TIZEDIK KÖNYV
A HON VÉDELME MUNKÁCSBÓL

I.
MUNKÁCSON.
– 1709. januárius 1.-május 2. –

2. A MUNKÁCSI VÁR ALSÓ UDVARA.
Dörre Tivadar rajza.^[3]

AZ ÓRA ütött, hogy a magyarok, a mint fogadkoztak, valóban életöket adják, véröket ontsák édes hazájuk szabadságáért. Sárospatakról a fejedelem 1708. deczember 21-én indúlt el s a rossz útak miatt csak 23-án érkezett Munkácsra, hol nagy ájtatossággal ünnepelte a karácsonyt. Trombitások és egyéb muzsikások az újesztendő napján zeneszóval, az udvari emberek, Vay Ádám vezetése alatt, beszéddel köszöntötték a fejedelmet, a ki szépen, kegyelmesen válaszolt. Azután kíséretével a templomba ment, hogy a tavalyinál nagyobb áldást kérjen Istentől erre az 1709-ik esztendőre.^[4] A bécsiek vidáman üdvözölték az újévet, mert báró Ebergényi altábornagy Bicsét, Budatint, Lietavát bevette s meghódította Trencsén vármegyét; igaz, hogy a helységek tele voltak kurucz csapatokkal.^[5] Pálffy Zsolnáról, Selmeczről mind összevonta a lovashadakat. A fejedelem nem tudta elképzelni, miért, de titkon a Hegyaljára rendelte Fierville ezredét.^[6] Részben itt akarta elhelyezni az erdélyi bújdosóknak azt a részét is, a melyet nem a kisvárdai gyűlés határozatából rendelt Máramarosba.^[7] Pénzt és több ezer kősót adott segítségökre: «kiért az Isten boldog előmenetellel áldja meg ő felségét és hosszú országlással!»^[8]

Időközben előkészűleteket tett barátnéjának, Szieniavszkának fogadására, a minek nagy politikai jelentősége lehetett, mert Szaniszló lengyel király, s a lengyel korona tábornoka, Szieniavszkij közt a pápa, Spinola nunczius, Szobieszkij király özvegye és Bonac franczia követ bevonásával olyan tárgyalások folytak, melyek csak Rákóczi javára szolgálhattak.^[9] Szenelő szobájában a fejedelem itthon is eleget tárgyalt Des Alleursrel. ^[10] Ahogy mondta, ha igazak az Olaszországból vett legújabb hírek, keveset gondolna a fegyverszünettel.^[11] Föltételeit Bécsben mindamellett sem tartották elfogadhatónak, hogy egy emlékirat^[12] az ő száműzetését, javaitól való megfosztását az ország felforgatására s elpusztítására, kielégítését pedig a magyarok kibékítésére vezető útnak tartotta. Hiába figyelmeztette az író az udvart, hogy az országnak már valósággal köztársasági a jellege; csak annyi történt, hogy több értekezleten tárgyalták a föltételeket s megbízták Tolnayt, hogy Esterházy Antallal együtt jelölje ki a dunántúli katonai határvonalakat. Remélték, hogy ha fegyverszünetet köthetnek, a kuruczok is képviseltetik magukat a pozsonyi országgyűlésen és elősegítik a kiegyezést.^[13]

A császárra nézve sokan veszedelmesnek tartották volna, ha ilyen módon tárgyal a fölkelőkkel. Az udvar ezt mégis jobbnak vélte, mint ha megint az angol és a holland közbenjárást kellene elfogadniok; pedig a legújabb labanczok is biztosították a kormányt, hogy e nélkűl semmi sem lesz az alkudozásokból.^[14] Rákóczi ügye tehát nem állt olyan rosszúl. Heister ugyan meghódította Árva és Liptó vármegyéket s az udvar éppen most alkudozott Lubomirszkij herczeggel, hogy a zálogban levő szepesi városokból 3000 zsoldost adjon a császárnak; de Esterházy is most sarczolta meg Alsó-Ausztria néhány határvárosát.^[15] Rákóczi remélte, hogy a labanczok maguk juttatják kezére Nagyváradot^[16] s a törökök a bécsiektől elégtételt követeltek a ráczoktól Kecskeméten megölt török kereskedőkért.^[17]

A fejedelem elhatározta, hogy Teleki Mihályt és Pápai Jánost a nándorfehérvári szerdárhoz küldi; de erről a háromnapos tanácskozások idején a két főtábornoknak sem szólt.^[18] «Olyan küldetés ez, a mely a két magyar hazának példás vigaszára szolgál – mondta Telekinek;^[19] – s ha munkáját Isten megszenteli, nemzete előtt örökös érdemet szerez.» «Felséges uram – felelte Teleki, – szememmel látom ugyan édes nemzetem dolgainak hanyatló állapotát, de csak az időhöz képpest gondot viseljen az ország felségeddel, nemcsak Fehérvárra, de máshova is elmenni kész vagyok. Mert ugyan mikor felséged hűségére jöttem, akkor megfogadtam Istenemnek, hogy minden szükségben utolsó csepp véremig kész leszek s vagyok szolgálni; ehhez a küldetéshez pedig inkább csak ő felsége kegyelme kell.» A fejedelem még aznap elkészítette az utasításokat; a törökökkel való megösmerkedés végett a nemes ifjak közűl Nagy Pált és Markotsan Mihályt is a követek mellé adta és őket januárius 23-ikán útjokra eresztette a fényes portához.^[20] Érintkezniök kellett velenczei követével, gr. Tournon-nal, kinek különösen az ott időző IV. Frigyes dán királyt kellett kérnie, hogy hadait vonja vissza Magyarországból.^[21] Velenczével szövetkezni kívánt. A pápával viselt háborújában Ausztria már egészen körűlveszi Velenczét, melynek tanácsa nyugodtan nézi mindezt s a köztársaság, ha félelem nélkűl is, csakhamar Olaszország romjai fölött fog állani. Szabad államoknak alapelve, hogy őrízkedjenek a támadó háborútól, de viszont a természet parancsa, hogy védekezzenek a megsemmisűlés ellen; Velenczének tehát nem szabad tűrnie, hogy Ausztria így körűlkerítse. Az európai egyensúly érdekében a hatalmak sem tűrhetik, hogy Ausztriának a francziánál is nagyobb hatalma legyen. Az Ausztriai Háznak mostan csak két fia van; ha az egyik meghal, a másiknak részét is egyetlenegy birodalomban egyesíti. A magyarokkal való szövetség mindenesetre gátolná a császár hatalmát, s ha ehhez franczia szövetség járúl, a kép nagyot változik. A savoyai herczeget (Jenőt) visszavonulásra kényszerítnék, Nápolyt velenczei hajóhad is szorongatná, a Dalmátországban és Moreában nélkülözhető hadak Horvátországba nyomúlnának, az olaszországi hadak egyik fele helyőrségekben maradna, a másik megtámadná Cividalét, Görzöt, Stájerországot. Magyarországból a németek kivonúlnának; de nem támadhatnák Velenczét, mert Ausztriát, Morva- és Csehországot sem lehetne üresen hagyniok. Ausztriának tehát békét kellene kötnie. Adjon Velencze pénzt, hogy albánokat fogadjanak, kikkel megtámadják Horvátországot s elfoglalják Dalmácziát a császártól. Erre a czélra, a titkos liga értelmében, a franczia király is hajóhadat küld. Magyarország szabadon választandó királya védő- és daczszövetségre lép Velenczével. ^[22]

Írt a fejedelem Vetésynek is,^[23] a kitől tudta, a franczia udvar és a bajor választó mily keveset érdeklődnek most már a magyar ügyek iránt. A bécsi udvarral folytatott tárgyalások ideje alatt a versaillesinak mindenesetre volna ideje tudatni vele, mit akar. Megmondhatja, hogy a nemzetet lehangolta a franczia udvar közönye s pártfogása látható jeleinek megtagadása; ha tehát kibékűlhetnek a császárral, több kurucz ezred kétségkívűl császári szolgálatba lép s növelni fogja a francziák ellenségeinek a számát. Egyébiránt Torcy külügyminiszter jókedvvel fogadta a deczember ötödiki sárospataki elhatározás hírét. Rögtön írt de Bonacnak, beszéljen a lengyel királylyal; s a beltzi palatinusnét intette, hogy ne engedje háborgatni Rákóczit, akinek évi segélypénzét májustól százezer tallérral akarta felemelni. De Vetésyt nem altathatta el szép szavaival.^[24] Berlinben az ifjú Klement rózsásabb színben látta a világot. Szerinte a porosz király az angolok és a hollandok útján akarta ösztönözni kiegyezésre a bécsi udvart, melynek azonban nem volt szabad gyanítania, hogy ez Rákóczi akaratával történik. Klementnek a porosz titkos tanács űlésén több kérdésre kellett felvilágosítást adnia; nevezetesen arra, nem tárgyal-e Rákóczi a törökökkel. Azt felelte, hogy a török tett előterjesztéseket, de a fejedelem csak akkor válaszol, ha megösmeri a szövetségesek határozatát. Másnap Warttemberg gróf és a berlini angol követ, lord Raby kijelentették, hogy Erdélyt már a protestáns hatalmak érdekében is biztosítani kell Rákóczi számára; s ennek a felfogásnak a külügyi viszonyok is kedvezni látszanak. Hiszen néhány nap mulva lord Raby azzal a hihetetlen föltevéssel lepte meg Vetésyt, hogy Svéd- és Oroszország Ukrajnában a tárgyalásokat befejezték. XII. Károly a kijevi palatinusságon keresztűl Ilyvó (Lemberg) felé vonúl; s ha ez igaz, Magyar- és Erdélyország határán állva, a császár épp úgy teljesíti követeléseit, mint mikor Szászországban állt. A dánok követelik, hogy királyuk visszahíjja a Magyarországba küldött katonaságot, minek következtében a császár békűlni akar a pápával, hogy az Egyházi-Államokban levő hadakat hazahozhassa. Most már Salm herczeg is biztosította volna a bécsi magyar urakat, hogy a bécsi udvar csak úgy csöndesítheti le a fölkelést, ha helyreállítja a szabadságot.^[25]

3. LORD RABY TAMÁS, UTÓBB STAFFORD GRÓFJA.^[26]

Növelte ezeknek a híreknek a súlyát, hogy a fejedelem januárius 26-ikán Fischer János orosz ezredest, állami tanácsost és kamarást, mint a czár küldöttét, ünnepiesen fogadta s 29-ikéig tartóztatta magánál. Másnap drága kárpitokkal és ezüstneműekkel ékesíttette a házakat, hogy illően fogadhassa Szieniavszkát, Lengyelország koronátlan királynéját.^[27]

4. BÉRI BALOGH ÁDÁM KARDJA.^[28]

Lengyelországban – a fejedelem szerint^[29] – igen közelednek a dolgok a kifejlődéshez; annyival inkább, mert megírta nekik a czár, hogy nem bánja, akárki lesz a királyuk, csak ellensége ne legyen az ország. Itthon is akadtak hírek, a mik jobb kedvre hangolták a kuruczokat. Ekkor keletkezett a Balogh Ádám nótája:

A vitéz brigadéros a hónap derekán egy hét alatt kétszer tört Ausztriára, Bécsig portyázott, megtámadta a Laxenburgba menő császárt, testőrei (az arcière-gárdisták, hacsérosok) közűl többet levágott s a császár csak bajosan menekűlhetett be Bécsbe.^[30] Balogh Ádám nótája szerint^[31]

Esterházy, aki 14-ikén maga is diadalt aratott a nyulasi Ballánál, egyenesen Horvátország visszafoglalására gondolt. Ennek, a maga idejében, a fejedelem is örűlt volna; most helytelennek tartotta, hogy a terv valósítására még hat ezredet küldjön át a Dunán, mikor az a veszedelem fenyegeti, hogy Heister, az északi vármegyék elfoglalásával, elvágja Lengyelországtól. Már pedig Horvátország kedvéért Heister nem hagyja oda Észak-Magyarországot; hiszen ha itt döntő győzelmet arat rajtuk, Magyarországgal együtt Horvátországot is visszahódítja a császárnak. Mióta a Vág-vonal elvesztésével a «tót lineára» szorúltak, semmit sem szabad koczkáztatniok. Többet érne Horvátországnál, ha visszanyernék mindazt, a mit a múlt háborúban elvesztettek.^[32] A fejedelem fölfogását még nem ösmervén, Esterházy Antal harczias hangúlatban fogadta Cusani tábornok, Pflugh ezredes és Tolnay Gábor császári biztosokat, kik januárius 25-én a fegyverszünet ügyében a vasmegyei Pinkóczon előtte megjelentek. Különben sem bízván a bécsi udvar őszinteségében, sok nehézséget támasztott.^[33] Szerinte^[34] az ellenség nemcsak nem törekszik hazánk óhajtott békességére, hanem éppen azon van, hogy a fegyverszünet színe alatt folytassa mérges mesterkedéseit s őket «titkos, megszokott praktikája által emlékezetes rút, siralmas gyalázatba hozhassa». Ő azonban «kötve hisz a komának s bár túl se adnának könnyen hitelt, csalárd mézes szavának». Ijesztgették a császári sereg roppant erejével, «hogy szamár kívánságuk megadására hajthassák». Esterházy frissen és jól emlékezett, édes hazánk a múlt esztendőkben is mint serénykedett a békesség megszerzésében; de az ellenség, ha ugyanilyen dévajságban fog járni, Isten jóvoltából még vastagabban fogja tapasztalni fegyverünk keménységét. Ehhez azonban a honnak a haza szabadságát igazán szerető s kívánó fiai és nem fattyai egy igaz szívvel, lélekkel, megegyezett akarattal járúljanak most, mikor a fegyverszünet kötése meghiusúlt.^[35]

Majdnem magában álló jelenség, hogy akadt kurucz, Bontoczky János futár, a ki éppen a forradalom szülőföldjén, Tarpán mert fejedelemsértő és lázító beszédeket tartani s azt hajtogatta, hogy nem bánja ha mindjárt német világ lesz is.^[36] Sőt, hír szerint, sokan voltak már a fejedelem udvarában is, kik a német palástja alá hajlottak. «Hihető – jegyezte meg gróf Barkóczi Ferencz^[37] – hosszabb palástot szabatott a császár magának, mint azelőtt volt; mert az első támadáskor Serédi Benedek azt mondta, hogy rövid a császárnak a palástja, nem férünk mindnyájan alája.» Marlborough herczeg, a ki megint szívesen fogadta Rákóczinak a közbenjárást kérő levelét, Wratiszláw grófot sietett figyelmeztetni,^[38] hogy Anglia és Hollandia éppen a császár érdekében óhajtja a békét. A gróf rideg válaszára is ismételte,^[39] hogy lemond ugyan a közbenjárás gondolatáról, de tudja, hogy mások ezt a kiegyezést a szövetségesekre nézve a legnagyobb szerencsének tartanák. Heister szerint azonban Magyarországgal nem lehet békét kötni: meg kell tehát hódítani; a mi nem is olyan nehéz, mert a fölkelők egymással egyenetlenkednek. Rákóczi inkább a svéd királyban bízik, Bercsényi a czárban; s e miatt egymástól elhidegedtek.^[40]

Ezt a tábornagy rosszúl tudta. A nemzet vezérei egyetértettek a fegyverszünet kérdésében s Bercsényi februárius 6-ikán maga is megjelent a szentmiklósi és a munkácsi fényes ünnepségekre, a miknek czélja, a víg farsang ürügye alatt, a haza jövendőjének megmentése volt.^[41] Szieniavszka herczegné februárius 6-ikán este szánkán, sok lengyel úr és Du Maron franczia tiszt kíséretében érkezett Szentmiklósra. A fejedelem fáklyák világa mellett várta s fényesen megvendégelte. Még a közönséges lengyelek is annyi tokajit kaptak, hogy megittasodván, egymás közt vagdalkoztak. Másnap a fejedelem Bercsényi és Des Alleurs társaságában tisztelkedett a herczegnénél s ebéd után átszánkáztak Munkácsra. A szép asszony lovait maga Bercsényi hajtotta. A palotába a fejedelem a két sorban álló kapcsosok sorfala közt vezette föl vendégét szállására. Tizedikén gazdag lakoma után tánczmulatság volt, melyben a tegnap érkezett Bercsényiné is részt vett. Az uraknak jó kedvök volt estig, mikor mindenkinek sültekből jó merendát (útravalót) adtak s hazaeresztették őket szállásaikra.

Másnap a fejedelem kissé bágyadtnak érezte magát, de azért ünnepies kihallgatáson fogadta a nándorfehérvári török fővezér követét, Szulejmán csauzt,^[42] ki tegnap Barcsay Miklós kíséretében érkezett. A nagyvezír levelét átvevén, török tolmács útján félórahosszat értekezett a követtel. Udvarában volt akkor Pápai Gáspár nándorfehérvári residens és Dragul kapitány is, a ki szintén Törökországból jött hozzá. Farsang utolsó napját a magyarok és lengyelek nagy fejedelmi lakomával ünnepelték meg. Éjfélig maga a fejedelem is szívesen nézte a tánczmúlatságot. 13-ikán gazdagon megajándékozta s Pápai Gáspár kíséretében bocsátotta el a török követet, őmaga pedig Bercsényiékkel Ungvárra kísérte el a herczegnét. Két napi mulatozás után 16-ikán együtt jöttek vissza Munkácsra, hol másnap a lengyel urak társaságában sétalovaglást tettek a vár felé.^[43]

Közben a fejedelem gyakran tanácskozott Des Alleurs-rel és Bercsényi-vel; kihallgatásokat is adott, pl. a szabolcsi uraknak, de a nap nagyobb részében leveleket írt és diktált. Az orosz-svéd háborúról egymásnak ellenmondó, izgató híreket hallott. Majd azt, hogy a svéd 24.000 muszkát vágott le;^[44] majd pedig, hogy az orosz verte meg a svédet, s XII. Károly hír szerint hadai maradványával egy posványos helyre szorúlt. Örökös békére lépett az oroszszal, lemondott Lengyelországról, Livlandot Rigával az orosz kapta, a dánoktól elvett földeket visszaadta, Ágost királynak szászországi kárai fejében odaigérte Pommerániát, a Balti-tengeren vám nélkűl szabad közlekedést biztosított az orosznak s a czár orosz fedezet alatt kísérteti őt vissza Svédországba.^[45]

Bercsényi 25-ikén hazakísérte feleségét Ungvárra, de pár nap múlva visszatért Munkácsra, hol a fejedelem folytatta a tanácskozásokat vele és Des Alleurs-rel.^[46] A hazából érkező hírek is sok gondot okoztak neki. Hiszen, a munkácsi fényes mulatozások idejében, az ugocsai oroszok és oláhok tengeri csokánból és mogyorófa-berkenyéből sűlt kenyérrel éltek, sőt a magyarság java is kivándorolt Lengyelországba. Némely faluban csak 2-3 ember maradt, a kik nem bírták sem magukat, sem a bujdosókat eltartani; mégis zaklatták őket a végrehajtásokkal. Magát Csató Gáspár másodalispánt is megverték, «melyet még az idegen nemzet sem cselekedett és követett el.»^[47] Azonban a labancz sem volt szelidebb. A mikor valószínű lett, hogy a császáriak egyrészt Nagyvárad, másrészt Szeged felé kívánnak működni,^[48] gróf Herberstein császári főtábornok Szegedről megfenyegette a három várost, hogy megmutatja «mint kellessék a kemény nyakúakat meghajtani és meghódítani», pedig nem gyönyörködik a sok neveletlen ártatlan vérének kiontásában.^[49]

5. UNGVÁR^[50]

A fejedelem ily körűlmények közt Orosz Pál tábornokot Diószegre kűldte, hogy az ottlevő gyalog és lovas hadak parancsnokságát átvegye; de elegendő ereje nem lévén, főképpen csak arra vigyázzon, hogy az ellenség a föld népét sehol se találja otthon s meg ne lephesse.^[51] Károlyi akkor már odahagyta Erdélyt és a Tiszántúlt. A felvidéki hírek miatt a fejedelem őt januárius 17-én magához hívatta, de jövetelét be sem várva, megparancsolta, hogy késedelem nélkűl útnak indúljon s eleséget vigyen be Érsekujvárra. Remélte, hogy indúlásának híre Liptóból és Szepesből visszatérésre vagy ütközetre bírja az ellenséget, mely a fegyverszünetben talán ezt a két vármegyét is magának akarja követelni.^[52] A nógrádiak csakhamar siralmasan panaszkodtak Károlyira,^[53] hogy hadai kegyetlenűl bánnak a szegénységgel; húzzák, vonják, prédálják, tönkre teszik. Ha nagyobb rendben nem tartjuk a hadakat, Bottyán szerint^[54] magunk magunkat igen szépen elpusztítjuk, minek az ellenség nagyon fog örűlni. Bottyán köbölkúti jószágát először a kuruczok, azután a labanczok dúlták fel; a gazda keserű megjegyzése szerint^[55] a mi a sáskától megmaradt, megette a hernyó.

6. NÓGRÁD VÁRA.^[56]

Ezekről s más bajokról Szécsényből maga Károlyi tájékoztatta a fejedelmet, kihez futárjai februárius 25-ikén és 26-ikán egymásután érkeztek.^[57] Jelentette, hogy főfeladatát teljesítette, mert Érsekujvárt ellátta eleséggel;^[58] a mint tehát az árvizek miatt jöhetett, a fejedelem visszarendelte őt a Tiszántúl és Erdély védelmére. Bercsényivel és Des Alleurs-rel Rákóczi gyakran tanácskozott a hadseregről s a tavaszi hadjárat tervéről. Kissé korlátolta Szieniavszka ott mulatozása, a mi a tervezettnél hosszabb időre terjedt.^[59] Végre márczius 4-én kitűzték az elutazás idejét. A fejedelem a herczegné belső embereit emlékpénzekkel (tízes aranyakkal), a nőket pedig egy-egy öltözet aranyos kelmével ajándékozta meg s harmadnap, ebéd után, készűlőt fuvatott. Hosszú szertartások és köszönések után egy hintóba ült a herczegnével s Bercsényi társaságában átkísérte Szentmiklósra, hol megháltak. 7-ikén délután két órakor elbúcsúzott vendégétől s megköszönte hozzávaló atyafiságos jóakaratát, a melyet meghálálni kívánt. Hintóba ült vele s egész udvarával még egy mélyföldnyire elkísérte. Ott azután nagy szertartások közt csakugyan elváltak egymástól. Kálnási János és Sándor István a karabélyos századdal egészen a magyarországi határokig ment a lengyelekkel, a fejedelem pedig visszatért Munkácsra.^[60]

A lengyelek látogatásának következése volt, hogy Nedeczky útján a czárhoz, Herbaix útján a svéd és Brenner útján a franczia királyhoz fordúlt.^[61] A czárt, szövetségök 9. pontja értelmében, közbenjárásra kérte. Ha Ágost most a czár segítségével akarja is visszanyerni lengyel koronáját, reméli, hogy nem változott meg vele szemben a czár jóindúlata, melylyel a koronát tavaly július 16-ikán neki ajánlta fel. Ő a feltételnek szívesen eleget tett volna, ha a kiszabott időre megválasztják; most is türelemmel várja a czár elhatározását. A franczia-bajor közbenjárás sem rajta múlt, mert ő elküldte Párisba követét; de a franczia királytól a hadi szerencse elfordúlt. Kéri, hogy a sors változandóságai közt Magyar- és Erdélyországról ne feledkezzék el. Nem oly gyönge még, hogy ebben az esztendőben ne folytathatná a harczot, ha a czár érdekei kívánják; de megbékített hazája a czárnak is többet használhatna. Ő csak hazája megnyugtatása után gondolhat a lengyel koronára, de úgy tapasztalja, hogy Lengyelországban is sokan másképpen vélekednek s haboznak a béke megkötése és a háború folytatása közt. Ha a czár valóban vállalkoznék Ágost visszahelyezésére, ez a vele kötött ünnepies szerződésnek rovására történnék, pedig ő és a nemzet ettől várták boldogúlásukat. Felbontásától mi egyebet várhatnának hat esztendei küzdelmeik sikerének megsemmisűlésénél? Ha azonban a czárnak megmásíthatatlan akarata is Ágost visszahelyezése, gátolja meg ennek következését: Magyarország romlását. Biztosítsa ezt a hazát, mely a bécsi udvartól semmi jót sem remélhet. Ha a czár tudtával Magyarország szövetkeznék Ágost királylyal s a czár a svéd király romlásával fejezné be az elkezdett háborút, akkor Ágostot magyar királynak is megválaszthatnák s a lengyelek segítségével az Ausztriai Házat Magyarország szabadságának elösmerésére és Erdély átengedésére szoríthatnák. Az oroszok, lengyelek, magyarok egyesűlt hatalma Európa békéjének félelmetes bírósága lenne, Svédországtól a közbenjárás és kezesség dicsőségét elragadná s az általános béke megkötése következtében Európa hatalmai mint Európa szabadságának intézőjét tisztelnék.

7. A BEREGSZENTMIKLÓSI RÁKÓCZI-KASTÉLY, DÉLNYUGATRÓL NÉZVE.^[62]

Márczius 11-ikén fogadta Rákóczi a poseni palatinusné küldöttét, a ki egyúttal a svéd király residense volt. Ettől tudta meg, hogy XII. Károly ösmerni kezdi a magyar ügyeket, de seregének a Moldván keresztűl való egyesítése, s a tatár kánnal való érintkezése előmozdítását kívánja.

A fejedelem 12-ikén Romiers-t küldte De Bonac-hoz, és Des Alleurs-höz Skoljébe, hogy általuk felajánlja a franczia király közbenjárását az orosz-svéd béke ügyében. Különben meg van győződve, hogy a svédek összeveszíteni akarják őt a czárral. Legnehezebbnek tartja azt a békepontot, a melyhez a belzi palatinusné legjobban ragaszkodik; mert Szaniszló királynak épp oly nehéz lemondani a svédekkel szemben vállalt kötelezettségekről, mint Szieniavszkij palatinusnak a magáéról. A kérdést tehát a béke ügyében tartandó országgyűlésre kellene halasztani. Ha azonban igaz, hogy az orosz 20.000 emberrel közeledik, titkára, Herbaix, ne várja meg a svéd udvarnál; ha pedig XII. Károly Litvánia felé vonúlna vissza, haladéktalanúl jöjjön haza. A mikor hírűl vette (április 7.), hogy a lengyel király a svéd király nélkűl semmit sem tehet, újból visszahívta őt; mert mit csináljon egy tehetetlen király udvarában?^[63] Szaniszló megmondta, hogy nem akar benne hiú reményeket kelteni, mert XII. Károlynak az altranstädti béke óta nincs oka kikötni a császárral; ő azonban a fejedelem megbizottjával szívesen megbeszélné, miben tehetne neki valamely szívességet. A fejedelem tehát mégis megbízta Brennert a tárgyalással,^[64] miből azonban semmi sem lett.^[65]

Brennernek már előbb bő utasítást adott,^[66] mikor a franczia udvarhoz küldte, hogy a lengyel, orosz, franczia viszonyokat, mint tükörben, egyszerre láthassa. Kívánja, hogy akár Ágost, akár Szaniszló marad, akár választás útján egy harmadik lesz a lengyel király, a fejedelem és a haza érdekeit megoltalmazza. Először Lengyelország fővezérét, Szieniawszkijt keresse föl, a kit most a lengyel ügyek intézőjének tartanak; felfogását tehát ösmernie kell. Megvet minden személyes nagyravágyást és dicsőséget, mert egyesegyedül hazája javát keresi, a mit Lengyelország békéjétől és az orosz-svéd pártfogástól remél. A lengyel köztársaságnak Szaniszló királylyal való kibékülését egyetlen módnak tartja, hogy kieszközölhessék az oroszokkal való békét s a nevezett hatalmak pártfogását. Ezt a nagyon kényes kérdést úgy kell tárgyalni, hogy a biztos orosz barátságot a bizonytalan svédért el ne veszítsük s a lengyel urak készek legyenek velünk a szabadság kölcsönös védelmére szövetkezni. Győzze meg a palatinust arról, hogy a háború kezdete óta Magyar- és Lengyelország hajóit együvé lánczolni s arra törekedett, hogy horgonyukon a déli (ausztriai) és az északi szeleknek ellenállhassanak. Kéri a palatinust, hogy követe előtt, ki, Francziaországba-menet, útbaejti, őszintén nyilatkozzék a helyzetről s arról, gondolnak-e még reá a királyválasztásnál, vagy meg nem történtnek tekintik a trónra való meghívását. Ha Svédország Szaniszló visszafogadását erőlteti, az oroszokkal való kibékűlést nagyon megnehezíti, holott Lengyelországra kívánatos a két hatalom kölcsönös pártfogása. Ha a palatinus Ágostot akarja visszahelyezni, hivatkozzék a magyaroknak az oroszokkal kötött szövetségére. Figyelmeztesse, mily veszedelmes volna Lengyelországra, ha visszafogadna oly királyt, kit letett a trónról s ki a koronáról maga is lemondott.

Bercsényi távozása (márczius 12) után a fejedelem márczius iduszán Kray Jakabot Munkácsról előre küldte Skoljéba Szieniawskijhoz, hogy Des Alleurs-rel és De Bonackal jelenlétében számoljon le a franczia segélypénzek fölhasználásáról s rendbe hozza a jaraszlói uradalom dolgát. Nagyon bántotta a dolog; mert nem akarta, hogy tolakodónak tartsák azok, kik pénzsegítséggel bíztatták fel a háború folytatására, a mivel különben nagy hasznára volt a franczia királynak. Maga is átment volna Zavadkára, ha seregének összegyűjtése itthon nem tartja.^[67] Kray útján megköszönte Szianiavskijnak, hogy Lubomirszkijt csöndesítette; de értesítette, hogy mégis megfigyelő csapatokat küldött a határra, mert hír szerint a herczeg a császár zsoldjában áll. A palatinus ilyen támadás megtűrésével nem akarhatja, hogy hazája Magyarország szabadságának elvesztésében közreműködjék; különben is, a magyaroknak és a lengyeleknek, mint a czár szövetségeseinek, jó szomszédságban kell élniök. S miért törjenek a lengyelek Magyarországra, mikor nekik is szükségük van minden emberre, hogy saját szabadságukat megvédjék?^[68] Különben úgy tudta, hogy a svédeknek az oroszokkal szemben rosszúl megy a dolguk s remélte, hogy ezt a körűlményt a magyarok javára fordíthatja. Mindennyi felleg közt is teljesen bízott benne, hogy még ez idén felvirrasztja Isten ügyünk csillagát. ^[69] Mivel Szieniawskij a lengyel haddal a czárhoz kívánt csatlakozni, a fejedelem sürgősen tanácskozásra hítta Bercsényit, a kit azonban betegsége akadályozott a megjelenésben.^[70] Olyan fontosnak tartotta a dolgot, hogy 25-én maga indúlt Ungvárra, hova éppen 32. születésnapján érkezett meg. Ott töltötte a nagyhetet és az ünnepeket; ott fogadta a sűrűn érkező lengyel póstákat s folytonosan tanácskozott Bercsényivel.

8. A LENOBLE-FÉLE RÁKÓCZI-ÉLETRAJZ CZÍMLAPJA.

Ezen tanácskozások tárgyára világot vet 31-én Jablonsky-hoz intézett levele. Még nem tudhatta, hogy Marlborough herczeg Jablonskyt és Klementet Londonban márczius 25-én személyesen fogadta s a királyné nevében is megigérte, hogy minden lehetőt megtesz Magyarországért.^[71] De tudta,^[72] hogy ennek a lehetőségnek nagyon szűk határai vannak. A szövetségesek Európára nézve veszedelmesnek tartották Magyarországnak az Ausztriai Háztól való elszakadását; holott pár év előtt éppen arra szövetkeztek, hogy Spanyolországnak és Ausztriának az Ausztriai Házból ne ugyanaz legyen a királya. Magyarország századokon át volt a kereszténység védőfala a törökök ellen. A szövetségesek azt hiszik, hogy az erejét csendben összeszedő török hatalomnak ezentúl csak a császár erejével állhat ellen. De békében maradhat-e a török, mikor a császári hatalom terjeszkedését s azt látja, hogy a szomszédját, Magyarországot, osztrák örökös tartománynyá teszi? Maga a nemzet is Magyar- és Erdélyország szabadságának elkobzása ellen «Acheronta movebit». Ha a szabadságért a szövetségesek nem kezeskednek, az utódok később behíhatják a törököket s Európának ismét harczolnia kell ellenök, majd a francziák ellen. Ezekkel szemben a császár maga elégtelen lévén, a hatalmak vagy segítik, vagy nézik a küzdelmét. Mire vezet ez, megtanúlhatják V. Károly és Szulejman történetéből. Ha pedig a császár kiverné a törököt Európából, mindjárt el is nyomja a protestánsokat; a mivel szemben csak Magyarország szabadságának helyreállításával, azaz hazánknak az Ausztriai Háztól való elszakításával lehet védekezni. Magyarország azonban örökre szövetkeznék a császársággal, minek következtében Törökországtól az Ausztriai Háznak többé nem kellene tartania s ereje az összes kereszténység bajnokának, Magyarország királyának erejével növekednék. Magyarországot nem izgatná többet szabadsága helyreállításának a vágya, hanem, mint Lengyelország, senkitől sem félne, de más sem félne tőle. A nyugati és keleti császárságok közt feküdvén, ezeknek összeütközéseit mérsékelné. Ezt az ausztriaiak rajtunk való uralkodásának egész története bizonyítja. Magyarországnak a kereszténység körül szerzett érdemeit azzal jutalmaznák legjobban, ha felszabadítanák az osztrák iga alól. Szabadságában biztosítva, nem keresné többé azt a franczia szövetséget, a melyben most az osztrák uralom alatt nyögve bízik. A császár most is meghiusította az orosz czár közbenjárását, a fegyverszünet megerősítésének halogatásával sokáig függőben tartotta a békülni akaró magyarokat s a Dunántúlra oly erővel vetette magát, hogy ezzel világos jelét adta a leigázás szándékának. Ily körűlmények közt kénytelen a török porta részéről újabban ünnepiesen tett ajánlatokat az eddiginél komolyabban megfontolni, sőt ünnepies követséget is küldeni a portára, mely a földretiportaknak határozottan segítséget igért. A nemzet mindent elkövet, hogy megmaradjon s nem lesz oka, ha ebből Európára veszedelem következik.

A fejedelem Ungvárról Munkácsra április 5-én késő este visszaérkezvén, azonnal Lengyelországba küldte Nedeczkyt és Brennert, ki «többet végez, jól vigyázva, sok darabos tanácsnál».^[73] Mostan már előkészítette udvarát a tavaszi hadjáratra,^[74] pedig a tábornokok nagyobb része úgy gondolkozott, hogy a német még nem kezdheti meg a hadműveleteket. Ha azonban mégis hozzákezd «és ők magukat benn találják felejteni, semmit sem beszélnek felőle: mi lesz?»^[75] Tapasztalta, hogy a zavarok vízözön módjára borítják el az országot. «Talán majd észrehoz Isten bennünket; akkoron meglátjuk, hogy nyomorúságunknak nagyobb része gyönge szívtelenségünkből származik.» ^[76] Könnyűnek tartotta volna megvédeni a felvidéki hegyszorosokat; de sehogy sem lehetett többé gyalogságot összeszedni, hiszen még a helyőrségeket is alig láthatta el. A lovasság szintén szánandó állapotban volt. Tisztek és katonák csak a híreken kapkodtak. Megdöbbentek az ellenség minden mozdúlatára, pedig a császáriak sokkal gyöngébbek voltak, mint Rabutin és Herbeville idejében. Ellenállásra komolyan senki sem gondolt többé; csak arra, miként mentheti meg családját, legkedvesebb holmiját. A fejedelem saját vallomása szerint^[77] csak a zavart növelte volna, ha kevéssé megbízható hadaival megkezdi a hadjáratot. Azért maradt Munkácson ilyen sokáig.

9. BRENNER DOMOKOS NÉVALÁÍRÁSA.^[78]

Panaszkodott,^[79] hogy Munkácson ő már élhetetlen lett; a jövő héten tehát megindúl s üresen hagyja a munkácsi tárházat, ha a nagyon neki eredt eső kiereszti börtönéből. A hadak is teljesen kiélték már téli szállásaikat. «A puszta vármegyén élődnének, ha élődhetnének – panaszkodott Krasznavármegye;^[80] – de nem lévén, mivel: nyomorgattatván, nyomorgattatunk … nem adhatván, nem adhatunk.» A jászok hasonló panaszain a fejedelem maga akart segíteni. «Talán bereked a torkuk és megszűnnek a panaszló kürt fújásától.»^[81] Sok bajról személyesen győződhetett meg, mikor «jószága körűlnézésére»^[82] kirándúlt vadászni a beregi erdőkbe s a szőllőket is megtekintette.^[83] De éppen ezen «kalandozó és utazó vadászatában» is úgy látta, rá kell térnie Orosz Pálnak, a bonczhidai csata után az erdélyi vármegyék előtt nyilvánított felfogására, mely szerint «a katona dolga az, hogy éljen s vegyen, a hol lehet, – a vármegye sírjon, ríjjon, panaszkodjék!»^[84] Ő maga már saját ezüstneműit akarta pénzzé veretni, mikor Bercsényi «igaz magyarsággal» kisegítette.^[85] Hiszen Érsekújvárnak magának 24870 frt 56 dénárra volt szüksége.^[86]

Pedig minden jel arra mutatott, hogy az ellenség ezt a várat akarja ostromolni s a Dunántúlt szorongatni. Akkor pedig – Rákóczi szerint^[87] – «megvídúl ezen föld s hiszem az Istent, még vérszemre is kapunk». Károlyinak megint ezt a várat kellett eleséggel ellátnia, pedig jobb szeretett volna a Bácskában csinálni rendet a ráczok közt. Hiszen Pápai János személyesen,^[88] Teleki Mihály pedig írásban, majd szintén személyesen is jelentették,^[89] hogy a nándorfehérvári szerdár megintette a temesvári basát labanczkodása miatt, Szeged és Arad közt eltiltotta a németek járását, kelését, fegyverszállításait, s rendelete végrehajtása végett zászlós hadakat is küldött a maróti szélekre. «A vén bolond basa» ugyan a követeket, néhány görög kereskedő tartozása fejében, le akarta tartóztatni, de a kurucz érzésű basa-aga és Gyömli ezt a meggondolatlanságot megakadályozta. Mikor a basa tihája kérdezte, miért pártolják úgy Rákóczi királyt, holott Karlóczán a törökök nem a magyarokkal, hanem a németekkel békűltek meg, a basa-aga azt felelte: «A török nem békűlhetett meg a magyarral, mert össze sem veszett vele; a némettel azért kellett megbékűlni, mert ellenség volt. Most is csak alig békűltek meg vele, de a magyarokkal a törököknek örökkön békességök van. «Elhiheted – szólt az aga Telekihez – te sem vagy igazabb nemzetedhez, mint én vagyok a magyarhoz.» Falvait, majorságait, nagy tisztségét itt hagyná s ha szabad volna, mentest menne Rákóczi király szolgálatára. Ha a basa Rákóczi ellen tesz, «a török császár szakállában piszkál»; ezért pedig zsinórral fizetnek. Ha a fejedelem arnótokat kap a szultántól, a tömösvári basa is szemet húny, hogy területéről legalább 500 hosszúpuskás török átmenjen hozzá. A fejedelem meg is írta a szerdárnak,^[90] hogy az arnót basa indúlhat, mert az ő hadai készen vannak és Csanád vagy Titel körűl megeshetik a csatlakozás. Ekkor már az erdélyi szenátorokkal is befejezte a négynapos tanácskozást^[91] s mivel «a vizek kibocsátották az áristomból», a tábort május 2-án végre megindította.

10. TÖREDÉK TELEKI MIHÁLY LEVELÉBŐL.^[92]

És itten is szólt megint a Balogh Ádám nótája:

II.
A KÜLFÖLD ÉS A MAGYAR KÉRDÉS.
– 1709. május 2-julius 29. –

MUNKÁCSRÓL a fejedelem május 2-ikán kirándúlt Zavadkára a palatinusnéhoz, alkalmasint arra a hírre, hogy a palatinus 6-7000 emberét Szaniszló király megverte. Harmadnap Rákóczi átment Bercsényihez Ungvárra, hol a külföldről egyéb hírek is vártak. Így, hogy a pápa és a császár kibékültek. Erről – Barkóczy tábornok szerint^[93] – talán a többi uralkodó is példát vesz és megkötik az általános békét. Attól nem tartottak, hogy a pápa segíteni fogja a császárt, ellenben bíztak benne, hogy a franczia királynak személyes kiindulása a magyar ügyeknek is javára válik. Nagy megnyugvásra szolgált, hogy Károlyi másodszor is ellátta eleséggel Érsekújvárt. A fejedelem Ungvárról roszszúlléte és fontos tanácskozások miatt csak 10-ikén indúlt tovább. Lovas gránátosaival, a nemes ifjakkal, a karabélyosokkal és az útközben csatlakozott Károlyi Sándorral Pazdicson, Getcselyen és a lelkes Sátoraljaújhelyen át 12-ikén vonúlt be Sárospatakra.^[94] Másnap hétfőn misét hallgatott, miközben a piaczon katonái teljes rendben álltak. Mise végével tovább vezette őket; útközben megszemlélte Dettrich István ezredes gránátos századát s tovább ment Tállyára. A «fagyos szentek» nem akadályozták, hogy a gyülekezés hetében néhány nemes ifjúval ki ne rándúljon a szerencsi kastély építkezéseinek megtekintésére, vagy egy kis vadászatra. De a munka is folyt; Károlyi Sándoron kívül különösen Sréter János tüzérdandárnokkal, Rivière tüzérezredessel és Rottenstein tüzéralezredessel tanácskozott. Főrendek is nagy számmal tisztelegtek nála, Pünkösd első napját (május 19.) csendben ünnepelte; másod- és harmadnapján pedig ő maga vezette a nemes ifjak katonai gyakorlatait. Bevált a Bercsényi jóslata:^[95] a mint közelebb érték, sűrűbben panaszkodtak neki. «Nem az orvoslásról gondolkoztak, hanem puszta időtöltésből is panaszkodtak, sopánkodtak. Nem csoda; mert oly kedves a magyaroknál a bajok emlékezete, hogy a mikor legvígabbak is, keserves nótákban siratják a múltat, szidták a jelent, kétségbeesve csúfolták a jövendőt; és ezt nevezték kedves társaságnak.»

11. SRÉTER JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.^[96]

Tállyáról május 21-én keserűen írt Vetésynek,^[97] mert a franczia udvar eljárása arról győzte meg, hogy a király békét akar kötni s már meg is kezdte az alkudozásokat. Úgy bánnak vele, mint a kicsavart narancscsal s magára hagyják őt, hogy békére kényszerítsék, s alkudozásaikat ne zavarja, Vetésy azonban bíztosíthatja Torcy minisztert, hogy ez nem fog sikerülni; s hogy ő bízik a nagy király igéreteiben. Felfogásában legjobban megerősíti segélypénzének késedelmes fizetése. Láthatták, milyen helyzetben volt a trencséni csatavesztés óta, s a helyett, hogy segítették volna, az egész telet annak a kérdésnek megvitatásával töltötték el, hol tegyék le a segélypénzt s mégsem tették le ott, a hol kívánta. Megparancsolta, jelentse ki a miniszternek, hogy teljesen azt akarja, a mit a király akart; s akár segítik, akár nem, folytatja a háborút, a hogy tudja. Ha úgy jön a sora, inkább számüzetésbe megy, mintsem kizárassa magát az általános békéből. Meghagyta, fizesse ki az ékszert (az aranygyapjas rendért járó illetéket), kérje meg Torcyt, hogy azt biztos alkalommal küldje hozzá, ő maga pedig jöjjön haza abból az udvarból, hol jelenléte kellemetlen; előbb azonban biztosítsa a királyt, hogy változatlanúl ragaszkodik fölkent személyéhez, bízik további pártfogásában s reméli, hogy őt is megkérdezik, mielőtt sorsáról határoznának.

Ez a levél eléggé megmagyarázza, hogy a fejedelem már csak a francziaországi bizonytalan helyzet miatt sem siettethette a nyári hadjáratot. Nem tudhatta még, hogy a békealkudozások már is meghiusúltak, mert Anglia és Hollandia igen kemény föltételeket szabtak XIV. Lajosnak. Torcy június elsején felindultan érkezett haza Hollandiából; s midőn Vetésy megkérdezte tőle, mi lesz: béke-e vagy háború, azt felelte: «Háború, uram, s hogy azt önök is folytathassák, első gondom lesz, hogy kifizessük az önök hátralékát.»^[98]

Szerencsen e közben egyhangúan teltek a napok. A fejedelem május 25-ikén a nemes ifjakkal és a karabélyosokkal átment Sárospatakra, hova Bercsényi is megérkezett. Másnap igen nagy egyházi és katonai díszszel szenteltette föl a nemes ifjak századának zászlaját. Délelőtt 11 órakor a főtábornok a palotából hintón, az udvariak s más főurak, Vay vezetése alatt, gyalog mentek az öreg templom elé s ott várakoztak. A fejedelem lóháton hermelines bíborpalástban, török fehér trádoros (ezüstbrokátos) dolmányban, fehér posztó nadrágban, gyöngyös, telekes bocskorban,^[99] teljes fejedelmi díszben vezette a nemes ifjakat, kik kétfelől a kapcsosoktól kisérve, brigádánként hármas rendben jöttek. A fejedelem a templom előtt fölállította őket, s gyakorlatot végeztetett velök; mire mindannyian leszálltak lovaikról, meghatározott rendben mentek be a templomba, s az oltár körül állottak fel. Mise és szentbeszéd után a fejedelem a nemes ifjakkal együtt megáldozott. Hosszas szertartások után előhozták aranynyal gazdagon kivarrt kék szép zászlajukat (kornyétájukat), melynek közepén kétfelől az Isten szeme volt hímzésben ábrázolva ezzel a körirattal: «Eadem et aequalis ubique» (Mindenütt egy és ugyanaz). A zászlót pater Kéry átadta az oltár előtt térdeplő fejedelemnek, ki fölemelkedvén, azt magasra tartotta és önmagától szerzett gyönyörű imádságban ajánlotta a seregek urának védelmébe. Könnyekig megindúlva kérte az Istent, szünjön meg nemzetünkre kiontott méltó haragja és adjon győzedelmet a hazának. A zászlót átadta a püspöki trónon űlő Pethes cz. püspöknek, ki azt megszentelte, megáldotta s az ifjú báró Haller Gábornak, a nemes ifjak őrnagyának nyujtotta át. Erre a fejedelem és kisérete az előbbi rendben tért vissza a várba, melynek palotájában Ráday Pál, a nemes ifjak főügyésze, a fejedelem s a főrendek jelenlétében szép búzdító beszédet intézett az ifjakhoz. Előbb Haller Gábor zászlótartó s utána az egész ifjúság fölesküdött a zászlóra, mely körül rövid idő múlva egy modern magyar állandó hadseregnek kellett volna sorakoznia. Az ünnepséget fejedelmi ebéd fejezte be, a melyen Bercsényi, Károlyi, Budai tábornokok, Vay főkapitány, Pethes püspök s más főrendek vettek részt.^[100]

12. A SÁROSPATAKI VÁR.^[101]

Másnap haditanács volt, de ez is várakozásra szánta el magát, mert a császáriak, a kik Árva vára elfoglalásán (április 10.) kívül újabb sikerre alig hivatkozhattak, maguk is tartózkodtak minden támadástól. 28-ikán a fejedelem Szerencsre indúlt; Károlyi még útközben, Bercsényi pedig másnap Szerencsen búcsúzott el tőle. Úrnapját (30-ikát) csendes ájtatosságban töltötte; csak este tartott hadiszemlét a nemes ifjak fölött. Bercsényi elmenetele óta egyáltalán nem hallott híreket;^[102] de mikor a hírlapok részletesen írtak a dánok visszahivatásáról, megváltoztatta multkori vélekedését, s a védőháború helyett most már a támadást is lehetőnek tartotta.^[103] Bottyán, a ki június 3-ikán érkezett udvarába, mindjárt szívesen ajánlkozott, hogy 1200-ad magával Pozsonyig portyázgat; de a fejedelem Morvaországot szerette volna zaklatni, mint a dunántúliak teszik Ausztriával. Hiszen «egy kapitány is elindíthatja azokat, kiknek kedvök van a tánczhoz.»^[104] A guerilla-háborúnak most már nagyobb barátja volt, mint a sárospataki tanácskozások idején.^[105] Jó hírnek tartotta, hogy Szieniawszkij Ilyvó közelében nagyon megverte a litvániai nagy hetmant.^[106] A németnek a Dunán való átkelését hallván, június 10-ikén Kassára indúlt, hogy Esterházy Antal hadi működése előmozdítása iránt tábornokaival tanácskozzék.^[107] Már útközben, Enyiczkén, megtartotta az első értekezletet, a melyen Bercsényi, Csáky Mihály, Andrássy István és Pál tábornokok és egyéb brigadérosok vettek részt. Kíséretökben másnap megtekintette a kassai erődítéseket, de 12-ikén Enyiczkén még népesebb haditanácsot tartott és csak másnap indúlt haza, útközben Regécz vára romjait is megtekintvén.^[108] Szerencsen azonnal intézkedett a rendes ezredek szemléje iránt, s megköszönte XIV. Lajosnak, ^[109] hogy Vetésy útján újból pártfogásával bíztatta őt s a két hazát. Áldja meg az Isten a király jogos és igazságos törekvéseit, hősies munkáját koronázza szerencsés békével s alattvalói érezzék uralkodása boldogságát, a melyet majdan mi is neki köszönhetünk. 17-ikén délután, mikor a felebbezések átvizsgálása végett összehítt szenátus gyűlésére udvarával Sárospatakra ment át, feleségétől is érkezett két franczia gavallér.^[110] Több mint valószínű, hogy a szenátus másnap a hozott izenettel s általán a külügyekkel is foglalkozott. Tagadhatatlan – mondta a fejedelem^[111] – hogy jól megfontolván a külföldi eseményeket, a melyektől boldogulásukat nagyrészben várhatják, ezt a hadjáratot nagyobb óvatossággal kell folytatniok, hogy még kisebb veszteségeik se legyenek, s el ne veszítsék teljesen a külső fejedelmek jó vélekedését, a melyet tavalyi hadjáratukkal nagyon megcsonkítottak. Mostani eljárásától el nem tér, pedig e miatt némelyek hanyagnak és határozatlannak tartják. Magában véve könnyű volna sok dolog, ha az általános körülmények és a fogyatkozások nem nehezítenék. Nem csodálja, hogy mindenki odaragasztaná a tapaszt, a hol a fájdalmat érzi; de rossz borbély az, a ki a sebek mérgét megvizsgálván s mindegyiket be nem tapaszthatván, a beteg akaratán indúlva, éppen oda nem tenne flastromot, a hova legjobban kell. Bottyánt is figyelmeztette,^[112] hogy nemcsak azokkal kell törődnie, a mik körülötte történnek, hanem tekintetbe kell vennie az egész ország külső és belső dolgait; nem gondatlanságból történik tehát, ha azonnal nem küldi meg a kívánt segítséget.

Pápai Gáspárnak Nándorfehérvárról június 3-ikán küldött levele szintén^[113] gondot okozott a fejedelemnek és a tanácsnak. A szerdár e szerint az athnámé pontjait beküldi a fényes portára, de a karlóczai békében megállapított határral nem éri be. A portán már elhatározták az arnót hadak beküldését s hogy a fejedelemnek erre a czélra Karánsebes táján Marosnál kell sánczot építnie. Fetiszlán körül a dunai révhelyekről, hajókról, átszállításról már gondoskodtak. Karánsebes, honnan hajdan a Vaskapura vigyáztak, ismét basaság székhelye lesz. Margánál török területen azért akarják építeni a sánczot, mert így a császáriak nem csaphatnak lármát s Rákóczi törekvéseit sem ronthatják a portán. A karánsebesi basa a Margánál sánczot építtető fejedelemnek akár dobbal vagy muzsikaszóval is küldet puskaport. Nem ellenzik a csanádi sáncz építését, de nem segíthetik benne; ellenben szeretnék, ha Aradot, Szegedet megszállaná.

13. NÁNDORFEHÉRVÁR.^[114]

A fejedelem attól tartott, hogy a török a fénykorabeli területet akarná Budával, Egerrel, Ujvárral, Váraddal, Kanizsával, holott ő a Szerémséget is sokalja, az ország beleegyezése nélkül pedig semmit sem tehet.^[115] Az arnót zsoldosok, a nélkül is kijönnek hozzá; ha tehát akar valamit a porta, adja elő kívánságát, «Hála Istennek, még nincs kötél a nyakunkon!» szólt a fejedelem.^[116] Úgy hitte, a basa a Vaskapu krassószörényi oldalán a margai sáncz építését és megtartását csak azért kívánja tőle, hogy erejét tapasztalja, mert e miatt a szebeni németekkel alkalmasint harczolni s e miatt talán Nagyvárad megszállását is elhalasztani kénytelen. Aradot vagy Szegedet nem ostromolhatja, mert a basa nem igért hadiszereket.^[117] Az erdélyi bújdosóknak is megizente Moldvába, hogy semmit se kezdjenek addig, míg rendbe nem hozza dolgát a külső országokban, kivált azon hatalmasságnál, a melytől függ ez a dolog és a melynek segítsége kinyilatkoztatását naponkint reméli. Pénze nincs a hadakozáshoz és más útakon, alapokon épített barátságban csak úgy lehet biztos, ha azt a hatalmat elébb beleugratja a munkába. E miatt késik, ezért nem adhatja ki határozatát; «mert az Istentől vállaira tett országok terhei elméjét, erejét idétlen munkájú dolgokra osztani és fordítani nem engedik.» A bújdosók hiában keresnének maguknak más pártfogót. Nem dicsekedik erejével, de erre a dologra ő mégis hasznosabb másnál. Saját példáján tudja, milyen nehéz a várakozás: de «az is jobb az idétlen gyümölcsnél, kivált mikor jó reménységet nyujt.»^[118]

14. A HÁGAI „LOVAGOK HÁZA.”^[119]

A politikában valóban csak reményről beszélhetett, nem bizonyosságról, mint a mathematikában, melylyel Simándi professzor a kollégiumban és magántársalgás közben is gyönyörködtette.^[120] Július 7-ikén a fejedelem a szenátussal együtt a templomban adott hálát az Istennek, hogy a tizenegy ülésre terjedő tanácskozások véget értek; azután hazatért Szerencsre, hol másnap és harmadnap többnyire maga írt utasításokat külföldi követei számára.^[121] Így pl. Heinsius hollandi nagypensionariust D’Ancillon (diplomácziai álnéven St. Julien) útján kérte a béke előmozdítására;^[122] hiszen a németalföldieknél senki sem ösmerheti jobban a szolgaság szomorúságát, a szabadság becsét. Általa sürgette Jablonskyt is, hogy jelentést tegyen londoni útjáról. De különösen fontos volt az az emlékirata, a melyet vele küldött meg a protestánsoknak hágai magyar követeihez. Fejezzék ki ezek a porosz király előtt, hogy iránta való tisztelete szeretetté és tökéletes barátsággá alakúlt át; ebben és bölcseségében bízva, az ő kezébe teszi le a maga és hazája sorsát. Kéri, eszközölje ki, hogy küldöttei megjelenhessenek Hágában s ellensúlyozzák ott ellenségeinek hamis felvilágosításait, mit a jelen emlékiratban utasítások alapján maga is megtesz. Fejtsék ki, hogy a magyar királyságot még Szent István alapította, s annak legdrágább kincse mindenkor a szabad választás volt. A négy sarkalatos kiváltság felsorolása után kifejtette, hogy ezeket az Ausztriai Ház mindenben megsértette s hazánkat ezzel kergette bele a török szövetségbe és a fölkelésekbe. A Habsburgok az örökös királyság behozatala óta a legzsarnokibb római császároknál is önkényesebben uralkodtak. Államcsiny volt, hogy a mostani császárt I. Lipót választás nélkül koronáztatta meg magyar királynak, ki azonban, II. Endre aranybullája záradékának kivételével, esküt tett az összes kiváltságokra. Elmondta, miért kellett ennek következtében a jelen fölkelésnek kitörnie; erre pedig joga volt egy szabad és választó országnak. A választójogot az Ausztriai Ház az örökösödés behozatalával eltörölte; de ezzel nem gátolhatja meg, hogy a magyarok régi királyaik nőágából keressenek maguknak királyt. Az Ausztriai Ház örökösödési joga különben is kétséges; Erdély függetlenségét pedig Rudolf király maga is elismerte s azt akkor sem veszthette el, mikor csel következtében alávetette magát I. Lipótnak. A tróntól való megfosztás okainak felsorolása után az Ausztriai Házat mint egész Európa szabadságának kész veszedelmét, a magyar nemzet esküdt ellenségét állította oda.

A magyar nemzetben, ha szabadon választhat magának fejedelmet, a szövetségesek hasznos munkatársat kapnak Európa érdekeinek védelmében. Tőlük tehát és a szövetségesektől azt kéri, eszközöljék ki, hogy a császár vesse alá magát új választásnak s annak, hogy örökösödését angol mintára szabályozzák. Állítsa helyre a szabadságot, ünnepiesen esküdjék meg a törvényekre, melyekre apja is megesküdött; a tisztségeket magyaroknak adja, magyar nemzeti hadsereget tartson s ha a törökökkel szemben zsoldosokat kellene fogadnia, ezeket is eskesse föl a haza hűségére. A zsoldosokat az örökös tartományokban magyar tisztek szedjék és vezessék. A nádornak adják vissza törvényes hatalmát s a király távollétében mint helyettes és alkirály kormányozza az országot. A császár mondjon le a fegyveres hódítás jogáról s mindenkinek adja vissza jogos és törvényes birtokát. Országgyűlési határozat nélkül adót ne vessen ki. Erdélyt teljes fölségjoggal adja át a törvényesen megválasztott Rákóczinak. Tartson azonnal szabad országgyűlést, mihelyt a hatalmak megbizottainak jelenlétében kibékűl a nemzettel. Biztosítsa a fölkelt urak és tábornokok bántatlanságát. A protestánsok vallásszabadságát tartsa meg a szécsényi egyezség alapján s a jezsuitákat, az összes bajok okozóit, sohase fogadja vissza. A magyar békét foglaltassa be az általános békébe s mindakettőért ugyanazok kezeskedjenek. Kijelentette, hogy minden kívánsága megegyezik a törvényekkel; ha mégis visszautasítják, hamarább hódol a töröknek, mint oly fejedelemnek, ki kegyetlenségekkel, kivégzésekkel torolná meg a történteket. Inkább fegyverrel a kezökben halnak meg, mint hogy nyakukat és szívöket egy kegyetlen és fösvény miniszter kegyelmére bizzák.

A bölcs és igazságos porosz király, a ki népeinek apja, bizonyára igazságosaknak és méltányosaknak találja ezeket a kívánságokat; s megengedi, hogy ha a reá és házára haragvó Ausztriai Ház üldözné s ő hazájáért tovább nem küzdhetne, a hozzácsatlakozókkal együtt birodalmába meneküljön. Nála fejezné be meglankadt életét és neki örömmel ajánlaná föl szolgálatát s mindenét. Atyjának, sorsa intézőjének tekinti őt s mint ilyentől vár jóakaratot, tanácsot és segítséget.^[123]

A fejedelem alig irta meg utasítását, a szabadságharczosok ezt az egyik legfontosabb oklevelét, július 10-ikén visszatért Patakra, hol Des Alleurs-rel tanácskozott s Lengyelországból visszatérő hadsegédét, Huszár Imrét fogadta. Harmadnap Mikóháza felé vadászni menvén, még a hintóban is titkárai előterjesztéseit hallgatta. Bottyánt a dunántúliak bátorítására három ezreddel és kompokkal a Duna mellé rendelte, udvari hadával pedig maga is Károlyihoz akart csatlakozni; mert «életét és fáradtságát nem szánván, inkább vele akart fáradozni, mint Erdély felé menni.»^[124] Azonban a következő esős napokban megint a szobákba szorúlva foglalkozott a külügyekkel. 19-ikén a porosz királyt s a tengeri hatalmakat megnyugtatni törekedett,^[125] hogy nem szövetkezik a törökökkel, ha a szövetségesek határozott reményt nyújtanak; de a bizonyosról a bizonytalan kedvéért le nem mondhat. Nemzete baját nem akarja a legvégső esetre tartogatott orvossággal gyógyítani. Azt a hatalmak sem gyógyíthatják puszta szavakkal; tudnia kell, a császári udvar akar-e békülni vagy sem. A bécsi miniszterek, kiket a tárgyalások folytatására kért, még csak nem is feleltek leveleire. Ő tehát Bécsben nem tehet béke-ajánlatot, mert ezt könyörgésnek vennék; azt hinnék, hogy a győztes szabja a törvényeket s nem adnák meg a nemzet jogos és igazságos kívánságait. A béketárgyalásokra őt és a bécsi udvart csak a közbenjárók szólíthatják fel. Sajnálja, hogy a hatalmak többé nem helyeslik az ő független erdélyi fejedelemségét, s tudja is, hogy a bécsi udvar és az önző miniszterei a maguk jószántából sohasem egyeznek bele Erdély különválasztásába, vagy egyenlő értékű területtel való kárpótlásába. A szövetségeseknek ezt a kérdést Európa állapotainak figyelembevételével kell mérlegelniök s talán példaképpen venniök, hogy a mostani porosz király apja egyenlő érték gyanánt adta a svédnek Pommerániát. Ha a fejedelem Magyarországban egy Erdélylyel fölérő területet kapna, Erdély átengedését a béke kedvéért nem ellenezné, de ebben az esetben is meg kell hallgatni a szabad nemzet akaratát. A nemzeti akarat nyilvánulása ellen a császár minden követ megmozdít és csak úgy enged, ha a hatalmak kényszerítik reá. Kétségtelenűl legjobb volna Erdélyre nézve, ha a Rákóczi-ház örökös uralkodása alatt állna, de választási föltételei ennek keresésétől eltiltottak. Erdélyről le sem mondhatna a rendek megegyezése nélkül; ezt pedig semmi esetre sem kapja meg, hacsak nem biztosítják őket kormányzójuk vagyis vajdájuk szabad választása jogáról s arról, hogy ez független lesz a német tábornoktól. Mindezekre nézve ösmernie kell a hatalmak elhatározását, hogy azután ő is határozhasson a török ajánlatokra nézve. Tudatnia kell velök azt is, hogy az örökös királyságot Ausztria sem értelmezheti másképpen, mint Anglia, vagyis hogy az uralkodó a törvényben adott jogoknál többet nem követelhet magának. Hogy pedig Klement távozása esetében a hágai értekezleten érdekeit ne veszélyeztesse, Charles D’Ancillont utasította, hogy a magyar protestánsok küldötteit (Dobozit és Körtvélyesit) a július 8-iki békepontokról tájékoztassa.

BOTTYÁN JÁNOS. (Dörre Tivadar rajza.)^[126]

A fejedelemnek nagy tekintete volt a külföld előtt, a mely a nemzet ügyét jóformán csak annyiban vette számításba, a mennyiben azt Rákóczi intézte. Hogy Erdélyért cserét ajánlottak, azt – Bercsényi szerint^[127] – azért tették, mert figyelembe vették hazájáért való nagy elszántságát, eleget akartak tenni kívánságának s örömest segítenének a nemzeten. Éppen azért Klement is arra kérte a fejedelmet, hogy az athnáméról megjöveteléig semmi esetre se határozzon.^[128] A háború vagy a béke dolgát különben is Zólyom, Zsiliz, Liptó ellen tervezett hadi vállalatai sorsától, főképp a liptai hadjárattól akarta függővé tenni, a dunántúliak segítségére pedig Bottyánt küldeni. Bottyán a ráczok előtt híres, a parasztok közt ismerős, a Duna vizéhez nagy esze van, s a pestistől nem fél.^[129] Lengyelországban is jobban bízott, mióta Ágost király a czárhoz közeledett.^[130] Azonban óvatosnak kellett lennie, mert Bottyán táborában fogytán volt a kenyér, Károlyi katonái pedig négy napra kaptak egy prófontot, a pestis is terjedett s kedvetlen haddal bajos harczolni; hiszen «kevés szerencsétlenség is nagyon megdobogtatja az emberek szívét.»^[131] Július 24-ikén a fejedelem Patakról átment Szerencsre,^[132] hogy terveit könnyebben megcsinálhassa és udvari hadait a csatatérre szétoszthassa.^[133] 26-ikán odajött hozzá Klement, a ki a szövetségesek és a porosz király jóakaratával, s azzal biztatta, hogy őt mindenképpen megtartani szeretnék az erdélyi fejedelemségben; azonban nem tarthatják meg, mert a császár hamarább lemondana Magyarországról, mint Erdélyről, mely nélkül a kereszténységet meg nem oltalmazhatja. A császár nem teszi föl Rákócziról, de utódairól fölteheti, hogy a törökhöz csatlakozik; a fejedelemnek tehát tíz magyar vármegyét adna Erdélyért. A hatalmak külön békére ösztönzik a magyarokat, mert a nélkül nem köthetik meg az általános békét sem, melybe különben amazt belefoglalják. Ajánlják tehát, hogy tegye meg az első lépést Lamberg Mátyás Lipót herczegnél, a császár új miniszterelnökénél. A herczeg személyes ösmerőse volt a fejedelemnek, a ki azon a czímen írhatna neki, hogy új méltóságában üdvözli őt; s ha a franczia király nem szégyelt békeajánlatot tenni, miért szégyeneljen ő? Azok után, a hogy Londonban Marlborough herczeg fogadta Klementet, kit mindig hatlovas hintón vitetett föl a tanácsba, amúgy is nagy reménye volt a jó békességhez.^[134] Július 29-ikén tehát a fejedelem megírta üdvözlő levelét Lamberghez.^[135] Kijelentette, hogy bízik benne s az általános béke előtt is hajlandó külön békét kötni; már régen meg is köthette volna, ha a nagyszombati alkudozások idején is Lamberg a miniszterelnök. Jót vár őszinteségétől és a császár igazságosságától. Ha a császár békét akar adni a nemzetnek, segítni fogja ebben a nagyfontosságú ügyben, a mennyire a kormánya alatt levő ország sérelme nélkül teheti. Kéri tehát, lépjen vele levelezésbe s adjon útlevelet egy biztosának. Azonban – írta ugyanaznap Hamel-Bruyninx bécsi hollandus követnek^[136] – ne bánjanak vele úgy, mint a multkor bánt Wratislaw, ki még a feleségének szóló leveleket is felbontotta. Írt ugyanaznap lord Raby berlini angol követnek, Péter czárnak és Golovkin porosz főkanczellárnak is.^[137] A czárt röviden üdvözölte győzedelmei alkalmából. Sokkal melegebben írt a kanczellárnak, a ki őt februárius 15-ikén a czárnak iránta s a nemzet iránt való barátságáról biztosította. Sajnálta, hogy Nedeczky a svéd katonaság miatt nem juthatott el a czárhoz, a kit szintén a háború gátolhatott meg abban, hogy a császárnál közbejárjon a magyarok ügyében. Újból kéri erre mostan, mikor a hágai békeértekezletek megszakadván, a császár kész a magyarokkal külön kibékülni. A tengeri hatalmak irígylik a czár diadalait; nem akarják, hogy Szentpétervárát megtartsa s ha a spanyol örökösödés ügyében békét köthetnek, békebírák akarnak lenni, az oroszok és a svédek közt. Viszont azonban a czárnak módjában áll, hogy győzelmei következtében ő legyen Európa legfőbb bírája; s az lehet, ha szövetkezik a franczia királylyal s nyilvánosságra hozza a magyarokkal kötött szövetségét. Tudja a czár, hogy a császár elnyomja a nemzetet, legigazságosabb kívánságait sem teljesíti, a közbenjárást sem fogadja el; kényszerítni kell tehát, hogy lemondjon a magyar koronáról s elösmerje Magyarország függetlenségét. Ha Magyar- és Lengyelországok szabadon választott királyait, vagy egy közös király alatt orosz pártfogás mellett újraalakúlhatnak, Európa békéje egészen a czártól függene. Ha a császár önként nem mondana le Magyarországról, Golczot, ^[138] vagy valamelyik más tábornokát egész erejével küldje be s fegyverrel kényszerítse rá. Ellene a szövetségesek sem segíthetik a császárt, sőt bíztatni is fogják, hogy mondjon le Magyarországról, mert nemcsak ennek, hanem a császárságnak a koronáját is elvesztheti. A czár lenne Magyar- és Lengyelországok szabadságának, Európa békéjének helyreállítója. Nem kételkedik, hogy a czár legyőzi a svéd királyt, de a czári sas ne érje be légyfogdosással s a keleti monarchia megteremtésére ily kedvező alkalmat ne szalaszszon el. Ezt nemcsak nemzete érdekében, hanem a czárral szemben vállalt kötelességénél fogva is sürgette.

15. A LIPTÓI SÁNCZOK 1709-BEN^[139]

16. GOLCZ OROSZ TÁBORNAGY.^[140]

17. GOLCZ TÁBORNAGY NÉVALÁÍRÁSA.^[141]

Bercsényi mindezen hírek hallatára^[142] «örvendezett szívvel látta nyílt kapuját a fejedelem dícsőségének… Igazán ezen munkának magva jó földbe esett; csak az idő jól járjon hozzá, hogy megérhessen.»

III.
A HAZA ATYJA – A HAZA ELLENSÉGE.
– 1709. július 23-október 12. –

18. GRÓF ILLÉSHÁZY MIKLÓS MAGYAR FŐKANCZELLÁR.^[143]

IDŐKÖZBEN június 5-ikén újra megnyilt a tavaly elnapolt pozsonyi országgyűlés. A harmadnap fölolvasott királyi leiratban^[144] volt néhány pont, a mely megközelítette Rákóczi felfogását s így az egyezkedésre alapúl szolgálhatott; de különösen a pénz- és a vallásügyekre vonatkozó kijelentés a békülést majdnem lehetetlenné tette volna. A protestáns kisebbség hivatkozott reá, hogy a fölkelés katholikus vezetőit, Rákóczit és Bercsényit, először éppen ők akarták kibékíteni a királylyal. Ezek a kath. vezérek csak részben teljesítették a protestánsok kívánságait, de megengedték nekik a vallás szabad gyakorlatát. Tudták, hogy kétannyi protestáns van, mint katholikus; a többséget tehát a szécsényi «szemfényvesztéssel» akarták magukhoz csatolni. De kivégeztették a többnyire evangelikus Turócz vármegye követeit, még a katholikus Rakovszkyt is, mivel a királylyal békülni akartak s a templomokról szóló törvények érdekében felszólaltak.^[145] A «lázadókról» azonban Pozsonyban még ennyi elösmeréssel sem volt szabad beszélni. Június 19-ikén József király az országgyűlést a lázadókkal szemben erélyes eljárásra sürgette s július 14-ikén gróf Illésházy Miklós kanczellár ellenjegyzése mellett már kiadta császári és királyi nyilatkozatát, mely szerint a magyar fölkelés fejeit és párthíveit a haza ellenségeinek nyilvánítja és száműzi, ha négy hét alatt vissza nem térnek a régi engedelmességre. Ennek közzétételével, mint királyi biztost, július 20-ikán Liechtenstein János Ádám András herczeget bízta meg. Az országgyűlés 23-ikán bizottságot küldött ki annak megállapítására, hogyan hirdessék ki a hosszas tanácskozások után megállapított nyilatkozatot. A herczeg kijelentette, hogy a kihirdetésnek, a király akaratához képpest, magában az országgyűlésben kell történnie; s azonnal meg is történt. E szerint Rákóczit és Bercsényit a haza ellenségeinek és fölségsértőknek jelentették ki; de bűnbocsánatot hirdettek minden más fölkelőnek, a ki mától kezdve négy hét alatt leteszi a hűségesküt. Megsemmisítették az ónodi és a többi konvent határozatait stb.^[146] Spáczay kanonok, imént még Rákóczi szenátora, a kegyelemből kizáratni kívánta azokat a protestánsokat is, a kik a rózsahegyi kurucz zsinaton résztvettek.

19. A BETHLENSZENTMIKLÓSI KASTÉLY.^[147]

De ime, az erdélyi fogoly kanczellárnak, Bethlen Miklósnak «nagy csodájára», Teleki Pál éppen «most szédült meg», a mikor a császár hívei legjobban remélték, hogy «az Isten jó végét adja maholnap ennek a háborúnak».^[148] Bagosi László cs. ezredes is imént lépett Rákóczi szolgálatába s elhúnyt bátyja ezredével éppen most várta az arnót katonák csatlakozását.^[149] Ellenben «a háládatlan ország olyan fiáért, mint Bethlen Miklós, csak egy szót sem teve eddig. Hát a református státus oszlopáért! Oh urak, urak, – sóhajtott egy bécsi labancz^[150] – hodie mihi cras tibi!» Az az országgyűlés, mely tűrte a legeszesebb labancznak, a bethlenszentmiklósi kastélya felé sóvárgva tekintő Bethlen Miklósnak bécsi fogságát, mit tehetett volna egyebet, mint hogy a haza ellenségének nevezze Rákóczit, kit a kuruczok a haza atyjának neveztek. Az udvar mellé állt, hogy törvényes látszatot adjon a nemcsak Rákóczi, hanem a független Magyarország ellen is folytatott háborúnak. Pedig ennek czélja a magyar nép erőszakos letörése volt. Ezt korán^[151] észrevette Medows bécsi angol követ, a ki augusztus 8-ikán kedvetlenűl hagyta oda Bécset,^[152] hol hiában fáradozott a magyar nemzet és királya kibékítésén. Öt nap mulva a pozsonyi országgyűlés is eloszlott, mert a király, a pestis terjedése miatt, megint elnapolta, a nélkül, hogy a hozott határozatokat valaha törvénybe iktatták volna.^[153]

Az immár «száműzött» fejedelem július 28-ikán Szerencsről visszatért Patakra, hol várkastélyának megújításában a mesterek «Salamon temploma építése módját követték».^[154] Ott értesült, hogy a császáriak az Erdélyből várt támadást abbahagyták, az oroszok pedig teljes győzedelmet nyertek a svédeken. Ez volt az első hír az oroszok poltavai (július 9-iki) diadaláról.^[155] «Ezen országunk nagy javára czélzó hírt» a fejedelem azzal toldta meg, hogy a svéd király Moldva felé menekült s talán Magyarországon keresztül akar hazatérni, mert a császárt jobban gyűlöli mint őt s nem akarhat nagyobb ellensége kezébe esni. «Nagy madár volna ez a munkácsi kaliczkában!»^[156] A francziák győzelméről érkezett hírt hamarosan megczáfolták; de a fejedelem méltán csodálkozhatott, hogy a szövetségesek Tournay körűl pepecselnek, mikor egyenesen Páris ellen nyomúlhatnának. Ez a határozatlanság a francziáknak megér egy kis diadalt. Ha pedig a czár most már csakugyan Kijev és Ilyvó felé nyomúl: úgy ő is közelebb megy hozzá Munkácshoz s ha Isten segíti, megköti szerencséje csomóját.^[157] Mindenesetre Poltavánál dőlt el, a magyarok svéd vagy orosz segítséggel keressék-e szabadságukat.

20 A LIPTÓI PRÓBA UTÁN ÉPÜLT REDOUTE.^[158]

A fejedelem, a ki vallásügyekben augusztus 7-9. közt üléseket tartott a szenátussal, Nagyboldogasszony napját még Patakon ünnepelte. Másnap a kirendelt hadak fedezete alatt Munkácsra indúlt s Bacskán át, hol Vay Ádám vendége volt, 27-én későn este meg is érkezett.^[159] Az orosz czár külön futárral ünnepiesen értesítette a poltavai diadalról s a varsói szerződés értelmében kérte, hogy a svédeket, a kik török földre menekültek, ne bocsássa át a határon. «Minden jó lesz, csak tartsuk magunkat!» lelkesedett a fejedelem.^[160] És kisütögette volna a munkácsi vár ágyúit,^[161] ha a magyar csatatérről is jó híreket hallhatott volna. Azonban Bagosi László augusztus 2-12. közt Kriechbaum cs. táborszernagyot nem bírta megakadályozni Nagyváradnak eleséggel való ellátásában. Igy van ez, vélte a fejedelem^[162] ha dolgainkat nem a hadakozás és a józan ész törvényei, hanem az öregasszony hírei szerint folytatjuk. Az ellenség széltében megcsal bennünket s a külföld még rosszabbúl vélekedik rólunk. «Végtére is rekurrálnunk kell – úgymond^[163] – a mi magyar artikulusunkhoz, a mely még régi eleinktől hagyatott reánk: a modo in posterum non fiat.» Károlyi alkalmasint megfeledkezett róla, a sárospataki vár kis erkélyén mit határoztak a mostani hadjáratról s Károlyi mit írt a trencséni szerencsétlen harcz után. Most ő tanácsolja, hogy mondja el az ábéczét, vagyis várja meg a fölindult szív és elme lecsöndesedését.^[164] «Már úgy látszik, elmondta», engesztelte utóbb^[165] s megnyugtatta, hogy «az akcziónak nem szintén oly szerencsés kimenetelét, a mint remélhettük volna, kegyelmednek senki sem tulajdoníthatja».^[166] Ellenben hadbíróság elé akarta állítani gróf Csáky Mihály és Andrássy Pál tábornokokat, a kik «megijedtek a vén asszony hírétől» hogy t. i. Viard és Pálffy közeledik. Augusztus 9-ikén odahagyták a liptói sánczokat, a melyeknek egy részét, báró Tollet cs. tábornok hősies védelmének daczára, augusztus 4-ikén bevették.^[167] Pedig Pálffy Dévény alól, hol elszélesztette Balogh István dandárát, a legjobb esetben is csak napok mulva és csak a szorosokat őrző Czelder Márton és Rivière legyőzése után érkezhetett volna meg.^[168] «Lett volna csak velünk (Csáky, Andrássy és Babocsay helyett) Bottyán apánk – írta Csajági János brigadéros^[169] – tudom lett volna Rajta, Rajta! Megvettük volna mind a vavrisói sánczot, mind a többi redouteot vérrel s rabunk volna eddig Tollet és Ebergényi!» De igaza volt egy névtelennek, hogy ha a Csáky módjára hadakoznak, könnyen és csakhamar elvesztik a hazát is.^[170] A fejedelem attól tartott, hogy Csáky nyiltan áruló lesz, mint Ocskay;^[171] de Bercsényi nemcsak ennek, hanem a börtönnek szégyenétől is megmentette sógorát. Csáky hadi pályája ezzel véget ért, de Rákóczihoz mindhalálig hű maradt.^[172]

21. ELPUSZTULT VAVRISÓI FUTÓSÁNCZ.^[173]

Heister ezalatt, júniustól kezdve, mindent elkövetett, hogy Esterházy Antalt kiszorítsa a Dunántúlról. Bevette Sümeget, s Palotánál szétverte Esterházy hadait. A szomorú híreket Munkácsra augusztus 22-ikén a hős Béri Balogh Ádám hozta meg, a kit Esterházy azzal is megbízott, hogy megtudja, milyenek itten az állapotok, remélhetnek-e még valamit. «Én mindenkor csak jót remélek – írta a fejedelem,^[174] – mert Isten irgalmassága ellen való cselekedet volna elhagyni nemzetünket.» Azonban a palotai vereség hírére a segítségűl küldött Bottyán tábornok sem kelt át a Dunán, hanem Selmecz megtámadásával akarta Heistert a Dunántúl elhagyására bírni.^[175] Heister azonban előbb még bevette Simontornyát,^[176] rendre hódoltatta a Dunántúlt, kegyetlenűl büntette a fölkelőket, még az úriasszonyokat (Török Istvánnét, Kisfaludynét) is megkorbácsoltatta és csak azután ment át a Felvidékre. Esterházy, alig 5000 emberrel, novemberig helyt állott; de tisztjei akkor kijelentették, hogy ha abban a hónapban segítséget nem nyernek, ki labancz lesz, ki a más csatatereken küzdő kuruczokhoz csatlakozik.^[177] Az utóbbi teljesedett; a hogy mondták: együtt éltek, haltak. Nem valósúlt tehát a fejedelem reménye, hogy ha teljes zavarban vannak is, eltávozván tőlük az ellenség, talpra fognak még ők állani; de keserű gúnynyal tette hozzá, hogy az ellenségtől távol lesznek majd vitézek.^[178] Károlyi Sándor Szent István napján szintén személyesen értesítette az erdélyi állapotokról. Ottan még lehetett volna valamit tenni; Bánffy György halála óta (1708. november 13.) az országnak nem is volt gubernátora, s Haller István vezetése alatt az egész gubernium csak három tagból,^[179] Erdély pedig voltaképpen katonai uralom alatt állt. Ha tehát a Nagyvárad alól hazasiető Kriechbaumot sikerül a királyhágói sánczok alól elverni, a guerilla-harcz Erdélyben elkezdődhetett volna.

22. LIPTÓ-BUDAI CSÁSZÁRI ÁGYÚTELEP.^[180]

De Károlyi hadtestét maga a fejedelem is gyöngítette, mert három ezredét oly szín alatt, hogy a ráczok ellen küldi, voltaképpen Bercsényi segítségére rendelte, mivel «nem szereti az oda fent levő állapotokat». Mert ha Pálffy 3-4 ezreddel is boldogul, mit remélhetnek ezután? Füleket sem ereje, hanem a szívevesztett kuruczhad boldogtalansága következtében foglalta el.^[181] Azonban úgy vélte, hogy Károlyinak valóban lehetetlen Erdélyt is megtartania, Magyarországban is működnie. Ha igaz, hogy az ellenség Szatmárra vagy Máramarosra akar törni, akkor a császáriak valószinűleg kétfelől akarják támadni Munkácsot. Ennek új városát ő időközben már körülkerítette; szeptember 7-én annak bástyájára is fölállíttatja a strázsát, ő maga pedig fölmegy a várba, melynek őrségét (már csak a felettébb sok rab miatt is) 400 hajdúval növeli. Károlyi támogatására is számít s majd meglátja, csakugyan elment-e az ellenség esze, elég vakmerő-e őt megostromolni.^[182] Bevallotta, hogy a Patakon megállapított haditervtől a nép türelmetlensége térítette el, s az kényszerítette a liptói hadjáratra. Most visszatérhetnek az eredeti tervre, mert Liptószentmiklóst és a többi szenteket visszanyerték s Fülek alól Pálffy is visszavonúlt. A fejedelem össze akarta szedni erejét s remélte, hogy ha ő nem bántja a németet, az sem bántja őt. «Mert bizony – írta^[183] – úgy vagyunk mi a némettel, mint a két fogát vicsorgató, de marakodni nem merő kuvasz: őtőlük sem lehet s mitőlünk sem. Mind a ketten untig eleget hadakoztunk s becsülettel örömest válnánk el egymástól: a mint most Pálffy csak morogva vált el Bercsényitől.»

A MALPLAQUETI ÜTKÖZET.
1709. SZEPT. 11.^[184]

A fejedelem azért tartózkodott Munkácson, hogy közelebb legyen az orosz-svéd-lengyel csatatérhez, hol most már az ő sorsának is el kellett dőlnie. A svéd-orosz döntőhadjárat részleteit szeptember 5-ikén Mayerfeld svéd tábornok titkára, Bardilli s az evangelikusok követei, Krmann Dániel és Podhorszky Sámuel mint szemtanúk beszélték el neki.^[185] Hogy a czárral találkozzék, elment volna Ilyvóra, hol feleségének lakást is rendeztetett be; de több hétig tartó útra most nem vállalkozhatott, mert kimenetelét szaladásnak vették volna. Azért, az általános felfordulás elkerülése végett, csak úgy akart kimenni, ha a czár előbb fegyverszünetre bírná a császárt. Akkor bővebben elmondaná a czárnak, mi haszna lehetne hazánk szabadságából. Ha beszélhetne vele, nem bánná, akár Ágostonnak, akár másnak adja a lengyel koronát, csak hazánk szabadságát állítsa fel, Nem bánja, ha csalódott is a lengyel koronában, csak az orosz szövetség többi pontjában ne csalódjék, mert az Ausztriai Házzal egyedül fegyveresen intézheti el dolgait.^[186] És nem az már nálunk a kérdés: mit akar a német, hanem: miként oltalmazzuk magunkat.^[187] Hiszen nem volt reménytelenebb a helyzete, mint a svéd királyé, kinek egy tábornoka, a beteg Mayerfeld, (vakhír szerint maga a svéd király) átutazóban Kisasszony napján meglátogatta s ura újabb támadásának terveiről a sikerben bízva beszélt.^[188] Másnap muszka küldöttek Rákóczinak is levelet hoztak a czártól.^[189] Most már nem Ágostot, hanem önmagát akarta volna megtenni lengyel királynak; ez pedig, a hogy «az asszony» izente, más urakkal együtt rajta volt, hogy Magyarországot is pártfogása alá vegye s a két országot a lehető legszorosabban egyesítse. Az asszony Brennerrel már a czár elé ment s újabb levelétől függ, kimozdul-e ő is Munkácsról; most azonban «háromfelé való külföldi dolgai»,^[190] az erdélyi szenátussal szeptember 15-19-ikéig folytatott tanácskozásai s talán a munkácsi vár megerősítésének gondjai is itt tartóztatták. Az orosz czár lengyelországi látogatásának hírére a magyar szenátus, vagy éppen a konvent összehívásáról is gondolkozott.^[191]

Mindenfelől fenyegető tudósításokat hallott. Szomorúsággal szemlélte a dunántúliak teljes rémülését s hogy Esterházy Antal azt a földet odahagyni készűl. Mint a tükörben, úgy látta a jövendőt, ha bizalmatlanságot táplálnak szívökben. De hitte, hogy ha Bottyánt serege nélkül is küldi be, a túl maradni kívánó hadak és tisztek mint igaz magyarok nekibátorodnak. Tournay bevétele, a francziák bizonytalan helyzete, az arnót zsoldosok visszatartása is nehezítette állását. «Sed si fractus illabatur orbis – semmit sem teszen!» kiáltott fel.^[192] S ha szeptember 11-ikén Malplaquetnál^[193] leáldozott is a nap, melynek királya XIV. Lajos volt: az északi fény, mely a szövetséges czár irodalma felől jött, a választott útat eléggé megvilágította. Poltava vigaszt nyújthatott Malplaquetért; de a czárban sem bízott teljesen; mert kishitűségből s nem nemeslelkűségből keresi a békét, a ki nem tud élni a győzelemmel. A czár jobban félt az angoloktól, hollandoktól, mint a törököktől, tatároktól. A fejedelem tehát tanácsosait környékezte meg: százötven hordó tokaji bort ígért Golovkinnak, százat-százat Dolgoruckijnak, Saffirrovnak, sőt odaígérte az arnótok zsoldjára szánt 30.000 forintot is, ha kieszközlik a czár segítségét.^[194] Nagy erőfeszítés volt ez, mert pénz dolgában megszűkűlt s kamatra keresett kölcsönt.^[195] Csaknem kifogyott az emberiségbe vetett hitéből,^[196] kivált mikor azokat a híreket hallotta, a melyeket hadsegéde, Huszár Imre, szeptember 27-ikén az orosz udvarból hozott.^[197] Varsóban a lengyel szenátorok a czárt mint hazájuk szabadítóját és törvényes királyuk, Ágost visszahozóját ünnepelték. A czár valóban a köztársaságra hagyta a lengyel trón betöltése dolgát s az urak most már mindnyájan Ágost hívei lévén, Rákóczi többé szóba sem jött.

A czár, hogy a svédek miatt háborúba ne keveredjék a hollandokkal és az angolokkal, Magyarországot sem segíti meg, csak közbenjárását folytatja.^[198] Ezt Jaraszlóban egyenesen megmondta Rákóczinénak, a kinél udvari embereivel ebédelt s éjfélig maradt nála. A fejedelemasszony okos és titkos politikai fejtegetéseit meghallgatta, s megajándékozta őt saját gyémántos mellképével, a melyet Mencsikov nyakából vett le; de «görög hittel pecsételte meg a nagy reménységű szövetséget». A czár különben meghagyta, tudassák Rákóczival és De Bonac marquisval, hogy ő mindíg hajlandó volt a béke érdekében közbenjárni a szövetségeseknél; sőt ha közbenjárása kedves volna XIV. Lajos előtt, felajánlja azt a svéd király és szövetségesei részére is. Des Alleurs erről minden megjegyzés nélkűl értesítette XIV. Lajost s nyilatkozatra kérte XII. Károlyt is, kihez Munkácsról, egy erdélyi nemes által, egész nyaláb hírlapot küldött.^[199] Ágost király ekkor nagyon kereste Rákócziné barátságát; Spiegel útján találkozásra s arra kérte, hogy férje barátságát is nyerje meg részére. Ettől Rákóczi nem is vonakodott, mert azt remélte, hogy Ágost által szintén hathat a czárra. «Csak Isten adjon erőt és hirtelen ne engedje megrontatni nemzetünk megbódult elméjét», maga menne ki a tárgyalásra, mert nincs embere. Így azután feleségét bízta meg, emlékeztesse Ágost királyt arra az izenetére, a mit a felajánlott magyar korona tárgyában az azóta elhúnyt Fierville útján küldött. Akkor a király azt mondta, hogy a német-római birodalom tagja lévén, választófejedelemségét félti a császártól. A magyar koronában nem bizonyos, a bizonyost tehát a bizonytalanért nem koczkáztathatja. Most azonban a nehézség megoldható a czár szövetségével s erejével; ha tehát ez ügyben újra tárgyal, jobban ösztönözheti a czárt is, a ki nem igen fogja föl szerencsés helyzetét. A lengyel urakat is kérte, hogy a választási föltételekben kötelezzék Ágostot a magyarokkal való szövetségre.^[200]

23. PÉTER CZÁR.
(Wolkow I. J. képe után.)^[201]

Éppen megírta követutasításait, mikor szeptember 29-ikén megérkezett Károlyi, kivel az imént^[202] tudatta, hogy nem vezeti sem harag, sem vád, csak a bajból kíván menekedni s a jövendőhöz alkalmazkodni. A főtábornok már a multkor írt neki Lőcse és Késmárk védelme ügyében, de a fejedelem ezt a levelet 27-ikén a medvevadászaton elvesztvén,^[203] csak most beszélhették meg a dolgot.^[204] A fejedelem nemcsak a várak, hanem az ország állapotáról is két napig tanácskozott Károlyival, mert a konferencziára talán sohasem volt nagyobb szüksége.^[205] Abban állapodtak meg, hogy vagy a fejedelemnek magának, vagy Bercsényinek kell kimennie Lengyelországba, mert embereik nem tudják a dolgokat úgy folytatni, a hogy kellene.^[206] Károlyi Munkácson töltötte Ferencz-napját és az erdélyiek (gróf Mikes Mihály, Barcsay Mihály, Kemény László, Kemény Simon) s más urak élén ő üdvözölte a fejedelmet, a ki azonban bőjtöléssel ülte meg nevenapját. Október 5-ikén Károlyi s az erdélyi urak elbúcsúztak tőle.^[207]

Harmadnap, 7-ikén, vadászatra ment át Ungvárra s ott írta meg újabb utasításait a porosz, angol és holland kormányokhoz küldött ügyvivője, Klement számára.^[208] Megbízta, hogy ott legyen a czár és a porosz király találkozóján. Tudassa velök, hogy Bécsbe írt levelére választ sem kapott. Nem őszinték vele szemben. Azt hiszik talán, hogy törvényeket szabhatnak, békét diktálhatnak Magyarországnak, ha a szövetségesek háborúja jól végződik. Ha válságos helyzetében a keresztény fejedelmek nem segítenek, kénytelen lesz a törökök pártfogása alá menekűlni. De talán meghallgatják az elnyomottak könnyek közt tett utolsó kérelmét. Kéri tehát a porosz királyt, bírja rá a czárt, hogy a fejedelmet – a vele kötött szövetség értelmében – biztosítsa Erdély birtokában és lépjen föl Magyarország érdekében. Télire szállásoljon katonaságot Sziléziába, minek következtében a császár talán könnyebben lemondana a magyar koronáról. Ez egész Európának érdekében áll; a törökök és svédek ellen való háborúban a czárnak javára válnék s a porosz királynak útat nyitna a császári trónra. A ki az Ausztriai Ház fiúágának magvaszakadtával a császár leányát elveszi,^[209] az tisztán mint az örökös tartományok ura is vitássá teheti a császári trónt. A bécsi udvar azért ragaszkodik olyan makacsúl Erdélyhez, mert Magyarországban a koronát csak a fiúág örökölheti, Erdélyt tehát (amelyet Magyarország zablyájának neveznek) a leányörökösnek szeretné biztosítani. Ha pedig a leányt Ágost lengyel király fia venné el, ez, mint lengyel király, még inkább remélhetné a császári korona elnyerését. Ily körülmények közt Rákóczinak és a szövetségeseknek ragaszkodniok kell a St. Julien (D’Ancillon) útján a hatalmakkal közölt feltételekhez, kivéve, hogy Erdélyt megfelelő területért elcserélni készek. Ha hadi és egyéb szerencsétlenségek következtében a magyarok végső szükségbe jutnának, az osztrákok kegyetlenségével szemben igyekezzék Klement a porosz királyt s a hatalmakat részvételre bírni. Az egész keresztény világ előtt tegyen óvást az ellen, hogy ne tulajdonítsák neki, ha esetleg a keresztény világ esküdt ellenségéhez kell menekülnie s ezzel beláthatatlan végű háborút idéz fel. Ha pedig tapasztalná, hogy a porosz király Ágost helyett jobban szeretné Rákóczit látni a lengyel trónon, tegyen javaslatot, hogy Ágost a lengyel koronát a magyarral cserélje el. Hogy az általános béke megkötése s a külföldi segítség elmaradása esetében a bécsi udvar mit akar vele, láthatja a porosz király abból is, hogy Rákóczi száműzetését milyen ünnepiesen hirdették ki.

Ezt az utasítást a fejedelem nem írta volna meg, ha nem október végén,^[210] hanem október elején kapja meg Hamel-Bruyninx szeptember 11-iki válaszát, a melyet július 19-iki levelére irt. A hollandok bécsi követe ebben tudatta vele, hogy a császár nem adhatott határozott feleletet. Egész általánosságban biztosította, hogy nála jobban senki sem óhajtja a békét és Magyarország boldogulását; de keresnie kell a módot, a mely megfelel méltóságának és a nemzet javának. Lamberg miniszter sem tárgyalhat vele egymaga, mert az ilyen ügyek a császár és az egész minisztérium elé tartoznak. Rákóczi – szerinte – elég későn határozta el magát az alkudozásra, melynek megindítását a császár többször megkísérelte; ha azonban felküldi föltételeit, a minisztertanács azt mielőbb tárgyalja.^[211]

A fejedelem azonban, a ki október 11-ikén Ungvárról Bercsényivel tért haza Munkácsra, a főtábornokkal, Des Alleursrel s a kirendelt udvari népséggel másnap már a beregi Zavadka felé ment a belzi palatinusnéhoz, hogy közelebb legyen a czár udvarához.

IV.
A HUSZTI GYŰLÉS ÉS A LENGYEL HADAK.
– 1709. szeptember-deczember. –

ZAVADKÁN Szieniavszkijné Rákóczival a czárnak azt az elhatározását tudatta, hogy ha a bécsi udvar nem fogadja el közbenjárását, fegyveresen is kész segíteni a fejedelmet. Minisztériuma azonban nem ösmeri eléggé az európai helyzetet s a fejedelmek érdekeit; azt tehát ismételt fejtegetésekkel és kérelmekkel kell meggyőzni arról, milyen veszedelem fenyegeti az oroszt a svédek és a szövetségesek részéről. A malplaqueti ütközet következtében kétségtelenűl békét kér a franczia is, ha a czár nem adja iránta való jóakaratának valami világos jelét. Ennek az a legbiztosabb útja-módja, hogy mielőbb valóban megsegítse a magyarokat s ekként megoszsza a császár erejét. Ennek sürgetésére Vereczkéről október 15-én a fejedelem Brennert küldte a czárhoz, a kit figyelmeztetett, hogy a császár szövetségesei mindnyájan jóakarói a magyaroknak. Megigérték, hogy az általános béke tárgyalásakor mellettük lesznek; tudják azt is, hogy Magyarországot vagy Erdélyt fegyveres erő nélkűl nem szakíthatnák el az Ausztriai Háztól. Ezt a szövetségesek komolyan aligha elleneznék, mert már különben is belefáradtak a háborúba s a császárt a magyar szabadság helyreállítására sürgetik. Ha a czár a magyarok fegyveres megsegítésével késlekedik, vagy fölűl a bécsi udvar hitegetéseinek, az európai béke megkötése elé az eddigieknél sokkal nagyobb akadályok gördűlnek.^[212]

Míg a fejedelem odajárt, Vay Ádám az udvari népséggel átment Husztra, hol a vármegye tisztességgel fogadta. Az erdélyi országgyűlés megtartását az erdélyi urak Munkácson még szeptember 16-ikán kérték a fejedelemtől, ki azt október 12-ikére ki is hirdette. Most elég számban várakoztak a Verchovina felől jövő fejedelemre. 17-ikén Teleki Mihály, Teleki Pál s más urak Dolháig mentek eléje, de ott csak a sereggel találkoztak; maga a fejedelem, a sok gödör és víz miatt, a Talabor völgye felé kerűlt. Másnap tehát a Husztközön át az urak is arrafelé fordúltak és Szelistye falunál nagy lelkesedéssel fogadták. Először Teleki Mihály, majd gróf Mikes Mihály és Barcsay Mihály ült be a fejedelemhez a hintóba; de azután az erdélyi tanácsurak mind lóra kaptak a bujdosó urakkal és nemesekkel együtt, miközben Barcsay Mihálylyal a ló felbukott.^[213] Bevonúlván a városba, a fejedelem másnap reggel^[214] azonnal értesítette Károlyit, hogy a muszka-dolgokat jókarban találta s megértvén a helyzetet, most már jobban bízik bennük. Egyúttal azonban őt is, Hercsényit is utasította, hogy Heister ellen, ki csekély sereggel jött át a Dunán, Gács vára feláldozásával különösen Eger várát fedezzék s védjék.^[215]

A hűségében megmaradt^[216] erdélyi urak és nemesek már 19-én összegyűlekeztek a huszti vár tövében levő Fehér-házban,^[217] de hiába várakoztak a megnyitásra. Észrevették, hogy az öt napi halasztás következtében kifogytak az időből, kevés jót várhatnak a bujdosók ügyében s még egyszer ezen a vidéken kell telelniök.^[218] A fejedelem az első három nap csupán az erdélyi szenátussal tárgyalt és csak október 22-én nyitotta meg a huszti országgyűlést. Hosszú, szép beszédben vetette a rendek szemére, hogy, az azelőtti időkhöz képpest, nagyon megcsökkent buzgóságuk a haza szabadságának keresésében. Nemhogy a táborba kívánkoznának, hanem, restségnek adván magukat, mindenkor téli szállásra kérezkednek. Híveitől ezt ő a haza szorongatott állapotában sem tagadja meg; azt azonban beláthatják; hogy ő egymaga, közsegítség nélkűl, semmit sem tehet. Azért tehát ne csak gondolkozzanak róla, hogyan mehetne be Erdélyországba, hanem tegyenek is meg mindent vele együtt, hogy bemehessenek. Hogy pedig azalatt is megélhessenek és mindenki előadhassa szenvedett rövidségét, várni fogja a tanácsuraknak ez iránt való véleményét és folyamodását. A következő három napon át nem is foglalkozott az országgyűlés egyébbel, mint a bujdosók szállásainak kijelölésével és megszorításával, a Partium közterheinek arányos kivetésével és annak elhatározásával, hogy «némely jószágkeresetek és publikácziók még folyhassanak.» Munkálataikat naponkint bemutatták a fejedelemnek, a ki sokat módosított rajtuk; pl. Teleki Mihálynak Vay Ádám «ebinformácziója» miatt csak Mikes Mihály követsége után engedte meg, hogy szálláson Visken maradjon. Az országgyűlés 26-ikán ért véget.^[219]

24. A HUSZTI RÁKÓCZI (FEHÉR)-HÁZ.^[220]

Időközben^[221] megköszönte Marlborough herczegnek azt a szívességét, a melylyel az angol királyné s a rendek a magyarok iránt viseltetnek. Láthatják az ő számüzetéséből s abból a módból, a melylyel az osztrák fogságba jutott kuruczokkal bánnak, hogy az Ausztriai Ház a magyarok kiirtására törekszik s őket olyan szolgaságba igyekszik görnyeszteni, a milyentől a németalföldiek szerencsésen megszabadúltak. Elbizakodottá főképp az a győzelem tette, a melyet a szövetségesek szereztek neki; s noha a kuruczoknak még fegyver van a kezökben s övék a legfontosabb erősségek, a császári tábornokok üldözései durvaságai bizonyítják, hogy vérpadot akarnak fölállítani, a melyen az eperjesihez hasonló módon gyilkolják le az urakat és a nemeseket. Ennyi baj közt az fáj neki legjobban, hogy előbb-utóbb a keresztény név ellenségét, a törököt kell segitségűl hívnia; mert a török járom is jobb annál a sorsnál, mely rájuk várakozik. A szövetségesek hidegen nézik az ártatlan vér kiontását s a jezsuiták bosszúját, a melynél fogva utálatos erkölcstanuk a vallás ürügye alatt annyi keresztény lelket áldoz fel a politikának és a zsarnokságnak. Isten a mylord hősi fegyvereit nem azért áldotta meg ismételt győzelmekkel, hogy eltörölje ezt a szegény nemzetet, a mely csupán jogainak és szabadságainak védelmére kelt föl; Isten ezeket a győzelmeket éppen az elnyomottak védelmére s az igazság gyakorlására adta. Az angolok emlékezzenek vissza szomorú sorsukra, mikor királyaik szellemét a jezsuiták sugalták, a hollandok pedig gondoljanak vissza a spanyolok kegyetlenségeire. Ugyanaz a gondviselés, a mely más hatalmakat fegyverrel szabadított meg veszedelmes állapotukból, azért virágoztatta fel őket, hogy a szeretetnek ezt a munkáját most másokkal szemben gyakorolják. A szövetkezett rendekkel egyetemben bizalmuknak és őszinteségüknek legnagyobb jelét adják, mikor bíráiknak kérik fel őket s kezeikbe teszik le sorsukat abban a reményben, hogy fölszabadítják a nemzetet az iga alól, mely egész Európa érdekeit épp úgy fenyegeti, mint az ő szabadságaikat. Ennek a nemzetnek fölszabadítása csak úgy, vagy talán jobban is megörökítenék Marlborough herczeg nevét, mint egyéb hősi tettei. Egy hajdan híres, most annyira elhanyatlott nemzet és királyság nevében kéri erre.

Vetésy útján a franczia udvart is figyelmeztette,^[222] hogy a nemzetet az ellenség előbb-utóbb elnyomja; őt és Bercsényit már is száműzte s az urakat és a nemeseket kiirtani készűl. A kurucz sereg több hadtestbe van szétszórva; tesz, a mit tehet, de nem állhat ellen a németeknek, kik a csatatér urai. Elfoglalták Sümeget, Veszprémet, Simontornyát s a két utóbbinak helyőrségével kegyetlenűl bántak.^[223] A zavar általános, mert nincs pénz a katonaság fizetésére. Tudja, hogy pénzt nem adhat Francziaország sem, a mely hasonló zűrzavarban van; de legalább fizesse ki a kétesztendei hátralékot (650,000 livret). Reméli, hogy Francziaország egy nap észreveszi azokat a hibákat, a miket De Bonac Szaniszló királynak való nagy kedvezésével és az oroszok lekicsinylésével, Des Alleurs pedig az ország helyzetének rossz megvilágításával követett el; mert nem jutottunk volna ebbe a helyzetbe, ha Des Alleurs, a czárra nézve, az ő utasításait követi. Ha más követ jönne, még föl lehetne kelteni a czár érdeklődését Francziaország iránt. Ez az ország különben, mint Tournonnak írta,^[224] az utóbbi döntő csata óta magán sem tud segíteni; másképpen azonban Magyarország külügyi helyzete kedvezőbb, mint a belügyi.

25. A HUSZTI VÁR A RÁKÓCZI-HÁZZAL.

A Des Alleurs-re vonatkozó vád alapos volt. Egy esztendő mulva az oroszok éppen neki, mint már konstantinápolyi franczia követnek tulajdonították, hogy a szultán háborút izent a czárnak. S Vetésy, az oroszokhoz küldött magyar követ, attól tartott, hogy Des Alleurs ármánya majd őt juttatja Szibériába.

De Bonac valóban megkapta visszahívó levelét s 23-ikán levélben már el is búcsúzott a fejedelemtől, a ki lekötelező módon köszönte meg jó és balsorsban a magyarok érdekében kifejtett működését.^[225] 26-ikán^[226] a fejedelem Barcsay Mihálylyal és Teleki Mihálylyal egy hintóban távozott Husztról; az erdélyi urak egészen Nagyágig kísérték. Rákóczi az első éjszakát Szőllősön, a másodikat Drágabártfalván töltötte s 28-ikán érkezett Munkácsra. Ott kapta Szieniavszkijné levelét s Lublinból felesége sorait,^[227] melyek értesítették, hogy Marienwerderben az északi hatalmak értekezletet tartottak,^[228] Thornban pedig a czár találkozott Ágost lengyel királylyal s október 9-ikén szövetségre lépett vele. Fontos dolog ez, mert – a hogy Bercsényi már régebben mondta^[229] – a lengyel és az orosz nélkűl lehetetlen meglennünk. Halottak napján azonban a fejedelem megkísérelte az Ausztriai Házzal való kibékűlés módját. Megírta Bruyninx-nak,^[230] hogy neki és a szövetkezett rendeknek senki sem tulajdoníthatja, ha a tavaly Tolvay Gábor útján tett kísérletek nem sikerűltek. Nem akart a császár megkerűlésével s méltóságának sérelmével alkudozni; hiszen tudta, hogy a császár úgyis a minisztertanácsra bízza a dolgot; s arra sem gondolt, hogy ő maga a szövetkezett rendek háta mögött kössön békét; de abban a hitben, hogy az angol és a holland közbenjárók megbízatása nem járt le, velük közölte s közli újból a kibékűlés sarkalatos föltételeit. E szerint 1. hajtsák végre a Lipót császár hitlevelét s ő felsége is tegyen rá esküt; 2. a szécsényi vallásegyezséget erősítsék meg; 3. elegendő módon gondoskodjanak a szövetség főbbjeinek biztonságáról és az egész országra szóló általános amnesztiát hirdessenek; 4. az örökös királyság zsarnoki uralommá ne fajúljon; 5. a fegyverjogot örökre töröljék el^[231] s mindenkinek adják vissza jogos birtokát; 6. a végrehajtást szabad és kellő módon összehívott országgyűlésre bízzák. Mindezeknek előzetes kidolgozása és szokott módon való törvénybe iktatása a czár közbenjárása mellett történjék. A fejedelem ezeket a pontokat Klementtel is közölte^[232] s megmagyarázta, hogy a főbbek biztonsága alatt Erdély vagy megfelelő terület átengedését érti. Nem kér sem többet, sem kevesebbet, mint a St. Juliennek adott pontozatokban. Kívánja tehát, hogy a magyar békét az általános békébe is fölvegyék; mert a nélkűl képtelenség az ország politikai és vallási boldogúlása.

BOTTYÁN JÁNOS EMLÉKTÁBLÁJA GYÖNGYÖSÖN^[233]

Azonban tervet készített újabb hadak gyűjtésére is, remélve, hogy Isten megadja a nemzet szabadításának óráját.^[234] Fájdalmas szívvel szemlélte a tisztek, tábornokok és a had szíve, elméje bódulását. Darvas Mihály főhadbiztos a szécsényi táborban a nemesek előtt magyarán megmondta, hogy Bercsényi elrontotta az országot, elpusztított bennünket; az ötvenezer tallért kihúzta a vármegyéken, az országot elhagyta: «Az ördög teremtettét sohasem látjuk itt többé. De engemet is vigyen el az ördög, akármint leszen a dolog, Jolsvánál tovább nem megyek.»^[235] A sereg legnépszerűbb tábornokának, Bottyán Jánosnak és több más főbb embernek halála, a pestis pusztításai, az inséges esztendő nyomorúságai, a hadjárat vontatottsága s egyéb okok is csüggesztették a kuruczokat, kik közűl sokan hazamentek családjaikhoz. «Qui perdit numerum, incipiat iterum», mondta erre a fejedelem;^[236] «zűrzavart kell indítanunk s az által keresnünk boldogságunkat. Nemzetünk tébolygó és sok rosszat lankadtságunktól remélő elméjét újból sohasem egyeztethetjük meg jobban, mint ezen újonnan fölgerjesztett szívünk jelenségében». Elhatározta tehát, hogy pátenseket ad ki friss ezredek gyűjtésére. Bercsényi Miklós csakhamar lelkes hangon, a haza szent szabadságának érdekében kérte is a vármegyéket, vegyék szívükre a haza sorsát, buzdúljon föl magyar vérük a szövetség iránt elvállalt kötelességeik teljesítésére, az eloszlott vitézlő rendeket küldjék vissza ezredeikhez s maguk is fegyveresen gyülekezzenek enyiczkei táborába.^[237] A fejedelem zsoldosokat is akart fogadni; november 7-ikén Okolicsányi Mihályt küldte gróf Potockij Mihály kijevi palatinushoz, egykori jóakarójához, a kinek a poltavai csata után 4000 emberrel, mint XII. Károly és Szaniszló királyok hívének, Ágost király és az oroszok hadai elől menekűlnie kellett. Figyelmeztette, hogy mint menekűlőt nem fogadhatja be, mert ezzel Magyarország nyakára hozná az oroszokat és a lengyeleket; de szállást ad neki, ha zsoldjába áll, vagyis kurucz lesz és Lubomirszkij herczeget is lebeszéli az ellenségeskedésről.^[238] Des Alleurs útján XII. Károlyt szintén biztosította, hogy hajlandó érte mindent megtenni, a mi tőle függ; a követ különben is éppen ekkor kapta XIV. Lajos rendeletét, hogy fölajánlja szolgálatait XII. Károlynak s Rákóczit is hasonlóra buzdítsa.^[239] A fejedelem XII. Károlytól még szerencséjében sem várhatott jót; mi jót várhatna szerencsétlenségében? Ha a török megsegíti is, a svéd király az oroszon áll bosszút s vele nem törődik. Ha elősegítené is hazatérését s akármi jót tenne vele, ezt csak a francziáknak tulajdonítja, a kikből pedig Rákóczival együtt kiábrándúlhatott volna. Egyébiránt a francziák jobban érdeklődtek a svédek, mint a magyarok iránt.^[240] A fejedelem azonban még október 12-ikén kikűldte Ráday Pált Benderbe, hogy Károlyt a czárral békűlésre bírja s a török szövetségtől elvonja. Előterjesztéseit a király nem vette elég komolyan, de Ponyatovszkij tábornok útján mégis tárgyalni kívánt vele.^[241] Azonban előbb érkezett a czár követe, a kit Nagymihályon, hova Munkácsról átrándúlt, november 13-án fényesen fogadott.^[242] A követ a bécsi udvar békeföltételeit hozta; de a fejedelem és Bercsényi azokat igen keményeknek s az alkudozások megindítására alkalmatlanoknak tartotta.^[243] Másnap Hrabóczon át Varannóra ment, a hol három napon át élénk tanácskozást folytatott Bercsényi és Károlyi főtábornokokkal.^[244] Helyzete nagyon nehéz volt.^[245] Szállást, tartást, szekereket kellett adnia a németek elől futóknak. Egyik felől a németek szorították, másik felől a pestis. Alig volt már valami táborozó hada. Tisztjei és katonái családjaikat biztos helyre szállítván, visszatértek ugyan, de még portyázásra sem voltak elegen. Maga a fejedelem is azért bolyongott idestova, hogy hadával elkerűlje a pestises falvakat s az ellenség észre ne vegye gyöngeségét. Most azonban, az ellenség közeledésének hírére, Károlyit november 18-ikán Kassa felé küldte, a hová Bercsényivel Gálszécsen, Szalánczon és Széplakon át 23-án ő maga is megérkezett s azonnal haditanácsot tartott. Az erősségek tekintése és a szükséges intézkedések megtétele után^[246] 25-ikén Károlyival visszatért Gálszécsre, hol Potockij lengyel tábornok, gróf Tarlo Szaniszló lengyel udvari maréchal s a lengyel titkár várakoztak reá.^[247]

26. CZEHARZEWICZE TARLO GRÓF.^[248]

Másnap ünnepiesen fogadta őket, majd – Bercsényi jelenlétében – hosszasan tanácskozott velük.^[249] Ezek az urak, Szaniszló és XII. Károly királyok hívei, oláh-tatár segédhadakat s néhány század dragonyost ajánlottak neki. A poltavai ütközet után – a fejedelem szerint^[250] – különben is olyanforma helyzetben voltak, mint ő maga. Azonban a fölajánlott hadakat nem lehetett összegyűjteni és a fejedelemnek be kellett érnie azzal a legfeljebb 4000 emberrel, a kit Potockij, az üldöző oroszok elől menekűlve, a skoljei hágón át hozott az országba s Máramaroson át akart Moldvába, XII. Károlyhoz vezetni. A fejedelem meggyőzte régi lengyel barátját, hogy meg nem védheti őket szövetségesei, az oroszok ellen; hogy tehát ezeknek hadi fogságába ne essenek, jobb, ha fölhagynak az ellenségeskedéssel, magyar szolgálatba állnak s a czártól kegyelmet kérnek. Potockij nem ellenkezett s megigérte, hogy hadait Munkácsra vezeti, hová a fejedelem a lengyel urakkal november 27-ikén indúlt s deczember elsején meg is érkezett.^[251] Másnap a bujdosó lengyelek is ott voltak.^[252] Köztük vagy 200 abból az ezredből, a melyet De Bonac megbízásából Bielk svéd ezredes Lengyelországban eredetileg éppen Rákóczi számára gyűjtött, de Szaniszló király nem engedte hozzá; parancsnokuk most Charrière alezredes volt. A Zilik-ezredből, a melyet a hochstadti csatában elfogott francziákból alakítottak, 150 ember szintén átjött. Itt voltak a Smigelki-ezred töredékei, Szaniszló király testőrei, Potockij palatinus dragonyosai is, más lengyelekkel és lipkákkal (litvai tatárokkal). Hosszasabb vonakodás után deczember 2-4-ikén, a Bielk- és Smigelki-ezredbeliek s a francziák példájára, letették Rákóczinak a hűségesküt, de továbbra is Potockij parancsnoksága alatt maradtak.^[253]

V.
AZ UTOLSÓ TÁMADÓ HADJÁRAT.
– 1710. januáriusában. –

ALIG távozott el a fejedelem Husztról, Esterházy Dániel nógrádi hadait a császáriak szétszórták, a vadkert-szécsény-losonczi vonalat megszállták, Nyárádyt, puszta ijesztéssel, Gács vára föladására kényszerítették. Heister újra elfoglalta Liptót, a kuruczok csekély hadait Szepesben visszanyomta és Lőcsét már november 10-én ostromolni kezdte. A most zsoldjába fogadott svédeket és lengyeleket a fejedelem Morva és Ausztria megsarczolására akarta küldeni, hogy az ellenség a Szepességből ennek hírére az örökös tartományok védelmére térjen vissza.^[254] A svédeket üldöző Golcz dandárnokot azonnal értesítette is, hogy Potockij többé nem a czár ellenségének, hanem szövetségesének szolgálatában áll; tehát az üldözés folytatásával s a határ átlépésével az orosz-magyar-szövetséget sértené.^[255] Csakhogy ebben a szövetségben maga sem bízott erősen, mert úgy találta, hogy a czárnak jobbára német miniszterei és tábornokai nem fogják föl eléggé annak értékét. Erre s különösen Magyarországnak az Ausztriai Háztól való elszakítására a czárt a porosz királynak kellene figyelmeztetnie, a ki a császári koronát remélheti s az Ausztriai Háznak természetes ellensége.^[256] Nem bízott abban sem, hogy a franczia király az általános béke megkötése alkalmával valami nagyon érdeklődnék a magyar nemzet iránt. A czár csupán saját háborúja befejeztével volna hajlandó segítséget nyújtani; így nála még követet tartani sem érdemes. Csak a királyok új szövetségétől várhatna valamit. Az az európai protestáns szövetség, mely a vallásszabadság védelmére alakulna, nem tarthatja föladatának Svédország teljes megalázását. Talán annyi történnék, hogy a protestánsok európai vezére a svéd király helyett a porosz lenne, mi a szövetségnek osztrák-ellenes színt adna. Az angolok és a hollandok, kik annyira ragaszkodnak az Ausztriai Ház spanyolországi uralmához, bizonyosan minden követ megmozdítanának, hogy Magyarországról lemondassák. Spanyolország tiszta katholikus, Magyarország ellenben vegyes vallású, mely szabadságát visszanyervén, vagy segítené őket, vagy legalább semleges maradna. Ez okból Poroszország, Anglia, Hollandia nem bánnák, ha Erdélyen, vagy Magyarország megfelelő részén Rákóczi fölségjoggal uralkodnék.

27. RAKOVICZA MIHÁLY PECSÉTJE

28 LUBOMIRSZKIJ HG. NÉVALÁÍRÁSA.^[257]

A lengyel királyt, Ágostot, Brenner útján biztosította, hogy a neki is felajánlott lengyel koronát egyrészt azért nem fogadta el, mert megemlékezett arról a jóságról, a melylyel bujdosásában fogadta. Most is tőle kér tanácsot, mit tegyen, mert külső segítség nélkül a háborút nem folytathatja, a bécsi udvar pedig nem békére, hanem a nemzet leigázására törekszik. Főképpen a császáriak és Lubomirszkij hg. szepesi támadása kényszerítette rá, hogy a kijevi palatinus hadát szolgálatába fogadja. El van szánva, hogy hazáját utolsó lehelletéig védelmezi; de ha száműzetésbe kell mennie, kérte a királyt, hogy mint honosított lengyelt fogadja be. Mert keserüséggel látja, hogy már az egész nemzet lemondott a németeknek való ellenállásról, a németek barbársága miatt kétségbeesett jövendőjéről s a hazához való hűséget inkább önkéntes száműzetéssel, mint férfias védelemmel kívánja bizonyítani. De mi történnék, ha XII. Károly Benderből török segítséggel visszatérvén, Szászországot elözenlené? Nem volna-e jobb, ha Ágost király már most gondolkoznék a magyar korona elfogadásáról, hogy ugyanolyan bajba ne kerüljön, mint a multkor, mikor korona nélkül maradt? A hogy kérte, küld is hozzá magyar testőröket, csak tudja, tiszteket vagy közlegényeket akar-e? A lengyelországi nuntiust pedig figyelmeztette, hogy a pápa ne fenyegesse a hozzá ragaszkodó papságot, mert ezzel az ország alkotmányát sérti; s ha a papság ebben mégis engedelmeskednék a pápának, megeshetik, hogy a lengyelek módjára, megszüntetik a papság rendi állását. Kéri tehát a nuntiust, hogy a római kuria felfogását megváltoztatni vagy legalább enyhíteni törekedjék.^[258]

XII. Károlylyal Ráday Pál és Ponyatovszkij Szaniszló útján akarta folytatni dolgait s fölvetette azt a kérdést: magyarnak, svédnek, töröknek nem válnék-e nagyobb hasznára, ha most, mikor a magyar menekültek jótevőjét, Rakovicza Mihály moldvai vajdát a babadaki szerdár magával vitte,^[259] helyette magyar embert tennének meg moldvai vajdának? ^[260] Vagy a porta nem adhatná-e át neki ezt a tartományt, hogy kajmakámokkal igazgattassa?^[261] Talán Mikes Mihályra, Kemény Lászlóra, vagy Dániel Péterre gondolt, kik maguk is kibujdostak Moldvába s az ottani viszonyokat jól ismerték; de abba is belenyugodott, hogy a porta Maurocordato Mihályt teszi meg vajdának; hiszen az apja magyarbarát s mint görögöt az orosz is szívesen fogadja.^[262] A szultán azonban nem sietett a vajdaság betöltésével s Rákóczi csakhamar arra a gondolatra jutott,^[263] hogy ha az ellenség kiszorítná a kuruczokat, a porta engedelmével megszállná Moldvát, nem bántaná az oláh urak földjét, hanem csak eladó birtokot vásárolna. Moldvának olyanforma helyzete lenne, mint Erdélynek a török pártfogás alatt. S ha a szultán görög fanariotáknak csakugyan bérbe adhatta Moldvát, miért ne adhatta volna bérbe a magyar Rákóczinak? Ha ezt most teszi, egészen más vége lehetett volna az 1716-7. évi török-osztrák háborúnak.

29 MAUROCORDATO DI SCARLATI JÁNOS MIKLÓS.^[264]

Nem volt mindez olyan kapkodás, a milyennek az első pillanatban látszik; sőt Munkácson «egész nap szüntelen való országos dolgokban foglalatoskodván», olyan javaslatokat és olyan megfigyeléseket tett, a mik elszigetelt helyzetében is európai látóköréről tanúskodtak; de neki csak akkor adtak igazságot, a mikor már késő volt.

30. KRAY JAKAB SÍRKÁPOLNÁJA KÉSMÁRKON.

Deczember 6-án, az idén oly csöndes Miklós-napján, megindult Munkácsról, fogságból szabadult brigadérosát pedig, Nagyszegi Gábort, Máramarosba küldte, hogy a bujdosók parancsnokságát átvegye, s a szorosokra vigyázzon, hogy az ellenség megtörténhető támadása a bujdosókat és a lakosokat meg ne lepje.^[265] Másnap a fejedelem Fekésházán és Körtvélyesen át Hrabóczra érkezett, hol az első három nap haditanácsot tartott tábornokaival, köztük Károlyival, ki csak 12-én ment vissza a sereghez.^[266] A haditanács megállapodása szerint néhány nap mulva a fejedelem személyesen száll táborába, hogy az ellenséget a Szepességből visszatérésre kényszerítse, s az egész télen át zaklassa. Remélték, hogy ha terveik sikerülnek, dolgaikat egészen helyreállítják. Hiszen mezőben ilyen kevés ellenség még sohasem állt velök szemben s ha a pestis el nem fogta volna az országot, a császáriak ekkora sikert ingyen sem remélhettek volna.^[267] 9-én két önkéntes azzal a szomorú hírrel érkezett az udvarhoz, hogy Esterházy Antal kiüresítette a Dunántúlt és Szekeres István ezredes alatt csupán 2000 embert hagyott ottan.^[268] Ellenben Czelder hősies védelme és Károlyi szalóki támadása következtében Heister elszállt Lőcse alól. Késmárkot kezdte ostromolni, mely az ötödik napon (deczember 13.) ki is tűzte a fehér zászlót, Heister mindenkinek kegyelmet igért, de 16-án hat polgárt és hat katonatisztet mégis kivégeztetett. Köztük volt a vitéz Toperczer Sebestyén szijgyártó, Lányi Márton és a fejedelemnek egyik kedves embere, Kray Jakab főbíró, kit Lengyelországba, különösen Danczkába küldözgetett megbízásokkal.^[269] A tábornagy csak ezután ment a fenyegetett bányavárosok és Pálffy megsegítésére,^[270] hogy ott beváltsa igéretét: fölakasztasson minden elfogott kurucz tisztet, megölessen minden foglyot.^[271]

Látszott már XI. Kelemen pápa brevéjének és az országgyűlési proscriptiónak hatása; pedig «az Ausztriai Háznál szokásos istentelen proscriptionalist» a király csak hét esztendő mulva szentesítette. «Nemzetünk esküdt ellensége egynéhány ízben» izgatott és konkolyt hintegetett a fejedelem s mindazok ellen, kik «édes hazájuk törvényeinek s hajdani dicsőséges szabadságának megrontását egyenes szívvel érezvén, nemzeti ügyök folytatásában mindeddig tiszta szívvel viseltettek». A fejedelem úgy tapasztalta, hogy az egyenes szívüeket mégsem idegeníthette el elszánt hazafiságuktól; ezek hívek maradtak s «igaz hadakozásuk csöndes révpartra menetelét buzgó lélekkel várták». Azokat, a kik hűségöket elhagyták s az igaz ügy mellől elálltak, akkor akarta megbüntetni, mikor állhatatos munkájuk régen óhajtott jó kimenetellel jutalmazza hadakozásukat.^[272] A «galibás, fáradságos, költséges útnak régen óhajtott békességgel való megkoronázását» óhajtotta, de a türelmetleneket arra emlékeztette, hogy a szövetség megkötésekor «az egész világtól megösmert igaz ügyünk mellett… nemcsak múlandó javainkat, hanem vérünket és életünket is önként elszántuk».^[273] Erre emlékeztette a nemes ifjakat is, mikor 18-án szemlét tartván fölöttük, Haller Gábort őrnagyuknak, Bercsényi Lászlót pedig zászlótartójuknak nevezte ki.^[274]

Másnap a terjedő pestis elől egész udvarával átköltözött Homonnára s ott töltötte a karácsonyi ünnepeket. Különösen sokat tárgyalt a kijevi palatinussal, kit hol ő keresett fel Pazdicson, Körtvélyesen, hol az látogatott el hozzá. Varannóra, hova udvarával 29-ikén ment át, Bercsényi is megérkezett s másnap együtt indúltak Peklény felé, a téli hadjárat megkezdésére.^[275] «Én már csak indulok – írta Károlyinak^[276] – ut diu deliberata cito executioni mandentur;^[277] mert ha az országnak reménységet nem adunk s hadainkkal nem operálunk: kevés jót remélhetünk a segítség felől, nem reparálhatjuk a dolgot. Minden konfuzióban van.» «A németek elég közel vannak ahhoz, hogy előnyomúljanak – írta Des Alleurs is.^[278] – Ahhoz, hogy mi is előnyomúljunk, elszántság és erő kellene, a mi itt már régideje nincs meg.»

A fejedelem az erőt és elszántságot még egyszer fölébresztette. Pihent hadaiból mintegy kétezer gyalogot szedett össze és deczember 27-ikén^[279] minden podgyász nélkűl megindúlt Homonnáról. Átment Körtvélyesre a svéd-lengyel hadakhoz, melyeket más úton küldött előre. Velök, Károlyival s az érsekújvári csapatokkal egyesűlve akart útat törni Morvaországba, hogy a császáriakat Magyarország belsejének odahagyására bírja. Meg volt győződve, hogy csak fegyveres sikerrel szabadíthatja meg hazáját az elcsüggedéstől, csak így kelthet bizalmat az északi hatalmakban. A haza iránt elvállalt kötelességet nemcsak szóval, hanem életével és vérével akarta megmutatni. «Mit hoz a jövendő, kitetszik idővel – tűnődött az indulás perczében^[280] – mi jó lélekkel követjük a sorsot, a mi akár jó lesz, akár rossz, csak az Isten akarata teljesedik vele.» Szilveszter-napját Bercsényivel, kire a külügyek folytatását bízta és a kijevi palatinussal együtt az abaúj-bődi táborban érte meg.

31. OCSKAY LÁSZLÓ LEFEJEZTETÉSE.
(Egykorú metszet után.)^[281]

Naplóíró titkárával együtt^[282] sokan dicsőítették Istent, hogy a szegény haza sok változásai közt az esztendő utolsó napját a fejedelemnek eltölteni engedte; és sokan fohászkodtak: virraszsza fel jó egészségben az új esztendőre. Annak minden részében adjon neki egészséget, jó szerencsét, győzedelmet az ország ellenségei ellen; tartsa meg a megnyomorodott magyar haza szabadságának felállítására!

Másnap a verbói kastélyban Jávorka Ádám mint koldús kívánt boldogújesztendőt Ocskay Lászlónak, de még azeste mint nyalka hadnagy fogta el Ocskó alatt s Érsekújvárra kísérte Csajági brigadéros elé. Ocskay tagadta, hogy Rákóczit, Bercsényit valaha az ellenség kezébe akarta volna juttatni, vagy szidta, becsmérelte volna; sőt ezerszer is megbánta, hogy labancz lett s »a magyarországi confoederatio és felséges fejedelmünk hűségétől recedált és hitét megszegte». 3-ikán a vesztőhelyre vitetve is nagyhangon esküdözött, hogy ő már megint a Rákóczi híve. Mindenkit intett, legyenek mindvégig hívek urukhoz, hazájukhoz és tanúljanak az ő szomorú példáján. De «ha fejét nagyhamar hóhér el nem csapja, testét vitézlő rend ízekké szaggatja». Karóba húzott feje körül, a népballada szerint, a hollók is azt károgták:

1710. újesztendő napján a fejedelem átment az abaúji Korlátra, hol másnap Bercsényivel, Károlyival és a svéd hadaktól jövő Csáky Mihálylyal tanácskozott. A tanácskozást 5-ikén és 6-ikán Halmajon folytatták, hol szóba jött Hamel-Bruyninxnak a fejedelem november 2-iki levelére adott rideg válasza is. A császár a hollandusnak kijelentette, hogy Rákóczinak, ha békét akar, képviseltetnie kell magát a pozsonyi országgyűlésen, mert ez a kiegyezésnek egyetlen törvényes módja. A közbenjárást a fölkelőknek a nagyszombati alkunál tanúsított kevély magaviselete következtében többé nem fogadhatja el.^[284] Hamel erre megírta Rákóczinak, hogy a nagyszombati alku meghiúsulása, az ónodi határozat, a császáriak győzelmei, a kuruczok átpártolásai, Rákóczi és Bercsényi száműzetése következtében többé nem jár közben a magyarokért, hacsak kormánya erre egyenesen nem utasítja.^[285] A fejedelem azonnal^[286] utasította Klementet, tudja meg, a hollandiai kormány egyetért-e követének magánlevelével, hogy ő is tudhassa, növekedő szükségében a végső eszközökhöz forduljon-e? Csak hónapok múlva tudta meg,^[287] hogy Marlborough herczeg nem tartja becsületesnek a hollandi követ eljárását s azt Heinsius hollandi nagypensionarius is kárhoztatja. Nem tartják lehetetlennek, hogy a követet a bécsi kormány megvesztegette. A magyarok iránt több jóakaratra utasították, de az elveszett időt visszahozni többé nem lehetett.

A fejedelem, újabban is csalódva, kard élére bízta a döntést. Károlyit és Csákyt előre küldte a hadakhoz, a svédeket pedig Eger felé indította útnak. Januárius 7-ikén a halmaji és szikszai határnál öleléssel búcsúzott el Bercsényitől, kit a kassai hadakhoz küldött vissza s a külügyek intézésével is megbízott. Ő maga még azeste a borsodi Emődhöz, harmadnap pedig – Gyürky Pál tábornok és Babocsay Ferencz brigadéros ezredeivel – Tibolddaróczhoz szállt. Hogy mozdulatait az ellenség elől elrejtse, a Mátra hegylánczolatával fedezte két menetoszlopban haladó serege előnyomúlását, melynek czélja a vadkerti németek megtámadása volt.^[288] Magához rendelte a Bükk túlsó oldaláról Károlyit is,^[289] a ki pedig Losoncz felől zavarhatta volna őket; «de mi haszna, szaggatva jobban elbódítani a helyre nem állott eszű hadakat!» Daróczon a tiszántúli hadakra és karabélyos ezredére várakozott. Ahogy mondta, nem esnék nehezen neki a füstös kalyiba, a hol lakott, csak Lőcse ostroma ne nyugtalanítaná annyira.^[290] Károlyi már 10-ikén^[291] személyesen jelentette, hogy hadaival megérkezett; Bercsényi is küldött néhány ezredet, de a fejedelem csakhamar továbbküldte Edelény felé. A vele való hadat a fejedelem 14-ikén harczrendbe hozta s megszemlélte. Úgy találta, hogy ha ez egyesűl a többivel, nem erejében, de Istenben bízván, nem kell kerűlnie a 3000-nél aligha több ellenséget.^[292] 15-ikén Mezőkövesdnél saját karabélyos ezredén kívül gróf Esterházy Antal, Paur Ferencz és Bokros Pál ezredei is csatlakoztak hozzá. Szíhalomig gyakorlatképpen teljes csatarendben, azután pedig ezredenként haladt előre Tótfaluig, hol hadait megpihentette, ő maga pedig «egy dicsőséges kunyhóban rostokolt».^[293] Az Érsekújvárba menőkre, Somogyira, Perényire és a tűzérségre várakozva, nem másnap, mint szerette volna, hanem csak harmadnap mehetett át Gyöngyöshalásziba,^[294] s 18-ikán a hevesi Ecséden egyesűlt Károlyi hadtestével és a gyalogsággal.^[295] Keveselte saját erejét; de föltette, hogy nem arra, hanem Istenre bízza vállalatát, arra pedig, ha másnak nincs, neki van kedve.^[296] 20-ikán átvonúlt a nógrádi Kállóra; a gyalogságot a faluban helyezte el, a többit a falun kívűl. A pestis miatt különben rendesen elkerűlte a falvakat. Nem törődött a szokatlanúl kemény téllel. Katonáival együtt néha a fagyott földön hált s mindnyájan örültek, ha a sivító szél ellen födhették magukat.^[297] Még a szomszédos falvakban is kételkedtek Rákóczi személyes jelenlétében, mert nem láttak czifra sátorokat a táborában.^[298] 21-ikén, mielőtt tovább indúlt volna, a magyar lovas hadakat és zászlókat s külön a lengyel-svéd hadakat körbe állítván, buzdító beszédet tartott.^[299]

Elmondta a magyaroknak, az Úristen miképpen boldogította őt, mikor nem volt annyi hada, fegyvere, mint most. De a sok szegénynek, árvának nyomorgatását, a maga szent nevének káromlását Isten megbosszúlni kívánván, nemzetestűl ebbe a nyomorúságba vetett bennünket. Előbbeni szíves ügyekezetöktől valóban messze estek s immár azt művelik, a mit az ellenség követett el rajtuk. Ebben önmagát is vétkesnek tapasztalja. Ne bízzanak se a segélyhadakban, se a maguk sokaságában, hanem egyedűl az isteni kegyelemhez ragaszkodjanak; térjenek meg s viselkedjenek vitézi módon. Ő velök lesz szerencsében, szerencsétlenségben egyaránt; vezérlő fejedelmi tisztének minden hadi müveletben eleget tesz. Velök akar élni, halni. Gondolják meg, hogy utoljára vonták ki kardjukat. Az ellenség hízelkedéseinek ne higyjenek. Tartsák szemök előtt régi dicsőséges eleik tetteit s úgy várják kívánt szabadságuk megnyerését. Tovább nem szaladhatnak; ha mégis megszaladnak és a tisztek előre nem mennek, még a közkatonáknak is megparancsolta, hogy öljék meg őket. Azután a svéd hadakhoz ment és franczia nyelven szólt hozzájuk. Dicsérte idegen országokban végzett tetteiket; nem kételkedett benne, hogy országunk ellenségeivel szemben is hasonló szívvel, lélekkel küzdenek. Biztosította valamennyit, hogy azzal, a ki hadifogságba esik, kiszabadításukban a saját hadaira megszabott módon jár el. Végre a lengyelekhez lovagolt és latin beszédben dicsérte a szabadság mellett fölbuzdúlt ügyekezetöket. Mostan ő az elűljárójuk. A magyar ügy különben is össze van kapcsolva az ő szerencsétlenségökkel. A lengyelek mindenkor lelkesedtek a maguk szabadságáért. Mutassák meg bátorságukat most azon ellenséggel szemben, a ki az ő szabadságukat is földre tapodta. Hasonló védelemről biztosította őket, mint a svédeket. Ha dicsőség kell nekik: előttük van; ha zsákmány: nincs messze.

Középre a gyalogságot, a szárnyakra pedig a lovasságot rendelve, teljes csatarendben indúlt tovább s éjszakára Berczelen túl, az erdőben szállt táborba.

A ROMHÁNYI CSATATÉR.
(Dörre Tivadar eredeti rajza.)^[300]

32. KURUCZ HARCZOS.^[301]

Januárius 22-ikén, Vincze napján, korán reggel a fejedelem és Károlyi, kinek hadvezéri tehetségét a fejedelem csak most ösmerte meg igazán,^[302] a magyar hadakkal a tegnapi csatarendben indultak Romhány felé, hova délután egy óra tájban érkeztek meg. Romhány ott van, hol a Börzsönyi-hegyekből jövő Lókus-patakot a Cserhátnak egy sziklás foka észak felé téríti ki. A kanyarúlatnál nagy mocsarak voltak, a melyek az átkelést nagyon megnehezítették. A hadak a mélyvízű Lókus hídján s az odavezető gáton csak lassan takarodhattak át, mivel az ágyúkat is ezen a vonalon kellett átvontatni. A túlsó, balparton, Vadkerttől délre egy erdőben németek táboroztak, a kik, a portyások hírei szerint, Érsekújvár felé akartak menni, hogy Esterházy Antalnak onnan várt dunántúli csapatát Rákóczihoz csatlakozni ne engedjék. A kuruczok valamennyien még át sem verekedtek a sáron, mikor a fejedelem már csatarendbe állította a hadakat. Közepütt a svédek, jobbról a tiszántúli hajdúk álltak néhány rendes csapattal, balról a lengyelek, a tartalékban Sennyei és Dragul csapatai. Báró Sickingen cs. altábornagy nem akart időt engedni a teljes kifejlődésre. Mintegy 12.000 főnyi hadát szintén csatarendbe állította s 1500 lovassal a jobbszárnyon levő gyalogságot fenyegette. A fejedelem negyed fordulatot tett arczvonalával, hogy bekerítse. Mivel azonban hadvonala hosszabb volt a Sickingenénél, a balszárnyon álló lengyeleknél torlódás keletkezett, minek következtében Bagossy László hajdúinak egy részét a mocsárba szorították. A fejedelem maga tanúskodott róla, hogy jó félóránál tovább ezek a kuruczok is harczoltak. Vágták a németet «oly szorosan, hogy puskákkal verték, döfölték egymást, még ölben is költek; mert megtelvén testtel, lóval és szaladó némettel a Lókus vize, csak megtolódott». Az ötezer labanczot valóban visszanyomták s kivált a ráczokat kaszabolták. Mikor a cheveaux-legersek a középre rohantak, a svédek és a magyar lovasok szorosan, jó rendben indúltak ellenök s a bevezető puska- és pisztolytüzelés után mezítelen karddal támadtak reájuk. A rendkívül heves rohamban ezernél több cheveaux-legers esett el s a Lókus mocsaraiba szorúlt századok közűl többen lerakták a fegyvert, hogy életöknek megkegyelmezzenek. Ebben a pillanatban a fejedelem győztesnek tartotta magát. Az ellenség a Lókuson át akart menekülni, de sokan a mocsárba vesztek, vagy megtizedelte őket a meredek parton álló kurucztartalék gyilkos tüzelése. A győzelem teljessége a kitartó üldözéstől függött. A svédek azonban helyükön maradtak s nem vetették magukat a császáriak megtépett jobbszárnyára, melytől őket egy magaslat választotta el. Azt a hézagot, mely a gyalogság hátramaradása következtében támadt, gróf Croix cs. tábornok ügyesen felhasználta. Ezer dragonyossal negyedfordulatban a kurucz karabélyosokra rohant s ezzel megmentette Sickingent, a kinek már holt hírét költötték s alkalmat adott a megbomlott csatarend helyreállítására. A tiszántúliak időközben «a magyarok becsületes szokása szerint» zsákmányolni kezdtek s kifosztottak néhány társzekeret Sickingen hintajával együtt, sőt magának a fejedelemnek társzekerét is fölverték. Ezüst kanalait, tálmelegítőjét, arany kávéskanalát, arany sarkantyúját s patkóját stb., sőt kápolnás ládájából a kelyhet, keresztet stb. is elvitték. Ekkor egy Migli nevű részeges császári kapitány 12 emberrel egy csalitban olyan irtózatos dobolást, trombitálást kezdett, hogy a fosztogatók azt hitték, Vadkert felől segítségök érkezett a németeknek; átfutottak tehát a túlsó partra, mi az idegen hadakat is zavarba hozta. A fejedelem a Lókus hídjánál állva, személyesen akarta helyreállítani a rendet; Károlyi azonban nem engedte, hogy a trencséni veszedelem ismétlődjék. A csata hevében a lengyelek, a kik szem elől tévesztették, máris aggódva kérdezték: «Ubi est princeps?» «Hol van a fejedelem?» A szemtanú Dálnoki Veres Gerzson verses krónikája meghatóan jegyzi meg, hogy «ez idegen nemzet volt, mégis féltette».

Rákóczi idegen hadai «megmutatták, hogy’ kell harczolni a némettel»; de tapasztalt tisztek hiányában «nem verhette meg tökéletesen» az ellenséget. A hídon és a gázlókon a jobbpartra vonúlt hadat nem állította fel a patak meredek jobbpartján, hanem hátrálót veretett, szép csöndesen két mértföldnyire (Gutához) visszavonúlt. Az ellenség viszont Vadkert felé húzódott vissza. A csatatért mindakét fél elhagyta, de mindakettő győztesnek tartotta magát. Egy kurucz és több labancz ágyú ott rekedt a nádasban. A föld népe is csak egy hét múlva mert kimenni a csatatérre, hogy az elesetteket kirabolja s halmokba temesse. Babocsay Ferencz brigadéros, Becse András, Pásztói Horváth István és Andreánszky Zsigmond alezredesek 350 (Sickingen szerint 1000) közvitézzel elestek; a németek veszteségét másfélezer halottra és sok sebesűltre teszik. Rendkívűl sokat szenvedett a Savoyai Jenő (most 8. dragonyos), Althan (most 6. uhlánus) és a La Tour (Thurn) és Taxis (most 7. dragonyos) ezred. Uhler őrnagy, gróf Clary, báró Stuben és Logan kapitányok is a halottak közt voltak s a kuruczok több törzs- és főtisztet elfogtak, sőt zászlót is nyertek. A győzelem örömét a császáriak s a kuruczok egyaránt meglövették; Bercsényi pedig Kassán Te Deumot mondatott annak örömére, hogy a romhányi csata következtében Érsekújvárral helyreállt az összeköttetés.^[303]

VI.
TÉLI SZÁLLÁSON.
– 1710. januárius-márczius. –

A LENGYELEK és a svédek a magyarok egy részével együtt a császáriak üldözését sürgették; a fejedelem azonban nem akart mindent koczkáztatni. A hadak pihentetése, az elszéledtek összeszedése s az idegen hadak zsoldjának összegyűjtése végett 1710. januárius 2-ikán a nógrádi Gutáról a Galga völgyén levezette katonáit Pest vármegyébe s Mácsán és a szomszédos falvakban szállásolta el. Ő maga 24-31. közt szintén a közelben, Aszód mellett, Hévizen szállásolt.^[304] Innen szemmel tarthatta Budát, Pestet, Váczot s erőt meríthetett Gyöngyös, Hatvan, Jászberény felől. «Mi is úgy elénekelhetnők a Te Deum laudamust – írta innen Esterházy Antalnak^[305] – mint a franczia az elmult nyári harczáért; mert az Isten jóvoltából mind magunk nemzetbeli hadainknak, mind az idegen nemzeteknek nemhogy megfogyott volna, de növekedett a szívök s el sem oszlott; s ha az ellenség megint összevervén magát, reánk akarna jönni, a harczot kerülni nem fogjuk.»

A romhányi csata a nemzetet meggyőzhette, hogy a német ellen rendes hadsereg nélkűl nem boldogúlhat. Kiegészíteni törekedett tehát rendes ezredeit és pedig – költségkímélésből – olyképp, hogy elbocsássa azokat a mezei hadakat, a melyek harczolni nem tudnak s tanúlni nem akarnak. Szerette volna szaporítani a svéd-lengyel csapatok számát is; de a svédek nagyon megütköztek a magyarok romhányi ok nélkűl való megszaladásán. A kedvetlen tisztek vonakodtak mindenféle szolgálattól s elbocsátásukat kérték; csak pénzzel tarthatta vissza őket.^[306] A lengyeleket és a rendes csapatokat Érsekújvár megsegítésére s a Vágon túl való hadműveletek támogatására Esterházy Antal hadtestéhez küldvén, ő maga a svédekkel a Tápió-Zagyva közébe, a «Kátákra» ment, vagyis februárius 2-ikán Szentmártonkátán ütötte föl főhadiszállását.^[307] Itt akart «fülelni», míg az ellenség valahová, különösen Érsekújvár alá menni nem kényszeríti.^[308] Meghagyta Esterházynak, hogy töltse meg az érsekújvári éléstárakat; de a tábornok haditanácsa ott kezdte a dolgot, a hol a fejedelem végezni kívánta^[309] s februárius 8-án 1400 hajdúval, ágyúkkal és mozsarakkal a vártól jó két állomásra, a vármegye északi felében levő Tavarnok ellen indúlt. Száz némettől könnyen elfoglalt 500 hordó lisztet, de elég szekere nem lévén, csak egy részét rakathatta fel. Ezt Riviere be is vitette a várba a gyalogsággal, a lovasság azonban Egerszegnél (az első hírek szerint Szőllősnél) csak bajosan vághatta magát keresztül. Ezúttal a lengyelek viselkedtek rosszúl s nagyon megcsappant az a hiúságuk, a mely romhányi vitézségük óta nagyranőtt.^[310] Grudzsinszkij tábornokkal csak néhányan tették meg kötelességüket.^[311] A fejedelem azzal vigasztalódott,^[312] hogy «Romhánynál a szegény magyar, most pedig a lengyel vala rossz. Harmadszor mind a kettő jó. Nincs már, mit vessen a szemére egyik a másiknak. De legalább szemben kezdünk lenni az ellenséggel!»

Hogy szepességi hadai felszabadúljanak, hajlandó lett volna a Szepességet mint semleges területet átengedni Jahnus orosz hadtestének olyképp, hogy Lőcsét is megszállja s a császáriakat oda be ne vigye.^[313] Azonban Andrássy István tábornok Lőcsét már februárius 13-ikán feladta b. Löffelholtz György cs. altábornagynak.^[314] «Boldog Isten – kiáltott fel Rákóczi ugyanaznap, a mikor még csak a feladás szándékáról hallott, – mit gondol Andrássy, hogy az ily dicséretesen kezdett dolgot ily gyalázatosan végzi!…»^[315] Sohasem tudta meg igazán, mi módon történt a németek bejutása. Gyanította, hogy asszony van a dologban: Andrássy kedvese.^[316] Ezt gróf Illésházy Miklós udv. kanczellár meg is nevezi. «Szánja meg az Isten, a sok úri familiát földhöz csapá Rákóczi, Bercsényi – írta még azon évben^[317] Korponay Jánosnénak, Garamszegi Géczy Juliánnának, – de kegyelmed valóban jól szolgála magának Lőcse városának feladásával». Másfélszázad mulva a vár rejtett kis kapujára festve egy integető fehér asszony képét találták. Thaly bizonyította^[318] Jókai regénye közönséges hitté tette, hogy «a lőcsei fehér asszony» a várat valóban meglepetésszerűen juttatta a császáriak kezére. Pedig tulajdonképpen már szükségtelen volt az árúlás. Löffelholtz januárius 25-iki és februárius 4-iki felszólítására a városi tanács a köznyomorúság következtében a várparancsnokkal együtt februárius 7-ikén megállapította, 8-ikán a közgyűlésnek s 9-ikén Löffelholtznak bemutatta a feltételeket; ezeknek némi enyhítését 9-ikén Czelder Orbán brigadéros kieszközölvén, a tábornok 13 heti ostrom után 13-ikán ünnepiesen vonúlt be a városba.^[319] A fejedelem csak egy hét mulva értesűlt Andrássy «szép magaviselete hitetlen koronázatjáról.»^[320] Sajnálta, hogy a végső veszedelem bekövetkezte előtt önként vissza nem hítta Andrássyt s úgy nem tett, mint más nemzetek, a melyek a feladást csak bizonyos esetekre korlátolják. Hiszen csak kevés embernek van adománya a vértanúságra; hitetlenné kell tehát lennie, ha nem várhat egyebet halálnál sem az ellenségtől, sem a maga felekezetétől.^[321]

33. A LŐCSEI VÁRFAL BELSŐ, KIS KAPUJA.^[322]

34. A LŐCSEI VÁR BELSŐ, KIS KAPUJA.

Ő maga kevés hadával is készen állt, mert úgy vette észre, hogy Lőcse megvételével az ellenség föltett czélja az üldözés.^[323] Mivel Károlyit néhány ezer emberrel már februárius 9-ikén portyázni küldte,^[324] csak harmadfélezer ember maradt mellette. Nem akart bezárkózni Újvárba, hogy többet ne emészszen, mint a mennyi eleséget szerezhetnek a vár számára; de hogy «ne múljék rajta a haza szolgálata»,^[325] 19-ikén Kátáról a Szeged táján gyülekező ráczok ellen nyomúlt s remélte, hogy «megfelelhet ő kegyelmöknek» és hírével is megzabolázhatja őket. A Máramaros felől várt 28 zászlóalja lengyelt ugyanakkor Erdélybe akarta küldeni.^[326] Három napot töltött Czegléden, hol a kórós, pislogó tűznél majdnem megfagyott.^[327] A rácz veszedelmet kisebbnek találta hírénél; az üldözésre elegendőnek vélte Károlyi hadát; negyednap tehát, 23-ikán visszafordúlt Jászberény felé, hogy a köznép a Gömör és a Szepesség felől várt császáriak ellen újból előnyomúlni lássa.^[328] Nagy szégyennek tartotta volna, ha az ellenség csakugyan megszállhatná Gyöngyöst s őt talán Egerből is kirekesztené.^[329] Pedig saját hadain kívűl csak 300 svéd volt vele, a mikor hírét vette, hogy Esztergomnál 16 zászlóalj német jött át a Dunán, hogy a Szepes felől jövőkkel körűlvegye. A fejedelem azonban Jászberényt^[330] mentsvárnak tekintette a császáriak ellen a pestis miatt, «a mely megtisztogatja a szakálltól ezen helységet»; s remélte, Isten a vele valókkal együtt megtartja a jó szellős gunyhókban.^[331] Többnyire csak kóróval tüzelhetvén, sokszor fázott és didergett; de nem mondta, a mit ekkor a nagyenyedi tanárok mondtak,^[332] hogy édes hazánk fényével és melegével meg nem melegedhetik! Nem kerűlte a németet sem s el volt szánva, hogy ha több nem lesz a romhányinál, még egyszer megmérkőzik vele; pedig gondolkodóba ejtette, hogy Heister helyett, hír szerint, Pálffy lesz a császáriak fővezére.^[333] Ugyanakkor Heister arról vádolta Pálffyt, hogy akadályozza a békét, mert a háborúban jószágokat szerezhet magának, míg ő nem szerzett.^[334] A bécsi magyar urak csak arra kérték a minisztereket, hogy mérsékelt, igazságos, becsületes embert neveztessenek ki. Savoyai Jenő herczeg maga is ezt akarta, hogyha minden föltételnek megfelelőt találhatna.^[335] Valóban Pálffyra gondolt, a ki azonban csak félesztendő mulva engedett sürgetésének. Így báró Nehm, gróf Thürheim (Tyrheimb) Ferencz, Cusani őrgróf és báró Steinville közt kellett választania. Márczius 23-ikán a császár Cusanit nevezte ki magyar- és Steinvillet erdélyországi főhadparancsnoknak.^[336]

A LŐCSEI FEHÉR ASSZONY.
(A Szépművészeti Múzeum olajfestményéről.)^[337]

Ezalatt Rákóczi kiadta híres hadiparancsát,^[338] mihez tartsa magát mindenki az ütközetek alkalmával. Mert – mondta – «jóllehet önként csaknem minden magyarnak a német ellenségünknél nagyobb bátorságát tapasztaljuk is, mindazonáltal erőnket egyesíteni nem tudván, ellenségünk elől gyakorta zavarral hátrálni kényteleníttetünk». Ő maga «az árnyéktól nem hátrál meg; de láb és kéz nélkűl lévén, nehezen motozhat».^[339] Érsekújvár körűl Esterházy Antalban s főképp Károlyiban bízott. «Adná Isten, sok magyar hitetné el magával a kegyelmed opinióját – írta Károlyinak,^[340] – nem látnék annyi sok lesütött fülefarkú embereket suttogva sétálni, sohajtani». Útlevelet ígért mindenkinek, a ki menekülni akar tőle; de inkább hitetlenek lesznek, mint hogy kérjenek. Kevésben bízván, nem sokban csalatkozott; s némelyiknek most is csak szükségből hitt. Maguk a jászok sem nagyon lelkesedtek azért a tervéért, hogy Jászberényben májusig a szolnokihoz hasonló erősséget építsenek, pedig márczius 2-ikán már gyűlést is tartottak ebben az ügyben.^[341] Tekintélyét nem emelte előttük, hogy ilyen kevesed magával van közöttük. A fejedelem töprenkedett is, személye iránt «hogyan kormányozza az ország eszét?» Nem volna-e jobb, ha az ellenség szándékainak kitűntéig, valamely értekezlet ürügye alatt, odahagyná a tábort és csak azután, a lankadó elmék megújítására jönne megint a hadak közé?^[342] Azonban mégis itt maradt, hogy maga sürgesse a várak, különösen Újvár ellátására szükséges eleség összeszedését és Szolnok, s ha lehet, Jászberény sánczainak megépítését. Már Károlyi is elhitte neki, hogy a vár a mezőt oltalmazza, a mező a várat; mert nem rabló, hanem lassan előbbvetődő ellenséggel van dolgunk. Erősségekkel kell tartóztatnunk a mezei erőt!^[343] Márczius 7-ikén át is szaladt Szolnokra a munkálatok megtekintése végett, s úgy találta, hogy Le Maire a várat 500 emberrel két hónap alatt átalakíthatja.^[344] Estére már megint Jászberényben volt, melynek templomába Károlyi Sándor behordatott 4000 kila életet azon ürügy alatt, hogy az a hadsereg élelmezésére kell, holott Érsekújvár megsegítésére szánta. A fejedelem örömére ez a munka minden zaj és nehézség nélkűl folyt.^[345] Ezen fölbuzdúlva, máshol sem engedte meg, hogy a hatalmasabbak kivonják magukat a hadsereg ellátásának terhei alól. Hazájáért – úgymond^[346] – ennyit szenvedvén, néhány emberért sem teszi koczkára a hazát, melynek a szövetkezés alkalmával mindenöket felajánlták. Szép és rendes igazsággal, mód- és rendtartásokkal nyolcz esztendő alatt semmire sem mehetvén: az olyanokkal, kik a szövetségtől titkon elszakadtak, mert a hazát értékökkel és javaikkal nem segítették, ezentúl úgy fog bánni, mint hitszegőkkel, hazája, vére, nemzete árúlóival. Fösvénységök elárúlja őket, hogy csak azért dugdossák pénzöket, mert a haza ellenségeinek hízelkedve, ezeknek járma alatt majd kényökre akarnak élni, a mikor a fejedelem és mások nem a bujdosáshoz hasonló élethez, de a hazáért való vérontáshoz, és nemcsak javaik, de életök elhagyásához is készűlnek. Azelőtt is hamisan mondták, de most már csakugyan nem mondhatja senki, hogy a haza pénzét pompára akarja költeni. Azt a fényt sem a maga büszkeségéért, hanem hazája dicsőségéért fejtette ki; de már lemondott róla s társaival boldogabb és elégedettebb, mint azelőtt. Ellenben a magukat kímélők, fösvények, haszonlesők nem hazafiak s minden árulónál nagyobbak, ha fáradságainkat, vérontásainkat, nyomorúságainkat tovább is haszontalanokká akarják tenni. A haza megtéríti annak idején mindenkinek a költségét. Ha a haza boldogúl, senki sem károsodik; ha elvesz, a jószága is utána megy. Igazlelkű hazafi elhiszi, hogy ha hazánk szabad marad, az ő pénze is megtérűl; ha a szabadság elvesz, jószágát hazája veszedelmével megtartani nem kívánja. Ebeczky István, a ki hadi tiszt is (tábornok), bujdosó is, mindjárt 5000 forintot ígért a hadi alapra; ha erejökhöz képpest mások is követik, valóban jól indúlt munka lesz belőle.^[347]

Azonban régen nem bosszankodott annyit, mint márczius 12-ikén, mikor Esterházy Antal arról értesítette, hogy Érsekújvár nemhogy négy, de egy hónapra sincs ellátva eleséggel. Folytonos mulatozásai, dinomdánomjai, a táncz, a farsang és más gyermekségek a várba édesgették a lovastiszteket. A tábornok ezeket is a vár éléstárából élelmezte s a hiányt a környék zsarolásával pótolta.^[348] A népet a lengyelek szintén irtózatosan sanyargatták; még a papokat is korbácscsal kergették ki templomaikból, lakásaikból. A végképpen elkeseredett szegény nép bosszúért kiáltott s jövetelöknek puszta hírére falustól elfutott.^[349] A hol a rendes hadak is így garázdálkodtak, valóban nehéz volt a nemzetet újabb rendes hadak fölállítására buzdítani. Zagojszkij és báró Soltik ezredesek izgatására a lengyelek már harczolni sem akartak; de a fejedelem megmutatta, hogy «minden kakas úr a maga szemétdombján»; s 13-ikán megfenyegette a főbbeket, hogy körülvéteti és elfogatja a nyakasát; mert «jobb ezen most átesni, mint hamvában hagyni a tüzet».^[350] Mindamellett hajlandó volt elfogadni Prazsmovszkijnak azt az ajánlatát, hogy 80 zászlóalj lengyellel (közte négy század dragonyossal) csatlakozik hozzá. A lengyel úrról azt hallotta, hogy tékozló, nyugtalan, korhely, a ki már is 500 hordó bort kíván magának; mindamellett nagy segítség lenne Erdélyben, hol őt a szászoknak kellene eltartaniok.^[351] Bercsényi azonban nem találta Prazsmovszkijt megbízhatónak s így a dolog abba maradt. Pár nap mulva a zsoldjában álló lengyeleket is Csongrádra küldte «bőjtölni», mert a jász falukat már kiélték.^[352] A lengyelek különben is megtagadták, hogy Érsekújvárba eleséget szállítsanak, mert azt nemesekhez illetlennek tartották. A fejedelem megmutatta, hogy nem az. Márczius 29-ikén Károlyit az érsekújvári parancsnokká kinevezett Nagyszeghy Gáborral együtt^[353] válogatott hadakkal előre küldte Gödöllőre, hová 22-ikén ő is követte az eleséggel. Először is maga vett egy zsákot a nyereg kápája elé, mire azután hajdúi, udvari emberei, sőt az idegen hadak is követték a példát. Midőn már megindúlt s a mezőben várta a rakodó hadat, megérkezett Pálóczi Horváth György főhadipénztárnok azzal a francziával, ki részére V. Fülöp spanyol királytól az aranygyapjas rendet hozta. A fejedelem azonban ezért nem tért vissza. Csak elhűlt Károlyi serege a zsákos sereg jöttén s hogy azt maga a fejedelem vezette. Másnap Károlyiék vitték tovább a zsákokat Újvár felé, a fejedelem pedig visszajött Jászberénybe, hogy átvegye a spanyol kitüntetést.^[354]

35. V. FÜLÖP SPANYOL KIRÁLY FIATAL KORÁBAN^[355]

Tournon gróf két esztendővel azelőtt tudatta XIV. Lajossal, hogy a fejedelem bírni óhajtja a spanyol aranygyapjas-rend nyaklánczát,^[356] sőt 1708 április 29-ikén már meg is köszönte a királynak, hogy ez ügyben megígérte közbenjárását.^[357] Torcy külügyminiszter a nyaklánczot azonnal át is akarta adni Vetésynek,^[358] de valóban csak a 12.000 tallér díj^[359] lefizetése után adta át.^[360] «A mióta született az a bárány – tréfálkozott a fejedelem,^[361] – ha mind nőtt volna, már kossá is változott volna.» Valóban, azzá változott, mert a kért nyakláncz helyett a nagy toisont kapta, a mihez később^[362] a rendszalag megküldését is kérte. Az aranygyapjat, melyet utóbb fia, József is megkapott,^[363] mint két nagyhatalmasság udvariasságának a jelét, szorúlt helyzetében bizonyos elégtétel gyanánt fogadhatta. De kitüntetés helyett politikai beavatkozást várt tőlük. Különben is kevéssel azelőtt értesűlt,^[364] hogy XIV. Lajos hajlandó felajánlani közbenjárását a czár és a svéd király közt, mit oly régen sürgetett s konstantinápolyi követté nevezte ki Des Alleurst, magyarországi be nem vallott követét.^[365] Rákóczi nem igen szerette «a tunya filozófust»,^[366] a ki, öreg ember létére, szívesebben tartózkodott Munkácson, mint a táborban. Levélben udvariasan búcsúzott el tőle s gondoskodott, hogy bátorságosan jusson el Moldvába.^[367] Ott nem akarták a svéd királyhoz bocsátani, de a fejedelem tudta, hogy ha meghal sem megy máshova, úgy rajongott XII. Károlyért;^[368] egyébiránt úgy hitte, akárhova megy, nem változik meg a szelleme s nem folytatja az ügyeket, ha azok magukban nem folynak.^[369] Des Alleurs kívánságához képpest most az óvatos Le Maire hadmérnökkari dandárnokot akarta XIV. Lajoshoz küldeni. «Már úgy is keveset fogunk építeni» jegyezte meg borongva.^[370] Kassa erődítését Rivière-re bízván, őt márczius 15-ikén útnak bocsátotta a czárnak a fejedelemhez intézett levelével, mely szerint szövetséget köt XIV. Lajossal s megsegíti Rákóczit, ha XIV. Lajos megígéri, hogy nélkűle nem köti meg az általános békét. Jahnus orosz tábornok Le Mairet útnak engedte ugyan, de a magával vitt sürgönyökről titkon jelentést tett a bécsi udvarnak, melynek később nyiltan is szolgálatába állt. Az osztrákok azután Lengyelországban tömérdek koholt másolatban terjesztették el Rákóczinak állítólag elfogott leveleit, s azok alapján elhitetni akarták a czárral, hogy Rákóczi és XIV. Lajos a szultánt a svéd király érdekében ellene háborúra izgatják.^[371] Jahnus tábornok különben ekkor még udvariasnak mutatkozott. Rákócziné nála találkozott báró Wilczek lengyelországi császári követtel, hogy meggyőződjék, a császár valóban kívánja-e és a czár megígérte-e kiadatását. Megnyugtatták, hogy a császár nem ellenzi ilyvói lakását, de rossz néven veszi, hogy ura táborába gyűjti és küldi a lengyeleket.^[372]

VII.
A LENGYEL SZÖKEVÉNYEK ÉS A CZÁR.
– 1710. márczius 25.-május 30. –

JÁSZBERÉNYBŐL a fejedelem márczius 25-ikén főhadiszállását Jászkisérre tette át a takarmány hiánya s a pestis miatt és mivel Szolnok építése miatt messzebbre nem mehetett.^[373] Aznap már ott elmélkedett, miért kívánja a porta, hogy titkos megbizottat küldjön hozzá. Azért-e, mert legyőzetését látva, igazán pártfogása alá akarja venni; azért-e, hogy a németek előtt, igéreteire hivatkozva, ezekkel a czárt is fenyegesse, és a békére hajlandóbbá tegye; vagy azért, hogy a svéd király titkos átbocsátását kívánja tőle? Utasította Pápay Jánost, hogy semmiféle újabb igéretet ne tegyen, mert ha területe gyarapodását akarja a török, a háborúban többet elfoglalhat Egernél s a többinél; ha pedig háborút nem akar, rajtuk úgy sem segíthet; a svéd király átbocsátása ügyében pedig magának tartotta fenn a határozatot.^[374] Egyébiránt úgy összezavarodtak Európa dolgai és akkora a zűrzavar, hogy közelítnie kell a békességnek.^[375] S ha nem közelít is, – a hogy éppen 34-ik születésnapján mondta^[376] – neki nincs sem ideje, sem módja, de lelkiösmerete sem vezérelheti reá, hogy értetlenek és fösvények kiabálásai miatt hazánk ennyi vérrel festett ügyét elveszítse.

Esterházy Antal április 2-ikán Jászkisérre érkezett másfélezerre leolvadt elcsigázott hadával, melyet a Tiszaháton pihentetett meg. A tábornagy örömest teljesítette volna a fejedelem kívánságát, hogy megint a Dunántúlra menjen, de a svédek és hajdúk nélkül még sem akart átmenni. Nem akarta elhinni, hogy a fejedelemnek nincs 700-nál több svédje, hajdúja pedig egyáltalán nincs. A fejedelem nem biztathatta idegen hadakkal, hogy sokat ne kérjen; de a rideg valót sem mondhatta meg, hogy gyöngeségének híre ne menjen. Más tábornagyot nem küldhetett át, hogy Esterházyt meg ne sértse; a hirtelenharagú Béri Balogh Ádámot pedig, a ki a Dunántúl maradt, nem tarthatta alkalmas vezérnek.^[377] Mégis bízott a jövendőben. Csak füve legyen s tudja, hányadán van a mellette lévőkkel: meghurczolja még ezen a nyáron német uramat!^[378]

Esterházyt a táborban hagyva, április 4-én végre teljesítette orvosai folytonos kérését s könnyű szerrel átment Egerbe, hogy legalább hatszori fürdéssel szabadúljon téli hurutjától s apróbb bajaitól.^[379] Eltörpűltek azok a politikaiak mellett. Egerbe érkezése napján – talán Telekesy püspök tanácsára – azonnal írt a sachsen-zeitzi herczegnek, mint esztergomi primásnak és személyes találkozót kért tőle, hogy a fegyvernyugvás ügyét megbeszélje vele, az áldásos békének, a haza nyugalmának helyreállítását előkészítse, s az egyháziak aggodalmait is eloszlassa.^[380] Egyúttal a hágai előzetes béketárgyalásokra Brennert küldte a franczia, Klementet az angol és a hollandiai miniszterek mellé, mert óhajtotta, hogy a magyarokat belefoglalják az általános békébe; de úgy, hogy az ünnepies békét a szövetséges rendek a császárral itthon kössék meg, a hogy azt Bocskay, Bethlen és I. Rákóczi György tették. A francziák békeajánlatai nem elégítették ki. Gyanakodott, azért hallgatnak a magyarokról, hogy kénytelen hadakozásukkal segítsék az unokáját, V. Fülöp spanyol királyt s az orosz barátságot is azért keresik. De mit érnek el vele, ha az egyetemes béke meglesz?^[381] Hiszen az a baj, hogy, ha viszi, a császár viszi véghez a békességet, nem a franczia.^[382]

Április 8-ikán már abbahagyta fürdőzését s visszaindúlt a táborba. Útközben Hevesen találkozott Potockij kijevi palatinussal, a kinek megmondta, hogy a lengyeleket mint önkénteseket nem tarthatja maga mellett, hanem fölesketésöket követeli. Egy gunyhóban javában tárgyaltak 9-ikén, mikor a lengyelek Kecskemét felől valami marháktól vagy darvaktól mint ellenségtől megijedve,^[383] zászlóstól betoppantak s elhalmozták panaszaikkal. A palatinus alig tudta őket lecsillapítani. A fejedelem azonnal összekürtöltette a lengyeleket s kihirdette, hogy a rendes katonáktól hűségesküt követel. A kik maradni nem akarnak, azokat orosz útlevéllel elbocsátja, de Németországba nem engedi őket; pedig hajlandók lettek volna megesküdni, hogy nem harczolnak ellene.^[384] «Kutyaságukra» senki sem adott okot; hiszen volt pénzük, de még a szolga is bort követelt a néptől. Ha másképpen nem megy, rájuk zúdíttatja a föld népét: verjék agyon őket, hogy mások is tanúljanak.^[385] 12-ikén már Jászkiséren kapta a palatinus értesítését, hogy a tisztek elbocsátásukat kérik, ha kívánságát vissza nem vonja. A fejedelem azonban másnap Esterházy Antal útján újból követelte az esküt és kijelentette, hogy a vonakodókat elbocsátja, vagy pénzen megváltja fegyvereiket, ruháikat, lovaikat.^[386] Erre a tisztek nagy része beadta lemondását, mi nem történt zsibongás nélkűl; a fejedelem pedig azonnal intézkedett, hogy útlevél nélkűl egy lengyelt se bocsássanak ki az országból, s ha kell, népfölkeléssel akadályozzák meg kijutásukat.^[387] A rendes had a lovas gránátos századon és 24 darabonton kívűl megmaradt szolgálatában, de maga a palatinus és a sztaroszta a hevesi Sarudról még 13-a első perczében Ónod felé szökött két ezredével, hogy Benderig, XII. Károly menedékhelyéig átvágják magukat «minden poklokon keresztűl».

A fejedelem, ki az oroszok előtt kezeskedett érte, azonnal megparancsolta Vay Ábrahám máramarosi főispánnak, hogy lázítsa föl ellenök a népet, mint ellenséggel bánjék velök s a palatinust és a sztarosztát rabúl vigye valamely várba. «Uram-Isten, – fakadt ki^[388] – akaszd kezembe az átkozott pendelyes nemzetséget!» Hű franczia ezredét maga is üldözésökre indította, az ott maradt lengyel drabantokat pedig bezáratta és lefegyverezte, azokat pedig, a kik hűségére fölesküdtek, beosztotta Zay ezredébe, a melyet Charrièrenek adott. Ezt a «gaznépet» többé nem akarta maga mellett tartani, de a nyáron már hajlandó volt Moldovából Grudzsinszkij tábornokot 7000 lengyellel, svéddel, kozákkal visszafogadni.^[389] Most egyelőre beérte azzal, hogy az oda nem való elemektől megtisztította a rendes hadakat, azokat egészen használhatókká tette, a haszontalan tiszteket reformálta. Ha erre előbb talált volna módot, többet szolgálhatott volna hazájának; de önkéntes hada lévén, inkább hírével, mint erejével tartóztatta az ellenséget.^[390]

Nagypénteken passió gyanánt olvasta a táborból érkezett híreket;^[391] husvét első napján (április 20.) megírta parancsát a füveltetés módjáról^[392] s harmadnap, 22-ikén, az éhség miatt pusztuló lovakat füre vezette a szegi pusztán, mely Jászkisér és Törökszentmiklós közt középütt, Nagykürütől 3-4 kilométerre feküdt. Táborától délre tutajokból hidat veretett a Tiszán, hogy visszavonúlhasson, ha a császáriak a szécsényi, vadkerti s esetleg a rozsnyai lovassággal megtámadnák; a mi könnyen megtörténhetett volna, mert már csak 2-3 menetre álltak egymástól.^[393] Mindössze Charriére új összevont ezredének 800, Esterházy Antalnak 700, a karabélyosoknak 400 emberéből és Sőtérnek s a jászoknak csapataiból állt egész serege. Könnyen megcsinálhatta tehát a horoskopust, mi vár reá, mikor hallotta, hogy az országgyűlés elégűletlenűl oszlott szét, mivel a nádor a békét ellenezte.^[394] Most biztosnak érezte magát a füvellő táborban s az áradó Tiszában látta legtermészetesebb szövetségesét, mert így sem az ellenség nem bánthatja őt, sem ő az ellenséget; de az időre és a sorsra bízta, mi lesz azután, mert el sem gondolhatta.^[395] Hiszen már az öreg Telekesy püspök is az ő engedelmével mentegetődzött a pápánál kuruczkodása miatt;^[396] az erdélyi bújdosó rendeket nyugalomra és letett hitökre kellett intenie.^[397] De «biztató pátensűl» mindnyájoknak csak a Szentírás egész históriáját adhatta, melyből átláthatják, az isteni bölcseség miként vezeti a benne bízókat s a szerencse közé hogyan vet változásokat is, majd kétségbe ejtvén, majd reménységgel fölemelvén az emberi elmét. Ha nem vagyunk is az Istennek választott népe, benne való egyenes bizodalmunkkal azzá lehetünk. Nem azért írta ezt a lelki vígasztalást, mintha nem volnának egyéb fölbátorító eszközei; hanem mert az Istenben való bizalom a legállandóbb. Ő maga életét, fáradságát nem kímélve munkálkodik hadaival, hogy fegyverrel biztosítsa az ország dicsőséges szabadságát.^[398] Hogy Máramarosban gyűlést tarthasson az erdélyiekkel s az orosz béke ügyében a palatinusnéval értekezzék, Munkácsra, vagy Ungvárra akart menni, annyival inkább, mert a császáriak is megkezdték a füveltetést s így körűlbelűl hat hétre természetes fegyvernyugvás következett be.^[399] Május elsején a hadiesztendőt Krasznahorka hős védőjének, Andrássy Györgynek megdícsérésével kezdte,^[400] de nem akarta azzal folytatni, hogy Bercsényivel maga is egy «szarkafészek»-nek, Szepesvárának fölmentésére siessen; mert a világ, mely amúgyis gyalázza, bolondnak mondaná, ha egy ilyen várért azt is elvesztené, a mije van s mindent egy koczkára vetne.^[401] Károlyival, ki a tiszántúli hadakkal csatlakozott hozzá, május 4-ikén Hevesen találkozott. Az erdélyi főtábornok egy hónap alatt derekas munkát végzett. Eleséggel már márczius 31-ikén megsegítette Érsekujvárt s annak parancsnokává beiktatta Nagyszeghy Gábort. De nyiltan megmondta a fejedelemnek, hogy «ha a német tavaly úgy elpusztította volna e tájat, mint most a mieink, itt most berdót kiáltana; kitől, hacsak felséged onnan alól nem succurrál, az idén az Isten óvhatja». De majdnem fontosabbnak tartotta a Dunántúl megsegítését, mire folyton sürgette a fejedelmet.^[402] A dolog megbeszélése végett a fejedelem magával vitte Munkács felé, hová azért ment, hogy báró Urbichhal, a czárnak Nagymihályra érkezett követével találkozzék. A tábor parancsnokságát május 5-ikén a hevesi Átányból kelt levelével^[403] Esterházy Antalra bízta. «Véletlen» utazása miatt azzal nyugtatta meg, hogy a legnagyobb gyorsasággal tér vissza; de annyi utasítást adott neki, mintha ebben a gyorsaságban maga sem bíznék. Abból nem is lett semmi, hogy Zéténben már 7-ikén találkozzék b. Urbich orosz követtel; azonban nem rövidíthette útját a Bodrogközön át, mert ott a pestis már nagyon elterjedt, hanem Ónodnak^[404] Szerencs felé került, a hol harmadfél napig (május 6-8.) tartózkodott.^[405] Füzérradványban is másfél napot (május 8-9.) kellett késlekednie,^[406] már a találkozás helyének kijelölése végett is. Május 10-ikét és 11-ikét – éppen mint egy esztendeje – Pazdicson töltötte,^[407] sőt a kitűzött találkozót meg is toldta, mert a követet csak 15-ikén bocsátotta útjára.

36. KRASZNAHORKA

A tárgyalások sikerével meg volt elégedve.^[408] Urbich, ki a czártól akkor tért vissza a bécsi udvarhoz, biztosította őt a czár folytonos őszinte jóindúlatáról s arról az óhajtásáról, hogy mielőtt elhatározó lépést tenne a magyarok érdekében, követe személyesen győződjék meg a nemzeti ügy állásáról. A fejedelem Urbich útján azt izente Bécsbe,^[409] hogy ők nem idegenkednek a béketárgyalásoktól s készek követeket küldeni az országgyűlésre, de ezeknél a tárgyalásoknál az angolok és hollandusok közbenjárását is megkívánják. A fejedelem 16-ikán Munkácsra utazott.^[410] Ott kapta Urbich köszönőlevelét, melyben a követ maga is múlatott rajta, hogy őt Pompeiushoz hasonlították;^[411] s ott találta Tarlo Szaniszló grófot, Szaniszló lengyel király udvarnagyát, a ki most már hajlandóbb volt kegyelmet kérni a czártól, mint Benderbe, XII. Károlyhoz utazni. Ő hozta azt a kalandos hírt, hogy Ágost lengyel király Sapieha herczeg útján külön békét ajánlott XII. Károlynak s kész sereget adni neki a czár ellen. Ezt a fejedelem azonnal tudatta Urbichchal és Golovkin főkanczellárral.^[412]

A czárhoz Munkácsról «minden eddiginél fontosabb és titkosabb» megbízással^[413] küldte franczia titkárát, Herbéet és Kaménszky Pétronius munkácsi g. kath. püspököt. Biztosította a czárt, hogy ragaszkodik a varsói szerződéshez. XII. Károlyhoz Benderbe csupán XIV. Lajos közbenjárásának fölajánlására küldte egyik emberét. A kijevi palatinust csak szükségből fogadta szolgálatába s nem tehet róla, hogy az megszökött tőle; de ez a 600 vagy 1000 ember sem árthat a czárnak, a többi menekűltet pedig amúgy is beosztotta saját seregébe. Köszöni, hogy bécsi követét, báró Urbichot, ügyük pártolására utasította. Tőle tudta meg, hogy ajánlatait elutasította a bécsi kormány, mely a magyar nemzet leigázására, sőt kiirtására törekszik. Az Ausztriai Ház engesztelhetetlen gyűlöletével szemben a czárnak meg kell tartania a magyarokkal kötött szerződését. Az osztrákok a czárt különben is háborúba akarják bonyolítani a törökkel, s nem engedik meg, hogy foglalásokat tegyen a Balkán-félszigeten. Ha azonban Magyar- és Erdélyországok szabadok, örömest csatlakoznak a czárhoz, hogy megszerezzék neki Konstantinápoly trónját. Ezt egy emlékíratban már korábban kifejtette előtte; s imént figyelmeztette, miért nem bízhatik Ágost lengyel királyban, ki legjobban félhet a czár hatalmától. Elösmeri, hogy a czár nem indíthat háborút a császár ellen, míg a svédekkel be nem fejezte háborúját. De XII. Károly már elfogadta XIV. Lajos közbenjárását s belenyugodott, hogy Rákóczi követei is résztvegyenek a békéltető értekezleten. A franczia királyon kívűl Anglia, Hollandia, Poroszország és Hannovera is megigérte, hogy az általános béketárgyalás idején az erdélyi fejedelemségnek s Magyarország ősi szabadságának helyreállítására törekesznek, de tudják, hogy ezt az Ausztriai Ház ellenezni fogja.^[414]

Nem fogják gátolni a czárt, hogy a magyarok javára beavatkozzék. Ha nem lépne is föl a császár ellen, legalább ne hagyja el a magyarokat. A svéd király átvonúlása megakadályozásának ürügye alatt küldjön 3-4000 főnyi őrséget a munkácsi várba. Vegye oltalmába a hozzá menekülőket. Eszközölje ki, hogy híveinél a fejedelem Lengyelországon át bántatlanúl vonúlhasson Ukrajnába s a czári fenhatóság fentartásával az ott alapítandó magyar gyarmatokat bízza Rákóczi kormányára. Buzdítsa minisztereit, hogy vásárolják meg a menekűlő magyarok javait; pl. Mencsikov herczeg 200,000 tallérért megvehetné Rákóczi örökös uradalmait a tokajival együtt. Munkácsot az orosz őrség megtartaná Rákóczi számára, hogy bármikor visszatérhessen. Ezzel a czár nem avatkozik Magyarország ügyeibe s nem sérti a császárral szövetséges Anglia és Hollandia érzékenységét, mert a munkácsi herczegség a Rákóczi-nemzetség örökös tulajdona. Sőt nem támadja vele a császárt sem, mert csupán a herczegség semlegességét és Rákóczi személyes szabadságát biztosítja vele. A Munkácscsal való közlekedést a Rákóczi erdélyi fejedelemségéhez tartozó Máramarosvármegye orosz megszállásával lehetne biztosítani. A czár jelentse ki a császárnak, hogy a megszálló orosz hadak semlegesek maradnak, ha a császár nem háborgatja Rákóczit a Munkácshoz tartozó Bereg, Ugocsa, Máramaros és Szatmár birtokában. A megszálló sereget ez a négy vármegye élelmezné, de maga a czár fizetné. Az orosz tábornok Rákóczi alatt áll, a ki azonban nem parancsolhatja meg neki a császár megtámadását. Rákóczi magyar katonái is orosz vezérlet alatt állanak, de az oroszok csak addig maradnak a munkácsi herczegségben, míg Rákóczi a czár segítségével visszamehet az erdélyi fejedelemségbe. A mint az orosz hadak bevonúlnak, Rákóczinak egész hada egyesűl a czár seregével. A bevonúlás nem jelenti a nyílt ellenségeskedés megkezdését a császár és szövetségesei ellen; csak az igazságos békére való törekvést tanúsítja. Az Ukrajnába kivándorolni akarók számára a lengyel királytól útlevelek kieszközlését kéri.

37. GRÓF MENCSIKOV SÁNDOR.^[415]

Valóban, európai szempontok vezették a munkácsi várban, melynek erősítését ez idő alatt be is fejezte, hogy európai tényezővé tegye. De itt kifejtett politikájának támogatását a terűlete épségére vigyázó kimerült nemzettől alig remélhette.

VIII.
A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.
– 1710. június-július. –

MUNKÁCSON a fejedelmet főképpen a külügyek tartóztaták Ezek elhanyagolásával nem akart Debreczen felé «sétálni» addig, míg a dunántúli beütésre szánt hadak össze nem gyűlnek. «A Dunántúl való expeditióra – úgymond^[416] – nemcsak az kell, hogy indúlj», hanem hogy maga menjen elsőbben Szolnokhoz; onnan jövetele hírével valamely mozdúlatot tegyen egyik irányban, a másikban pedig keresztűlszöktesse a hadat. «Pedig ahhoz sok história kell», míg elrendezi, ki hova és mennyi emberrel menjen; különben csak bosszúság lesz a vége. Ebből pedig Munkácson is kijutott a része. Május 31-ikétől június 2-ikáig többször tanácskozott az erdélyi szenátorokkal, a kik közűl csak hatan jelentek meg. Az utolsó ülésen, Barcsay Mihálynak egy felszólalása után, kemény leczkét adott nekik, hanem azért este megitták az áldomást Vay Ádámnál. Ők másnap mentek Husztra^[417] s 6-ikán Károlyi Sándor is eltávozott.^[418] Bercsényi csak 9-ikén este^[419] és nem valami szívesen jött, mert a pestis már a fejedelem udvarát is megkörnyékezte. Munkács városában és a szomszédságban is haltak az emberek; s a fejedelem mellett még orvos sem volt, mert dr. Langot Bercsényihez küldte. A pestisben elhúnyt Gyürky Pál tábornokot azzal siratta el, hogy nem lehetett egyéb sorsa, mert kételkedett ügyünk boldogúlásában; desperált, azért nem juthatott az igéret földjére.^[420] Kerti és egyéb épületeit jó rendben hagyván,^[421] június 12-ikén Huszt felé indúlt, hová az erdélyi tanácsurakat és nemeseket újból egybegyüjtötte. Mindent megtett fölbátorításukra; de – mint maga bevallja – csak meglehetős sikertelen és határozatlan intézkedéseket állapíthatott meg.^[422] Az alföld máramarosi széle felé egyrészt azért került, hogy az ellenség ne gyanítsa a szegi táborba való visszatérését, vagy éppen dunántúli terveit, melyeknek végrehajtását Károlyitól várta. Június 18-án érkezett Károlyihoz Olcsvára, ^[423] hol egy kellemes hetet töltött. «Úgy kiráztuk csizmánkból a port – írta Fogarassy főpohárnok,^[424] – hogy semmi kanbajúszú ember nem ér velünk.» Mulatság nélkűl Károlyi sohasem is eresztette tovább vendégeit, de a fejedelmet most más ügyek is tartóztatták Olcsván. Már 21-ikén szerette volna megszemlélni a Kállónál összevont hadakat,^[425] de ezek a reméltnél lassabban gyülekeztek.

Aznap hagyta meg Pápay János konstantinápolyi követnek,^[426] hogy jöjjön vissza azonnal s kitérő feleletet adjon, ha ennek és az orosz követ magyarországi látogatásának okát kérdezik tőle. Mert zárva lévén előtte a kapu, ezentúl ott kell zörgetnie, a hol felnyitják. Az indulásra kitüzött harmadik határidőben pedig, 24-ikén, Dániel Péter Moldvából azzal a hírrel érkezett, hogy Gruzsinszkij hétezer lengyellel köztük a szököttekkel megint szolgálatába akar állni; Horváth György, a ki kényszerítve lett labancz, ezredével együtt átszökött a Székelyföldről Moldvába s Rákóczi parancsait várja. A fejedelem tehát sietve visszaküldte Dánielt, hogy a csíki szoroson hozza be a lengyeleket, magyarokat. Ezt Perényi László által megizente Jahnus orosz tábornoknak s általa Ágost királynak is, hogy a lengyelek visszafogadásán meg ne ütközzenek.^[427]

Hinni merte, hogy Erdély s a Dunántúl felől még egyszer közreszoríthatja a németet s «árvíz módjára» elboríthatja az országot. Esterházy Antal hadai már különben is nagyon türelmetlenűl várták a szegi táborba, tehát 25-ikén folytatta útját. Azonban 27-ikén szerencsésen megérkezvén a kálló-semjéni táborba, levelében keserű gúnynyal vigasztalta Bercsényit, hogy ez a had már nem az ellenségre, hanem a pestisben kornyadozó cselédjéhez kivánkozik; különben is bottal, erővel hajtották ide, kivált Sennyei és Krucsay ezredeit. Bagossy ezrede csak 200 emberből áll. Ilyen körülmények közt írta meg válaszát báró Urbichnak,^[428] a ki az örökös királyság elfogadását, vagy a lengyel királylyal való személyes találkozást, a háború folytatását s a nemzeti királyság helyreállítását ajánlotta.

38. ALEXEJ CZÁREVICS.^[429]

A fejedelem kijelentette, hogy meglátogatná Ágostot, ha azt az ország helyzete megengedné. Ágost miniszterei ez idő szerint gyöngíteni szeretnék Magyarországot, mert azt hiszik, hogy ha a királyfi a császár leányát elveszi, a Habsburgház fiúágának kihaltával a császári trónt s vele a gyönge Magyarország trónját is megszerzi. Ezzel szemben bizonyos, hogy az erős Magyarország szabadon választana királyt. Azonban nem valószínű, hogy a birodalom olyan császárt válaszszon, a ki, mint választó-fejedelem s lengyel király, hatalmas lévén, szabadságát fenyegetné. Pártoskodás támadna, a mi újabb európai háborúra vezetne. A választók egy része a porosz király körül csoportosúlna, ki Cseh- és Morvaországon kívűl a megbántott Magyarország támogatására is számíthatna. A franczia király bizonyára a most elnyomott bajor választót akarná a császári trónra ültetni. Báró Urbichnak, a ki a magyar koronát Ágost királynak szánta, a fejedelem azt felelte,^[430] hogy a felajánlás joga nem az övé, hanem a rendeké. Nem hiszi, hogy ez tetszenék a czárnak, a ki nem akarhatja, hogy a császári, a lengyel és a magyar koronákat az osztrák örökös tartományokkal együtt Ágost király nyerje meg s ekként a római birodalom szomszédja legyen az övének. A magyarok százados tapasztalatokból tudják, mit jelent a hatalmas idegen király, kinek örökös tartományaival szomszédosok. Ágost császári trónra jutásának ő más, könnyebb, de mégis férfias elhatározást kívánó útját ösmeri, a mire nézve még a császár életében kellene tisztába jönni. Egyébiránt nem tudja, miért akarná a czár a magyar koronát inkább Ágost királynak, mint saját fiának Alexejnek megszerezni, holott a magyar koronának birtoka Kelet trónjához az első lépés. Ha a föladat nagysága az érdekelt hatalmak elhatározását nem gyöngítené, megkérdeztetve sokat mondhatna mindezekről. Mindenesetre kivánatos, hogy a moszkvai udvar már valamire elhatározza magát s miniszterei ne tétovázzanak örökösen, hanem, érett tanácskozások után, határozottan munkához lássanak.

Fejében európai tervekkel, keze alatt azonban csak egy maréknyi haddal kelt át június végén a Tisza ballai hajóhídján. Károlyit hadastúl lesben hagyta Törökszentmiklósnál, ő maga pedig a szegi táborba ment, hova két hónapi távollét után a kápolnási mezőn át^[431] július elsején érkezett vissza.^[432] Károlyi egy féltarisznya törökországi levelet küldött oda utána, a miből «egy tarisznya semmit tanúlt». Hihetetlennek tartotta, hogy a német most Erdélybe indúljon, s ezért nem akarta elhagyni a dunántúli átkelést, a melyre akár ma megindúlna.^[433] Már Munkácsról^[434] megírta a Dunántúlra kívánkozó Esterházynak, hogy ha megúnták magukat és a lovuk olyan ficzkándozó: előttük a nyitott helyen táborozó megszakadozott ellenség, portyázzanak ellene; de egy dunántúli hadjárathoz alaposan kell készülni. A mikor azután tervéről nem tudva Esterházy engedelmet kért hogy 12 napra Egerbe mehessen, először június 18-ikán, majd, már személyesen, július 5-ikén, örömest teljesítette kérését.^[435]

Gyönyörű leczkét adott neki a hazafias önzetlenségről, mikor mindjárt elmenetele után, Török András udvari kapitány útján, írásban terjesztette elő családja és jószágai érdekében követeléseit. Önmagát, ki családjával és javaival nem gondol, nagyzás nélkül állíthatta oda követendő példának. Rangjukhoz méltóan nem élhetnek a táborban, mikor a nyomorúság közönséges; ő sem azért nyomorgott egész télen szalmás kunyhókban, most is nem azért jár-kel 2-3 szekérkével, mintha megunta volna korábbi kényelmét, hanem mert példát akar adni a szegénység kímélésére. Méltóságukat nem külső pompával, hanem a haza szolgálatával bizonyíthatják be legjobban. Szolgák, vele együtt, mindannyian, a kik csak kötelességöket és hivatalukat teljesítik. Nem bérért, fizetésért, haszonért kell a hazának szolgálni. Ebből a válaszból^[436] láthatta Esterházy, hogy a szövetség nem «sokfejű szörny», mint nevezte, hanem van valódi vezére, a ki most a nála erélyesebbnek és eszélyesebbnek tartott Károlyira bízta a tervezett dunántúli hadjárat vezetését.^[437] Ő maga mindjárt azután, hogy Károlyi átkel a Dunán, nagy kanyarúlattal akart Érsekújvár segítségére menni, a mi – számítása szerint^[438] – legalább öt hétbe kerűlne. Már 5-ikén szeretett volna indulni, de Hatvan felől csupán másnap érkeztek meg Esterházy dunántúli hadai s így Szegen csak 7-ikén fúvathatta meg a készülőt, hogy Szolnokon egyesüljön Károlyi hadaival.^[439] Remélte, hogy a Tisza vonalát a szolnoki, szarvasi és nádudvari sánczokból távollétében is megvédhetik a ráczok ellen. E végből július 8-án már Szolnokon intézkedett a sánczok építése ügyében.^[440] Nagyon bántotta, hogy a szolnoki várat a helyőrségre s az épületekre nézve egyaránt rossz állapotban találta; Charrière ezredét tehát a várban hagyta, hogy a málhát őrizze s a munkát is folytassa.^[441] A Károlyi buzgóságából a nép lelkes közreműködésével szerzett hajókat azután kocsikra rakatta, hogy a pesti síkságon keresztűl szállítsa és a Csepelszigettől mindjárt délre kösse át a Dunát. Tizedikén indúlva, négy napi erős menettel, perzselő melegben tette meg az útat odáig s július 13-ikán Tas és Szalkszentmárton közt ütött tábort.^[442] Itt nevezte ki Palocsay György tábornokot a dunántúli hadak főparancsnokává, Gyarmathy Ádámot, Szép Pétert és Véghelyi Andrást pedig alezredeseknek.^[443] Palocsay parancsnoksága alatt állottak, a vitéz Béri Balogh Ádám brigadéroson kívül, az öreg Borbély Gáspár, Sándor Ferencz, Terstyánszky István és Pethő György ezredesek. A fejedelem a szentmártoni mezőn maradt, hol kis sátrába becsurgott az eső. Tréfásan intette Károlyit, hogy ha a sajkások kenyeret kérnek, ne vasgolyót küldjön nekik; de komolyan intette: «költözzetek, lelkeim, mert minden óránk drága».^[444] Mindamellett beletelt két nap, míg a csak 1500 főnyi lovas hadosztály Szalkszentmárton és Tass közt a pentelei oldalra, a budai császári sajkások folytonos tüzelése közt, átkelhetett. Július 15-ikén este, a költözés befejeztekor, a budai sajkások megtámadták a Palocsay gondatlanságából a túlsóparton hagyott kurucz sajkákat, mire Palocsay sortűzzel felelt «s vesztegette a port». A mikor az innenső parton Károlyi megfúvatta a felűlőt, a labancz sajkások gyorsan átkeltek, de a dragonyosok elől elmenekűltek,^[445] Palocsayék pedig – a maguk sajkáit megsemmisítvén – neki indúltak a bizonytalan vállalatnak. Az ottlevő hadakkal 3000-re növekedtek, de a császáriaktól lefegyverzett népre nem számíthattak.^[446] A fejedelem a szentmártoni táborból Károlyit Dömsöd felé küldte, hogy föllármázza az ellenséget, de azalatt Imsódnál Paks felé átszállítsa a Dunán a dunántúli hadak elmaradt részét.^[447] Ő maga csekély seregével 16-ikán Kunszentmiklósra s másnap Sarlósárára ment át; pedig eredeti terve szerint odább északon, Ócsán akarta megvárni a hírét, Palocsay átmenetele okozott-e változást az ellenség magatartásában. De itt is a puszta szélén levén, a császáriak esetleges jövetelét már messziről megláthatta s a mellett a Duna mellékéről s Pest elejéről élvén, «oly földet emésztett, a honnan magukat úgy sem segíthették».^[448] Hadd legyen az ellenségnek is, neki is szabad mezeje; váljék el, kit bocsát az Isten egymás kezére?^[449] A békességben úgy sem bízhatnak; hiszen Urbich orosz követ a bécsi minisztereknek azt a jóakaratú tanácsát közölte vele, hogy írjon levelet a császárnak, a ki ebben az esetben alkalmasint visszavonja örökös száműzetését és visszaadja elkobzott jószágait. Ahhoz ugyan ne bízzék – felelt a fejedelem,^[450] – hogy ő a maga vagy a szövetség nevében kegyelmet kérjen és béketárgyalás nélkűl csak a császár jóindulatában reménykedjék. «Legyen azért tovább is Isten vezérlője ügyünknek!» Sarlósáráról világosította föl Esterházy Antalt,^[451] hogy a dunántúli vállalatot azért kellett nélküle és gyorsan végrehajtania, mert az ellenség most várta azt legkevésbbé. Rosszalta, hogy magát főtábornoknak nevezi s ezzel az ő vezérlő fejedelmi tekintélyét sérti. Sajnálná, ha kivonná magát a haza szolgálata alól, de nem tehet róla. Ő eleget tett hivatalának, mely leginkább abban áll, hogy ezen ügynek a hazától választott feje lévén, annak tagjait úgy kormányozza, a mint legjobbnak s legillendőbbnek látja.

Július 18-22-ike közt Tatárszentgyörgyön, tehát még mindig Pest és Kecskemét között táborozott.^[452] Itt hallotta, hogy Pálffy keményen kezdte ostromolni Érsekujvárt, a kuruczok legnagyobb erősségét. Ő maga hátban akarta fenyegetni Heistert s Bercsényit is intette, hogy ne kerülgesse a pestist, hanem vonúljon délfelé Szerencsnek Szolnokig. Az ő hadában is voltak betegek, de azokat kicsapták a pusztába s kuruczainak «már a pestis helyett a rossz víz rágja a hasát».^[453]

Máriássy Ádám ezredének roncsaival, ötven karabélyossal és a betegekkel 24-ikén este neki indúlt a pusztának s 25-ike első perczeiben szerencsésen megérkezett Szolnokra. Az emberek nem tudták mire vélni, hogy az ágyban serkentgetik őket.^[454] Ott találta Esterházy Antalt is, a ki leveleiben engesztelhetetlennek mutatkozott, de most, a szóbeli felvilágosítások után, egészen a régi lett. A fejedelem azért sietett ennyire, hogy Érsekujvár fölmentése végett Viard németjeit a nógrádi hegyekből mielőbb kiverje. E végből Borsod vármegyének augusztus 8-ikára nemesi fölkelést hirdetett^[455] s másnap maga is Miskolcz felé akart indúlni.^[456] Azonban várnia kell, míg mezítlábos katonái számára a csizmák Kecskemétről megérkeznek, a mi – a határidőnél három nappal később történt meg. Azalatt megszemlélte a vár építésének munkálatait s főparancsnokká Csajági János brigadérost, parancsnokká pedig Szentmiklósi János ezredest rendelte.^[457] Itt hallotta^[458] dunántúli seregének első hírét, Heisternek békés hajlandóságát s báró Nehm cs. tábornoknak a császár előtt tett kijelentését, hogy az Aranybullán kívűl jó lesz megadni a magyaroknak minden szabadságát; mert míg egy férfiú s egy tehén lesz Magyarországban, a hadakozásnak vége nem szakad.

A fejedelem fölsóhajtott. Az ellenség többre becsűli erejöket, mint önmaguk. Pest is most hódolt meg. S az ő tábornokai, főtisztjei, Bercsényivel az élükön, a pestis miatt megbódultak, bujdosnak, katonáik pedig követik a példájukat; mert talán a szolgálati szabályzat követeli, ha a generális így cselekszik. Hogy lelket verjen beléjök, maroknyi seregével július 27-ikén megindúlt Szolnokról; délben, a Tisza jobbpartját kerülgetve, Sülyre,^[459] estefelé pedig Sarudra érkezett.^[460] Ekként egy nap alatt keresztül ment Heves vármegyén s hatvan kilómétert tett meg. Kevesebbet, mint szerette volna, mert Poroszlóig akart jutni, tíz kilóméterrel odább; de csak 30-ikán ment át, hogy ott helyezze el podgyászát és a betegeket, kik mozgásában akadályozták.^[461]

Roppant munkaerejét itt is megmutatta; mert útközben, vagy a szállásra éppen megérkezve is hosszas diplomácziai leveleket s mindenféle rendeleteket írt. De attól, a mit látott, elszorúlt a szíve. «A pestis irtózatosan pusztítja az országot» írta Szieniavszkának, a mint Sarudra megérkezett.^[462] Hanem azért, ahogy portai követeinek mondta,^[463] most kell elválnia, saját személye veszedelmével is, miként szolgálhat hazájának, a mely ezen Isten ostora következtében végső veszedelemre jutott.

IX.
A PESTIS.

RÁKÓCZI már 1704 november 11-ikén hallotta, hogy Lengyelországban, kivált Ilyvó körűl, a pestis elhatalmasodott s «a maga döglelő természete szerint terhes nyavalyát s halált szerezne». Figyelmeztette az országot, hogy «Isten ő szent felsége hagyott s adott eszközöket, melyekkel a nyavalyáknak eltávoztatására s orvoslására élhessünk». Első segítségül eltiltotta a határszélen lakókat a lengyelekkel való érintkezéstől, a lengyeleket pedig a bejöveteltől mindaddig, míg a betegség meg nem szűnik. Máramarosnak és a szomszéd határszéli vármegyéknek tehát szigorúan meghagyta a kereskedők s mások járás-kelésének megakadályozását, hogy a nemes ország többi részét is biztosíthassa azon ragadós betegség ellen.^[464] Egy esztendő múlva^[465] újból meghagyta a fejedelem Máramarosnak, hogy mivel a pestis Lengyelországban nagy mértékben uralkodik, a határokat elzárassa s az átkelő helyeket bevágassa, hogy senki se jöhessen be. A hozzáérkező leveleket a határszélen őrködő tisztek a huszti főparancsnokhoz küldjék, de a levélhordókat be ne bocsássák. 1706 januárius 9-ikén újból nyugtalanító híreket hallott a lengyelországi pestisről,^[466] de csak 1708 tavaszán kezdték rebesgetni, hogy a pestis a császáriak között magában az országban is jelentkezik.^[467] Ha ez a hír valósúlna, a fejedelem szerint ütött a németek órája. «Bezzeg, nagy bajtól mentene meg az Isten, ha a többi közzé is elterjesztené ezen ostorának súlyát»! – írta 1708 június 17-ikén.^[468] De meghagyta Károlyi tábornagynak, vigyáztasson a pestisre. A ki gyanús helyről jön, azt, szokás szerint, negyvennapi veszteglésre szorítsa, kivált a császáriaktól megszabadúlt kurucz rabokat, a kik közűl néhányan már hozzá is eljutottak.^[469] Azonban ne gondoljon a pestissel, hanem ha lehet, ostromolja meg Aradot; «nem árt a pestis a magyarnak!» ^[470] Palocsay György nemsokára^[471] valóban azt jelentette Károlyinak, hogy a sarkadi hajdúk más kuruczokkal együtt szerencsésen elfogták az aradi ráczok híres ezredesét, Tekeliját. «A pestistől nem kell tartani, – tette hozzá – jól megfüstölték a góréban.» Néhány hónap múlva azonban a pestis miatt a sarkadi hajdúk már erősen megfogytak s a fejedelem mindenütt megdöbbenve tapasztalta, hogy a pestis nagyon is árt a magyarnak.

A temesközi török földről és az aradi végekről egy leány a «nagy halált» valami csomaggal Csongrádba is behurczolta.^[472] A baj rohamosan terjedett; július 2-ikán már Heves vármegye déli részében, Poroszló és Átány helységekben pusztított; «mely Isten látogató ostorától valóban tarthatunk», – búslakodott a fejedelem.^[473] Budát és Székesfejérvárt maguk a császáriak is elzárták, mert ott már a pestis szedte áldozatait. A járvány Heister császári altábornagy működését is gátolta.^[474] Rabutin hiába vágatta be a Havasalföld, Moldva felé vezető útakat, hiába őriztette a szorosokat. Moldvából gyergyói czigányok hordták be a bajt; egy segesvári szűcs, a ki Gyergyóban vadbőröket vásárolt, átragasztotta Segesvárra és Rabutinnak ott álló ezredére, s pár hét múlva már országszerte haltak az emberek, kivált a gyermekek. A megmaradottak ettek, ittak, házasodtak s a templomnak feléje sem néztek; pedig a gubernium meghagyta, hogy vasárnap se ne egyenek, se ne igyanak, míg háromszor nem voltak a templomban. Miért mennének oda? – mondták a papoknak; – eleget sírtak, imádkoztak, Isten még sem könyörűlt meg rajtuk; hát ha 2-3 nap alatt úgyis meg kell halniok, legalább vígan haljanak.^[475]

39. GRÓF HEISTER NÉVALÁÍRÁSA.^[476]

A fejedelem már augusztus 8-ikán óvatosságra intette Bottyán hadait. Meghagyta, hogy a pestises helyeket mindenütt kerűljék; inkább a pusztákon vonúljanak keresztűl s falvakban ne tartózkodjanak.^[477]

Őszfelé a pestisről már bizonyos megadással írta, hogy megvannak: legyen velök, ahogy az Isten akarja és legjobbnak tartja. Isten úgy megerősítette szívét, eszét, hogy Theodori parum interest, humane an sublime putrescat: Theodorus keveset törődik vele, emberi vagy mennyei módon rothad-e el.^[478] Sőt megint bízni kezdett, mikor azt hallotta, hogy a pestis, mely «már régen grasszál a Maros mellett», az erdélyi német hadat pusztítja.^[479] Elérkezett a baj Debreczenbe is; de Isten keze mindenütt megvédett bennünket s a mi sebet ütött rajtunk, meg is gyógyítja. Nem fél tőle s Bercsenyit is biztatta, hogy éppen a pestis ad időt a kuruczok erejének összeszedésére. Bár híre futna, hogy a Szepességben és a városokban is van pestis!^[480] Már az osztrákok is védekeztek ellene. József császár az örökös tartományoknak meghagyta,^[481] hogy Magyarország határai felé, a pestis terjedése ellen, magyarúl tudó albiztosokat alkalmazzanak. A veszedelem azonban nemcsak a császáriakat tizedelte, hanem a kuruczokat is. Serkén már október végén belekapott a Károlyi hadába, de «kipálinkázták».^[482] «A pestis, a pestis! – sóhajtott Bercsényi.^[483] – Csak pestis ne volna!»

A várakban megfogyott a gyalogság; ennek pótlása pedig megapasztotta a síkon szolgáló katonák számát.^[484] Ha a pestis nem terjed oly rohamosan, a fejedelem szerint országunkat hatalmába nem kerítheti a kevés számú ellenség, mely olyan csekély erővel még sohasem működött a nyilt mezőn s a pestis nélkűl akkora sikereket ingyen sem érhetett volna el.^[485] Csak az vígasztalta, hogy a pestis ugyan naponkint gyarapodott, de az esztendő végéig a vitézlő rendnek még keveset ártott.^[486]

A veszedelem délről észak felé terjedt; s karácsony felé Hrabóczról maga is Homonnára költözött előle.^[487] A téli hónapokban a pestis mintha veszített volna erejéből; de márczius felé 1710-ben újra kezdődött s a fejedelemnek Jászberényt is e miatt kellett odahagynia.^[488] Mindent elkövetett hadai jó és pontos élelmezésére, mert úgy tudta, hogy «a pestis is hamarabb árt az éhező gyomornak».^[489] Saját szavai szerint irtóztató szánakodó bánogatással értette a pestis terjedését;^[490] hiszen június 7-ike óta már fejedelmi székhelye, Munkács körül is haltak az emberek. Elegendő orvos nem lévén, a kinek a feje fájni kezdett, mindjárt halálra szánták, lemondtak róla.^[491] Írni sem akart többé a pestis kegyetlenségéről, a mely őket még a pusztán is megborzasztotta. Nem tudott tanácsot adni, mit tegyenek; hanem «Deus misereatur nostri!» «Isten könyörűljön rajtunk!»^[492] Saját táborán meg is könyörűlt; mert mindenütt ott táborozott, a hol kevesebb volt a nép, ritkábbak a falvak; napjában 8-10 haldokló katonát «kicsapott» a seregből s így «Isten jóvoltából magában kitisztúlt a pusztában».^[493] 29 Szánakozott a pestis elől bujdosó Bercsényin, halálnál is keservesebb sorsán; mert, Seneca szerint, a halál félelme a halálnál magánál is keservesebb. «Akárhova szalad, magával hordozza a pestist. Természet szerint szólván is, nincs már egyéb orvossága az isteni oltalomnál, a mely mindenütt megoltalmazza: inkább ott, ahol hivatalja szerint kívántatik jelenléte, mintsem lappangásában, a melylyel bizonyára magától el nem hagyhatja már ezen infectiót.»^[494] A fővezér, Bercsényi, valóban nagy galibának tartotta a pestist. Őszintén megvallotta, hogy irtózik még szólni is emberrel. Terebesen 500-nál, ungvári uradalmában 1000-nél többen haltak meg benne;^[495] Eperjesen naponkint 35-40-en is.^[496] Cselédei, kivált belső cselédei, majd mindennap fogytak. Palkója megtömte a vezér pipáját, inni adott neki s azután hirtelen rosszúl lett; elment, hogy ott ne haljon meg. Pohárnoka, csuhadárja, inniadói mind megbetegedtek. «Se tálam, se ruhám – panaszkodott a gróf^[497] – s még a ki nagyobb: pipám sem maradt.» Kassán három nap alatt száz hajdúnál több halt meg s Berthóti tábornok megírta, hogy Kassán egy hét alatt könnyen megolvashatja a népet.^[498] A jobbmódúak Eger városából is elmenekűltek s a Hernád-Tisza közében a Bársonyos-szigeten sátrak alatt kerűlte a bajt. A fejedelem az udvar betegei számára visszatartotta a népszerű dr. Langot, de gondoskodott, hogy Munkácsról ők is kaphassanak orvosságot.^[499]

40. GYÖNGYÖS.^[500]

Ő maga a pestis ellen nem ösmert jobb orvosságot az isteni kegyelemben való bizalomnál;^[501] azonban az orvosi és a rendőri felügyeletet éppenséggel nem hanyagolta el. Helybenhagyta Kassa pestis-szabályzatát, de pénz helyett fogsággal kívánta büntetni azokat az értetleneket és a pestistől nem félőket, a kik járásukkal, kelésökkel a pestist elhurczolhatják, mi nemcsak a városoknak, hanem a vitézlő rendnek s következésképpen a haza szolgálatának is nagy hátramaradására és csonkúlására lenne.^[502] A selmeczbányai veszedelem hírére a körmöczbányaiak mindjárt kórházat rendeztek be s azt orvosokkal, gyógyszerekkel látták el. Más városok is követték a példát.

1710 nyarán Zemplén, Abaúj, Sáros, Bereg, Ugocsa vármegyékben a pestis iszonyúan uralkodott; Bercsényi hadai annyira megfogytak a betegség és a hazaoszlás következtében, hogy az ellenséget valamire való erővel nem támadhatták.^[503] Husztról, Kassáról, Ecsedről kihalt a helyőrség s a fejedelem úgy látta, hogy halál ellen nincs orvosság. Isten ítélete ellen nincs tanács. A ki meghal, csak el kell azt temetni!^[504] Nem hitte, ha nem tapasztalta volna, hogy hadának egy része a pestis és a bódúlás miatt semmivé lett.^[505] A ragály nagy elterjedése miatt «a tisztább aërből» nem küldhetett hadakat másfelé. «Míglen ezen ítélete meg nem szűnik s jókedvének sugara rajtunk felderűl: úgy látjuk, nem a mint a szükség kívánná, hanem a mint a lehetőség engedi, úgy kell a dolgoknak folyniok.»^[506]

Trompler János késmárki helyettes bíró megrázóan írta le a járvány pusztítását.^[507] «Hová lett nemes polgárod? Hová kerűlt aranyos ifjúságod? Hol vagytok ti derék ifjak, hajadonok? Mily siralmas a te állapotod, kedves Késmárk városom!» Kétezernél több késmárki halt meg pestisben; Gyöngyösön is annyian, hogy

Egerben már július elején kezdtek halni pestisben, pedig oda sokan menekűltek előle. Károlyi Sándorné sokáig habozott, elmenjen-e oda, «mivel az olyan népes helyen nagyobb szokott lenni a dögleletesség. A mit itten (Ócsán) kerűlni akarnék, ott még nagyobba beleesnem félhető».^[509] Augusztus 2-ikán mégis elment 97-ed magával,^[510] de szomorúan írta csakhamar,^[511] hogy majd senki sem gyógyúl meg a bajból. Az ifjú Tóbiás sem ijedt meg jobban a haltól, mint ő a pestistől, hogy egészen elnyeli. Később a Hernád és Tisza közt levő Bársonyos-szigetre menekűlt, hol sok úri család ütött sátrat; panaszkodott, hogy dr. Langot az udvar nem ereszti hozzájok, mert az udvar fele pestises. Az orvosságot messziről, Munkácsról kellett hozatniok.^[512] De a bécsi udvar is rettegett, mert a szomszéd országokban a pestis annyira uralkodott, mintha Isten el akarná törleni az emberi nemet. Mikor az emberek Győrben is halni kezdtek, az udvar elzáratta a határokat. «Jaj Bécsnek, a mely népes, ha Isten rajta nem könyörűl!»^[513] Kolozsvárt, Enyedet a járvány nagyon megrontotta, Szebenből pedig az állami tisztviselők s a magyar nemesek elmenekűltek. A katonaság ott (mint Munkácson) a falakon barakokban, vagy a fellegvárban tanyázott, a polgárok pedig a falvakba menekűltek, s benn csak egy közbiztonsági bizottságot hagytak. A szebeniek közűl pár hónap alatt így is 451-en pusztúltak el.^[514]

41. BERTHÓTI FERENCZ LEVELE.^[515]

42. A GYÖNGYÖSI RÁKÓCZI-HÁZ.^[516]

A kurucz vezérek közűl pestisben haltak meg Berthóti Ferencz, Buday István, Gyürky Pál tábornokok, Bagossy Pál és Szalay Pál brigadérosok. A fejedelem életére Langenthali Lang Ambrus és Hencziday doktorok vigyáztak.^[517] Bercsényi szerint «többet tud kettőnél» Francesco Paruzzi olasz doktor,^[518]

a ki 1710 június 30-ikáig 37 olyan beteget gyógyított meg, a kiről a többiek lemondtak. Orvossága széltében bevált.^[519] «Nyelték» azonban dr. Lang liktáriumát és tinkturáját is; flastroma szintén felfakasztotta némelyeknek pestises gugáját, vagyis kelevényét.^[520] Paruzzi orvosságát Lang is rendelte.^[521] Bercsényi utóbb még Ilyvóból (Lembergből) is küldte a Paruzzitól kívánt orvosságokat, a mik itthon Borbély János gyógyszertárából már kifogytak.^[522] Hiszen Munkácson már – a fejedelem szerint^[523] – maguk a gyógyszerészek is pestisesek voltak; ölték az embert vomitóriummal és purgáczióval. Ő maga saját jóféle ó-boraival gyógyította a betegeket.^[524]

Erdélyben a gubernium halálos büntetés alatt tiltotta a halottaknak való harangozást, prédikálást, pompás temetést, szabad közlekedést. A ki nem engedelmeskedett, irgalom nélkül lelőtték, vagy felakasztották. A pestis az 1710. esztendőben ott már csakugyan szünni kezdett, minek következtében «az özvegyek igen kezdének házasodni, úgyannyira, hogy egy héten 3-4 lakodalmak esnek némely faluban.» De elszaporodtak a «lovas tolvajok» is, a kik «Rákóczi Ferencz katonáinak hirdették magukat» s a pestis helyett most már ők pusztították a németeket.^[525]

Utóbb tett hivatalos becslés szerint^[526] a pestis Magyar- és Erdélyországban 410,000 embert ragadott el; maga a szabadságharcz 85,000 életbe került. A fejedelem hitte, hogy ha a jövendőmondó Flisco szerint csakugyan olyan helyzetben vagyunk, mint a zsidók az egyiptomi futáskor s a hitetlenség miatt a világ vége közelgett: az isteni fölség, a ki bölcsességénél fogva nem változtatja meg a természet folyását, ugyanezt a sorsot rendelte a zsidóknál nagyobb nyomorúságra jutott magyar nemzetnek. És ha a zsidók közűl senki sem látta meg az ígéret földjét, a ki az isteni ígéretben kételkedett, itt is olyan lesz a sorsa annak, a ki ügye igazságában habozván, szerencséjének elérését nem reméli. Rákóczi nem hitte, hogy az Istent kísértette és vétkezett, mikor hivatalának teljesítésében önmagát nem kímélte: hisz ebben az isteni rendelésnek tett eleget. S egyedűl ennek tulajdonította, hogy a mellette levőkkel egészséges maradt.^[527]

X.
RÁKÓCZI UTOLSÓ NYARALÁSA SZERENCSEN.
– 1710. augusztus 2.-október 5. –

AUGUSZTUS elsején a fejedelem Charrière ezredével^[528] Poroszlóról Bábolnán keresztűl^[529] Ónodig nyomúlt^[530] s egy nap alatt tette meg leromlott lovasságával a Borsod vármegyén átvezető útat. Ott is mindenütt sarkában volt legnagyobb ellensége, a pestis; azonban nem az elől menekűlt, nem is jószágait megtekinteni jött erre a tájékra, hanem hogy táborát szaporítsa s a dolgokat rendbe szedje.^[531] Portai követeinek is, Pápai Jánosnak és Horváth Ferencznek, innen adott új megbízólevelet a fényes portához^[532] és Szerencsről, hova másnap érkezett,^[533] Pápai Gáspárnak az új nándorfehérvári basához.^[534] Szerencsre tulajdonképpen azzal a szándékkal jött, hogy a háborút tovább húzhassa, s az Alföldön fentartsa magát Károlyi lovasságával.^[535] Hatvan felől ennek kellett Érsekújvárra is eleséget szállítania s biztosítnia arrafelé az összeköttetést. Stampának Ecsed és Nagykároly várait kellett építenie, de hihetetlenűl kevés munkaerőt kapott hozzá; utasításokkal nem látták el s a mellett folytonosan kisebbítették tehetségét.^[536] Szolnok és Eger sakkban tarthatta az ellenséget mindaddig, míg Le Maire meghozhatja XIV. Lajostól a már félesztendeje várt választ.^[537] Azonban elmondhatta, hogy új világra jött Szerencsre; mert még azt sem tudhatta meg, ki hol van azok közűl, kiknek Bercsényi parancsára Andrássy Pál alatt Monokon kellett táborba gyülekezniök. Andrássy nem kapta meg a parancsot; kapitányai 30-40 főnyi «katonácskával» a réteken elszórva hevertek. Ezen a tájékon csak a tiszántúli hadakra számíthatott, de az erdélyi németek azokat is akármikor megtámadhatták.^[538] Pontos értesűléseket Bercsényitől sem szerezhetett, a ki a hozzá már két hete^[539] megjött Brenner és Klement követek társaságában 5-ikén érkezett látogatására.^[540] Klement szóbeli jelentése szerint az angolok és a hollandusok a magyar ügyet egyelőre nem vehetik be az általános béke alapföltételei közé; de később, a végtárgyalásnál okvetetlenűl beveszik. Helybenhagyták, hogy a fejedelem lépéseket tett a czárnál s hajlandók elfogadni annak közbenjárását; a mellett azonban Hamelnek is meghagyták, ajánlja föl újból a szövetségesek közbenjárását a császárnál, mert szeretnék, ha a magyar béke megelőzné az általános békét. A berlini udvarban gyűlölik az osztrákokat; gróf Wartenberg miniszter és Raby berlini angol követ a magyarok iránt kiváló jóakarattal viseltetik stb.^[541] Legkalandosabb volt Talaba izenete,^[542] mely szerint Péter czár férjhez adja bátyjának, V. Alexejevics Iván czárnak ifjabb árváját Frigyes Vilmos kurlandi herczeghez, az idősebbet pedig, Katalint, Rákóczi fiának, Józsefnek szánta. Kieszközölné a császártól, hogy szabadon bocsássa Józsefet s átengedje neki az erdélyi fejedelemséget. Anna Ivanovnát a kurlandi herczeg csakhamar özvegyen hagyta, de Kurland, sőt – húsz esztendő mulva – a czári korona is az özvegyé lett, Kurland abban az időben független herczegség volt, a melyért Orosz-, Lengyel- és Poroszországok vetekedtek. Péter czár hasonló sorsot szánhatott Erdélynek is, a melyet unokahúga házasságával akart Oroszország érdekeihez fűzni. De a fejedelem nem foglalkozott ezzel a tervvel s Katalin Ivanovnából mecklenburgi herczegnő lett. A fejedelem maga írt a czárnak, és csak arra kért engedelmet, hogy beteges követe, Nedeczky helyett másikat küldhessen.^[543] A bécsi angol követ, Palmes, különben is éppen akkor^[544] figyelmeztette a berlini angol követet, lord Rabyt, hogy Rákóczi most sem békűl más föltételek alatt, mint öt esztendővel ezelőtt.

II. RÁKÓCZI FERENCZ.
(Az aradi Kölcsey-egyesület gyűjteményében őrzött régi festményről.)

Szerencsről a vizek áradása miatt csak augusztus 9-ikén alig 2-300 emberrel indúlt a borsodi fölkelők megszemlélésére.^[545] Este már köztük volt a nemesbikki táborban a Tisza mellett. Az ellenséget Miskolcz, Putnok vagy Rimaszombat felől várta magára, Bercsényit tehát, kitől még Szerencsen elbúcsúzott, Hernádnémeti és Bölcs közé rendelte.^[546] «A haza mostani szükségei oly szorosak, melyek halasztást nem szenvednek», írta a szomszédos Pusztabükkről a pestvármegyei alispánnak;^[547] s Parasztkérről meghagyta,^[548] hogy Károlyi csak a hadjáratban résztvevő erdélyi bujdosók családjáról gondoskodjék. 12-ikén már kissé közelebb nyomúlt a várt ellenséghez és Nagycsécsnél, a Sajó mellett ütött tábort.^[549] Négy napig maradt itten^[550] s még azután is a környéken tartózkodott, Sajószegeden,^[551] Körömben^[552] és a mohi pusztán.^[553] Főudvarmesterének, Ottlyknak, szinte mosolyogva írta, hogy ne aggódjék, hogyan láthatja el Szerencsen, a mely ide csak két mértföld. Hiszen azt a kényelmet, a melylyel itten él, ottan mindennap megtalálhatja; azért tehát csak tisztíttassa ki a várat és a házakat.^[554] Szent István-napján megszemlélte Somogyi, Géczy és Ocskay Sándor hadait s Károlyi táborába, Esterházyt pedig a lovasokkal a vesztverési németre küldte. Másnap már egész udvarának készülőt veretett, de csak harmadnap indúlhatott; mert «úgy tapasztalta, hogy némelyeknek mind a lelkök, mind az eszök meggugásodott».^[555] A míg a pestis, Isten ítélete meg nem szűnik s Isten jókedvének sugara rájok föl nem derűl, a dolgoknak – mint látta – úgy kell folyniok, a hogy lehet.^[556] 22-ikén tehát már ismét Szerencsen volt:^[557] őrizte a bagázsiát a sántákkal^[558] hat hétig, október 5-ikéig.^[559] Itten hallotta, hogy Esterházy Antal nem boldogúlt Viard ellen Vesztverésnél, Andrássy Györgyöt nem menthette föl Krasznahorkán; s Beleznay János brigadéros idehozta eléje Ordódy György brigadérost, Érsekújvár parancsnokát, kit az őrség gyanúba vett, hogy az ostromló Heisterrel levelez.^[560] Nagyszeghy, az új parancsnok, augusztus 17-ikén tizennégynapi fegyverszünetet kötött Pálffyval, ki Heistert az ostromban felváltotta s ha 31-ikéig föl nem mentenék, a vár föladását is megigérte. «Noha általlátott és várt dolgoknak nem oly nehéz szokott lenni a története», a fejedelem mégis könnyebb szívvel fogadta volna, ha inkább szükség, mint árúltatás okozza Újvár vesztét.

A hír vétele után egész nap törte a fejét, mit tegyen, de végre is Károlyit kérte meg, hogy harmadszor se múlaszsza el Újvár megsegítését; mert ő maga, ha azonnal indúlhatna is, táborával nem érkeznék segítségökre. Esterházy Antalt is csak 24-ikén indíthatta előre, mert ezredének megszemlélésekor kitűnt, hogy csupán 50-60 embere van jelen.^[561] Károlyinak később bizalmasan meg is írta, hogy Isten csodálatos munkája nélkül Újvárt nem segíthetik meg.^[562] Egyéb hadait a Dunántúl s itt a Tisza mellett kellett foglalkoztatnia; több ezrede a pestis következtében nagyon megfogyott; Huszton, Kassán, Ecseden az őrség jóformán kihalt; az erdélyieket tehát megint nem biztathatta, hogy a Moldva felől várt lengyelekkel segítségökre megy. Tudta, hogy kevéssel sokfelé nem kapdoshatván, az erdélyi hadjárat halasztása bántja a gyönge és csavargó elméket. De ennél nagyobb rossznak tartotta, ha gyönge erővel kezdene a dolgokhoz és a nagyreménységü hadművelet szaladással végződnék. Szentűl hitte mostan is még, hogy akárhogy és akármikor, fegyverét az Isten boldogítni fogja. Lássa mindenki, most hogyan keresi akkori jutalmát! Keservesen esett hallania azokat a rágalmakat, hogy Erdélyhez való kötelességéről megfeledkezett, holott a szerencsétlenség következtében kell tűrnie és várnia. Igaz, hogy ősei Erdélyből oltalmazták meg Magyarországot; de ők nyugodtan bírták Erdélyt, míg a mostani zaklatott időben a maga erejével nem küzdheti ki mind a két ország boldogúlását. Erdélyt nem lehet fölszabadítani most, mikor Magyarországot is oltalmazni kell. Ahhoz külső erő kellene; de azt nem győzik várni és csak tanácsot adnak a fölszabadításra, nem pénzt és katonaságot. Sajnálta, hogy a havasalföldiek nem akarják ügyöket összekapcsolni a magyarokéval. Látszik, hogy nem gondolkoznak saját jövendőjükről, hazájuk sorsának biztosításáról. Haboznak és nem akarnak olyan vízbe ugrani, a melynek fenekét nem látják; de míg csak a partról nézik a vizet s el nem tökélik magukat átúszására, állapotuk jobbrafordulását nem remélhetik.^[563]

ÉRSEKUJVÁR KATONAI TÉRKÉPE 1710-BŐL^[564]

Egyideig a csatatérről fontosabb hírek nem érkeztek; de a fejedelmet a pestis és a köznyomor terjedéséről szóló tudósítások nagyon elkeserítették. «Boldogtalan és minden könyörületre méltó hazája» érdekében augusztus 30-ikán külön írt az angol királynénak,^[565] a porosz királynak^[566] és a hollandi rendeknek^[567] s Klementet újból kiküldte hozzájok. Emlékeztette a hollandusokat, hogy a magyarok elnyomatása hasonló az ő II. Fülöp-korabeli elnyomatásukhoz; s ők mégis segítik ellenök azt az uralkodóházat, a melynek igáját elviselhetetlennek tartották! Gyorsan előkeresett levéltári adatokkal^[568] igazolta, hogy elődei, az erdélyi fejedelmek, akkor őszinte jóakarattal viseltettek a németalföldi köztársaság iránt. Most, mivel egy monarchia s egy kormány sem olyan erős, hogy idővel meg ne rendűlhetne, őket kéri, segítsék elő a méltányos béke megkötését s ne engedjék meg, hogy az Ausztriai Ház az ő magyar hitsorsosaiknak holtteste fölött űlje meg diadalát. Harmadfél hét mulva megérkezett hozzá franczia követe, Vetésy, XIV. Lajosnak sajátkezű levelével. A király rokonának szólította s értesítette őt, hogy a július 4-ikén Le Maire által benyujtott emlékiratát mind a kettőjökre nézve fontosnak és hasznosnak tartja s a tett indítványokat helyesli, elfogadja, megadja.^[569] Más szóval kész a czárhoz haladék nélkűl követet küldeni s vele szerződésre lépni, az orosz-svéd béke érdekében közbenjárni, viszont a franczia-osztrák-spanyol béke előkészítésére a czár közbenjárását elfogadni. Rajta lesz, hogy a czár a fejedelmet és a szövetkezett magyar rendeket, mint szövetségeseit, pártfogása alá vegye s a varsói szerződés értelmében minden lehető és valóságos segítségben részesítse; hasonlóképpen kéri támogatni a bajor választót is.^[570]

A fejedelem örömmel és megelégedéssel fogadta az elhatározást. Bercsényivel és Vetésyvel Szerencsen jól megfontolta az európai fontosságú feladatot s mindazokat a nehézségeket, a melyek annak valósítása elé gördűlhetnének. Ezeket pontokba foglalták, hogy pontonkint is oszlathassák el a czár aggodalmait.^[571] A fejedelem már szeptember 23-ikán megírta a czárhoz rendkivüli követnek küldött Vetésy megbízólevelét,^[572] 27-ikén azonban a franczia követséget is rábízta s rövid utasítással látta el.^[573] Vetésynek a franczia rendkívüli követtel, Baluzezel egyetértve kellett eljárnia. Vetésy külön levélben azonnal figyelmeztette Torcy külügyminisztert,^[574] hogy a kurucz gyalogságot a pestis megsemmisítette, a császáriak pedig mindenütt hatalmasabbak; mivel pedig a czár segítségére csak hónapok mulva számíthatnak, a fejedelem kénytelen a császár szövetségeseihez fordúlni, a kik a bécsi udvar előtt készek hathatósan támogatni ajánlatait. Mivel tehát a muszka segítség kieszközléséig időnyerés végett alkudoznia kell, a kormány ne vegye őt gyanúba, akármit hall eljárásáról. A fejedelem becsületszavát adja, hogy nem akar egyezkedni, csak ellenségeinek kijátszásával időt nyerni.

A mikor Vetésy szeptember végén Varsóba, vagy inkább a mellette levő Villanovba a czárhoz utazott, a fejedelem már tudta, hogy Érsekújvárt Nagyszeghy szeptember 24-ikén^[575] – egy hónappal később, mint az ostromló Pálffy remélte^[576] – tisztességes föltételek mellett föladta. Meglepte a hír, mert még a föladás napján is bízott a vár fölmentésében^[577] s hitte, hogy a császári tüzérség ellen még sokáig lehetett volna tartani.^[578] Azonban a Keppich testvérek és Topoltschan Lázár érsekújvári zsidó kereskedők éppen tűzérségének alezredesét, Rottenstein Ferenczet vesztegették meg s az ő árulásuk következtében kellett a várat feladni,^[579] mielőtt Károlyi újból megsegíthette volna. «A megholtakat föl nem támaszthatom, az élőkből jókat nem csinálhatok» mondta a fejedelem a hír hallatára. Megvételét nem a hadiszerek hiányának, az éhségnek s más effélének tulajdonította, hanem az erőnek és annak, hogy hadainknak Isten nem adta meg a hazáért való vértanúhalál ajándékát.^[580] Azzal vígasztalódott, hogy ottan az ellenség annyi időt vesztvén, Szolnokot s a többi erősséget az idén nem féltheti tőle, mert jól el vannak látva s a közelgő tél nem kedvez az ostromnak.^[581] Azonban elvesztvén a várat, a melyet sok százezer forint költséggel Magyarország legnagyobb erősségévé tett,^[582] elvesztette egyúttal hadműködésének legbiztosabb alapját s vele Nyugat-Magyarországot. Ugyanakkor az erdélyi németek Steinville alatt egészen Szatmárig és Nagyváradig portyáztak, minek következtében Károlyit a Tisza középső szakaszának védelmére rendelte vissza s maga is csatlakozni készűlt hozzá. Nemcsak a dragonyosok szökdöstek már, hanem a kuruczok is hazaszéledeztek, hogy az előnyomuló ellenség elől családjaikat mentsék.^[583]

44. NAGYVÁRAD.^[584]

A fejedelem bátran elmondhatta,^[585] hogy mindent elkövetett, a mi tőle telhetett; s ha ezt még Károlyi sem hagyja is mosoly nélkűl, tudja, hogy számolnia kell Isten előtt. Hitére állította, hogy a rézpénz értékének elvesztése, tehát évek óta tudta, hogy a maguk erejével nem boldogúlhatnak; azért vetette reménységét külső segítségbe. Bátran bízik benne, hogy Isten így segíti meg; mert tudja, hogy csodát nem tesz értök, természet szerint pedig – csoda nélkűl – más útja nincs boldogúlásuknak. Ezt neki csak olyan nehéz várnia, mint akárki másnak; de «valamint a drágaságban ámbár nehéz megvárni az aratást, de azzal csakugyan nem érhetik szaporábban a búza: úgy bizonyára azt sem közelíthetem én, minekelőtte az ideje el nem érkezik. Ehhez pedig miért s micsoda reménységem vagyon, mi haszna mondanom, mivel kevesen hiszik».

Ellenség, pestis, éhség, sáska, köznyomor ellen még mindig lehetett volna küzdeni, ha mindenkiben Rákóczi erős hite él s ha a helyett, hogy az egész országra szétosztják erejöket, úgy, a miként már Rákóczi gyermekkorában történt s a hogy a czár előtt a vezérlő fejedelem kifejtette, az inség bilincseit kerűlő magyarság megint az egy Munkács várába szorúl szabadságával, vagy pedig több várból védelmezi azt. Azért kötötte mostan is a lelkére Szentiványi János brigadérosnak, hogy egyesztendei eleséggel lássa el Szepesvárát, s hogy e végből a jog szerint Magyarországhoz tartozó tizenhárom szepesi várost is megadóztassa.^[586] A két Esterházyval Szerencsen megbeszélvén a haza állapotát, arra az elhatározásra jutott, hogy megmaradásuk egyetlen módja: elhagyni a mezőt s a várakba zárkózni. A mennyire lehet, még a lovasságot is helyőrségekbe kell beosztani és pl. Egerből is katonavárost, huszárvárat csinálni. Beérné vele, ha mindenkit csak májusig kötelezhetne az erősség tartására; mert fejök fennállásáig úgy sem kötelezhetné őket.^[587]

A látogatására jött Bercsényit Szerencsről hazaküldte Ungvárra, hogy készüljön Lengyelországba, hol a czár teljeshatalmú megbízottjával, Dolgoruckij herczeggel kellett találkoznia. Voltaképp, saját bevallása szerint,^[588] azért távolította el, mert olyan hadjáratról gondolkodott, a melyben a főtábornok nagyon terhére lett volna «tétovázó szelleme, gyakori betegeskedése és más egyéb alkalmatlanságai s a miatt, hogy nagyobb fáradalmakat úgy sem viselhetett volna el». Maga mellett egy idő óta Károlyi Sándort tartotta most már gondviselésszerű férfiúnak. «Istennek – szólt^[589] – abból is nagy kegyelmét tapasztalhatjuk rajtunk, hogy mindkettőnket hazánk legszorgosabb szolgálatjára rendelt. Kövessük azért hivatalunkat és cselekedjünk a mit lehet.» Megerősödött abban a hitében, hogy az ember esze nem a fejében, hanem a szívében van. Azért írta,^[590] hogy kettejökre száll minden dolog.

Nevenapján kedélyesen írta neki,^[591] hogy a Ferencz-poharat rossz borban nem akarja megadni, s ha németnek nem jó a bora, magyarnak éppen szégyenlené ajándékozni. Csak úgy bánik azért vele, mint Bercsényivel, a ki ha megszereti valamely béna lovát, ő nem adja; hanem ha elviszi, nem bánja. Károlyit a szüretre különben is magához hítta, mikor alkalmatlan szerencsi lakásáról október 5-ikén délután átköltözött a biztosabb Sárospatakra. Szerencset többé sohasem látta. Esterházy Antalnak, kit az ongai táborban hagyott, megparancsolta, hogy másnap küldje utána udvarát a nemes ifjakkal és a franczia gránátos svadronynyal.^[592]

Csak megértse hada a kuruczköltő buzdítását:^[593]

XI.
A VÉG KEZDETE.
– 1710. október 5.-deczember 5. –

NAGYSZEGHY Gábor Sárospatakra vezette az érsekújvári őrséget, a melynek új beosztásáról és alkalmazásáról a fejedelem maga gondoskodott. Nagyszeghyvel a történtek után is annyira meg volt elégedve, hogy Munkácsra akarta küldeni parancsnoknak. A kassai őrséget is az érsekújvárinak módjára rendezte be s Kassa és Eperjes élére gróf Esterházy Dánielt állította.^[594] A külső ügyek megbeszélése végett október n-én csekély kísérettel átlovagolt Bercsényihez Ungvárra, a hol két napot töltött.^[595] Nagyon örűlt, hogy Vetésy szóbeli jelentéseit Brenner szeptember 19-iki tudósításai s a versaillesi hírek megerősítették. Úgy vette észre, hogy a franczia és az orosz udvaroknak tetszik az orosz-svéd béke terve, a török pedig nem akar háborút; ha tehát Baluze késett is, hasznosnak találta, hogy előre hírt adtak az orosz udvarnak.^[596] Vetésyt, Klementet, Brennert újabb megbízásokkal akarta ellátni, gróf Tarlo lengyel főudvarnagyot pedig Benderbe küldte s írt XII. Károlynak, kinek újból készségét ajánlotta föl ebben az ügyben.^[597] Bercsényivel együtt mégis azt hitte, hogy Isten csodatevő hatalmán kívűl elégtelen a maguk ereje.^[598] Október 13-ikán reggel már haza indúlt;^[599] s megérkezve hallotta, hogy Viard már Miskolcznál áll. Károlyival tehát, a ki 16-ikán fölkereste, alaposan megbeszélte a honvédelem dolgát. Károlyi magával hozta az erdélyi bujdosóknak október 7-iki előterjesztését is, a melyben azt kérték, hogy mivel a fejedelem országgyűlést nem tarthat, a Partiumra a tavalyi huszti országgyűlésen 18,800 rajnai forintban kivetett közterhet állapítsa meg még egy esztendőre, mert különben a hadakat nem ruházhatják.^[600] A fejedelem kénytelen volt belemenni az exlexbe.

Ekkor mutatta be Károlyi a jászok hazafias ajánlatát is, a melylyel a jász ezred fentartására, 5000 r. frt. fizetésére s a gabona és hús szállítására, stb., hazájokhoz, nemzetökhöz, fejedelmökhöz való igaz hazafiúi kötelességöknél és szeretetöknél fogva nemes fölbuzdulással vállalkoztak.^[601]

Károlyi Patakról 17-ikén a hajdúvárosok felé távozott, a fejedelem pedig ugyanaz nap^[602] örökre odahagyta ősei szép pataki várkastélyát, pedig csak rövidebb látogatásra készűlt. Távollétében Patakot az udvari lovassággal gróf Esterházy Antalnak kellett őriznie, kinek erősen meghagyta, jól vigyázzon, hogy Viard meg ne lepje.^[603] Mert előre látta, hogy a németek nem hevertetik nagyobb erejöket, melylyel a kuruczok már különben sem mertek szembeszállni. Valóban, mindenki menekűlt. A fejedelem szíve sohasem esett meg úgy a köznyomorúságon, mint a Pataktól Ungvárig tett másfélnapi útban.^[604] A földet már hó borította. Hosszú szekérsorokkal találkozott, a melyeken az alsómagyarországi (dunántúli) és a végvidéki nemesek és tisztek feleségei menekűltek az ellenség elől. Könnyezve bizonyítgatták a fejedelem előtt, hogy uraik hűségesen ragaszkodnak hozzá. Szállásért, eleségért könyörögtek. Hidegtől félig megdermedt csecsemők sírtak mindenütt a kocsikban, a melyek a fagyos sárban alig mozogtak, vagy éppen elakadtak, összetörtek. Állapotuk nagyon meghatotta a fejedelmet. Mindent megtett értök, a mit tehetett; de pillanatnyi nyomorúságaikon is csak részben segíthetett, jövőjüket pedig nem biztosíthatta. Mégsem hagyta el erős hite. «Most is azt hiszem – írta Ungvárra érkezése napján,^[605] – hogy a hitetlenek fegyvere által az igaz Isten nem fogja megengedni igaz ügyünk lenyomattatását. És az, a ki annak kegyelmében kételkedik, arra nem méltó.» Erős hitét újabb próbára tette Szolnok megszállásának, majd bevételének a híre. «Többet csodálkoznám – írta Károlyihoz,^[606] – ha már másoknak példáján másszor is nem láttam volna, mit teszen az Istentől elhagyatott ember és mely csodálatosan keresi az Isten keze azokat, a kik czégéres vétkek, s legkivált a kevélység és gyilkosság által magukra húzzák.» Megijedt fejöknek, Csajági ebségének tulajdonította, hogy Szolnokot Cusaninak október 20-ikán valóban feladták.^[607]

Ezzel a császáriaknak szabad lett az útjok Erdély felé s most már remélték, hogy félesztendő alatt leverhetik a magyarokat. A következés megmutatta, hogy helyesen számítottak. «Szegény magyarok! – sóhajtott Palmes bécsi angol követ^[608] a ki kormánya nevében ismételten előterjesztést tett érdekökben az udvarnál.^[609] – Megérdemlik a részvétet s én a szabadságot annyira szeretem, hogy mindent elkövetek érdekökben; de szerény véleményem szerint hiában reménykednek, hogy ezzel az udvarral tárgyalhatnak.» Urbich bécsi orosz követ ugyan felbíztatta Rákóczit, hogy a czár segítségével megkapja Erdélyt vagy az annak megfelelő területet, de, a bécsi miniszterek szerint, a czár megnyugtatta őket, hogy esze ágában sincs ellenökre tenni valamit, csak a jó szomszédság fejében ajánlja fel közbenjárását. Rossz értesűlésökben bízva, a szerencsétlen magyarok nem tudják magukat mire elhatározni, miközben a császáriak előrenyomúlnak. Az angol követ szerint már talán a kegyelem kérésével is elkéstek. Patakról Ottlyk főudvarmester még Szolnok bevétele előtt Munkácsra küldte Kerczel András udvari biztost, hogy «egyengesse az Úr útját, mint Szent János».^[610] Mikor a fejedelem 24-ikén Ungvárról Bercsényivel átment Munkácsra,^[611] már ott találta udvara többi részét hintaival s málháival együtt.^[612]

Másnap onnan indította Bercsényit Skolje felé Sieniavszká-hoz; «ha tudnám, hogy rosszat nem okozna – írta keserűen,^[613] – fölszentelném bajúszomat, fölvenném még a plundrát és kevesedmagammal hamarább véghez vinném a dolgot». Mert «úgy vette észre,^[614] hogy emberei teljességgel elaludtak». Klementnek, poroszországi ügyvivőjének írt újabb utasításaiban is elösmerte,^[615] hogy a szerencse mind jobban elfordúl tőlük. Ők őszintén akarják a kibékülést, a melynek elmulasztása miatt a felelősség Ausztriát terheli. Helyzetöket a porosz király előtt ne titkolja; de figyelmeztesse, hogy a török segítségtől azért tartózkodtak, mert bíztak a hollandusoknak, különösen az angol királynőnek igéretében, hogy befoglalják őket az általános békébe; s bíznak a czárban, kinek jóakarata nem okozhat nyugtalanságot a szövetségeseknek. A fejedelem politikáját a nyugodt lelkiösmeret támogatja. Október vége felé, Bercsényi hívására, maga is átrándúlt Lengyelországba «egy bizonyos konferenczia végett». Ennek megállapodásait, részvevőit és helyét nem ösmerjük; de alkalmasint Skoljeban, Sieniavszkijéknál állapodtak meg abban, hogy a czárhoz és a lengyel királyhoz Bercsényi mielőbb elmenjen s tárgyaljon Baluze-zel is, kinek az az elve, hogy a szeretet az énen kezdődik.

A fejedelem még visszasietett Munkácsra, de november 2-ikán már Ungváron termett.^[616] Ott várta meg a beteg Bercsényit s odarendelte Károlyit,^[617] a kit figyelmeztetett,^[618] hogy Pozsonyba hiába küldenének békekövetet, onnan ijesztő hírnél egyebet nem várhatnak; boldogulásunk Északtól függ. De a Nyugattól sem szakadhatott el. Klement azzal vígasztalta Torcyt, hogy Érsekújvár feladásával a fejedelem nem vesztette el bátorságát^[619] s ez igaz volt; de annál inkább elvesztették fejöket a kuruczok. Szentpéteri, Sőtér, Kókai, Charrière együtt voltak «tévelygő juhok módjára» s katonáikkal nem egyszer megesett, hogy egymást labanczoknak nézték s vágták. A mindennel rakott földön mindnyájan éhség miatt panaszkodtak, még Esterházyék is Sárospatakon; holott a mennyien voltak, az egy Szerencs is eltarthatta volna őket. Perényi Miklós egri parancsnok levelei végső kétségbeesésről tanúskodtak.^[620] Béri Balogh Ádámot, a ki Palocsay megbetegedése után hónapig még a Bakonyba szorúlva is dicsőségesen harczolt, október 29-ikén a császáriak legyőzték s elfogták Vörösmarton, Mohácstól délre, a hol a Dunán átkelni akart.^[621] A vitéz brigadéros, a népdalok hőse még az eszéki börtönben, bilincsei közt is megmondta, hogy sem élve, sem halva nem szakíthatják ki lelkéből Rákóczit; s boldognak vallotta magát, hogy még két nappal előbb is levágott mindenkit, a ki a labanczokhoz átállást emlegette.^[622]

45. A GR. PÁLFFY JÁNOSNAK ADOTT MEGHATALMAZÁS ZÁRADÉKA^[623]

Ekkor érte az országot az a nagy meglepetés, hogy a király végre valahára magyar embert állított hadainak élére.

Gróf Pálffy János 1710. november 10-ikén mint a magyarországi hadak teljes hatalmú főparancsnoka érkezett Pestre. Másnap onnan intette báró Perényi Miklós egri várparancsnokot, hogy ne folytassa Rákóczi mellett való keménykedését és megátalkodását, hanem adja fel a várat és esküdjék hűséget törvény és természet szerint való királyának.^[624] 14-ikén megintette azokat a vármegyéket is, a melyek a mai napig is Rákóczi mellett fegyverkeznek, holott «a fegyverviselő kuruczság, már a Dunántúl Balogh Ádám kézbeesése után egészen, a Dunán innét s a Tiszán túl levők is naponkint harminczan, negyvenen, sőt zászlóstúl is jönnek az ő felsége hívségére».^[625] Debreczentől mindjárt 50,000 frtot is követelt hódolat fejében; de bosszantotta, hogy a vármegyék s városok nem siettek hódolatukkal.^[626] Valamennyinél fontosabb volt Károlyi Sándorhoz november 14-ikén intézett atyai intése.^[627] «Tapasztalhatta – úgymond – édes hazánknak romlásával s magának nagy kárával, mit teszen a kecsegtető, emberek elméjét vesztegető és szíveket hódító nagy igéretek s reménységek alatt összefújt hamis híreknek az ő kimenetelök. Tudom, mindezeket mint okos úri ember penetrálja; de viszont, mint jó politikusnak dolmánya ingének titkait nem tudja, hanem magányosan síratja, mint jó hazafia, magyarságának és magyar hazánknak megestét szívének belső kamarájában.» Vígasztalására szolgálhat és tetszhetik Károlyinak, hogy a császár és koronás király őt nevezte ki teljes hatalmú főparancsnoknak. Válogatott szavakban kérte, térjen vissza a király hűségére; becsülete meglesz, jószágai, úri hivatalai, tisztjei megmaradnak s ha más állapotban akar szolgálni, becsülettel alkalmazzák. Küldje hozzá meghatalmazott emberét. «Avval beszélhetek de ore ad os és mindent végezhetek, konkludálhatok is, ha annak is olyan plenipotentiája lészen kegyelmedtől, mint nekem császár és koronás király kegyelmes urunktól, ő felségétől vagyon; s ha kegyelmed is úgy akarja szekundálni maga szerencséjét mint én, bona et christiana fide et cavalerica parola offerálom, nyugodtabb elmével fog alhatni és nem fog átkot fejére édes gyermekeitől várhatni… Si bonum et verum civem patriae se profitetur: vegye ezen atyai intésemet; consulat et patriae et sibi bene. Ferrum dum calet, ad cudendum valet: addig kell ütni a vasat, a míg meleg.»

Ebből kitetszik, hogy Pálffy nem a Rákóczi, hanem a Károlyi teljes hatalmú emberével, de nemcsak Károlyi, hanem a haza érdekeiről is akart tárgyalni.^[628] A fejedelem, a ki Ungvárról november 10-ikén Munkácsra költözött át, 15-ikén «konfuzióval teljes dolgaik» megbeszélésére különben is magához hítta Károlyit;^[629] a ki azonban Pálffy levelével nem ment menten hozzá,^[630] és az aznap Munkácsra szintén megérkezett Bercsényihez,^[631] mert a fejedelemnek egy hét múlva ismételnie kellett a meghívást. Egyébiránt olyan «villámlás» jutott eszébe, hogy jó volna, ha Károlyi a rácz hadifoglyok szabadúlásának ürügye alatt találkoznék Pálffyval; előbb azonban keresse föl őt Munkácson, mert személyesen egy óra alatt többet végezhetnek szóval, mint egy hét alatt írásban.^[632] Dobronyig kocsit is küldött eléje, hogy gyorsabban járjon; így a találkozás már 25-ike táján megtörtént. A fejedelem úgy tudta, hogy Pálffy ezalatt Ónodig nyomúlt. Arra kérte tehát Károlyit, ki Pálffyt közelebbről ismerte, figyelmeztesse őt, hogy «dicsőségére válnék, ha a magyar háborút örvendetesebb és gyorsabban czélhoz vezető eszközökkel fejezné be, mint a hogy azt fegyver által remélhetni». Már csak a tél szigorúsága következtében is czélszerű volna fegyverszünetet kötni; ezalatt megkezdhetnék a békealkudozásokat, a melyek az eddigieknél szerencsésebben végződhetnek. Károlyi megírván, megmutatta a fejedelemnek levelét,^[633] s azt Baranyi Mihálylyal titkon Pálffyhoz küldte,^[634] maga pedig visszament a táborba. Azt az írást, a miről akkor beszélgettek, t. i. a bővebb követi utasítást, a fejedelem csak 29-ikén, levélben küldte meg neki.^[635]

Időközben maga ügyelt Munkács éléstárainak megtöltésére. Valóban, ilyen kicsiségekkel is neki magának kellett vesződnie. Színek alá hordatta a zsákokat, szétosztotta a szekereket, a kirendelt hajdúkkal melyik hozza be a tűzi és az épületfát, melyik a szénát, szalmát. Már az első napokban berakatott 12,000 köböl élést s gondolkodott a még hiányzó zab, árpa és szalma szállításáról, a miben különösen Biharvármegye akadékoskodott. De a fejedelem megmondta, hogy inkább saját lakóházaiba is gabonát rakat, de szorít helyet az élelemnek; hiszen a Munkács városában nem szünő pestis miatt ő maga úgyis kénytelen lesz az új sáncz valamelyik kunyhójába költözködni.^[636] A sáncz barakjai alig fogadhatták be a menekűlőket. Csatavesztés után érkezett hozzá Esterházy Antal is.^[637] Viard egyik tábornoka, Laucken, Tokaj elfoglalása után, november 10-ikén reggel 8-9 közt Liszkánál Esterházy mezei hadát meglepte s egy kis puskázás után visszanyomta. Charrière két-három ezreddel nem tudta feltartóztatni, de legalább fedezte a visszavonulást s így hátán hozta az ellenséget Patakra. Esterházy a nemes ifjakkal átkelt Kispatakra s a sarkában levő ellenség elől felszedette a Bodrog hídját. Mindössze 80-90 ember esett el, s Esterházy Ujlak és Nagymihály felé vonúlt vissza.^[638] Sárospatakot elvesztvén, a fejedelem legalább Eger várát akarta megmenteni s Palocsay Györgynek parancsot adott, hogy Nánásról lovas és gyalog hadaival és «bizonyos számú mostan érkezett arnótságokkal oda siessen».^[639] Pálffy éppen Palocsay fölhívása napján, 11-ikén szólította megadásra Perényi Miklós egri parancsnokot,^[640] s a tagadó feleletre 22-ikén megkezdte a vár bombázását. «Eleitől fogvást mindenkor tapasztaltátok – írta akkor a környéken lakó falusiakhoz,^[641] – hogy Rákóczinak és hozzátartozandóinak hitegetése csak vakítás volt; mert törökkel, tatárral, muszkával, svékussal, lengyellel s tudja Isten, minemű nemzetekkel rémítette a köznépet; eddig bizony Indiából is elérkezhetett volna; de kitetszik, hogy minden dolga tökéletlenség. A töröknek császár és koronás királyunkkal békessége van; bizony, az arnótot föltámadni nem engedi; azért se ezt, sem pedig több ilyen hazugságait magatokkal el ne hitessétek.» Rákóczi, Bercsényi, Károlyi – Pálffynak a tiszántúliakhoz intézett kiáltványa szerint^[642] – Lengyelország szélére veszik magukat, követőik pedig felesen elállnak tőlük s gazdálkodni kezdenek. Mindamellett nem térnek vissza a király hűségére, nem jelentkeznek eskütételre, hanem újabb alkalomra várnak. Ha módjuk lenne benne, újból fegyvert fognának a kurucz ellenség mellett törvény és természet szerint való királyuk ellen. Pálffy kegyelmet hirdetett a megtérő tiszántúliaknak, de német, magyar és rácz hadakkal fenyegette a késlekedőket.

A fejedelem tudta, hogy a már is két lábnyi hóban s az eleség fogyatékossága miatt az ellenség sem mozoghat könnyen. De ragaszkodott ahhoz a tervéhez, hogy lovasságát egy hadtestbe vonván össze, még egyszer átkel a Tiszán «az áldott Nyírségbe», elvágja az ellenséget minden eleségtől s a népet újból föllelkesíti. S hogy ezt megteheti, abban a pillanatban is hitte, mikor húsz katona sem volt mellette s mikor a menekűlők «sáska-tábora», a helyett, hogy a csatatérre követné, 17-ikén az ő rákosi majorját is fölverte, asztagait csépelte és «orra előtt» fosztogatott.^[643]

Mindenre elszánt embereket akart maga körűl látni; szerette volna tehát «lerázni nyakáról» a feleséges tábornokokat, a kik csak magukról és családjukról gondoskodtak. Gróf Forgách Simon tábornagyot tehát november 16-ikán szabadon bocsátotta munkácsi fogságából.^[644] József király hűségére úgy sem térhetvén vissza, megengedte neki, hogy feleségével, fiával, régi szolgáival, paripáival, hintaival, társzekereivel, családi okirataival és ékszereivel kiköltözhessék Lengyelországba. Forgách azonban még januáriusban is vele maradt.^[645] Hasonló engedelmet adott gróf Esterházy Antalnénak, ki cselédeivel Szent István napja óta a régi bástyakertben lakott.^[646] Csáky Mihály, Petrőczy István, Teleki Mihály, Hellenbach, Radvánszky, Keczer, a Perényiek stb., még idején kibújdostak.^[647] Nem helyeselte Palocsay Györgynek «szerelemtől indíttatott veszedelmes szándékát», hogy t. i. álruhában menjen be jegyeséhez, gróf Forgách Juliánnához, Bottyán özvegyéhez.^[648] Szentpétery brigadérost, Kókai és Sőtér ezredeseket, a kiket mindenféle kéréseikkel 22-ikén fogadott, azonnal visszaküldte a táborba.^[649] Az egrieknek is megizente,^[650] hogy ne féljenek oly nagyon az ellenség bombáitól; ahogy a tapló sem fog tüzet minden aczélütés után, a város sem gyúl ki minden lövésre. Látja,^[651] jobb szeretné Perényi, ha – mint Kisvárdát – a várat tökkel bombáznák, nem olyan vastag cserepű vasfazekakkal. Attól pedig eltiltotta, hogy Pálffytól fegyverszünetet kérjen. Kassa parancsnokát, Esterházy Dánielt, új részletes utasításokkal látta el s Varannó és Parnó közt a lengyelországi összeköttetések fentartására három ezreddel Ebeczky István brigadérost és Sztárára Charrièret rendelte.^[652] A Bodrogközt Sennyei Ferencz brigadérosnak, a Tisza középső szakaszát Károlyinak kell vala védenie.^[653] Azonban a hadak egy részének föladata nem is annyira a harczolás volt, mint az adóhátralék behajtása.

46. RADVÁNSZKY JÁNOS NÉVALÁÍRÁSA.^[654]

A császáriak közt híre terjedt, hogy a fejedelem országgyűlést tartott Ecseden, s téli beszállásolással fenyegették Debreczen városát, mivel erről nem értesítette a váradi parancsnokot.^[655] Pedig a fejedelem állandóan Munkácson tartózkodott, a hol Bercsényi száztagú követségének fölszereléséről és arról gondoskodott, hogy a lengyelországi követség költségeit részben a jaraszlói uradalom bérletéből fedezze.^[656] Megírta a megbízólevelet Bercsényi számára II. Ágost lengyel királyhoz és november 20-ikán útnak indította Bercsényit és kíséretét. A kíséretben volt dr. Lang is, a fejedelem udvari orvosa, mert a főtábornok nagybetegen indúlt el a lengyel-orosz követségre. «Ha meg nem halok, semmit sem múlasztok el» írta a fejedelemhez november 21-ikén. Még aznap átkelt a Vereczkei-hágón s késő éjszaka pihent meg az első lengyel faluban.^[657] Sohasem látta többé hazáját, a melynek történetébe mindörökre beírta a nevét. Százkilenczvenhat esztendő múlva mint halott tért vissza Magyarországba.

Miközben Bercsényi az északi hatalmak segítségét kereste, a magára maradt fejedelem nyugodt megfontolás tárgyává tette, egy teljes hatalmú magyar császári főparancsnoktól mi jót remélhet a nemzet kibékítése, igazságos kívánságainak teljesítése tekintetében. Gondolatait írásba foglalta vagy foglaltatta «Egy igaz magyarnak hazája dolgai felől való elmélkedése» czímmel s azt november 29-ikén elküldte Károlyinak, hogy Pálffyhoz írandó levelében ne tegyen róla említést, de valamely alakban, mint névtelen röpiratot közölje vele s küldötte is annak szellemében beszéljen Pálffyval.^[658]

Az elmélkedés szerint^[659] Isten a nemzetet mindenkor megszabadította ellenségeitől. A német igája ellen sokszor feltámasztotta, hogy ezzel is élénkebbé tegye a nemzetnek a szabadság iránt való állhatatos szeretetét; de mivel a nemzetnek egy része mindig hű maradt a némethez, ez sohasem tekinthette a hazát fegyverrel meghódított országnak. A nemzet a szabadságot mostani vezére alatt közelítette meg legjobban. Egy idő óta sorsa hanyatlani, reménysége hűlni látszik; de a homályban is feltűnik a boldogulás útja. Ime, Isten az ellenség fegyverének kormányát egy magyar ember kezébe adta olyankor, a mikor az idegenek már a nemzet végromlására törekedtek. Meg kell vizsgálniok, mi jó következhetik ebből a nemzetre? Minden magyar tudja, hogy a Habsburgház a magyart örökös jobbágyává akarja tenni. Házasságok kötésével kezdte, czímek, jószágok osztogatásával, csalárdsággal, üldözéssel, kegyetlenséggel folytatta. Szabadsága kincsét: a szabad királyválasztást és az arany bullát vérpadok állításával, ijesztgetésekkel vette el. Most is azt hitte, a nemzetet fegyverrel hódíthatja meg. Csalódását a régieknél is nagyobb kegyetlenségekkel bosszúlja meg. Már is fölállított Pozsonyban egy törvényszéket, melyben mindenki igazolni tartozik, miért nem tért vissza a hűségre mindjárt a kegyelem első kihirdetésekor? A neoacquisticum jogát tehát, a melyet azelőtt csak a töröktől visszahódított területekre korlátolt, most az egész országra kiterjeszti s kérdésessé teszi mindenkinek a vagyonát. És a nemzeti hadjárat tisztjeit ki menti meg a hóhér kezétől?

47. GRÓF CAPRARA NÉVALÁÍRÁSA.^[660]

A mostani császári fővezér igaz magyar, a ki hitét megtartja; de meddig tartják meg őt s utódja teljesíti-e igéretét? Hiszen Caprarának Munkács föladásakor tett igéreteit Caraffa sem teljesítette, Caraffa igéreteit pedig Kollonics semmisítette meg. A bécsi udvar a fegyver letétele s az örökös királyság fentartása mellett arra törekszik, hogy az országot a fegyver jogán vesse birodalma alá és azt – maholnap a fiúágon kihalván – leányaival német kézre juttassa, vagy legalább, a mostani császár halála után, öcscse (Károly spanyol pártkirály) távollétében kegyetlen minisztereinek kormányára bízza. Tudják, kik azok a császárpárti igaz magyarok, kik a pozsonyi országgyűlés együttartásával s más módon fáradoznak a nemzet megmentésén; de a bécsiek csak azért nem űzik szét az országgyűlést, hogy fegyvereik győzedelmével az újonnan építendő mészárszékek közt pecsételhessék meg azokat a törvényczikkelyeket, a melyek nemzetünket örökösen végső rabságra és az Ausztriai Ház, sőt Isten tudja micsoda német fejedelem keze alá juttatják. Ennek a hadakozásnak tehát csak ünnepies békekötéssel szabad végződnie; s igaz magyarnak, jó kereszténynek rajta kell lennie, hogy a hadakozást az általános békességig vagy a mostani császár haláláig elnyújtsák. Ezzel nem akarják veszedelembe ejteni a nagy dologra kiszemelt Pálffyt s oly nagy úri személytől nem kívánnak hitetlenséget, árúlást. De mivel bizonyos, hogy nemzete veszedelmére nem kötelezte le magát, saját indúlatjából kell módokat keresnie a kibontakozásra. Be kell látnia, hogy szegényt és gazdagot nem haszonlesés, kincsgyűjtés bir a kénytelen hadakozás folytatására, vagy éppen a bújdosásra, hanem a közel jövendő. Hiszen a külföldi segítség épp olyan változást okozhat, mint a fiút nem remélhető császár halála. Akkor legalább ne mondhassák, hogy az egész nemzet egyetértett abban, a mit egy megijesztett kisebbségtől kicsikarnak.

48. EGER.

Ezt az elmélkedést, a mely átlátszó tisztaságban mutatja Rákóczi politikáját, valósággal kiegészíti és megmagyarázza a fejedelemnek az a levele, a melyet ugyanaznap az Eger vára sorsán aggódó báró Perényi Miklóshoz intézett.^[661] «Boldog Isten! – riadt reá szent haraggal. – Lehet-e még hazánknak oly szerencsétlenségre jutnia, hogy oly régi, az idegen nemzet által letapodtatott, s a mostani ügyünk szerencséjével fölemelt familiájú fiai is kíméljék véröket oly nevezetes bástyái oltalmazásától?!» A bomba cserepeit, gödreit méreti; attól fél, olyan mélyen mennek a földbe, hogy az egri patkányokat és egereket megölik? Mert idáig még egy bolthajtást sem törtek be s nem öltek meg oly sok embert, hogy feladásra kellene gondolni. Tudja, hogy 1704-ben Zinzendorf is a vízhiányt említette a feladás okául; de ha a császár tudta volna, mennyi vize volt s mely ok nélkűl kapitulált, bizonyára felakasztatta volna. Pálffy nem hozathat Budáról annyi ágyút, a mennyi ellen Eger magát nem oltalmazhatná; s a mennyit egy téli rövid nap lelő, Perényi kétannyit újraépíthet éjszaka. Vegye hát észre magát; gondolja meg, hogy ha idegen vagy magyar had meg nem segítheti is, hite és magyarsága szerint köteles a vár megtartására, oltalmazására mindaddig, a míg lehet. De reménysége lehet mind a kettőhöz, tehát még inkább kell teljesítenie kötelességét. Ha teljesíti, hiába fenyegeti Pálffy a hadi törvénynyel. Csak a német törvényt húzhatja rá, a mely igazságtalan kegyetlenségekből és szabadosan uralkodó akaratból szokott állani. Nemcsak Perényit, hanem az egész nemzetet ilyen törvény alá akarják vetni. Jobb volna hát, ha vitézeivel együtt Magyarország bástyája oltalmában magát dicsőséges halálra szánná el. Ha Eger várát feladja, Isten előtt kell számolnia a hazának, abból következő romlásáért.

Azonban Isten nem erősítette meg, a hogy Rákóczi kérte, Perényi habozó szívét, hazánk boldogúlásában meghűlt reménységét. Már másnap feladta a várat. 20,000 zsák gabona, 20,000 zsák liszt és tömérdek hadiszer kerűlt az osztrákok kezére, kik most még könnyebben folytathatták a háborút. S akarták is folytatni mindazok a bécsiek, a kiknek érdekében állt, hogy fegyverrel győzzék le a magyarokat s megszerezzék elkobzott javaikat. A bécsi angol követ csodálkozott, hogy a magyarok még sem sietnek elfogadni a bécsi udvar kedvező feltételeit.^[662] A fejedelem arra az álhírre, hogy Erdélyből a botfalvi hágón át 3000 császári tört Máramarosra,^[663] Munkácsról deczember 5-kén Károlyi táborába indúlt.^[664] Ott kellett eldőlnie, folytassák-e a háborút, vagy békét kössenek. Sokat egyikben sem bízhattak.

XII.
RÁKÓCZI, KÁROLYI, PÁLFFY.
– 1710 deczember. –

DECZEMBER 5-én este érkezett a fejedelem a beregi Vámosatyára^[665] s másnap ott hallotta és onnan értesítette Bercsényit és Károlyit, hogy Perényi föladta Eger várát.^[666] Beregvármegyéből délfelé a Tisza bácsaranyosi révén kelt át Szabolcsba, hol Károlyinak előre küldött székelyei vártak reá.^[667] Éjszakai szállásra és pár napi tartózkodásra Kisvárdára kísérték, a melyről egy hete tréfálkozva írta, hogy tökkel bombázták.^[668] Házigazdája Károlyi volt, a ki már előbb^[669] figyelmeztette feleségét, hogy «Várdában a bor igen is elkel, kivált ha én is, urunk is itt lehetünk».^[670] Másnap a fejedelem onnan küldte báró Vojnovicsot II. Ágost királyhoz, hogy az ott levő Brennerrel együtt tegyen neki előterjesztést az ország szorongatott helyzetéről.^[671] Mondja meg, hogy a császár a béke igazságos föltételeit félredobva, a nemzetet halálra keresi; de ő tábornokaival és tisztjeivel együtt inkább kibujdosik, mint hogy igába hajtsa a fejét. Némelyek a Thökölynek kijelölt kisázsiai gyarmatokba, mások Moldvába vagy Oláhországba akarnak kibujdosni, de legszívesebben nem a töröknek, hanem neki és a czárnak szeretnék felajánlani szolgálataikat. Kéri tehát, tudassa, mennyi magyart s mi módon fogadna be hadseregébe s küldjön valakit, a ki ebben az ügyben velök tárgyaljon. Ha ajánlatukat visszautasítja, a törökök a kibujdosókat kétségkívül a svédek erejének növelésére alkalmaznák. De a király tudtára adhatja a bécsi udvarnak, hogy az igáját kerűlő magyarok mégis szívesebben katonásodnak a vele barátságban élő lengyelek, mint az ellenséges törökök hadában. A követ ne titkolja a király előtt, hogy az ellenség mindenütt ura a harczmezőknek, de a várakban még tarthatják magukat. Ha kérdi, mondja meg, hogy az annyiszor fölajánlott békét azért utasítják vissza, mert a császár mindig megtagadta a béke biztosítását s egy nem elég szabad és nem független országgyűlés elé utasította a sérelemnek orvoslását; a javaikra áhítozó minisztérium most is inkább leigázni, mint megbékíteni akarja a nemzetet. Ha azt kérdi, Rákóczi és Bercsényi miként akarnak gondoskodni a maguk biztonságáról, mondja meg, csak annyit tud, hogy Bercsényi föladata az orosz-svéd béke előmozdítása; s hogy a fejedelem, mint lengyel honosított és jaraszlói földesúr, valószínűleg a király pártfogása alá kíván helyezkedni; de tudja, hogy készebb Munkács várába zárkózni s azt végső kimerűlésig védelmezni, mint kibujdosni.

Pálffy éppen ekkor küldte Kisvárdára Baranyi Mihályt azzal a parancscsal, hogy Károlyi válaszát is megvigye neki. «Úgy látom – írta Komáromi Csipkés György bihari alispán és debreczeni bíró^[672] – Isten fogja szekundálni excellentiád (Károlyi) szándékát és ő excellentiájában (Pálffyban) is megforr a magyar vér». A fejedelem beleegyezésével adott válaszszal deczember 11-ikén maga Komáromi indúlt Pestre Pálffyhoz.^[673] Károlyi kijelentette, hogy nem mások hitegető biztatására, hanem hazánk törvényeinek oltalmazására fogott fegyvert; s nem tudja, a szövetséghez letett hite megszegésével hogyan vethetné meg hazánk igaz ügyének Isten által való oltalmazását; hiszen állhatatlanságával inkább büntetést, mint tiszteletet és becsületet érdemelne. Nem akar ő maga bátorságban lenni, mikor nemzete gyászosan nyomorog; de biztosítja Pálffyt, hogy fáradhatatlanúl közreműködik hazánk óhajtott békessége érdekében. Egyik részen sincs magyar, ki azt nem óhajtaná; s kétségtelen, hogy a császár és miniszterei sem gyönyörködnek a keresztény vér ontásában.

49. KOMÁROMI CSIPKÉS GYÖRGY NÉVALÁÍRÁSA.^[674]

A Komárominak adott utasítás szerint^[675] figyelmeztetni kellett Pálffyt, hogy a fejedelem elhatározása most is az, a mit Urbich útján terjesztett az udvar elé. A közönséges békét, mint a fejedelem meg is mondta, országgyűlésen, valamennyi vármegye követeinek jelenlétében kell kötni. Mivel nem tudhatta, kik vesznek részt a pozsonyi országgyűlésen és nélkülök mit határoznak ottan, természetes, hogy nem kötelezhette magát előre a végzések elfogadására. A gyönge és öreg Esterházy Pál nádor erélyében sem bízhatott. Ha Pálffy a Tiszántúl megtámadásával fenyegetőznék, a követ mondja meg neki, hogy úgy hiszik, nem az egész német hadsereg jön ellenök, annak egy részével szemben pedig bíznak Istenben, a ki ugyan sokszor megalázta, de most megint, bátorsággal töltötte el őket. A fejedelem ideérkeztével a vitézlő rend nagy kedve növekedett s mintegy megújúlt. Pálffy tudhatja Heister és Veterani példájából is, hogy nehezen nyert méltóságát könnyen elvesztheti. De ha legyőzné, széjjelverné is az egész kurucz hadat, azzal nem érne véget a támadás és nem biztosítaná vele a császár dolgait; mert az igaz magyarok nem teszik le fegyveröket, nem bujdosnak ki, hanem hazájokért, az árvákért, özvegyekért az erősségekben várják Isten kegyelmének teljesedését. Komárominak a november 29-iki névtelen röpiratot is Pálffy kezébe kellett juttatnia.

Idáig a fejedelemnek meg volt az a vígasztalása, hogy Pálffy hódolatra intő parancsának a Tiszán túl «alig valaki vagy éppen senki sem engedelmeskedett».^[676] Mialatt tehát Komáromi Pesten járt, átment Kállóra, hogy seregét rendezze, bátorítsa.

A hadak a körüllevő falvakban szállásoltak s a fejedelem jobbaknak, népesebbeknek találta őket, mint hitte. «Úgy jöhet azért Pálffy, – mondta^[677] – hogy még egyszer szemébe nézhetünk». Ha a Tisza áradása el nem rontaná a titkos gázlókat, a távolabb elszórva henyélő hadakat is meglátogatni készült. Hada legfeljebb azokkal szaporodott, kik a feladott-várakból kivonúlva, hitöket megtartották s hozzájöttek; pl. 12-ikén Perényi száz hajdúval. «Nehezebb volt egyedül kezdenünk – vélte Skoljeban Bercsényi;^[678] – most is rásegít Isten, csak odavezéreljen!» Örült, hogy a fejedelem lement a hadak közé és jót várt tőle. A külső ügyeket sem tartotta reménytelennek. Igaz, hogy nehéz a jó várása veszély között; de több jót várhatunk jól indúlva, mint megrekedve. Minden reménységnek csak az vetne véget, ha ő szerencsétlenűl végezné követségét, vagy csak hitelt is adnának otthon ilyen hírnek.^[679] A fejedelem is intette Esterházy Dánielt,^[680] ki Máriássy Dánielt küldte hozzá, hogy ne bizalmatlankodjék a kassai polgárokban. Mi következnék hazánkban, ha a bizalmatlanságra vezető okokat a fejedelem is oly hathatósan venné szívére, ahogy a látszat ösztönzi; s mi lenne, ha a hazáért nem volna kész bármely halálra feláldozni személyét? «Az idétlen kiköltözés a hazából – írta ugyanakkor a másik Esterházynak,^[681] – csak az ellenségnek fog szívet nevelni, a hűségünkben levőknek pedig elméjöket bódítja.» Nem hitte, hogy ha ő megengedné is, hazájához való szeretete és sokszor megmutatott hűsége megengedné neki, hogy hirtelen és ok nélkül kiköltözzék Lengyelországba; holott óránkint várhatja, hogy újból alkalmazza.

50. HERCZEG ESTERHÁZY PÁL NÁDOR.^[682]

Negyednap mulva a fejedelem Károlyival Baktán értesűlt Pálffy szóbeli üzenetéről,^[683] mely szerint az elkezdett dolgokat Pálffy a fejedelemmel is kívánja közölni. Szeretné, ha az erdélyi fejedelemséget szóba se hozná és az alkudozásokhoz ne kívánja se az országgyűlés összehívását, se a fegyvernyugvás^[684] megadását, mert a bécsi kormány a tárgyalásokat és a fegyvernyugvást is nehezen fogja megengedni. Javasolja továbbá, hogy a fejedelem írjon alázatos levelet a császárhoz és legyen meggyőződve, hogy mind magának, mind követőinek kegyelmet nyer s még jószágaikat is visszakapják. Ne bízzék külső hatalmasságok segítségében és hitegetésében, mert azokban megcsalatkozik. Ha valamit akar, ne késlekedjék, mert a császár hadai megindúlnak; és ha ezeket kevesli, titokban megmondhatja, hogy küldhetnek ellene 40,000 németet is.^[685] Komárominak arra a megjegyzésére, hogy a császár nagyon beteg, azt felelte, «Itt vagyon Carolus». «De nem hagyja el Hispániát érettünk!» ellenkezett Komáromi. «Mind a kettőt birhatja és gubernálhatja» felelte Pálffy, kinek belső embereitől azt is hallotta, hogy Ágost lengyel király meghalt volna.^[686]

Károlyi terjedelmes emlékírattal^[687] fordúlt a fejedelemhez, a kit a Bethlen Gábor s a maguk korabeli helyzetnek sok tekintetben hasonló voltára figyelmeztetett. Mint akkor, most is békével kell befejezni a küzdelmet. Fejtegette, hogy nem lehet reményünk külső segítséghez. A békét Pálffynak mostani ajánlata alapján kell keresniök. Hiszen bizonyosak már benne, hogy a maguk erejével nem boldogúlhatnak. A fejedelem tehát alázza meg magát, hogy úgy ne járjon, mint az egyiptomi király, a ki Jeremiás próféta intésére nem alázkodott meg Nabukadonozor előtt s elveszett. Irjon a császárnak az ajánlott módon, de írja meg a külföldi hatalmasságoknak is, hogy ezt nem őszintén teszi, hanem csak hogy összeszedhesse magát. A hatalmasságok tudni fogják, hogy csak a keresztény vér ontásának eltávoztatása végett alázta meg magát s a béke nem rajta, hanem a bécsi udvaron múlt. Országgyűlést ebben az ügyben nem tarthatnak, mivel a szövetkezett rendek részint meghódoltak, részint bujdosnak. A fejedelem levelét Károlyi, ha zálogot adnak érte, maga viszi föl Bécsbe. Mihelyt ott a nemzet kárát tapasztalja, kész inkább halált szenvedni, mint folytatni a dolgot. Ha őszinteséggel találkozik, minden külső, belső dolgokat összevetve, igaz jelentéseket fog küldeni. «Ha követhető, kövessük; ha nem, mutassuk meg, hogy nemcsak pompához tudtunk, hanem az alázatosságot is megismertük és végbevittük. Ha most nem boldogúlunk is, per humilitatem sub onere crescit palma nostra (alázatosság következtében a teher alatt megnő a pálmánk) s jó végét várhatjuk».

51. PONGRÁCZ JÁNOS KLÁVISOS LEVELE (1710. SZEPT 15)^[688]

A fejedelem deczember 19-ikén elvált Károlyitól és 22-ikén már Munkácson volt,^[689] hol az ünnepeket a legnagyobb dologban akarta tölteni. Jövetele hírére csillapodtak a kedélyek, a melyeket Bártfa és Eperjes elvesztése fölzaklatott. Mindamellett ugy látta, még a férfiak is irtózva hallják, hogy Munkács várában akar elzárkózni s onnan néz a vihar elé. A többnyire lovas katonák sehogysem szerették a várat; de a fejedelem sem szeretett elállni föltett szándékától.^[690] 23-ikán délután kocsit küldött Károlyi elé,^[691] a ki reggel még Baktáról kérte Pálffyt, hogy legyen egy kis türelemmel, mert ez a nehéz és veszedelmes dolog nemcsak őt illeti.^[692] Csak néhány órát tölthettek együtt, de mégis elég időt arra, hogy az egyre válságosabb helyzetet, a Pálffynak adandó feleletet, a fejedelem lengyelországi útjára szükséges intézkedéseket s a katonaságnak teendő javaslatot megbeszéljék; mert «jobb nekik is, nekünk is tudni, ki mit akar?»^[693]

A fejedelem magában töltötte az ünnepeket, az utolsó karácsonyt Munkács várában; Károlyi pedig hazasietett Kisvárdába. Ott írta meg feleletét Pálffy^[694] s honvédelmi tervezetét Rákóczi számára: mind a kettőt a fejedelemmel történt megállapodások szerint. Komárominak – utasítása szerint^[695] – figyelmeztetnie kellett Pálffyt s általa a császári udvart, hogy a fejedelem a császárhoz hittel sohasem volt köteles, hanem hű volt a haza törvényeihez, a melyeknek megsértését maga az udvar is elösmerte. A fejedelem tehát a haza megbecsülhetetlen aranygyapjának megnyeréseért fegyvert fogott; de az országba nem jött idegen haddal, hanem a kimondhatatlanúl megsértett hazafiakkal nyúlt a fegyverhez. Szövetséget kötött velük s a fegyverkezéstől meg sem szűnik, a míg munkájában nem boldogúl. De senki se higyje, hogy a kívánt levelet meg nem írta volna, vagy a császár kegyelmét nem remélné; hiszen személyesen is jól ismeri ő felségét. Pálffy gondolja meg, hogy ők nem alaptalanúl bíznak külső hatalmakban. Nemcsak ígérték azok a segítséget, hanem remélik is, hogy mellénk állanak s az Ausztriai Házat már a maguk érdekében is megtámadják. Mint magyar ember tehát Pálffy is inkább arra gondoljon, hogy a közügyeket békés úton, országgyűlésen intézzék el. Igy a császárnak nem kell külön tárgyalnia a fejedelemmel vagy a szövetkezett rendekkel. Letett hitéhez és esküjéhez képpest hirdessen a császár országgyűlést, béküljön ki a nemzettel s biztosítsa azt szabadságainak, régi jó törvényeinek, szokásainak megtartásában. Többet ér ez, mintha negyven ezredet kellene behoznia s fizetnie. Máskülönben, mint igaz magyar, Pálffy sem kívánhatja, hogy igazságosaknak ösmert jó reményeikről lemondjanak. A fejedelem jól tudja, hogy vele, mint egyes emberrel, senki sem tárgyalna.

De ő nem magánszemély, mert mindazok, kiknek a mostani állapotokhoz közük van, közakarattal választották erdélyi fejedelemnek és a szövetkezett magyar rendek hadi vezérének. Ez a jellege épp úgy megmarad, mint megmaradt a Szaniszló királyé. Ha ki kellene is mennie az országból, a keresztény világ már ösmeri igaz ügyét s azt semmi esetre sem hagyja abba. Tudja a fejedelem, hogy az udvar, a savoyai herczeg tanácsára, a fölkelés lecsendítése után a török ellen készűl s a törököt addig is az orosz háborúval akarja elfoglalni és gyöngíteni. Tervének minden igaz magyar örülne, ha bízhatnék törvényes szabadságai megtartásában. De ha ezt a biztosítékot az országgyűlés meg nem adhatja, akkor a törökök leverése után a császár velök is érezteti fegyvere hatalmát. Pálffyval együtt rajta kell lenniök, hogy a haza törvényeit és boldogságát biztosítsák s minden magánérdeket félre tegyenek. A fejedelemnek az a legkedvesebb ügyekezete, hogy országunkat boldoggá és szabaddá tegyük, mivel a béke örökké össze van kötve a szabadsággal. Mivel mindnyájan ösmerik a külügyeket, ne kívánja Pálffy, hogy biztos és csalhatatlan reményüket rossz reménynyel cseréljék el. A mi pedig önmagát illeti, ha Komáromi követségének nem lesz sikere, inkább a Pálffyé, mint másé legyen, Károlyinak minden jószága, míg Isten vezérléséből a szövetkezett igaz magyarok fegyvere boldogúlni fog.

Ennek elősegítésére Károlyi egész tervezetet terjesztett a fejedelem elé.^[696] Figyelmeztette, hogy ha a Dunántúlt s Érsekújvárral a Vágon túlt, a sárospataki zavar miatt pedig Jászót, Krasznahorkát, Egert, Eperjest olyan könnyen elveszthették, mennyivel inkább tarthatnak most az egyesűlt ellenségtől, mely már a Tiszáig előrenyomúlt s Erdély felől is fenyegeti őket. Idején kell tehát gondoskodniok a maguk és hazájuk sorsáról, igaz ügyök boldogúlásáról. Hiszen ha az országnak ebből a szegletéből is széjjeloszolnak hadaik, fegyveröknek végső romlása következhetik s a még kezükön levő várak őrségei is kétségbe esnek. Mocskolják őket, hogy ha nem hitegetnének, hazudoznának, segítségök idáig Indiából is elérkezhetett volna; de nem gondolják meg, mit tesz pénz nélkűl, ellenséges földeken keresztűl, messzelevő országokkal érintkezni. Csalhatatlan segítségökben bízva, a fejedelem kötelezi magát az egész vitézlő rend előtt, hogy tulajdon személyében bevonúl Munkács várába s azokkal együtt, kik igaz hittel vannak ügyökhöz és a szövetséghez, csalhatatlan segítségöket ottan várja meg. A kik hazájok mellett szenvedni nem akarnak s inkább kibujdosnak, mint hogy hittel örökös jobbágyságra kötelezzék magukat, azokról még az ellenség támadásából származható zavarok előtt gondoskodik.

Szomszéd uralkodóknál szerez nekik tisztességes alkalmazást mindaddig, míg a szövetség fejei a külső országokból ígért segítséget kihozhatják s igaz ügyöket újból kezdhetik. Hiszen tudja a vitézlő rend, porba tapodott igaz ügyöket Isten mily kicsiny szikra által emelte föl s dicsőségesen tündöklővé nem a mások, hanem a maguk nemzeti fegyvere következtében tette. Hanyatlásukat hadi tudatlanságuknak, a szükséges hadi eszközök hiányának s annak tulajdoníthatják, hogy a külföldi uralkodóknak máshol kellett hadakozniok. De bátortalanságról, szívünk elvesztéséről ne vádoljuk magunkat s ne essünk kétségbe. Csekély kezdetű ügyökben Isten fölbátorította és egy szövetségbe vezérelte őket; csodálatosan megbüntette a hitszegőket; s ha egy morzsa szikrából így elősegítette, továbbra is megszenteli munkájokat. Ebben sokan kételkednek, hitetlenkednek, a felfuvalkodott ellenség pedig már teljesen elnyomottaknak tartja őket. Isten azonban megadja a kívánt boldogságot s oltalmával vígasztalja azokat is, a kik már az ellenség nyakába vetették magukat.^[697]

Ehhez képpest a fejedelem megparancsolta, hogy a nemzetünknek többé nem használható Aranyosmedgyest, Károlyt, Sólyomkőt, Szentjobbot, Sarkadot^[698] az őrség odahagyja, s egy része Munkácsra, a másik Ecsedbe vonúljon. Mivel a mezei had meg nem maradhat, ezen várak egy részét föl kell égetni, hogy az ellenség oda be ne fészkelhesse magát. A vitézlő rend, mely a Munkácsba vagy Ecsedbe való zárkózásra vagy kibujdosásra s ideiglenes idegen szolgálatra kötelezi magát, töltse meg a munkácsi és az ecsedi éléstárakat. A külföldre készülők Máramarosban várakozzanak, de portyázzanak és a hazában maradjanak, a míg csak lehet. A részletes rendelkezések sorában érdekes az az intézkedés, hogy a máramarosi sót még ostromzár esetében is Munkácsra kell vinni; mert a császáriak, régi szokás szerint, megint megdrágítják s így a szegény emberek titokban is odajönnek utána.

A vitézlő rend ne higyje, hogy mind a hárman (Rákóczi, Bercsényi, Károlyi) elhagyják. Károlyi biztosította a fejedelmet, hogy rajta semmi sem múlik s hite szerint mindent megtesz, a mit tud.

Mindezekről különben személyesen akart szólni a fejedelemmel. «De az idő ellenség s az ellenség nem piszmog.» Azért írt levélben. «Nincs nehezebb, mint ha felségedtől kellenék elválnom; de mindezt Istenre kell hagynom és a mi hasznosabb követnem.» «Én tőlem el nem szakad kegyelmed – felelte a fejedelem^[699] – mert in illo casu, ha kevéssel is, de jöjjön erre kegyelmed: hadd beszélhessünk ezek felől.» Tervezetét jóváhagyta; s Munkácson szívesen fogadta feleségét, gyermekeit, a kik Szilveszter napján érkeztek hozzá.^[700] Károlyi nemcsak atyai oltalmába ajánlotta, hanem kezébe is adta családját s ezzel teljesen meggyőzte arról, hogy a tárgyalásokat s távollétében az ország ügyeit is hűségesen vezeti. 28-ikán, a külső ügyek megbeszélése végett, őt magát is magához hítta.^[701] Másnap Kassára megírta a kassai polgároknak,^[702] hogy kiváltságaikat a haza szolgálata fejében kapták s azokra az időkre s a körülményekre hivatkozva, nem bújhatnak ki a haza szolgálata alól. Jó példát adott nekik Esterházy Dániel várparancsnok, a ki újból fölesküdött a szövetségre; és segítségökre ment Esterházy Antal dunántúli ezrede. A dunántúli bujdosók ajkán pedig fölcsendűlt a legújabb kurucz nóta:^[703]

XIII.
A LENGYELORSZÁGI KIRÁNDULÁS.
– 1711 januárius. –

VAY ÁDÁM az udvar nevében magyar földön utoljára kívánt boldog újesztendőt a fejedelemnek, a ki viszont ezen új esztendőben írt első levelével Károlyinak kívánt hazánk szolgálatára új erőt és szerencsét.^[704] De az újesztendő rosszúl kezdődött. Csicsva várát Barkóczy éppen aznap adta fel, s a császáriak már Terebesnél,^[705] másfelől pedig – a Bodrogközből minden hadat kiszorítván – Dobronynál álltak; és az ungmegyei Dubrinics (most Bercsényifalva) felől jóformán csak Charrière fedezte Munkácsot.^[706] A fejedelemnek még az udvarába menekűlt úri asszonyokat is vígasztalnia kellett. Károlyiné 50 mértföldnyi keserves útjáról megérkezvén, éppen újesztendő napjára kért tőle kihallgattatást.^[707] A fejedelem megnyugtatta, hogy a menekűléssel nem kell oly nagyon sietnie; de maradnia is bajos volt, mert a magával hozott sok holmi számára még csak egy vermet sem vájtak, egy színt sem csináltak. A hogy 3-ikán a fejedelem mondta neki, egy vermet ő maga kezdett ásatni, szépen haladtak is vele, de egyheti lebzselés után a munkások megszöktek; most azonban újabb parancsolatot adott ki. «Felséges urunkkal lévén – írta Károlyiné^[708] – én valóban elmerűltem a confidentiában, mert mástól végére nem mehetvén, mindeneket magától kellett tudakoznom; s egész szívvel mutatta magát nagy maga-ajánlásával.» Felajánlotta szentmiklósi kastélyát, vagy hogy Hidegpatakán át gondoskodik Lengyelországba meneteléről.^[709] Odáig anyja, Koháry Judit is hajlandó volt elmenni; de tovább nem.^[710] Mivel Ilyvóba nem mehettek a pestis miatt, az olcsóbb Moldvába akartak kibujdosni. A fejedelem tanácsára elbocsátotta nagyszámú cselédségök s a mesteremberek egy részét, mert a fejedelem megígérte, hogy gondoskodik róla.^[711] Moldvai útjáról lebeszélte már csak azért is, hogy a czár megígérte pártfogását s azt nem jó megvetni, máshova menni; de még 7-ikén sem eresztette Skolje felé, mert Szieniavszkijné megizente, hogy a svéd király a törökökkel és a tatárokkal már Lengyelországra tört.^[712] A fejedelemtől Károlyiné egyenesen megkérdezte, menjen-e vagy maradjon? «Ha fél, menjen; ha nem fél, maradjon», volt a felelet. Pedig Keczer Sándor, a kit szálláscsinálni küldött a szomszéd Szentmiklósra, sánta létére is elszaladt, mikor Kassa felől ágyúzást hallott.^[713] 8-ikán a fejedelem újból meglátogatta Károlyinét s anyját. «Úgy látom, egész szívvel vagyon hozzánk – írta Károlyiné,^[714] – s örömest kíván kedvezni; még asszonyom-anyám orvoslásáról is gondoskodik. Érdemem felett politizál. Azért, édes lelkem, én már egészlen urunk (a fejedelem) dispositiojátúl várok.»

52. DOLGORUCKIJ SERGIUS HERCZEG.^[715]

Lengyelországban azonnal elterjedt a fejedelem bemenetelének a híre s feltűnést egyáltalán nem okozott; de Bercsényi követségét a haza állapotáról érkezett tudósítások mindenesetre gyöngítették.^[716] Mindamellett, Dolgoruckij herczeg Jaraszlóban (november 20-21.) szívesen fogadta Bercsényit.^[717] Képtelen hírnek tartotta, hogy a magyarok a törökökhöz csatlakozzanak, bizonyosnak a franczia-orosz szövetséget, tehát fölöslegesnek, hogy a bujdosók számára már most földet hasítsanak ki az orosz birodalomban.^[718] A fejedelem úgy hitte, meg lehetnek elégedve Dolgoruckij feleletével; mégis sürgette Bercsényit, hogy keresse föl a czárt. A török-orosz háborút, a melyről már széltében beszéltek, rettentő bizonytalannak, télben éppen lehetetlennek mondta; hiszen a török méz, rizskása, vaj nélkűl nem hadakozhatik. Lovasságának legnagyobb része ázsiai, a kinek a dér hamar megcsípi az orrát, ha télen a diák legyek nem bántanák is. ^[719]

Vízkereszt napján Esterházy Antal is Munkácsra érkezvén, a fejedelem vele, Vayval s a kegyeibe visszafogadott Forgách Simonnal tárgyalhatott a politikai és katonai helyzetről. Szívesen fogadta Sachsen-Zeitz herczegnek, a primásnak a békéltető levelét. Láthatta, hogy a kath. papság XI. Kelemen intőlevele után sem tagadja meg hazafiságát, mint a hogy ő maga is hitte,^[720] hanem a megegyezést keresi. Franczia nyelven biztosította tehát a primást, hogy nem mulasztja el a legkisebb dolgot sem, a melylyel hazája dolgait jó végre hozhatja.^[721] Ezt a levelet Komáromi már 7-ikén este átadta Pálffynak,^[722] ki seregét a Tiszántúl lecsöndesítésére vezette. Nádudvartól Szoboszlóig, előnyomulás közben, megbeszélhette vele a dolgot.^[723] Átvette a császár levelét, a melyben deczember 22-ikén Károlyinak kegyelmet igér, ha hűségére visszatér.^[724] Pálffy megizente, hogy a fejedelem a primással, de mégis inkább vele közölje kívánságait, mert ennek az ügynek folytatását reábízták. Javasolja, írjon a császárnak; de levele tartalmáról értesítse őt is, hogy szolgálhasson neki. Ha a fejedelem nem akar hozzájönni, küldjön kezesség mellett valakit Pálffyhoz, a ki többet fog tenni a primásnál. Országgyűlésről, béketárgyalásról, frigyről ne gondolkozzék, mert abból semmi sem lesz, hanem akkor hadjárattal döntik el a dolgot. A császár nem adhatja vissza mindenkinek, különösen a főbbeknek javait, mint a fejedelem kívánja; hiszen nem maradhatnak alábbvaló állapotban a hívek, a kiknek jószágait úgy elpusztították, hogy soknak hajléka sem maradt. Ne általánosságban, hanem névszerint sorolja föl, kiket ért követői alatt. Alázza meg magát, alázatosan írjon levelet a császárhoz; kérjen kegyelmet mind magára, mind jószágaira nézve. Mondja meg, hogy ezt a pusztulást nem rossz végre, hanem a haza javára követte el s kérje, hogy az elpusztult hazát a császár vígasztalja meg régi szabadságaiban, tartsa meg törvényeiben. Ha ezt teszi, ő felsége kegyelmét megnyeri. Egyes emberekkel ne törődjék; folyamodjanak azok is külön s visszanyerhetik jószágaikat. Míg ideje van, igazán fogjon a dologhoz, mert a halogatás nem vezet jóra. A kuruczok feleségeitől izenjék meg uraiknak, hogy jöjjenek haza, mert különben jószágaikat fölprédálják. Ha pedig ők maguk prédálnak, kénytelen lesz a ráczokat is behozni a Tiszántúlra.^[725]

A fejedelem már vízkereszt napján s másnap, harmadnap értesítette Károlyit, hogy néhány napra átrándúl Skoljéba, Lengyelországba tanácskozás végett.^[726] Lengyelországi útját nem halaszthatja, akár lesz lárma a dologból, akár nem; mert ha végére nem jár a dolognak, ott is kevés biztonságot remélhetnek.^[727] Szieniavszkijné ugyanis megküldte neki Des Alleurs levelét és szóval is megizente, hogy a török háborút izent az orosznak, minek következtében a lengyelek – a tatárok betörésétől tartva – már is menekűlni kezdenek. Igy Károlyinét s a többieket egyelőre nem engedheti be oda, de ő maga, ha csak két órára is, kimegy Skoljéba, hova az «asszony» Dolgoruckij herczeget is várja. Azalatt Károlyinak jó volna valahol Ungvár körűl tartózkodnia.^[728] Egyébiránt Pálffy, úgy látszik, beéri egyelőre a Tiszántúl hódoltatásával; csak tapogatva jár-kel; Máramaros felé, vagy Tokajon át Eperjesre fordúlni mostan még nemigen bátorkodik, mert azt hiszi, a valóságnál nagyobb a kuruczok serege. Károlyinak még az erdélyi németek kijövetele előtt kellene megütköznie vele; azután már késő lesz, ha közreszorítják őt, vagy éppen egyesűlnek egymással. Pálffy a Berettyó, majd a Kraszna mentén haladva törekszik erre az egyesűlésre s esze ágában sincs, hogy – fenyegetését beváltva – a délibb Sarkad ostromával «piszmogjon».^[729] Károlyi ne vegye be magát Erdélybe, hol a nép aligha csatlakozik hozzá, hanem, ha meg nem ütközhetik az ellenséggel, inkább hagyja oda a Tiszántúlt s időnyerés végett a Tiszáninnen vonja össze minden erejét. A fejedelemnek személyesen kell meggyőződnie arról, hogy ha az orosz a török háború miatt elvonúl Lengyelország határairól, ők kire és mire számíthatnak, mivel az orosztól ebben az esetben segítséget egyhamar nem remélhetnek. Szeretné rábírni őket, hogy lepjék meg a törököket, törjenek Moldvára s ezzel erőszakolják ki a békét. Bizonyos lehet Károlyi abban, hogy visszajön Lengyelországból; szedje össze tehát Hallert a nemes ifjakkal Váriból, Esterházy Antalt Beregszászról s ne engedje meg, hogy őt elvágják Munkácstól. Az egyesített hadat nyugtassa meg, hogy kimenetelén nincs oka megbotránkoznia, mert éppen a segítség dolgában jár. Kun István ezredest, ki hosszas betegségében nem haszontalanúl volt a fejedelem mellett, ismét alkalmazza seregében, hogy hazáját szolgálhassa.^[730]

Januárius 9-ikén tehát, a mely nap Károlyi időhaladékot kért Pálffytól,^[731] a fejedelem igen csekély kísérettel megindúlt Munkácsról, de a rossz útak miatt csak vasárnap, 11-ikén késő este érkezhetett meg Skoljera.^[732] Szerencsére azonnal megtudta, hogy az orosz-török háború kiütéséről, a lengyelek menekűléséről szóló lárma lecsöndesedett. Igaz, hogy háziasszonya, Szieniavszkijné is éppen azért jött ide, hogy elkezdje a költözködést s Bercsényinek is ajánlotta, hogy, a török háború bizonyos lévén, a védettebb Ilyvóra vitesse holmiját.^[733] Másnap Bercsényi bő tudósításai^[734] szintén megnyugtatták, hogy a háborút a törökök még nem izenték meg és az orosz követet csak azért fogták meg, mert bizonyos rabok visszaadását megtagadta. Dolgoruckij Jaraszlóból már is azt izente a fejedelemnek, hogy ne zárkózzék be Munkács várába, mert a ki az egész világot akarja nézni, ne kösse be a szemét. A czárnak is megírta, hogy ha nem jön Lengyelországba, félti a lengyeleket; mire Bercsényi megjegyezte, hogy ha a czár csakugyan jön, a magyaroknak is sietniök kell, hogy ne veszszenek el, a kik még szolgálhatnak. A fejedelmet előkészítette arra, hogy Dolgoruckij, Galiczin s a többi orosz urak a czár tudta nélkűl egyáltalán nem nyilatkoznak arról, adhatnak-e őrséget Munkácsra, orosz szolgálatba fogadják-e a magyar hadakat stb. Szerencséjök újjulását a magyarok, a hogy a fejedelem is mondta, a czár jövetelétől várhatják. Egyébiránt Dolgoruckij már 10-ikén késznek nyilatkozott a fejedelem elé menni Skoljéig, vagy akár Magyarországba is átrándúlni; de mégis jobb volna, ha Lengyelországban, Drohobiczán találkoznék vele és Szieniavszkijnéval. A találkozás idejét 19-ikére tűzték ki; de Dolgoruckij már 14-ikén kiküldte lovait, dragonyosait az állomásokra, hogy harmad-, vagy negyednap megindúlhasson. Galiczin is csatlakozni óhajtott. «Olyan nagy embernek – úgymond – hírét hallani is kívánatos; annyival inkább személyét látni, ösmerni és szolgálni.» Dolgoruckij azonban némely részletbe nem akarta beavatni s így a herczeg otthon maradt.^[735] Ő maga még az orosz urak javorovi értekezletét is elmulasztotta, sőt a cujaviai püspök és Szieniavszkij is oda készülődtek; ellenben Rákócziné semmiképpen sem vágyott Skoljéra, hogy ne találkozzék vetélytársával, a palatinusnéval.^[736]

A hazai hírek a fejedelmet türelmetlenné tették. A hogy Vay 12-ikén írta, Ungvár felől ágyúszók hallatszottak Munkácsra.^[737] Meghagyta tehát Károlyinak, hogy ha Munkácsra megy, mindenképpen segítse Vayt az őrség rendbeszedésében, de feleségét idő előtt ne engedje bizonytalan útra kelni. Vigyáznia kell, mert a fagy nemcsak a kuruczok útját javítja meg, hanem az ellenségét is. Minden otthoni dolgát Károlyi hűséges szeretetére bízta mindaddig, míg, dolgait elvégezve, innen hazamehet.^[738] Erre pedig Károlyi újból sürgette. Pálffynak 12-ikén megírta, hogy legjobban szeretne személyesen menni a császár elé, a ki mindenkor el lehet nélkűle, akár kegyelmez meg neki, akár nem; de a fejedelem tudta s engedelme nélkűl nem járhat el sem ebben, sem egyebekben. Pálffy megizente, hogy apró támadásokkal – Nyuzó módjára – ne háborgassák őt. Elég mezőnk van a harczolásra, próbáljuk meg vitézűl egymást, vagdalkozzunk meg: megválik, kinek adja Isten. De mégis egyheti fegyvernyugvást engedett, hogy azalatt Károlyi kellő fedezettel hozzá jöhessen.^[739] A fejedelem kijelentette, hogy ő maga Skoljéból hiába indúlna azonnal, a határidőre nem érkeznék meg s választ sem adhatna. Nem hagyhatja abba itteni dolgait, melyektől hazánk szerencséje függ. Ha tehát lehet, hosszabbíttassa meg a fegyvernyugvást, vagy engedjen szabad folyást a dolgoknak, mivel különben nem cselekedhetünk. Pálffy bizonyosan a fegyver letételét kívánja; de erre nézve Károlyi már ösmeri nézetét. A drohobiczai értekezlet előtt különben sem adhat választ a béke ügyében.^[740]

18-ikán estefelé fogadta Teleki Mihályt, a ki az erdélyi bujdosók hojatini értekezletének megbízásából jött hozzá, hogy sorsukat megtudja. A fejedelem másfél óráig tárgyalt vele. Igérte kegyesen, hogy Lengyelországban kevés költséggel ellehetnek; ha pedig az orosz segítséget ad, visszatérhetnek Erdélybe is. Holnap átmegy Drohobiczára, a hol három orosz herczeggel tárgyal a segítség, foglyok és bujdosók dolgában. Az orosz pártfogást biztosra vette; azonban szállást a bujdosóknak nem ígérhetett. «Szép és jó szók voltak, – sóhajtott Teleki^[741] – de valent nihil.» Másnap (19-ikén) jókor reggel Szieniavszkijné saját fogatán indúlt a fejedelemmel Drohobiczára. A fejedelem arra számított, hogy ha, ígéretök szerint, ott találja az orosz herczegeket, az értekezlet gyors befejeztével azonnal hazaindúlhat s 24-ikén már otthon lehet, Munkácson. Isten csodálatos munkájának tulajdonította dolgai folyását, mert az urak csak 21-ikén este érkezhettek meg. Másnap és harmadnap elvégezték minden dolgukat.^[742] A fejedelem meggyőződhetett, mennyiben bízhatik azokban a reményekben, a melyekkel Bercsényi kecsegtette, Dolgoruckij őszintén megvallotta neki, hogy ura – a mint tudja – őszinte hajlandósággal viseltetik iránta s kész a franczia királylyal szerződésre lépni. Ellenben Des Alleurs marquis, mióta portai követ lett, folytonosan sürgeti a szultánt, hogy a svéd király érdekében háborút üzenjen a czárnak. A török valóban hadi készületeket tesz, hogy tavaszszal a háborút megkezdje. Ha megkezdi, Dolgoruckij biztosíthatja Rákóczit, hogy a czár nem segíti meg a császár ellen. A czár különben útban van Lengyelország felé s így a fejedelem személyesen nyerhet tőle felvilágosítást.^[743] Tárgyalásuknak többi része titokban maradt. A fejedelem sohasem fedezte azt föl az emberek előtt; a mint később vallomásaiban írta,^[744] csak Isten előtt nem titkolja szégyenét. Hiszen megérdemelte csapásait, a melyekkel nyomorgatta. Tanácstalanúl, mindenfelől szorongatva, alávetette magát akaratának és nyugodt lélekkel tűrte az idő méltatlanságait. Dolgoruckij már 23-ikán hazaindúlt; Bercsényi, a ki még beszélgetett kissé a fejedelemmel, Konyuskánál érte utól. A félig meggémberedett, duzzogó herczeg egészen fölvidúlt, mikor meghallotta, hogy Drohobiczára már megérkeztek az agarak, a miket a fejedelem ígért neki. Most már sajnálta, hogy nem maradt kissé; de mindjárt küldött is embereket elhozatalukra. Türelmesebb és őszintébb vadász volt, mint államférfiú; de innen is biztatta a fejedelmet, hogy míg ki nem tavaszodik, ne essék kétségbe.^[745]

A fejedelem Szieniavszkijnéval 24-ikén indúlt haza, de a rettentő fergeteg és hófúvások miatt kénytelen volt visszatérni Drohobiczára. Másnap még onnan írt Károlyinak,^[746] hogy a mint a dolgok állanak, jó ugyan vontatni a dolgokat, de ő neki nem szükséges találkoznia Pálffyval. Lengyelországban az asszonyok biztonságban lehetnek, mert a porta a tatárok beütését megtiltotta s különben is 30.000 orosz jön errefelé. Remélte, hogy a muszka segítségével is véghez vihetik azt a békességet, a melyet Károlyi Pálffynál keres. Ha otthon is olyan a tél, mint itten, akkor a hadi mozdúlatokat nem ellenzi; de ne Erdély felé fordúljanak, honnan szaporodást nem remélhetnek, hanem inkább a Duna-Tisza köze vagy az Ipoly völgye felé. Ő is odasiet, a hová legtanácsosabb mennie.

A fejedelem 26-ikán érkezett Skoljéba s Károlyival, ki másnap jött, őszinte, becsületes lélekkel közölte az ügyek reménytelen állását. Keveset bízott a külföldi segítségben, a melyben sokszor csalatkozott. De hitt a franczia királyban, hogy az ő kizárásukkal nem köti meg az általános békét. A gertruydenbergi béketárgyalások (1710 márczius-július) ebben a tekintetben sem kecsegtették sok jóval, sőt az előfeltételek egyenesen veszedelmesek voltak. Segítséget csak a czártól várhat; s ha ez meglesz, Károlyinénak s másoknak sem kell kibujdosniok Lengyelországba.^[747] Károlyi elmondta, hogy időközben kétszer is járt Munkácson. Első ízben Vay és Sennyei tanácsára Hadházon kereste föl Pálffyt, a ki nagynehezen beleegyezett, hogy Vaján, Kisvárdán vagy Olcsván személyesen találkozzék a fejedelemmel. A császár kegyelemlevelét visszaadta neki, mert csak akkor fogadhatja el, ha a nemzet és királya kibékűlnek, mit a fejedelemmel együtt kész előmozdítani. Meg kellett ígérnie, hogy akár jön a fejedelem, akár nem, ő maga öt nap múlva személyesen hozza meg a választ. 23-ikán azonban Munkácsról még egyheti halasztást kért, mert a fejedelmet nem találta ottan. Pálffy csodálatosnak tartotta, hogy nem várta meg a fejedelem, a kinek nevében jött s hogy a császárt így orránál fogva hurczolják; de, mint igaz magyar, a kívánt halasztást megadta olyképp, hogy a találkozáson a fejedelem is megjelenjék; mert tovább – Isten úgy segélje! – nem vár.^[748] Pálffy különben is azzal hízelgett magának, hogy a fejedelemmel egy óra alatt többet végezhet, mint másokkal napokig tartó konferencziákon. Hiszen a császár, ki a fejedelem és a nemzet iránt igen jó indúlattal viseltetik, teljes hatalmat adott neki a béke megkötésére.^[749]

«Ha a fogyatkozás csak az én megalázkodásomon áll – felelte volna a fejedelem – jól tudom én, ki legyen Rákóczi és kicsoda egy felséges császár. Azért hadait meg ne indítsa, sőt ha megengedi, édes hazájáért s nemzetéért kész Bécsbe is menni s ő felsége előtt magát megalázván, lábaihoz borúlni. Indúljunk!»

Még 27-ikén este együtt indúltak haza Skoljéból. Az éjszaka nagyon sötét volt; a roppant nagy hópelyhek csak úgy ömlöttek s a hideg szél szemökbe csapta a havat.^[750] Károlyi elmondta neki, hogy a nép hite és Pálffy beszéde szerint a béke meglehetne, mihelyt pár szót váltana a fejedelem Pálffyval s levelet írna a császárnak. Minden ember ezt tanácsolja. Azt mondják, a fejedelem sokszor megesküdött, hogy hazájáért kész föláldozni magát; remélik, hogy ezt meg is teszi és a hazáért megalázkodik. Nem vonakodott tehát. A mint 28-án délután Munkácsra érkeztek, az ott levőkkel (Vay, Sennyey, Forgách) azonnal értekezletet tartottak s meghányták-vetették a dolgot.^[751] Még aznap előre küldték Károlyit, hogy magával vigye Pálffynak a biztosító levelet, hasonlót kérjen a maga számára s előkészítse Vaján vagy Apátiban a találkozást.^[752] A fejedelem – Pálffyhoz írt levele szerint^[753] – imádta Istenét, hogy ennyi hadakozás után is magyar magyarral, hazájok boldogúlásáról konferálhatnak.

XIV.
LEVÉL A CSÁSZÁRHOZ.
– 1711 januárius 30.-februárius 3. –

A FEJEDELEM «nagy lármára» jött haza. Sarkad^[754] és Murány vitéz kuruczai végre is kénytelenek voltak kapitulálni, de a sarkadiak nagy része Ecsedre vonúlt, hogy «jó kegyelmes urát» tovább szolgálja. Ungvár és Kassa hallani sem akart a feladásról; de az ungváriak közűl Ebeczky Ádám ezredével együtt labancz lett.^[755] Ocskay Sándor, Semsey András, Ráttky György vigyázatlan hadait a császáriak az ungi Zaricsó (a mostani Drugetfalva) környékén szétugrasztották, s Pongrácz Jánost százötvenedmagával vitéz küzdelem után elfogták. Hartleben cs. tábornok két ezreddel járt az ungvári Krajnákon, Steinville hárommal indúlt Máramaros, Pálffy pedig Kálló felé; ha Munkácson egyesülhetnek, a kuruczokat Lengyelországig űzték volna.^[756] «Elítélheti kegyelmed gyönyörűségemet – írta a fejedelem Bercsényinek.^[757] – Ha Károlyi (az alkudozásokkal és hadi mozdúlatai hírével) Pálffyt nem tartóztatja, ezen sokféle réműlés közt vége lett volna dolgainknak.»

A fejedelem januárius 30-ikán útnak indúlt Munkácsról, hogy Pálffyval találkozzék.^[758]

Magyar emberrel volt ugyan dolga, – írta később a fejedelem^[759] – de olyannal, a ki szívvel, lélekkel a németekhez szított. Hitelt kellett adnia szavainak és bíznia bennök, pedig ezek sikerét a németek meghiusíthatták, mert megszokták, hogy a magyaroknak tett igéreteiket különféle szín és ürügy alatt kijátszszák. Másrészt azonban sarkalta a szükség és az önszeretetnek ama dicsősége, melynél fogva bűnnek tartotta volna, hogy hazáját végső szükségében cserben hagyja. Sejtette, hogy kevés haszon, de annál több kár származhatik ebből; mégsem akarta kitenni magát annak a vádnak, hogy mikor az ország égető szüksége parancsolta, személyét nem akarta kitenni az inkább képzelt, mint valódi veszedelemnek. Hiszen az ajánlat egyszerű visszautasítása esetében azt lehetett volna mondani, hogy elszalasztotta a békekötésre kínálkozó jó alkalmat. Az az elégtétel, a melylyel önmagának tartozott, legyőzött minden okot.

Elindúlása pillanatában megírta Károlyinak, hogy kész elmenni akár Vajára, akár Apátiba, de szívesebben mégis az utóbbi helyen, Károlyi házában találkoznék Pálffyval. Be fogja bizonyítani előtte őszinteségét s megmutatja, hogy mind a csapatnak, mind nemzetének, mind a tábornagynak szolgálni és használni kíván.^[760] Az éjszakát alkalmasint a beregi Jándon töltötte;^[761] mely a Tisza és Szamos összefolyásánál, Apátihoz nagyon közel és Kisvárdához, Vajához is csak egy hajtásra feküdt. Úgy tervezte, hogy meghallgatja Pálffyt, megírja a levelet a császárnak, de mivel egymaga nem határozhat, a kieszközlendő fegyverszünet alatt gyűlésre híjja a szövetkezetnek Beregbe szorúlt tagjait s eléjök terjeszti a békeföltételeket. Tudta, hogy elfogadják azokat is, a kegyelmet is, mert mindenki óhajtja a békét.^[762]

Pálffy ide küldte hozzá kezesnek gróf Montecuccoli Herkules tábornokot, ellenben Károlyit maga mellett tartotta. Abban egyeztek meg, hogy egyforma kisérettel fognak jönni Vajára, s kiséretök a kastélytól egyforma távolságban állapodik meg.^[763]

53. KISVÁRDA ROMJAI.^[764]

A fejedelem 31-ikén reggel Kisvárdának kerülve indúlt útra, hogy Kisvárdán hadiszemlét tartson megmaradt lovassága felett. Örömmel tapasztalta, hogy a béke reményében s a fegyverszünet kedvezése következtében 12.000 vitéze, tehát oly haderő gyűlt egybe, a melylyel még mindig kezdhetett valamit. Beszédet intézett harczban megedzett hűséges katonáihoz. Elmondta, hogy őt a haza szeretete és a béke őszinte óhajtása Vajára vezeti. Pálffy tábornagygyal tanácskozik ott, a ki József császár nevében a nemzet minden szabadságának helyreállítását ígéri. Ösmeri azokat a veszedelmeket, a mik lépése következtében támadhatnak. De odamenetelével világosan bebizonyítja, hogy minden tőle telhetőt megtesz a nemzet nyugalmának visszaszerzésére. Ha azonban czélt nem érhet, itt az idő, hogy inkább dicső halállal haljanak meg, mintsem német járomba hajtsák nyakukat. Megparancsolta, hogy a hadi főtisztek Apátiban, Károlyi kastélyában várakozzanak visszajövetelére,^[765] s most már sokkal nyugodtabban, a nemzet erejében jobban bízva indúlt Vajára, hova estefelé érkezett meg.

Pálffy, a ki valamivel korábban érkezett, a ház előtt fogadta, midőn lováról leszállott, s ő maga vezette be a számára berendezett lakásba. Az épület másik szárnyában a tábornagy és kisérete helyezkedett el, majd megjelent a fejedelemnél föltálalt vacsorán, a melyen Vay Ádámon, a házigazdán kívűl Károlyi, Montecuccoli és Croix tábornokok is résztvettek. A társalgás a legnagyobb fesztelenséggel, minden kényszeredettség nélkűl folyt. A mikor az urak félrevonúltak, Pálffy biztosította a fejedelmet a császár szíves hajlamairól és sürgette, írjon hozzá mielőbb levelet, a melyben uralkodónak elösmeri. Ha ezt megteszi, a császár megadja a nemzetnek és az erdélyieknek törvényes szabadságait, a még fegyverben állókat pedig általános kegyelemben részesíti. A mi saját személyét illeti, az erdélyi fejedelemséget kivéve, nincs olyan becsület, méltóság, kedvezés, vagyon, a mit nem remélhetne. Kérte, fontolja meg komolyan ügyeinek állapotát. Ha elmúlasztja azt az alkalmat, hogy a háborút olyan szerződéssel fejezze be, a mely a nemzet törvényeit és szabadságát biztosítja, kétségtelen, hogy erővel, fegyverrel fogják elnyomni a fölkelést; akkor pedig a császár minisztériuma könnyen találhat ürügyet, hogy összes törvényeinket éppen úgy eltörölje, mint alig kilenczven esztendővel ezelőtt a csehekét is eltörölte a prágai (fehérhegyi) ütközet után.^[766]

A fejedelem az udvar szándékait nem tartotta elég őszintéknek. A mikor Pálffy arra czélzott, a fölkelők mennyiben érdemelnek büntetést, úgy találta,^[767] hogy, Pálffy titkos gondolatai szerint is, a németet csak telhetetlensége gátolja bosszújában. Meg is kérdezte Pálffytól, hogy ha a császár őszintén kívánja a békességet, miért nem hirdeti ki törvényes igazságaink megadását? Miért kívánja, hogy kegyelemképpen fogadják az igazságot? Apja vétkét fedezni akarván, miért erőlteti őket arra, hogy a fölkelők ismerjék el magukat vétkeseknek?^[768] A béke iránt való őszinteség hiánya eléggé kitűnik abból, hogy neki és udvari embereinek megígérvén összes javaik visszaadását, a vezéreket el akarják szakítani a szövetkezett rendektől s már a békekötés előtt kívánják az erősségek és a várak átadását.^[769] Ő azonban a tárgyalások megnyiltával csupán az egész nemzetet illető dolgokat fog követelni; de követeléseit csak a szenátussal és a szövetkezett rendekkel való tanácskozás után terjesztheti elő. A két testület összehívására idő s fegyverszünet kell; de biztosítja Pálffyt, hogy beszélgetésöknek egész anyagát a rendek elé terjeszti s a mit azok saját érdekökkel megegyezőknek találnak és elfogadnak, mint vezérlő fejedelmök helybenhagyja és megerősíti. A mi azonban saját személyét illeti, a tett igéretekből neki semmi sem kell; mert jól tudja, hogy a császári miniszterek úgy sem engedik meg a szerződés végrehajtását; és jöhet idő, mikor hazaárúlónak tartanák azért, hogy saját javát a nemzet érdekénél többre becsűlte. Hajlandó ugyan a császárhoz illendő levelet írni s azt három nap múlva el is küldi; de tudja, hogy választ sem kap reá. Pálffy megnyugtatta s nem erőszakolta tovább a dolgot, hanem a lefolyt hadjárat egyes eseményeire terelte át a beszélgetést.^[770]

Késő éjtszaka váltak el egymástól. A fejedelem még nem térhetett pihenni, mert Károlyi és Vay bementek hozzá, hogy az eredményről értesűljenek. Károlyi attól tartva, hogy az elkezdett munka abban marad, a fejedelmet emlékeztette multkor tett békés nyilatkozatára s rábeszélte, hogy a császárnak szóló levelet még az éjtszaka megírja s reggel Pálffynak is megmutassa. Ha Pálffynak tetszik, jó; ha pedig nem, az ártatlan vérontásért s a következhető veszedelmekért őt nem okozhatják. A fejedelem csakugyan elkészítette a levél vázlatát s másnap reggel felolvasta Pálffy, Montecuccoli és Croix jelenlétében, hogy a szöveget együtt állapítsák meg.^[771] Pálffynak csak az aranybulla záradékának megemlítése ellen volt kifogása.^[772] Szóba jött,^[773] hogy ezt a levelet majd Károlyi maga vigye föl Bécsbe s addig Montecuccoli maradjon kezesnek a fejedelemnél, ki újból kijelentette,^[774] hogy hitét el nem hagyja s a fegyvert le nem teheti azok nélkűl, a kikhez eskü köti s a kiket szintén eskü köt ő hozzá. A levelet különben Olcsváról teljesen készen küldi át s ott a béke föltételeiről is tanácskozni fog velök. Ezzel egyszerre távoztak el Vajáról mind a ketten: a fejedelem Olcsva-Apátiba, Pálffy Nagykállóba.^[775]

Apátiban várakoztak a fejedelemre és Károlyira azok a főtisztek, a kiknek hadtestei fölött Kisvárdán tegnap szemlét tartott. Beszámolt nekik Pálffyval tegnap folytatott beszélgetéséről. Megjegyezte, hogy véleménye szerint a tábornagy úgy beszélt, a mint belső meggyőződése sugalta; de a bécsi udvar másképp gondolkodik. Tudja, hogy sikertelen lesz az a levél, a mit a császárnak akar írni; de se a nemzet, se magános ember ne vethesse szemére valamikor, hogy elszalasztotta az alkalmat hazája békéjének helyreállítására. Figyelmeztette őket arra is, hogy az ország határain állnak s nincs hova visszavonúlniok; tehát közös erőfeszítéssel kell gondoskodniok családjaik és hozzátartozóik megmentéséről.^[776] Mindenki nyilván tudja, – folytatta^[777] – fegyverkezésök kezdetétől fogva milyen szeretettel viseltetett nemzete s így mindnyájok iránt. Életét is tökéletesen elszánta s mindenkor kész volt feláldozni megnyomorodott hazánkért, a melyet személye magánérdekeinek keresése nélkűl szívesen szolgált. Kötelességét most is maga előtt viselte, pedig a császár hadainak minden oldalról való előnyomúlása miatt az országból majdnem kiszorították s az Ausztriai Ház őt már azelőtt is elítélvén fölségsértés miatt, önmaga bátorságos megmaradásáról eddig is gondoskodnia s biztos helyre vonúlnia kellett volna. Mindamellett kötelessége érzetében nem válhatott el tőlük s nem törődve a történhető szerencsétlenségekkel, velök maradt az országban. Vaján való megjelenése, a mely nyilt veszedelemmel fenyegette, irántuk való igaz, állandó szeretetének bizonysága. Annál is nagyobbat mond. Őt és Károlyit, fegyverkezésök hanyatlásának idején, a császár életökről és jószágaikról biztosította. Rajta volt teljes tehetségével, hogy ebben a jóban ők is részesüljenek; de megvallja, hogy némelyiknek megkegyelmezését a császár nehéznek találja. De hogy az arra méltók annál hathatósabban és nyertesebben alkalmaztassák a maguk dolgait, az Istenre kéri őket, hogy végső határozatának kimondásáig el ne hagyják, külön kegyelmet senki se fogadjon el, hanem azt a kevés időt megvárják s ennek a jónak elnyerésében egybefogjanak, egyetértsenek. Dolguknak, sorsuknak ilyen alkalmazkodásán senki se ütközzék meg. Idegen nemzetnek segítségűl való kihozása módjában áll, tudna tenni róla s folytathatná ezt a hadakozást, ha kedve volna hozzá. Országát azonban nem akarja hosszas fegyverkezéssel kimeríteni, mindnyájoknak még nagyobb bajt szerezni. Sokat szólhatna erről, de elhallgatja a többit s egyedűl azt az egyet jelenti ki, hogy ha az Ausztriai Ház kegyelméből való benmaradása most és a jövendőben való boldogságának akadálya volna, tüstént, vagy kegyelmének megnyerése után is kész mindenét idehagyni és az országból csak egy pálczával is kimenni. Tapasztalta, hogy Károlyit Pálffyval folytatott tárgyalásai és kétszeri találkozásuk miatt sokan gyanúba fogták. Kijelenti, hogy a mit tett, Károlyi az ő akaratából és parancsolatából tette, mert maga és az ország részéről ennél üdvösségesebb útat nem ösmert. Nem tudja, hogy őt magát mivel gyanúsítják. Mindenkor bízott bennök, gondolván, hogy benne is bíznak. A mit végezhet, kárukra nem válik. Őszinteségében senki se kételkedjék. Kedvökért, hogy azzal is használjon nekik, most is elszánta magát a császár előtt mindenképpen való megalázkodásra. «Ha azonban balítélettel vagytok felőlem, – végezte beszédét, melynek elmondása közben nem egyszer könyezett, – íme, előttetek vagyok, uraim! Cselekedjetek velem akármit: lelketekre hagyom magamat.»

A tiszteket nagyon megnyugtatta, hogy a fejedelem értekezésbe bocsátkozott Pálffyval s most megint erősebben bíztak benne. Egy értelemmel arra kérték, hogy a császárhoz szóló levéllel magát Károlyit küldje Bécsbe, s helyette kezesnek Montecuccoli grófot kívánja maga mellé, mire Pálffy már a vajai találkozáson késznek mutatkozott. A fejedelem udvarias levelet írt Pálffynak;^[778] örűlt, hogy barátságos ösmeretséget köthetett vele és sajnálta, hogy el kellett válniok. Adott szavához híven, őszintesége jeléűl, elküldte hozzá a császárhoz intézett levelének másolatát, de azt maga a császár számára méltó alakban nem állíthatta ki, mert itt nincsen ahhoz való papirosa és pecsétviasza. Szavát adja, hogy mielőbb kiállíttatja s átadja Károlyinak, kinek azt – megállapodásukhoz képpest – Bécsbe kell vinnie. Míg odajár, a fegyverszünetet megtartja, de kéri, hogy arra az időre küldje hozzá gróf Montecuccolit. Hadait Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyébe vonja vissza s minden kihágást meggátol.

Februárius 2-ikán a fejedelem, a dolgokban látszólag teljesen megnyugodva, indult Károlyival Munkácsra, hol azonnal kihírdette a fegyverszünetet.^[779] Este 7 órakor már megkapta Pálffy levelét, mely szemrehányást tett neki, hogy csak az időt vontatja, semmis ürügy miatt nem küldte el a császárnak szánt levelet s így nem lehet bízni. «Ha kegyelmed őszinteséget kíván tőlem, én is hasonlót kívánok kegyelmedtől» válaszolta felindultan;^[780] de kiállíttatta a császárhoz szóló levelet s 8 órakor hadsegéde, Máriássy Ádám már útban is volt vele Debreczen felé.^[781]

A császárt figyelmeztette, hogy a hétéves háború s a rendek szövetsége a nemzet megsértődését jelentette. Most azonban, mikor a vármegyék nagy része visszatért a király hűségére, a fejedelem úgy érzi, hogy bosszúállásának, megátalkodottságának tudnák be, ha nem keresné az óhajtott szent békesség visszatérésének a módját, a honfivér ontásának megállítását, a haza utolsó pusztulásának eltávoztatását. Ennek elérésére – néhány béketárgyalás után – alig találhat helyesebb útat, mint ha a király kegyelmességéhez folyamodik. Emlékezhetik reá a király, kinek udvarában számos esztendőt töltött, hogy kegyelmességén kívűl egyebet nem keresett. Alattomos, titkos ellenségeinek üldözése következtében fogságba vettetvén, a tömlöczben hagyott levelében elmondta, miért kellett menekülnie. Abban s a börtönből korábban is írt folyamodásában csak azt az egyet kívánta, hogy a haza törvényei szerint lássanak fölötte igazságot. Szökésre nem azért gondolt, mert letaposott rab volt, hanem mivel az ország törvényeivel ellenkező ítéletre hítták. A mikor azután kétesztendei bujdosása közben értesűlt a törvénytelen ítéletről, szabadúlását csak a nemzettől és az ország lakosaitól remélhette, kinek szabadságait az ő személyében sértették. Hazájába jövetelét nem külső hadakkal, hanem csupán az igazsággal támogatta; s manifesztumában saját és hazája sérelmeiről nem írt egyebet, mint a mit azóta a pozsonyi országgyűlés is a király elé terjesztett.

Érezte azokat az egész nemzet; és mivel a közromlás egyességet szokott okozni, fegyvert fogtak az ország törvényei és szokásai mellett, a melyekre a király atyja is megesküdött. A mint a fegyver csattogásai közt észrevette, hogy az egész ország egyetért vele, a szécsényi országgyűlésen minden hatalmát visszaadta az országnak s magát a rendek akarata alá vetette. Akkor őt egyenlő szóval az összeszövetkezett magyarság vezérlő fejedelmének választották s megesküdtek kölcsönösen, hogy a fegyverek szerencsétlen folyamata közt is megoltalmazzák a közügyet. Esküjének, kötelességének eleget tenni ügyekezett, de tartozott is vele.

«Ha azért a felhozott okok – végezte levelét – fölséged szemei előtt igazaknak láttatnak, fölségednek igazságát, különben pedig atyai kegyelmes voltát kérjük, hogy mi is mindnyájan, a kik eddig fegyvert viselni kényszeríttettünk, országunk törvényeinek és szabadságainak (kik fölséged esküvésével is megerősíttettenek), úgy jószágainknak is adatásával is mind Magyarországban s mind Erdélyben élhessünk. Indítsa erre fölségedet az igazság és a kegyelmesség, a kik a királyok székeinek istápjai. Vigye reá a jövendő dolgok általlátása és az országnak következő romlása, háborúk támadása, ezerféle romlások, a melyeknek következésétől én magamat az én levelem által megmenteni kívánom. A midőn ezen levelemmel fölséged igazságát és kegyelmességét tovább is kérvén kérem, maradok fölséged alázatos szolgája, Rákóczi Ferencz.»

Pálffy ezt a levelet Debreczenből már másnap este külön futárral küldte Bécsbe, de megírta a fejedelemnek is,^[782] Károlyinak is,^[783] hogy azt talán át sem adják a császárnak, mert a fejedelem azt a czímet sem adja meg neki, a mit nagy uralkodók is megadnak; a mellett még mostan is vitatja fölkelése jogosságát s a maga és Károlyi megkegyelmezése helyett mindnyájukét kéri. Úgy hitte, még mindig kicserélhetnék azt egy megfelelőbb, alázatosabban stilizált levéllel. Mert bizony nem tapasztalta, hogy – úgy, a mint Károlyi írja – a fejedelem semmit sem akar az ő meghallgatása nélkűl elkövetni.

A fejedelem valóban nem Pálffyra, hanem szívére hallgatott akkor, a mikor azt a levelet megírta. A stilus curialissal keveset törődött. Boldog Isten! – mondta válaszában^[784] – csak nem hiteti el vele Pálffy, hogy néhány szó újabb vérontások és hadakozások oka lehet? Helytelen kifejezéseken és czímeken csak ott akadhatnak fel, a hol mind a két fél megrövidíthetné egymást. Galamb és sas ezt nem teheti. Egy pápát, egy császárt valami hibás czím nem kisebbíthet; azért mondják, hogy a sas nem fog legyeket. Előhozhatja a politikából tanúlt leczkéjét s a jól ösmert czímeket újra írt levelében megadhatja. De azt már éppen Pálffytól tanúlta, hogy az emberséges ember lelkét Istennek, vérét és életét urának, becsületét pedig magának szokta tartani. Magát tehát nem ösmeri el és nem tartja rebellisnek. Nem tehet róla, ha az udvar annak tartja. De hogy ők, a kiket fegyverfogásra lelkiösmeretök kényszerített, magukról azt mondják, a mit az udvar mond, arra Pálffy János feleljen meg a Feldmarschallnak. Csak magáról sem beszélhet a levélben, mert hitét meg nem szegi s a vele szövetkezettek nélkűl a fegyvert le nem teszi. Tulajdonképpen azt írta, a mit Pálffynak már Vaján felolvasott. Nem színes, hanem szíves békességet kíván ebben a hazában; de látja, hogy «ebben mi a víz folyása ellen iparkodunk. Legyen mindenben Isten akaratja…» A fegyvert addig függőben tartja, míg Pálffy annak felkötésére nem kényszeríti.

XV.
BÚCSÚ A HAZÁTÓL.
– 1711 februárius 22. –

A TÉL DÜHÖNGÖTT és olyan roppant hó borította a földet, hogy még a lovas is alig térhetett le a járt útakról. A bujdosók faluról-falura összetorlódott parasztszekereken költözködtek s a hegyek, mocsarak rejtekeiben keresték a megélhetés módját és a biztonságot. A katona saját családja megmentéséről s ellátásáról gondoskodván, odahagyta zászlait. A fejedelem folytonosan hallotta a népnek, a bujdosóknak annyira szánalmas panaszát. A szigorú hidegtől kényszerítve, a félmeztelen katonák elhagyták állomásaikat. Az egyik fegyverét, a másik lovát vesztette el, zsoldját pedig egyik sem kapta. Jogos panaszokkal járúltak a fejedelem elé. Szolgálataikat nem a hűség és jóakarat, hanem a lehetőség akadályozta.^[785]

A fejedelem ilyennek találta helyzetét. A nyomorúság és az izgalom viharai közt hánykódott s mégis bízott emberi eszközökben, a maga okosságában. Esküje, becsülete, dicsvágya ösztönözte, hogy ne mondjon le az erdélyi fejedelemségről; pedig tudta, hogy e miatt a száműzetés nyomorúságai várakoznak reá. Kevés reménye lehetett, hogy az általános európai béke visszaadja fejedelemségét. Ezzel ugyan a franczia király ismételve biztatta, de tudta, hogy megromlott hadaival a császárt nem kényszerítheti reá. A török háború minden pillanatban kitörhetett s így a czárban sem bízhatott teljesen. A császáriak örökös birtokai visszaadását, személye szabadságának biztosítását igérték. De becsületét vesztette volna, ha mindezért megtagadja nemzetét, mely iránta való szeretetének, ragaszkodásának, bizalmának annyi jelét adta. S az annyiszor megszegett királyi szót elfogadhatja-e biztosítékúl a magyar törvények megtartására? Ha elfogadja, jégre épít, mely elolvadhat. A nemzet megutálta, megátkozta volna, ha saját biztonsága kedvéért beleegyezik a népnek józan észszel előrelátható nyomorúságába. Nagylelkűségtől, dicsőségtől ösztönöztetve, arra gondolt, hogy Munkács várába zárkózik s ha az oroszok föl nem mentik, hőshalált hal ottan, mint azok, a kiket a költők s világtörténetírók dicsőítenek. Majd arra gondolt, hogy a lovasság élére áll, bejárja, bebarangolja a tiszántúli pusztákat, örökösen nyugtalanítja, halálra fárasztja, télen sem hagyja pihenni az ellenség hadát.

De azután észrevette, hogy a veszedelmek és a halál keresése nem dicsőségét jelentené, hanem kétségbeesését árúlná el. Életét éppen hazája, fejedelemsége érdekében kell kímélnie, megmentenie. Megdönthetetlen igazság gyanánt állt előtte, hogy ha fogságba jut vagy meghal, vége a nemzet ügyének, reményének. Nincsen olyan könnyen vége, ha kibujdosik. Barátai, hívei maguk mondták, hogy vele marad a nép szeretete mindvégig; emlékét szívökben mindörökre megőrzik.^[786]

Nagy lelkének háborgásában ime a népdal alaphangja,^[787] a mely a két haza szeretetéről oly meghatóan biztosítja! Mikor rég elment, visszaóhajtják; mikor rég meghalt, visszasóhajtják. Haló porából is föltámasztanák, összeszednék porhanyó csontjait. Mert nem hal meg, ki milliókra költi dús élte kincsét. Lerázza, a mi benne földi s éltető eszmévé finomúl, mely fenmarad s nőttön nő tiszta fénye, a mint időben, térben távozik. Hozzá tekint fel az utód s óhajt, remél, hisz és imádkozik.^[788]

Kétszáz esztendő tapasztalatai bizonyítják, hogy Rákóczi nem ámította magát és nemzetét a rendeltetésébe vetett hittel. Ha oly sokban csalódott is, abban az egyben csakugyan nem tévedett, hogy kibujdosása élő tiltakozás lesz minden jogfeladás ellen. Neve fegyverre és szabadságra hívó szózat marad, melyet nehéz időkben az ország minden népe meghall.^[789]

A császáriak nemcsak Pálffy, hanem Urbich útján is keresték a kibékűlést. Ez kedvezőbb lehetett a nemzetre, ha a czár valóban közbelép. Moszkvában februárius 6-ikán a czár Vetésyt, a ki, Rákóczi eszközlésére, a franczia király közbenjárását ajánlotta fel, csak azért nem fogadta nyiltan, mert a portát főképpen Des Alleurs franczia követ izgatta fel a háború megízenésére; de a másik szobában hallgatta, mikor emlékiratát^[790] gróf Golovkin fő- és Saphiroff alkanczellároknak átnyujtotta. Ebben Vetésy vagy inkább Rákóczi két módra utalt, a melylyel a czár a császár legkisebb sérelme nélkűl valósíthatja a varsói szerződésben ígért oltalmat. Először, ha a svéd király hazatérésének megakadályozására hadakat küld be s ezzel Magyarország javát megtartja a fejedelemnek. Másodszor, ha a lengyelországi szűk termés ürügye alatt hadait Magyarországba rendeli téli szállásra, s teljes semlegességben tartja ott, míg a fejedelem érdekében nyiltan fölléphet. A fejedelem éppen a kihallgatás napján írta,^[791] hogy nemzetének nagy szerencséjét remélhetné, ha a villámlás gyanánt járó czárral találkozhatnék. Minden órában készen állt tehát, hogy a czár közeledésének legkisebb hírére Lengyelországba indúlhasson; sőt előbb is hajlandó bemenni, hogy el ne szalaszsza. «Csodálatos az Isten a maga munkáiban – mondta, mikor Ágost király halála hírét is újból rebesgették. – A dolgok olyanformán látszanak alakúlni, hogy ezekből a rút ábrázatú dolgokból nagy jó fog kijönni részünkre.» Azonnal ki is megy, ha Salánkra februárius 13-ikára értekezletet nem hirdetett volna azoknak a magyar és erdélyi szenátoroknak, «a kik még ezen a tájon fetrengenek».^[792] Meghallgatásuk nélkűl, erős alkotmányos érzületénél fogva, nem akart ilyen fontos lépést tenni. 10-ikén már ott volt, az ugocsai erdők közé rejtett Salánkon, Munkácstól 22-23 kilométerre. Még aznap kiadta a munkácsi vár védelmére vonatkozó terjedelmes és nagyértékű utasításait,^[793] melyekben «hazánk legdrágább kincsét», Munkácsot, Vay Ádám főparancsnoknak hitéhez, hazájához, és hozzá való szeretetére, kötelességére bízta. Valóban megtett mindent, hogy – mint édesanyja idejében – Munkács még egyszer a magyar szabadság mentsvára legyen. Később azonban, Isten bebizonyította neki a zsoltáros versének^[794] igazságát, hogy ha az Úr nem őrzi a várat, hiában vigyáznak, a kik őrzik.^[795]

Nem hitte, hogy soká maradhasson Salánkon. ^[796] A tél nyomorúságai és az útak rosszasága miatt Sennyei kanczellár és a szenátorok többnyire csak ő utána érkeztek meg. Egy részök, engedelmével, már is átment Lengyelországba, mások pedig a táborban vagy otthon voltak elfoglalva. Pedig határozatuktól függött, Munkácsba zárkózzék-e, vagy a segítség sürgetésére maga menjen-e át Lengyelországba.^[797] A dolog sürgőssége miatt a megjelentekkel már 11-ikén közölte a császárhoz írt levelét.^[798] Mindnyájan helyeselvén, lemásoltatta s elküldte Károlyinak, hogy rendeltetése helyére juttassa. Nem remélte tőle a fegyverszünet meghosszabbítását. Minapi levele már fölment Bécsbe s útban lehet a válasz, mely Pálffyt vagy a tárgyalások, vagy a háború folytatására utasítja. A salánki urak^[799] attól tartottak, hogy a fejedelemnek, ha Bécsből levele talál jönni, mindent félben kell hagynia.^[800]

A fejedelem mindennap maga elnökölt a magyarokkal és az erdélyiekkel külön vagy együtt tartott üléseken. Februárius 14-ikén könyes szemekkel^[801] tárta föl előttük az egész helyzetet. Emlékezniök kell – úgymond^[802] – azokra az időkre és azokra a határozatokra, a melyek a fegyverforgatás után Szécsényben az ország minden lakosának szívét egyesítették. A rendek őt választották a szövetség vezérévé s megeskették, hogy az ország törvényeit és a szövetség végzéseit teljes épségökben megtartja, a szöv. rendeket el nem hagyja s fegyverét le nem teszi, míg az ország szabadságait s régi törvényeit helyre nem állítják. Az erre következő nagyszombati alkudozásokon kívánataikat a fejedelem és a szenátus együtt állapították meg; s mikor ezeket német ellenségeik visszautasították, újból fegyverre szólította a nemzetet. Azon teljes tanácsűlésnek végzéseit most nem tárgyaltatná a csonka tanács előtt, ha az idő mostani aggodalmai és a hazának végső romlásba siető ügyei nem sürgetnék, hogy kötelességéhez képpest nyilvánosságra hozza eddig magától tett intézkedéseit. Azoknak latbavetése, megfontolása után az ő óhajtásuk, véleményök és tanácsuk után akar eljárni a szöv. rendek javára. A magyarokhoz méltatlan, utálatos várfeladások után a neki bátorodott ellenséges lovasság a mostani szorúlt helyzetbe juttatta őket. Személyesen akart ellenállani s átkelt a Tiszán. A sereg száma és hangulata megnyugtatta; szembeszállhattak volna ellenségeikkel, de a körülmények következtében sokáig csoportban nem maradhattak s könnyebb ellátás végett a falvakban sem lehetett őket szétosztani. A katonák gyakran szétrebbentek, hogy bujdosó családjaikról gondoskodjanak. Zsákmány és új hírek reményében portyázásra még csak elmennének, de a harcztól lovaik rosszaságának vagy saját ruhátlanságuknak ürügye alatt kitérnek, vagy elszöknek. A mezei hadtól tehát legfeljebb tavaszszal várhatnak valamit, mikor a bujdosó családoknak a Tisza mocsarai, a Szamos lápjai s Máramaros hegységei több biztonságot nyujtván, a katonák jobb kedvvel zaklathatják az ellenséget.

Odáig azonban még három hónap van; s előbb az orosz segedelemről sem lehetnek biztosak. Hogy addig nyugalomban éljenek, Károlyinak engedelmet adott a fegyverszünet tárgyalására. Őt magát is ezek az okok bírták rá, hogy, Pálfyval találkozzék és hogy a császárnak levelet írjon. Semmiképpen sem akarta, hogy Pálffyval szemben igazságtalanúl járjon el s a nemzetnek is meg akarta mutatni, hogy semmi sincs a világon, a mit érte meg nem tenne. A szenátust pedig azért hítta össze, hogy ha levele következtében a császár valóban alkudozni akarna velök, a tennivalókra nézve véleményöket kikérje. Fontolóra kell venniök, hogy majdnem végső veszedelemre jutván, az érsekújvári tanácsűlésben 1706-ban megállapított és Nagyszombatban előterjesztett békepontokból engedhetnek-e, vagy esküjöknél és szövetségöknél fogva feltétlenűl ragaszkodjanak-e hozzájok s megvárják a czár segítségét?

Munkács és Kassa bátor védelme módot nyujt arra, hogy megvárják ezt a segítséget. A czár napról-napra megjöhet Lengyelországba. Mondják meg, mit tartanak jobbnak: azt-e, hogy eléje menjen s értekezzék vele, vagy hogy a fegyverszünet lejártával Munkácsba zárkózzék?

A fejedelem had nélkűl jött ide, a szenátorok tehát igazán félelem nélkűl nyilatkozhattak. S egy sem akadt köztük, a ki hajlandó lett volna a dicsőségök napjaiban összeállított békepontokból valamit engedni.^[803] Kimondták, hogy szövetkezésök czélja, oklevele s esküjök ellene mond minden békének és egyezkedésnek, a melyet a nagyszombati pontok sérelmével kötnének. Azért, hogy az események ide fejlődtek, a fejedelmet nem hibáztatják, mert elhárítására az övénél s az emberinél nagyobb hatalom kellett volna. Arról azonban mindnyájan felelni tartoznak Isten előtt, egyetértenek-e a lelkiösmeretbe vágó gonosz dolgokban. A közügyet, a kiváltságokat, az ország törvényeit és szabadságait erőszakkal eltiporni a fejedelem és a szenátus önkéntes hozzájárulással nem engedhetik. Hasonlíthatatlanúl hasznosabb és illőbb, ha a fejedelem kimegy Lengyelországba és, a hadviselésről le nem mondva, személyét az isteni gondviselésre bízza, mint ha bezárkózik egy várba, tétlenűl marad, vagy, a szövetség megsértésével, a hitszegés és a hazaárúlás bűnébe esik.

A fejedelem azután az erdélyi szenátus teljes űlésébe ment át. Előadta, hogy élénk emlékezetében tartja, sohasem felejti el a vásárhelyi beiktatásakor eléje szabott föltételeket. Azok között arra is kötelezték őt, hogy az erdélyi rendek beleegyezése nélkűl sohase mondjon le fejedelemségéről s ne is tárgyaljon róla. Nyilt mezőn, emelkedett helyen, a rendek jelenlétében, Isten színe előtt, Krisztus keresztjére és az evangeliumra őszintén fogadta, hogy a föltételeket megtartja. Ezek után nincs bátorsága azt kérdezni, fejedelemségével szemben mi a kötelessége; csak azt kérdezi, módjukban áll-e elhárítani azt a végső romlást, melylyel a hazát az ellenséges hadak fenyegetik s remélik-e, hogy a háború folytatásával visszaszerezhetik? Magyar- és Erdélyországok rendeit kölcsönösen kötelezi a szövetség, a melyet itt is, ott is nyilvános végzésekben és törvényczikkelyekben erősítettek meg. Az ügyek jelen állapotában közös a romlásuk, de az a kötelességök is, hogy szembe szálljanak a végső veszedelemmel. Neki nemcsak a fegyverben állókról, hanem a bujdosókról s az ország minden lakosának jólétéről is kell gondoskodnia. Elmondta tehát, Károlyival együtt mit tett megmentésökre. Pálffy biztosította őt, hogy, erdélyi fejedelemségének elösmerésén kívűl, minden kívánságát teljesítik. Határozzanak tehát arra nézve, lehet-e az ellenséggel s milyen föltételek alatt lehet tárgyalni a békéről. Az ő személyével, megválasztása tényével ne törődjenek. Nem akar szerencsétlenségöknek oka lenni, ügyeik kiegyenlítésében gátúl szolgálni. Ha magukra és a rendekre nézve jobbnak, hasznosabbnak látják, oldozzák föl esküje s ő is feloldozza mindnyájukat hűségesküjök alól. Visszaadja a választásról szóló oklevelét, hogy ezzel is előmozdítsa a fejedelemség nyugalmát, boldogságát. Hiszen legfőbb óhajtása, hogy többi szabadságuk megtartásával menekedjenek azoktól a bajoktól, a mik fejedelemségének megtartása következtében szakadhatnak reájok.

A mélyen meghatott szenátorok megköszönték nagylelkűségét, atyai jóindúlatát; de egy szívvel és lélekkel, minden habozás nélkül kijelentették, hogy a fejedelmet a rendek választották meg, nekik tehát nincs joguk, de hajlandóságuk sincs arra, hogy a rendeknek tett esküje alól fölmentsék. Távol állanak minden efféle gondolattól. Arra kérik, azért esedeznek, hagyjon fel mindörökre lemondása szándékával; legyen rajta, hogy méltóságát minden úton-módon megtartsa. A míg a maguk, feleségeik, gyermekeik megélhetésének reménye megmarad, örömest osztoznak a fejedelem sorsában. Törhetetlen hűséggel, ragaszkodással követik idegen földekre, tengerekre; csak arra kérik, hogy ott, a hol semmi segítséget nem remélhetnek, végső inségre jutni ne engedje őket és családjaikat. Már pedig a fejedelem is inkább idegen országba menjen, mint hogy a czár bizonytalan segítségére számítva, egy várba zárkózzék s mindenféle veszedelemnek tegye ki életét, melylyel a hazának tartozik. Kérték parancsait, mit tegyenek.

A tanácsurak salánki felbuzdúlása a magyar történelem legszebb jelenetei közé tartozik. Rákóczi körűl annyi ember sem volt, mint mikor nyolcz esztendővel azelőtt zászlót bontott a Vereczkei-hágón. S a hét tanácsúr épp olyan szentűl fogadta Rákóczinak, mint a hét vezér valaha Árpádnak: a hova sorsod vezet, oda követünk; a míg nemzetséged él, abból legyen a nemzet vezére, fejedelme! Rákóczi valóban megtelt a szabadság szent lelkének erejével. «Sebesen zúgó szélnek zendülésével», a maga meggyőződésének egész erejével töltötte el mindenkor a házat, a melyben űlnek vala. A hol maga megjelent és szólt, mindnyájan egy akarattal valának együtt, mint az apostolok pünkösd napján, a kik tudták, hogy nagy szenvedések, megpróbáltatások várakoznak reájok. Ezt a salánkiak is tudták; és tudta a nép is, mely Rákóczi kesergőjében^[804] évek mulva is dalolta, hogy a fejedelem kibujdosását magyarjai, vitézei javalták:

De a fejedelem nemcsak magáról gondoskodott, sőt éppen a maga aranyaival, ezüstjeivel törődött legkevesebbet. A mikor érezte, hogy «minden szempillantásban rá kongatják indúlása óráját», a bujdosók és hadak közt osztotta ki ecsedi uradalma termését s jobbágyai közt a marhákat. Februárius 16-ikán menedék- és útleveleket ígért a magyar és erdélyi uraknak, a mit csak Thoroczkay István ellenzett. Megvígasztalta a fejedelem őket a czár és a porosz király jóakaratával is, de világosabb kijelentéseket nem tett. Az urak nem tartották szükségesnek, hogy a fejedelem külön utasításokkal lássa el Károlyit; hiszen ha a bécsi udvar őszintén akarja a békét, akkor meghosszabbítja a fegyverszünetet s Károlyi értesítheti a fejedelmet mindenről; ha pedig nem hosszabbítja meg, nincs mire várnia. Minden esetben jobb és állandóbb békességet várhatnak az orosz közbenjárásától, mint Pálffy hitegetésétől; jobb tehát, ha a fejedelem a czár fölvilágosítására siet, mint ha itthon arról vitatkoznak, a császárt clementissimusnak vagy benignissimusnak szólítsák-e?^[805]

54. SZTANISZLAV.^[806]

A magyar urak már 15-ikén, az erdélyiek pedig másnap mind elbúcsúztak a fejedelemtől, a ki általános szavakban bíztatta őket, hogy gondoskodni fog megmaradásukról, különösen ha az orosz czár pártfogásához akarnak folyamodni. Az öregebb Thoroczkay István tábornok ellenezte a dolgot, de követte a fejedelmet s másfél esztendő mulva számüzetésben halt meg; azonban Teleki Pál és Kemény Simon kilenczedmagával aláírta az «albát.» Az aláírás voltaképpen arra kellett, hogy a fejedelem a czárral, esetleg a porosz királylyal, a rendek külön felhatalmazása alapján tárgyaljon; ebben a dologban azonban a fejedelem világosan nem nyilatkozott. Nem ösmerte szándékát világosan ez adat följegyzője, Teleki Mihály sem, a ki ez nap elbúcsúzván a fejedelemtől, Vay Ábrahámnál megebédelt, azután szánra űlt s Arelt János erdélyi tanácsúrral (a beszterczei bíróval), Kemény Simonnal és Teleki Pállal Dolhára hajtatott.^[807] Huszton a fejedelem úgy maradt, mint az ágon űlő madár.^[808] 17-ikére várta házigazdáját, Károlyit,^[809] a ki azonban «bőjtre halasztotta az újmódi farsangot». Nem várhatta meg, mert hamvazó szerdán, 18-ikán egy külföldről jövő hír «megfúvá a felülőt» s Rákóczi «indúlt, hova hazája szolgálatja – késedelmet nem engedve – ösztönözte».^[810]

Károlyinak meghagyta, hogy folytassa az alkudozásokat, s értesítse őt mindenről. Ha kiszorítanák az országból, a hadakkal Lengyelországba, Sztaniszlav felé menjen, ne Moldvaországba; mert nagy ellenmondásnak látszanék, hogy a fejedelem a czárral tárgyal, serege pedig ennek ellenségeihez, a svédhez, vagy a törökhöz menekül. Ezzel őt nagy veszedelembe ejthetné. Vayt magával viszi, «mert idegen országon is legnagyobb kincs a hű szolga»; helyette Sennyei István védelmezze Munkácsot. Lengyelországba ezentúl senki se mehessen ki.

Legdrágább kincsét: édes hazáját, Munkácsot, abban levő mindenét Károlyi lelkére, hitére kötötte, bízta. Remélte, hogy, Munkácson is tett fogadásához képpest, a nemzet boldogúlása nélkűl nem békűl és őt el nem hagyja. E nélkűl különben sem engedi békűlni őket a szövetségre tett hitök, melylyel lelköket és maradékaikat sub nota perditionis in patriam kötötték le édes hazájoknak. Távollétében tehát vezérelje és kormányozza a hadakozást a mint legjobban lehet. Ő maga bujdosások és nyomorúságok közt keresi a nemzet boldogúlását, a melyben hisz; és a czárral találkozván, világosan megírja, miben bízzanak. Hazájáért magát tízszer is megalázza, de arra bizony nem lép a szövetkezett rendek nevében, hogy édes hazáját nagyobb rabságra vesse annál is, a melyben találta s a melyből kiszabadítani kívánta. Vezérelje tehát Károlyi az ő igaz szándékát, a mitől senki sem szakíthatja el.^[811]

Hamvazó szerda nagy részét már Munkácson töltötte. A vár főparancsnokságát Vay helyett, a kit magával akart vinni, Sennyei kanczellárra bízta s kivette őt Károlyi hatósága alól. Az alsó vár parancsnokává palotásainak ezredesét, Szentiványi Jánost tette. A vár jól el volt látva őrséggel, ágyúkkal, élelemmel; erejében Károlyi is annyira bízott, hogy feleségét – a fejedelem tanácsára és ennek visszatértéig – ezekben a válságos napokban is ott hagyta. Munkács maradt a fölkelők kincsesháza. A fejedelem tudniillik nem vitte magával aranyait, ezüstjeit, a hogy a kurucz nóta szerette volna, hanem a munkácsi pénzverőháznak adta át, hogy pénzzé verjék s a szabadságharcz költségeire fordítsák.^[812] A mikor délután elszánkázott Munkácsról, maga sem hitte, hogy nem látja többé a magyar szabadság utolsó fellegvárát, hol édes anyja vezette be a vitézség iskolájába. Este már Szentmiklósról intézkedett, hogy «szegény társai», a nemes ifjak, Haller Gábor vezetése alatt^[813] Károlyihoz csatlakozzanak és «ha valamely indúlása talál lenni a fegyvernek, szolgálják hazájokat, a míg lehet».^[814] Pénteken, februárius 20-ikán Pudpolóczon,^[815] a mai Vezérszálláson át ment Alsó-Vereczkére s onnan intézett nyilt levelet a szövetkezett rendekhez.^[816] Kijelentette, hogy fegyverrel vagy békével ügyekezett biztosítani a szabadságot. Minden útat megpróbált s fegyverszünetet is kötött, hogy a végső eszközöket se múlaszsza el. Mielőtt azonban a felséges császár határozatát megkapná, vezérlő fejedelmi kötelességéhez és a mostani állapotokhoz képpest, a külső hatalmakkal szintén kell érintkeznie. A dolgokat úgy folytatja és kormányozza, hogy, ha lehet, jó békességet kössön, ha nem, külső segítséggel folytassa hadakozását. Elhatározta tehát, hogy személyesen keresi föl a külső hatalmasságokat. Távollétében a kormányt Károlyi tábornagyra bízta. Mindenkit a szövetség iránt való hűségre buzdít. Dolgaink hanyatlása és az ő szükséges kimenetele, vagy az ellenség kecsegtető ajánlatai miatt elpártolásra, hitszegésre senkise tántorodjék el. A szomszéd országokba ne bujdossanak ki, mert csak Károlyi útlevelével remélhetnek maguknak ottan biztonságot. Az ő visszatéréséig maradjanak csoportban Károlyi rendelkezése, a vitézek pedig saját ezredeseik parancsnoksága alatt. Biztosítja őket, hogy ha a fegyverszünet felbomlanék s Károlyival hazánkból kiszorúlnának is, a külföldön teljes biztonságot, sőt szükség esetében katonai szolgálatot találnak mindaddig, míg várt boldogúlásukat békességgel vagy jó külső segítségökkel kieszközölheti.

55. A VAJAI VÁRKASTÉLY.^[817]

Nem kecsegtette őket hiú reményekkel.

Frigyes porosz király másnap (februárius 21-ikén) kiadta pátensét, melynél fogva szeretett rokonának és barátjának, Rákóczi római birodalmi herczegnek, hitvesének és a sorsukban osztozkodni akaróknak együtt és fejenként Poroszországban védelmet biztosított. Ezt az elnyomottak és a szerencsétlenek iránt való veleszületett jóságán kívül az emberiség jogalapján tette, legkivált pedig azon különös hajlamánál fogva, melylyel a fejedelem, a magyar nemzet s a magyar protestánsok iránt viseltetett. Megengedte, hogy vallásukat Poroszországban szabadon gyakorolják, jószágokat vegyenek, béreljenek s általában véve mindenkor és örökre élhessenek országa szabadságaival és kiváltságaival. Arról pedig a fejedelem még 19-ikén értesűlt, hogy a czár sietteti Bercsényinek hozzá való menetelét, s Dolgoruckij bizonyosnak tartja az orosz-franczia szövetséget.^[818]

Károlyira várakozva, a fejedelem a tervezettnél tovább maradt Alsóvereczkén. «Csak elhűlt bele», hogy Károlyi visszatért, mert postai alkalmatosságával nem remélte utólérni. Mielőtt tehát kimenne édes hazája határából, februárius 21-ikén délben igaz atyafiságos szeretettől indított szívvel levélben búcsúzott el tőle. Kezére adta hazája belső dolgainak terhét; de hitére fogadta, hogy a haza boldogúlásáért ő is összetesz éjet és napot.^[819] Aratásra, s ha lehet, előbb is, többed magával jön vissza, mint a mennyivel kimegy. Azután átment a szomszédos Zavadkára^[820] s Istennek ajánlván a nemzetet és önmagát, sok szolga- és udvari nép kíséretében elhagyta a hazát. Este megállott még egyszer a vereczkei hágón; s a tót népdal szerint:^[821]

Kedves czigánya megsiratta: «Mégy, mégy, fölséges fejedelem… Itt hagyod a vagyont, keresed a nincsent!» s elhúzta még egyszer a nótáját: «Jaj, régi szép magyar nép, az ellenség téged miképp szaggat és tép!…»^[822] De a mely felől a csillag jár, a szél zúg, a felhő repűl: Rákóczi arra vette útját. «Ha minden elmarad, Isten el nem marad!» Reá bízta magát.^[823] «Országából elbujdosott a jó fejedelem»;^[824] elment országából, drága, kedves, jó hazájából, eddig való hajlékából.

56. I. FRIGYES POROSZ KIRÁLY ÉRME.