gyakoroltak a tudnivágyóra.[372] Egészen új dolog volt előtte ez a város, melynek nagyszerű és ragyogó templomai, palotái a tengerből emelkedtek ki. A templomokban ugyan, mint maga megvallja, nem kereste, de mégis föltalálta az Istent, mert a remekművek, képek, szobrok szemlélete hozzá emelte. A művészetben talált igazi gyönyörűség megóvta, hogy «a vétkek és iszonyú bűnök tengerén úszó város» általános romlottsága magával ragadja az ottan töltött két hét alatt. Úgy látszik, több megrendelést tett; pl. bizonyára ekkor csináltatta, de csak egy esztendő mulva vitette haza azt az ezüstbe foglalt hatalmas kristályüveg-serleget, a melybe teljes czímét belevésette.[373]


Aspremontné, Rákóczi Juliánna.[374]


Velenczéből Padován, Ferrarán, Bolognán át ért Firenzébe, hol négy hónapig lakott a Salvietti-palotában. Sógora bemutatta öt Medici III. Cosimo toscanai fejedelemnek s az előkelő köröknek, maga pedig tovább utazott rendje székhelyére, Maltába, honnan hetek mulva tért vissza. Ferencz csak imént mult 17 esztendős, de magára hagyatva is megőrízte komolyságát, mérsékletét. Nem zárkózott el teljesen; délelőtt megtette szokásos sétalovaglásait s a vívásból, tánczból órákat vett, – de kerülte a tivornyákat, sőt magát a fejedelmi udvart is, a mit rossz néven vettek tőle. Mérsékletét vallásos neveltetésének tulajdonították, holott reggeli és estéli imádságait már elhanyagolta s miséket csak ünnepnapokon hallgatott. Egyetlenegy káros szenvedelmétől, a kártyázástól nem tudott megszabadulni. Különben tanulmányait sem hanyagolta el. Firenze ekkor inkább a tudományok, mint a művészetek városa volt, de műtárgyaival így is lebilincselte figyelmét. Az olasz nyelvet itt tanúlta meg, a hol az a legszebben cseng. Mikor jó barátaival a környéket bejárta, hogy nagyobb kirándulásait könnyebben tehesse meg, kíséretét (magát Günzner titkárt és Vissenacque főlovászmestert is) szeptember 11-ikén hazaküldte Bécsbe,[375] maga mellett csak egy komornyikot s egy házfelügyelőt tartván meg. Velök ment az Arno völgyén lefelé Pisába, Livornóba s onnan a tenger partját szegélyző, szédítő meredekségeken át Genova felé. Három napig nyaktörő útakon haladt öszvérén, melynek egyetlen botlása halálát okozhatta volna. Viareggio pinetái, Massa remek fekvésű kastélya, Carrara világhírű bányái, a speziai öböl, Chiavari és Rappali festői szépségei közt a veszedelem eszébe jutott ugyan, de eleresztette öszvére kantárát, s egészen az óvatos állat ösztönére bízta magát. Gyönyörködött a jobbfelől meredeken emelkedő sziklákban, balfelől a tenger és a völgyek mélységes szakadékaiban, örvényeiben. Szebb és regényesebb útat tett meg, mint a mai kiránduló, kinek vasútja éppen a legbájosabb pontokon tűnik el valamely alagútban. Nem pihent a középkor legállhatatlanabb városában, Genovában sem, mert folytonosan templomait s egyéb műemlékeit látogatta.


III. Medici Cosimo arczképe.[376]


Október elején a Po síkságának nyugati részét járta be. Genovából Torinóba, onnan Milanóba, Parmába, Modenába s a már ismert Bolognába ment, mindenütt 2-3 napot töltvén. Riminitől az Adriai-tenger partján haladt Anconáig. Valódi áhítat vezette Loretóba, hova évenkint ma is fél millió ember zarándokol Szűz Mária házához, melyet a legenda szerint Nazaretből az angyalok először (1291.) Rákóczi őseinek, a Frangepaniaknak fiume-tersatói birtokára, azután pedig (1294.) ide hoztak.[377] Három napot töltött ezen a helyen s egész útja alatt csak itt érezte, hogy idejét jóra fordította és lelkiösmeretével kibékűlt. Egészen elmélyedt Krisztus megtestesülésének a titkában s kegyelettel hallotta a búcsújáró helyen történt csodák elbeszélését. Később, mikor mint bujdosó vallásos elmélkedésekben keresett vigaszt, szemrehányást tett magának, hogy keveset foglalkozott Istennel, sőt a kételkedés is erőt vett rajta; de valóban nem lehet hitetlennek tekinteni, a ki oly fiatalon olyan jó, tökéletes, megvigasztaló gyónást tudott végezni, mint ő Loretóban.[378] Maga mondja, hogy vallásos érzület és nem kíváncsiság vitte a szomszéd Cirolóba is, hol a fölfeszített Krisztus fából faragott óriási képét mutogatták a híveknek és tömérdek csodát beszéltek róla. Mise végeztével visszatért Loretóba, hogy még egyszer ájtatoskodjék Szűz Máriának és a kis Jézusnak Girolamo Lombardo által faragott szobra előtt, melynek képét azután fölvette a neve alatt megjelent imádságos könyvbe a loretói litániával együtt.[379] Ez a litánia két évtized mulva hányszor adhatott vigaszt a bujdosónak!


A loretói Szűz Mária képe az «Officium Rákóczianum»-ban.[380]

Október közepén érkezett Rómába.[381] Egy bérházban szállt meg s alig helyezkedett el, azonnal folytatta megszokott vívó- és tánczgyakorlatait, a miket itten geometriai, történelmi és földrajzi tanulmányokkal toldott meg. Szorgalmasan látogatta a templomokat is, a melyekben – a loretói ájtatosságok után – már nemcsak művészi, hanem vallási élvezetet is talált. Délelőttönkint, bár az idő télre járt, a kies kertekben sétálgatott, vagy az örökváros mindenkorbeli régiségeit nézegette. Tisztelkedett XII. Incze pápánál, a ki éppen akkor nyert a canossai vezekléshez hasonló elégtételt, mert XIV. Lajos visszavonta (1693 szeptember 14.) a franczia nemzeti egyház érdekében kiadott 1682. évi rendeletét. A pápa nagy kitüntetéssel fogadta Báthory Zsófia unokáját és szentek ereklyéivel ajándékozta meg. Rákóczi azonban a szentek neveit évek mulva elfelejtette, a két kis ereklyés ládát pedig elfogatása idején (1701.) vagyona elkobzásakor elvesztette. A szentek iránt való tiszteletlensége miatt csakhamar még jobban vádolta önmagát.

1694 februáriusában ugyanis Rómából, ahol négy hónapot töltött, a sok briganti miatt egy népes társasághoz csatlakozva indúlt Napoliba (Nápolyba), hová öszvéreken körülbelül 5 nap alatt érkezett el. A város nevezetességeinek megtekintése közben ellátogatott a székesegyházba is,[382] a Capella di S. Gennaróba, vagyis a Tesoróba, hol Szent Gennaro (Januarius) beneventói püspök «drága vérét őrzik és inkább látni való gyanánt teszik ki az utasok, mint az ájtatoskodók kedvéért.»[383] A mise alatt, mikor rendszerint a szentek lefejezéséről szóló evangéliumot olvassák fel, az üvegedényben levő aludt vér az edény felfordítása után szemeláttára olvadni és forrni kezdett és a mise végéig lefolyt az edény üres részébe. Inkább hitetlen kiváncsisággal, mint ájtatossággal nézte és vizsgálta a csodát, melynek – mint előtte s utána annyian – természetes okait kutatta, de nem találta.[384] Hasonló kiváncsiságot tanusított az éppen működésben levő Vesuvio vizsgálatánál is; sőt megvallja, hogy kelleténél kiváncsibb volt, mint általában véve a természetnek ama sok és nagy, csodás látnivalóinál, a mikkel ebben a nápolyi útjában találkozott.

Nápolyban nem tántorították el útitársainak könnyelműségei. Örűlt, hogy megszabadúlt tőlük s tovább mehetett Gaetába, hol fölkereste a Szentháromság kápolnáját, mely a Krisztus halálakor támadt óriási hegyszakadék fölött épült.

Rómában értesűlt, hogy Lipót király őt már legközelebb nagykorúnak nyilvánítja s ugyanakkor hallotta azt is, hogy elhunyt Magdolna darmstadti herczegnő, a kinek megkérésére mindjárt olaszországi útja befejeztével akart a német birodalomba menni. Talán inkább az illendőség, mint a gyász érzete vezette, mikor ennek a hírnek hatása alatt lemondott a velenczei karnevál világhírű ünnepségeiről. Februárius 23-án már ott volt a lagunák városában, de nem érdekelték «a zajos és álarczos nép szertelen mulatságai, a nagyszerű látnivalók és hangversenyek». Két napi pihenés után (februárius 25-ikén) «kelleténél nagyobb sietséggel» indúlt Bécs felé. Ez a sietség leginkább kitűnt a Semmering-hágón. Maga a hágó Stájerország és Alsóausztria határán Mürzzuschlag és Glognitz közt 980 méterre emelkedik. Akkor voltaképpen még csak gyalogút vezetett át a meredek, szinte a levegőben függő kősziklák közt.[385] De Rákóczi nem törődött a veszedelemmel. Nem az a vágy kergette, hogy meggyőződjék, igaz-e a jegyese haláláról szóló hír; hanem a szerelem, mely másfél esztendő óta nagy erővel lobogott szívében egy fiatal teremtés iránt s új erővel lángolt fel, a mikor már csak ez a hegy választotta el attól, «kit Istennél is jobban szeretett».[386] Ifjú tüzétől hajszolva – a mint maga beszéli – egy zivataros éjszakán harmadmagával kelt útra. Elül egy szánkán útikalauza, utána másik szánkán ő maga egy olyan kocsissal, ki először járt erre felé. A nagy szélvihar csak úgy csapkodta arczukba a sűrűn hulló havat. A hó és a sötétség miatt semmit sem láthattak s mégis megeresztett gyeplővel, őrületes sebességgel vágtattak előre. «Megeresztette ifjúsága gyeplőit is»: mert a sötétségben is látta csillagát, azt a ragyogó szempárt. És a több mint 3000 kilométernyi útról Isten egészségben, épségben vezette vissza Bécsbe, hol nénje ölelő karjai s örvendező rokonai, barátjai fogadták.

VII.
RÁKÓCZI HÁZASSÁGA.


ALIG érkezett Rákóczi Bécsbe, Lipót király őt 1694 márczius 9-ikén nagykorúnak nyilvánította, vagyis a hátralevő idő[387] elengedésével felruházta mindazon jogokkal, a melyek a nagykorúakat a Hármaskönyv 1. része III. czímének 6. §-a értelmében megilletik. Ezt nemcsak pártfogói (bizonnyal Strattmann, Batthyány, Aspremonte) esedezésére tette, hanem azért is, mert «a fejedelemfi» elméjének elegendő érettsége és mély belátása a teljeskorúságnak eléggé, sőt nagyon is megfelel.[388] Ez annál nevezetesebb nyilatkozat, mert maga Rákóczi elégedetlen volt önmagával. Megérkezése érdeklődést keltett a császárvárosban. Márczius első felét folytonos vendégeskedéssel, színházlátogatással, köznapi társalgással, éjjeli kártyázásokkal töltötte. A kártyán néha annyit vesztett, hogy adósságot kellett adósságra csinálnia és fecsérelnie vagyonát, mely fölött éppen most nyert szabadkezet. Keserűen jegyezte meg, hogy mindezt ártatlan szórakozásnak, a társasélettel járó felejtkezésnek tartották. Talán szándékosan is elfoglalták, hogy utána ne járjon a jegyese haláláról szállongó hireknek, a melyekről jó félesztendő mulva tudta meg, hogy az egész csak az udvar költeménye. Eleonóra királyné nem akart sógorságba jutni a «rebellisek» ivadékával, a «rebellis» magyarok reménységével; s az ő akaratával hiresztelték Darmstadtban Rákóczi, Bécsben Magdolna herczegnő halálát, hogy a fiatalokat örökre elszakítsa egymástól.[389] Talán halottnak vélt menyasszonya emlékére szánta azt a kegyes alapítványt, a melyre a nagykorúsítását elrendelő okírat hivatkozik.


A nagysárosi kastély.[390]


Márczius iduszát még Bécsben töltötte; azután kiszakította magát léha környezetéből és sógorával együtt Magyarországba utazott, hogy átvegye és jobbkarba hozza ősi javait. Tizennyolczadik születésenapját már mint nagykorú ünnepelte Szerencsen.[391] Május végéig sorra járta uradalmait, még a szatmár- és szabolcsvármegyeiket is. Utjának legnagyobb eseménye a sárosvármegyei örökös főispánságába való beiktatása volt. E végből főispáni helytartója, gróf Erdődy György, már május 4-ikén intézkedett, hogy Lipóczi Keczer Sándor alispán Eperjesre gyűlést hirdessen. A vármegye május 14-ikén nagy lelkesedéssel fogadta a meghívást s a beiktatás idejéül június 3-ikát, helyéül a Rákócziak nagysárosi kastélyát fogadta el. A fejedelem a hogy a meghívólevél is nevezte – a rokonság egy részével már június elsején Nagysároson volt, hová harmadnap nagy számban gyülekeztek össze a Rákóczi-családnak kipróbált hívei, hogy lássák, hat év alatt hová fejlődött «kisuruk». A formaságok elintézése és a főispáni hitlevél megállapítása után küldöttség hítta a terembe a főispánt. Kitörő lelkesedéssel fogadták a szép ifjút, ki ragyogó magyar ruhában, kardosan, gyöngyös aranybuzogánynyal jelent meg előttük. Gróf Erdődy letette főispáni helytartóságát, melyet majdnem tíz esztendeig viselt. Mint a vármegye valóságos főispánját mutatta be a fejedelmet, ki a beiktatólevél felolvasása után kezébe vette az ország törvénykönyvét s megesküdött annak és a vármegye statutumainak megtartására.

«A főispánság ugyan – szólt hozzá Usz Gábor megyei főjegyző – magában véve nagy tiszt és nagy méltóság, mindazonáltal nem valami egyeduralom és határtalan hatalom, melyből valaki magának korlátlan törvénykezést követelhetne, hanem csak a meddig országunk törvénye engedi és bocsátja; holott másként is minden hatalom Istentől származik, de nem az alárendeltek elnyomására, hanem a közönséges osztó igazságnak gyakorlására.» A fiatal főispán mennyire megértette ezt az intelmet, egy emberöltő mulva tett politikai végrendelete is mutatja, mely szerint a mikor a látható hatalmak (a fejedelmek és hatóságok) a törvények ellenére működnek, elsősorban ők maguk állanak ellene az isteni törvények és a józanész uralmának.[392] A főjegyző figyelmeztette Rákóczit, hogy fejedelmi vére és méltósága nem mai eredetű, hanem olyan dicsőséges ősöktől származik, a kik a római szentbirodalmi herczegséget már 1645-ben megnyerték; s ez az ő mostani méltóságos hivatala csak első zsengéje és lépcsője legyen más nagyobb méltóságok elérésére és gyakorlására.

Rákóczi válaszát nem ösmerjük; de ösmerjük az első határozatot, a melyet mint elnök kimondott és a melyben először kél a nemzeti érdekek védelmére. Kimondta, hogy a vármegye nem ad előfogatokat a cs. kir. katonaságnak, míg ez jóvá nem teszi a lakosságnak okozott károkat; a mire különben gróf Corbelli eperjesi parancsnok újabb erőszakkal felelt, mert karhatalommal szedette össze a kívánt előfogatokat.[393]


A nagysárosi templom.[394]


A nagysárosi ünnepségek után Rákóczi több látogatást tett; pl. Kassán, hol gróf Nigrelli Oktáv táborszernagy, Felsőmagyarország főparancsnoka már csak azért is szivesen látta, mert olaszul beszélgethetett vele. Ott és Munkácson, Dobóruszkán, Sárospatakon, többnyire uradalmi ügyekkel foglalkozott. A nép egész Felsőmagyarországban nagy, de – a németektől tartva – titkolt lelkesedéssel fogadta. Ez a lelkesedés azonban – a hogy Rákóczi maga írja[395] – nagyon megcsappant, mikor tapasztalták, hogy anyanyelvét jóformán elfeledte, idegen módra ruházkodik, viselkedik. Mindezt olybá vették, hogy nemzetét megtagadta. Viszont a bécsi udvar is bizalmatlan és nyugtalan volt már negyedik hónapja tartó körútja miatt, mert tudta, házának mekkora tekintete és hitele van a hazafiak előtt. Kész veszedelemnek hitte hosszasabb ott tartózkodását, a mire pedig szükség lett volna, mert Rákóczi elpusztúlva, elnéptelenedve találta uradalmait. Sógora már útközben többször figyelmeztette, hogy azok jókarba állítása és a nemzet bizalmának visszaszerzése végett Magyarországban kell megtelepednie; de ezt csak úgy teheti, ha megházasodik. Az uralkodóház gyűlöli családját, a melynek ő az utolsó sarja s a míg legény marad, mindig azt fogja hinni, hogy izgat és bujtogat ellene. Az udvar bizonyára legjobban szeretné, ha rangján alúl házasodnék, mert ezzel «elugratná a fejedelemséget»; de az is megtörténhetik, hogy maga a király választ számára menyasszonyt, a kit visszautasítani vagy elfogadni egyaránt bajos lesz. Legjobb volna tehát, ha rangjához méltó menyasszonyt már most ő maga keresne. S mikor Rákóczi Althan grófkisasszonyt, Aspremonte unokahúga nevét említette, sógora felvilágosította, hogy ez a házasság voltakép csak nénje, özvegy Althan grófné hiúságának hízelegne. Az Althanok egyik őse már 954-ben harczolt a magyarok ellen. Egy másik (Kristóf) 1578-ban magyar hazafi lett s ennek fia mint tábornagy hősiesen küzdött a magyarok érdekében; de a családnak mégis csak grófi rangja van. Grófok a Bethlenek is, Bethlen Gergely most éppen Erdély főgenerálisa; mégis trónjába kerűlhet II. Apafinak, ha csak ugyan elveszi a főgenerális leányát, Bethlen Katát, a kivel pedig éppen e napokban jegyezte el magát, hogy ne a király válaszszon neki menyasszonyt. Apafinak is, Rákóczinak is fejedelmi családból kellene nősűlnie.

Rákóczi megköszönte, megfogadta a jótanácsot s július 12-ikén már sógorával együtt Bécsben volt. A Himmelpfort-utczában, a hol Savoyai Jenő herczeg is lakott, megvette sógorának 952.[396] (most 13, számú) palotáját s háztartását most már magyarosabban szervezte. Kevéssel ezután történt, hogy Gauden, a mainzi érsek és választófejedelem ügyvivője, egy hessen-rheinfelsi herczegnőre figyelmeztette öt. Ez a herczegnő Mária Amália Sarolta, bájos, szőkehajú, kékszemű, rózsásarczú leányka volt, Károly hessen-rheinfelsi uralkodóherczeg gyermeke, 1679 márczius 8-ikán született[397] s így csak mostan múlt tizenötéves. Rákóczinak tetszett a kora is, az alakja is. Talán hasonlatosságot is talált közte és megsiratott menyasszonya, Magdolna közt; hiszen anyjuk egy volt, Leiningen-Westerburg Alexandra Juliánna grófnő, előbb a darmstadti s most a hesseni herczeg felesége.[398] Családja már a XIII század végén került Hessen élére. A hesseni uralkodókban magyar vér csörgedezett, mert e családból Hessen első herczege, I. Henrik, Lajos thüringeni és hesseni tartománygrófnak s feleségének, magyarországi Szent Erzsébetnek volt az unokája.[399] Sarolta herczegnő e szerint tizennegyedik ízbeli egyenes leszármazottja Szent Erzsébetnek. Ha tehát Eleonóra királynénak nem tetszett, hogy Magdolna herczegnő rokonságba hozza őt Rákóczival, még kevésbbé tetszhetett, hogy az ifjú magyar herczeg most az Árpádoknak egyik ivadékát vegye el; legkevésbbé pedig az tetszhetett, hogy a herczegnő nagynénje, a szép Liselotte (Erzsébet Sarolta) útján XIV. Lajos franczia királynak, a Habsburgok legnagyobb ellenségének legyen a sógora. Ki gondolta volna, hogy egy hessen-rheinfelsi herczeget utóbb mint kérlelhetetlen jakobinust tiltsanak ki Francziaországból[400] s hogy egy Leiningent mint a Habsburgok kérlelhetetlen ellenségét végezzenek ki Magyarországban?[401] De Bécsben könnyen jöhettek arra a gondolatra, hogy ilyen házasság Rákócziban mindenesetre növelni fogja a forradalomra való hajlandóságot. A siker első föltétele tehát a titoktartás volt.


Erzsébet Sarolta orleansi herczegnő.[402]



Lajos Vilmos badeni herczeg.[403]


Még mindig folyt az a háború, melyet XIV. Lajos 1688-ban, éppen Liselotte öröksége miatt izent a német birodalomnak s melyre I. Lipót egy európai szövetség megalakításával felelt. 1694-ben a küzdelem már lankadt. A szövetség egyik tagja, Orániai Vilmos angol király és németalföldi helytartó Flandriában 120.000 emberrel is kevésre ment Luxembourg 90.000 francziája ellen. I. Lajos Vilmos badeni herczeg és császári vezér a Rajna mentén De Lorges ellen már második esztendeje keményen oltalmazta heilbronni hadállását. Rákóczi engedelmet kért Lipót királytól, hogy hadi tapasztalatok szerzése végett sógora, Aspremonte cs. altábornagy kiséretében Lajos herczeg, majd Vilmos angol király főhadiszállására utazhassék. A király nemcsak megadta az engedelmet, hanem meg is dicsérte és ajánlólevelekkel látta el.

1694 augusztus 10-ikén után tehát útra keltek és Szent István napja táján már a heilbronni táborban voltak. Lajos herczeg szivesen és tisztelettel látta a fiatal fejedelmet[404] Aspremonte gróffal együtt, a ki anyja (Carignan Lujza Krisztina) családjáról rokona volt. Tizenöt tanulságos napot töltvén táborában, szeptember elején átmentek Kölnbe, hol – előre megbeszélt terv szerint – Károly hessen-rheinfelsi herczeg és felesége fogadta őket. Pár nap mulva odaérkezett Sarolta herczegnő is, ki néhány évet betegeskedve töltött a thorni apáczáknál s most is gyöngélkedett. Nagynénje (Liselotte, az orléansi herczeg félesége) szerint[405] gyakran látott kisérteteket s álmában előre feltünt előtte az a szoba, melyben húsz év mulva meg fog halni s hol orvosa, Helvetius kezéből fogja ajkaihoz emelni az eleusisi csészét. Ideges volt, de sokkal szebb, mint a milyennek Rákóczi képzelte; a mellett oly művelt és kedves, hogy Rákóczit teljesen elbájolta. Néhány nap mulva meg is kérte öt s örűlt, hogy politikai okokból – Lipót király és császár közbelépésétől tartva – a herczeg maga is helyeselte a házasság mielőbbi megkötését. Alig maradt annyi idő, hogy Wannfriedből, a hessen-rotenburgi herczegek székvárosából, a kelengyét elhozassák. 1694 szeptember 25-ikén megkötötték a házassági szerződést, melynek értelmében Károly herczeg 20.000 hesseni kamara-forintot adott leányával,[406] Rákóczi pedig százötvenezer német forint jegyajándékot kötött le menyasszonyának, 15.000 rajnai frt értékű ékszereken kivül. A herczegnő udvartartását (30 személylyel és 20 lóval) Rákóczi a maga költségén szervezte. Másnap (szeptember 26-ikán vasárnap) a kölni székegyház fölséges ívei alatt a még csak 23 éves József Kelemen bajor herczeg és érsek a főoltárnál eskette össze a 18 1/2 éves Rákóczit a 15 1/2 éves Sarolta herczegnővel. Rákóczi utóbb őszintén megvallotta,[407] hogy a házasság szentségéről alig volt fogalma. Lelkesedett felesége szépségén, de házasságra mégis inkább politikai okokból, mint szerelemből lépett.


Erzsébet Sarolta (Liselotte) orléansi herczegnő.[408]


Szeptember 27-ikén ő a magyar urakat és vármegyéket, apósa pedig a német fejedelmeket értesítette az esküvőről; mire az ifjú pár Bécs felé indúlt. A Rajna és Majna völgyében lassan haladtak; október 10-ikén még csak Frankfurtban voltak. Itt kapta Magdolna darmstadti herczegnő levelét, melyből már nagyon későn értesűlt, a bécsi udvar s különösen Eleonóra császárné milyen szívtelen játékot űzött velök, mikor egybekelésök megakadályozására mindakettöjök halálhírét költötte. Mindenesetre jellemző, hogy több mint félesztendő alatt egyik fél sem járt utána, mi történhetett a másikkal. Szívében ezzel a titkolt szilánkkal még öreg napjaiban is énekelgette Mária Magdolna himnuszát: hogy a mikor a mennyei világosság atyja Magdolnára tekint, a szeretet lángjára gyúlaszsza, sóhajtozni ne engedje Életének ezt a regényét talán sohasem tudta meg a felesége, a kit most Aschaffenburgba vitt Anzelm Ferencz mainzi érsekhez és választófejedelemhez, ki házasságuk útját egyengette. A választó nagy örömmel fogadta a fiatalokat s harmadfél hónap mulva (deczember 21-ikén) újabb szívességet tett velök, mikor, mint a birodalom kanczellára, Rákóczi szentrómai birodalmi fejedelemségét sürgette. Az ifjak azután Bajorországon át Regensburgba értek, hol a hintókat és társzekereket hajókra rakták s a Duna hátán lassan haladva, csak november végén kötöttek ki Bécsben. Nagyon barátságtalan fogadtatás várt reájuk. Már harmadnap szobafogságot kaptak, a miért Rákóczi a király engedelme nélkül lépett házasságra, holott a király már ki is szemelte gyámfia menyasszonyát.[409] Aspremonte azonban, kinek mézesheteit az udvar egykor szintén ilyen módon keserítette meg, fölmutatta a nagykorúsításról szóló királyi oklevelet, mire a fiatalok visszanyerték szabadságukat.[410]


II. Rákóczi Ferencz neje, Sarolta Amália herczegnő.[411]



József Kelemen kölni érsek és választófejedelem.[412]



II. Rákóczi Ferencz czímere.[413]




Jegyzetek



HátraKezdőlapElőre