TIZENEGYEDIK KÖNYV
LENGYELORSZÁGBAN

I.
RÁKÓCZI ÉS KÁROLYI UTOLSÓ TALÁLKOZÁSA.
– 1711 márczius 26-28. –

57. A JARASZLÓI RÉGI KASTÉLY.^[826]

A FEJEDELEM 1711 februárius 21-ikén azon az úton ment ki a hazából, a melyen nyolcz esztendővel azelőtt bejött a szabadságháború megkezdésére. Lelkiösmerete, lelkiállapota most is olyan volt, mint akkor. Saját bevallása szerint^[827] mint bűnös magánember jött be s mint bűnös fejedelem távozott. Aggasztotta, búsította az országnak, híveinek sorsa, nyomorúsága; de lelkiösmerete nem vádolta. Az ország elhagyása, a számkivetés nem szomorította annyira, mint az, hogy a bujdosók megélhetését nem biztosíthatja. Minden bujdosó megmutatta hűségét, ragaszkodását. Követték, parancsait várták. S ő azzal vádolta önmagát, hogy érzelmöket nem viszonozhatja, tartozó nemeslelkűségét nem bizonyíthatja be. A bujdosók, a kik vele mentek, a ritka hűség, szeretet, jóindulat mintaképei voltak. Vigasztalására szolgált, hogy méltónak tartják ilyen áldozat hozatalára. Megmondta nekik ott, a határon, hogy aggódik jövendőjük miatt, mert illő eltartásukat vagyoni helyzete nem engedi meg. Nem tanácsolhatta nekik, hogy visszatérjenek s megszegjék köteles esküjöket; de ígéretekkel sem csalogathatta, hogy vele jöjjenek a biztos nyomorúságba. Az ország érdekében állónak tartotta, hogy kövessék, számukkal növeljék tekintélyét és a czárt ezzel segítségadásra ösztönözzék. Őszintén biztosította őket jóindúlatáról, részvétéről s hogy megélhetésöket, szolgálatba fogadásukat remélhetik. Senkinek sem mondott többet, mint a mennyit magában gondolt. Senkinek sem ajánlta a visszatérést, de senkit sem tartott vissza a bujdosástól. Megmondta, hogy senki sem sérti meg azzal, hogy visszatér.

De úgy érezték, hogy «mindnyájoknak el kell menni».

58. LENGYELORSZÁG TÉRKÉPE.^[828]

A fejedelem csak pár napot töltött Skoljén.^[829] Februárius 27-ikén Sztaroszelóba érkezett,^[830] a hol a nagy hetmannal, Szieniavszkij Ádámmal és Dolgoruckij herczeggel kívánt találkozni. Szieniavszij a tatárok beütésének híre és sok minden egyéb baj miatt csak márczius elsején érkezhetett oda; ugyanaznap, a melyen Munkácsról Szentiványi János utánaküldte Károlyi levelét.^[831] A fejedelem nagyon sajnálta, hogy kijövetele előtt Károlyival nem beszélhetett személyesen; most tehát – Szieniavszkij meghallgatásával – levélben válaszolt neki. Figyelmeztette, hogy a hazában nem köthetnek jó békességet; megalázkodásuk csak felfuvalkodottá teszi a németet. Ellenben bizonyos, hogy a czár a kurucz hadakat szolgálatukba fogadja s bejövetelöket Szieniavszkij sem ellenzi. Nem adhatnának tehát számot a világ előtt s hitök ellen tennének, ha egyszerűen hitelt adnának a németeknek. A magyar békesség dolgát csak a czár viheti végbe, a ki Rigából különben is magához hívatta Vetésyt. Ő maga is a béke gyorsítására megy a czárhoz, mert törvényes szabadságaik és jószágaik helyreállítását közbenjárásától várja. Megírhatja tehát Pálffynak, hogy útja nem jelenti a tárgyalások megszakítását. Ha a fegyverszünet megint fölbomlanék, Károlyi jöjjön be hadastúl; de nem futva, hanem csoportosan és lobogó zászlókkal, a hogy segélyhadhoz illik. Mint a czár bevallott szövetségesei, Törökországba úgy sem menekülhetnének. Ne irtózzék ettől az országtól, a hol megbecsűlik, alkalmazzák s az Ukrajnára csapdosó tatárok ellen mindjárt foglalkoztatják is hadait. Pálffy és Ebergényi már is szószegőknek mutatkoztak, szótartásra tehát ők sem kötelesek; ha ezentúl mégis őszintéknek látszanának, ellenkezőt az ő részéről sem tapasztalnak, de hazája érdekében kezdett dolgait sem hagyja abban.^[832]

A fejedelem még nem tudta, hogy a czár nem fogadta s végre is elutasította követét, mert meggyőződött a franczia király rosszakaratáról.^[833] Ujból meghagyta Vaynak,^[834] hogy adja át a munkácsi parancsnokságot Sennyeinek s jöjjön ki hozzá; közjogi és történelmi nagy ösmereteire, úgy látszik, a czárral való tárgyalásokban számított. «Így nem jó lesz», – írta Károlyiné ugyanakkor Munkácsról^[835] – «Vay uram igen megbetegedett s a másik (Szentiványi) sem nyúlhat semmihez». Vay betegen is útnak indúlt,^[836] de már nem találta Sztaroszelóban a fejedelmet, a ki Dolgoruckijra hiában várakozván, a czár elé ment.

GR. KÁROLYI SÁNDOR HŰSÉGESKÜJE.^[837]

A hirtelen olvadás és az útak felfakadása miatt márczius 9-ikén Ilyvóban (Lembergben) kellett várakoznia. Ugy hallotta, hogy a czár csakhamar megérkezik. Bécsi hírei szerint Anglia új külön követe, lord Peterborough, utasítása szerint, minden módon békére ösztönzi az udvart.^[838] Hát még ha azt is tudja, hogy a lord aggódik a fejedelem miatt, mert becsaphatják a béketárgyalásokkal! Mivel Károlyi – a lord szerint – nagyon sürgeti a békét, a fejedelmet óvatosságra kellene inteni, mert az udvar sem embert, sem levelet nem enged küldeni hozzá. Ő tehát azt szeretné, hogy lord Raby, Anglia berlini követe, külön futár útján figyelmeztesse őt.^[839] Ausztria egyik szövetségesének ilyen nyilatkozata után talán mégsem lehet szeszélynek tekinteni, hogy a fejedelem nem hitt a császáriak ajánlataiban s erősebb biztosítékokat keresett. Mindamellett «hazája dolgait és szíves kormányzását újonan is Károlyi tapasztalt hűségére és dexteritására (ügyességére) bízta.»^[840] Egyúttal azonban meghagyta neki, és a nevében intézkedő Biró Kristóf ezredesnek, hogy a fejedelem vagy Bercsényi útlevelével járókat átbocsássa Lengyelországba. Károlyi tilalma főképpen az erdélyieket bántotta.^[841] «Gyönyörűséges szép becsület és példás nyolczesztendős kuruczkodásunknak úri remuneratiója (jutalma)!» fakadt ki Teleki Mihály, a ki e «becstelenség» miatt indulatosan írt a fejedelemnek, de az erdélyi urakat nem vehette rá, hogy közösen hasonló módon írjanak. «A magyarországi rendek csoportosan lettek s lesznek labanczok, de előbb az erdélyieket kell ostorozni» – zsörtölődött tovább. «Gyalázatos állapot az, ki fejedelemsége alatt vágta a fát.»^[842]

Időközben Pálffy meghivására Károlyi elment Debreczenbe, a hol márczius 14-én «mikor még nagyon csekély vagy semmi remény sem mutatkozott a békesség megkötésére, hogy legalább a támadt bizalmatlanságok megszűnnek – saját emlékirata szerint^[843] – a teljes hatalmú megbízottak előtt «teljes készséggel letette hűségesküjét az Ausztriai Ház iránt. Magát szorosan lekötötte, hogy ha a többiek az akkor tárgyalt békességet nem fogadnák el, ő a jóságos Isten segítségével kész azoknak egész katonaságát a felséges Ausztriai Ház hűségére és engedelmességére visszatéríteni s minden támadt mozgalmat lecsillapítani».^[844]

Pálffy a fejedelemnek is megírta, hogy a császár nem idegenkedik a teljes kegyelemtől, élete és jószága meghagyásától, de tegye le a fegyvert, bocsássa el hadait, adassa át Kassát, Munkácsot, Ungvárt, Husztot, Kővárt és a többi várat. Szolgáival együtt, Munkácsot kivéve, bátran lakhatik a hazában, ha a legrövidebb idő alatt hűséget esküszik; a mint ez megtörténik, a dolognak nem tárgyalással, hanem ő felsége kegyelmével kell végződnie. Fiainak visszaadatását is az udvartól kell kérnie. Főbb hívei csak külön-külön kérhetnek kegyelmet; a közvitézek a fegyver és az eskü letétele után otthon gazdálkodhatnak; a császár szolgálatára nem kényszerítik őket. A hazatérő emigránsokat jószágaik haszonbéréből fogják eltartani. A császár az ország törvényeit, szabadságait, szokásait megtartja s megengedi, hogy mostani kegyelmének törvénybeiktatását kérjék tőle. De a kiszabott 3-4 hét elteltével senki sem számolhat kegyelemre.^[845]

Mintha a távolba látott volna, a fejedelem ugyanaznap – Sztaroszelóról – írta Károlyinak^[846] hogy nem kellett volna Pálffyhoz mennie; ő ugyan saját személyét is rá merné bízni, de csak úgy, ha nem volnának felebbvalói. Törvényes szabadságuk megnyerése nélkűl nem tehetik le fegyveröket; az erdélyieknek adott hite is kötelezi; pedig mindez fontosabb jószágaik visszaadásánál. Locher Károly császári biztos kiküldetése azt mutatja, hogy Károlyival csak a haditanács ítéletét közlik s a fegyverrel legyőzötteknek így hirdetik ki a kegyelmet. Ha így van és a fegyverszünetet nem hosszabbítják meg, inkább tegyék meg kötelességöket, de ne vessék alá magukat egy törvénytelen kormányszék (a haditanács) erőszakos ítéletének. A bécsiek rágalmaival szemben majd megmagyarázzák a külhatalmaknak, mi okból kell folytatniok a háborút. Károlyinak eléje megy Skoljéba, hogy gyorsabban találkozzanak s megmutassa, hogy távozásával nem akarja gátolni a jó békességet. Ennek formális tárgyalására – a szövetség megkérdezése nélkűl – ő sem Károlyinak, sem másnak nem adhat meghatalmazást.

Márczius iduszán Károlyi értesítette a hadakat, hogy Pálffyval a fegyverszünetet három hétre meghosszabbította;^[847] 22-ikén már Munkácsról tudósította a cs. fővezért, hogy még aznap a fejedelem elé indúl^[848] s tudatja vele a császár határozatát.^[849] 20-ikán érkezett Sztrijbe, hol Vay Ádám a várban 2-3 szobát kitisztíttatott a Sztarószelóból szintén megérkezett fejedelem számára.^[850] Jelen voltak Forgách, Esterházy Antal és Vay Ádám is.^[851]

Másnap, születésenapján, Rákóczi a tanácsban behatóan foglalkozott a békeföltételekkel.

A fejedelem és az urak a pontozatokat nagyon általánosoknak, határozatlanoknak találták s már csak azért sem bíztak bennök, mert sokat igértek.^[852] Károlyi megvallotta, hogy Sennyei kanczellárral egyetemben nem érti, mit jelent az a pont, mely szerint minden főbb kurucz személyesen köteles kérni kegyelmet. A fejedelem megmagyarázta neki, hogy ez az országgyűlés kijátszását, a hitegetést jelenti. Mindamellett egyhangúlag elhatározták, hogy nem szakítják meg egyszerűen a tárgyalásokat;^[853] de a fejedelem magyarázatokat kért és külön felvilágosítással felelt a velök közölt pontokra.^[854] Kijelentette, hogy a császárhoz ő nem a maga és udvara, hanem az egész szövetkezett Magyarország nevében fordúlt kérelemmel. Így tehát a várakat sem tőle, hanem az egész szövetségtől kell kérni. Gyanús volna, ha az udvar a közdolgok tárgyalásában ezt kétségbe vonná. Világosabban kell kifejezni a főbb kuruczok megkegyelmezése dolgát is és a kegyelemből az erdélyieket s az országon kívűl levőket sem lehet kirekeszteni. Mindezt csak az összehívott egész magyarság megkérdezésével lehet elintézni.

Mivel a fegyverszünet április 11-ikén lejárna, Károlyi 9-ikére akarta egybehívatni a magyar és az erdélyi urakat, de ez sem Pálffynak,^[855] sem Rákóczinak nem tetszett. Az urak tehát a gyűlést április 27-ikén Huszton kívánták megtartani; de a fejedelem «még nem álmodott felőle», bemegy-e rá, vagy sem. Gerhardot vagy Rádayt akarta Pálffyhoz küldeni a felvilágosítással, de meg volt győződve, hogy «kard-ki-kard!» lesz a dologból. Bereg, Ugocsa, Máramaros vármegyékbe akarta összevonni hadai nagy részét; bízott az erősségekben s nem sokat törődött vele, hogy Pálffy néhány «dibdáb regimentecske» kegyelemkérésével kérkedik.^[856]

Károlyi 28-ikán, a búcsúzáskor, biztosította a fejedelmet hűségéről. A fejedelem megnyugodott adott hitében, a melynél «mostani elválásakor sem adhatott többet». Még egyszer figyelmeztette, hogy szándékain nem változtat. Erősítse meg az Isten Károlyi szivét is és adja szent kegyelmét, hogy beváltsa ígéreteit s ne kelljen csalódnia neki, ki – mások tanácsaival szemben – reá bízta hazája minden dolgát.^[857]

59. HUSZT VÁRA.^[858]

Károlyi másnap már Skoljén innen találkozott Teleki Mihálylyal, kit beavatott a sztriji megállapodásokba;^[859] de a hazába érkezve, Zavadkán még aznap gondolkodóba ejtette Pálffynak egy levele.^[860] Telekinek nem tetszett Károlyi magatartása. A fejedelmet, kinek a multkor indulatosan írt, most^[861] hazafias felbuzdulással kérte, hogy Vay Ádámmal, Pápay Jánossal együtt jöjjön ki a huszti gyűlésre s maga folytassa a dolgát, mert akadhat valaki, a ki nélküle cselekszik. Bercsényi is úgy találta,^[862] hogy Károlyit a bécsi ígéretek nagyon kielégítik, sőt ő maga Bécsből talán még szigorúbb ítéletet hozott volna. Azonban néhányuknak menekülésével nem lehet lemondani a haza és a szabadság ügyéről. Kapituláczió az, nem békesség; nem is kapituláczió, hanem megadás életre, halálra. ^[863] Nyárs s, kerék, akasztófa követi. A kardját eldobó Péterből Judás lesz! Kövesse a fejedelem Dolgoruckij tanácsát: inkább tartóztassa le Károlyit s helyébe mást^[864] küldjön ki, hogy hada ne vesztegeljen. A tábornokok Sztrijben is Károlyi elfogatását tanácsolták; de a fejedelem erre nem talált józan okot s a háború folytatására nézve sem látta hasznosnak.^[865] Károlyi nagyon jól tudta, Lengyelországban, «nyilt ellenségei» közt, milyen veszedelemben forgott, mikor «az Ausztriai Ház iránt érzett tiszta lelkesedésből életét és vérét feláldozva», a föltételeket maga vitte a fejedelemhez; de ő is tiltakozott azon föltevés ellen, hogy ezt magánérdekből tette.^[866]

A fejedelem azzal nyugtatta meg Bercsényit,^[867] hogy az embereknek szívét csak az isteni bölcseség vizsgálhatja; de gyönyörű intőlevelet írt Károlyinak,^[868] a ki Zavadkáról néhány jó szóval ajánlotta, hogy Pálffy kivánságához képpest biztosítékúl adja át Kassa várát, mert a nélkűl is odacseppenhetnek. Hát neki azért kelljen olyan istentelenséget cselekednie s magára vállalnia azt a bűnt, a hazaárúlást, a melyet ők követnének el Kassa megszállásával? Hiszen itt volt az imént Károlyi is, mikor oly világosan megfelelt a föltételekre. Ijesztgetik, hogy ha ragaszkodik hozzájuk, elhagyják s talán a külföldi segítségben is csalódik. «Mely ha mind úgy történnék is» – folytatta a fejedelem – «mégis jobban szeretem tiszta, tökéletes lelkiösmerettel Istenbe vetni reménységemet egyedűl, mintsem hitetlenségemmel azt megmocskolván, attól is mind eltávoznom, mind érdemetlenné tenni magamat. Ez oly végső resolutióm, a melytől csak a halál választ el; s nincs oly nyomorúság s rabság, a mely elmémben habozást okozzon». Az igaz ember odamegy, a hova végzete hívja. Őt, a ki nem félt a nyomorúságok félelmétől, száműzetésbe hívta ugyanakkor, mikor Bécsben mindenki hitte, hogy elfogadja a kínált kegyelmet.

II.
A MAGYAR SZÖVETSÉG BOMLÁSA.
– 1711 április. –

AZ OROSZOK ilyvói értekezletéről az a hír szivárgott ki, hogy az oroszok megszállják a Duna vonalát; Bécsből pedig az a hír hallatszott, hogy Tökölit Pálffy azért fogatta el, mert a ráczok is az oroszokhoz akarnak csatlakozni. A fejedelem remélte, hogy az udvarnak ilyen kettős veszedelme következtében a béke meglehet júniusig.^[869] Bécsben azonban a török követet várták^[870] s félni lehetett, hogy a szultán a Moldovába menekűlt erdélyieket kiadja a császárnak.^[871] Thalmann konstantinápolyi cs. követ különben is azt híresztelte, hogy Rákóczi a két oláh vajda országán keresztűl a menekültek bevonásával akar csatlakozni a czárhoz. «Hihető» – gúnyolódott a fejedelem – «Thalmann geographiájában úgy van felvéve az országok konstitucziója». A moldovai menekűlteket sietett nyilt levélben megnyugtatni,^[872] hogy az átvonuló orosz hadak pártfogása alá helyezi őket s az oroszok mellé magyar polgári biztost rendel.

Azonban Lengyelországban saját élete és szabadsága felől sem volt teljesen biztos. Szieniavszkij április 2-ikán közölte Bercsényivel Ágost király levelét, melyben a bécsi udvar nagy fölháborodása miatt megkérdezte, hol tartózkodik a fejedelem s a császárt elösmerte-e már királynak? Ő maga különben nem ellenzi itt tartózkodását, de tudni szeretné, hogy ha már volt a czárnál, milyen fogadtatásban részesűlt. Az első kérdésre Bercsényi azt felelte, hogy Rákóczi el is ösmerte a császárt, nem is; olyanformán, mint Szieniavszkijék, mikor Szaniszló királylyal akartak tárgyalni. A másodikra azt mondta, hogy a fejedelem a czárhoz jött s a királynak inkább a czárra, mint a császárra kell vigyáznia.^[873]

Pálffy azonban szemrehányást tett Károlyinak, hogy nem hozta magával Rákóczit, a kinek hűségesküje nélkül a kiegyezés nem történhetik meg. Különben sem illik, hogy egy római imperátor egy fejedelem után járjon és elhatározására várakozzék. Ha Rákóczi őszintén kívánja a király kegyelmét s nemzete javát akarja, halogatás nélkűl kapva kellene kapnia az ajánlaton. Ne szabjon föltételeket; a függő kérdéseket majd rendes úton is elintézhetik. Ha Debreczenbe nem akar jönni, a fejedelem máshol is leteheti a hűségesküt. Ne kösse magát ahhoz, hogy Munkácson lakjék; hiszen ha az udvar csakugyan álnok, ott hamarább tőrbe ejtheti; többet ér vele, ha az országban szabadon lakhatik. Fiait megkapja, mihelyt hűséget esküszik. Ez és Kassa feladása után a nemzetnek minden igazságos kívánsága teljesedik. Jöjjön tehát haza azonnal.^[874] Károlyi megnyugtatni törekedett Pálffyt,^[875] bejövetelre bírni Rákóczit.

A fejedelem útban kapta levelét, mert április 7-ikén Sztrijből Sztaroszelóba ment át, hogy az Ilyvó felé közeledő czárral találkozzék. Vetésy Königsbergből azzal ijesztgette,^[876] hogy a Francziaországra haragvó czár elfogatja; hiszen részegségében multkor saját fiát is majdnem fölakasztatta. Reszket a fejedelemért, ki a wienerneustadti fogságból kiszabadúlta óta nagyobb veszedelemben nem forgott. De a fejedelem ennél is nagyobb veszedelemnek tartotta volna, ha a császáriak kezébe kerűl. Csupán hazaszeretete őrízte meg attól, hogy rosszat ne gondoljon Károlyiról, ki barátságát és őszinteségét azzal sértette meg, hogy Pálffy levelében és izenetében őszinteséget lát, az övében azzal ellenkezőt. Legjobban sérti, hogy hazája és a szövetség nevében kívánja bemenetelét, holott annak idején a többivel együtt azt követelte, hogy ne zárkózzék be Munkácsba, ne koczkáztassa személyét. És éppen akkor menjen be, mikor talán csak pár nap választja el, hogy teljesedjék a czárba vetett reménye? S jó lelkiösmerettel ki mondhatja róla, hogy ő hagyja el a hazát, ki ide éppen a régi szabadság eszközeinek megnyerésére jött? Nem azok hagyták-e el, kiknek az ellenség csalárd hitegetései következtében eszökbe sem jut már, mi az a hajdani szabadság, csak megmaradjon jószáguk, életök? Ki szakad el a szövetségtől: az-e, a ki annyi ezer ember véréhez méltó békét kíván, vagy az, a ki félelemből s talán más okból igába hajtja a fejét? Károlyi lelke adjon számot a magyarok kiontott és kiontandó véréről; de nem Pálffynak vagy egy császárnak, hanem annak, a ki előtt nincs titok. Az bírálja meg, ki milyen fentartásokkal, kikötésekkel, megszorításokkal tett hitet, hol volt az igaz szövetség, ki mivel tartozik vagy tartozott Istennek és urának? Majd kiviláglik ott, a fény, a pompa tartóztatja-e a békétől, vagy a hamis hit elkerűlése, a törvénynek és az igazságnak az a megtartása, a melyet, rabságában, vérével is mert kérni; hát hogy ne merne most, szabadságában?

Igaz barátságát, nemzetéhez kötött lelkét, szívét Isten ítéletére bízza. De Károlyi gondolja meg, nyolcz esztendő alatt adhatott-e neki rosszabb tanácsot mint most, mikor azért kívánja az ő és helyettese, s tanácsosai bemenetelét, hogy mások kövessék el azt a rosszat, a melyet különben egymagának kellene elkövetnie. Isten talán nem engedi meg, hogy a földig tapadt nemzetet saját vére tegye világ csúfjává s megvilágosítja Károlyit szent lelkével.

Felháborodás nélkűl, igaz barátsággal, de keresztény szeretetből szánakodva írta meg Károlyihoz ezt a sztaroszelói megkapó levelét,^[877] mely egyszerre két külön pártra szakította az idáig egységes szövetséges rendeket. A szakadás tulajdonképpen húsvétkor (április 5.) a szatmári gyűlésen történt meg, a melyre Károlyi hítta össze a tiszteket és bujdosó magyarokat, hogy lengyelországi útjáról s a fejedelem akaratáról beszámoljon.^[878] Abban állapodtak meg, hogy a föltételeket elfogadhatóknak tartják s ezt a fejedelemmel is tudatják. Hogy teljesen fő nélkül ne maradjanak, nem magát Károlyit küldték hozzá, hanem Csajági János brigadérost, Bulyovszky Dániel udv. számvevőt és Cserei János alezredest. Megbízták őket, fejezzék ki hálájukat, hogy a béke tárgyalását elkezdette. A császáriak első ajánlatain vele együtt ők is megbotránkoztak, a homályban tusakodva tétováztak s már-már a legvégsőre szánták el magukat, mikor a mai napon Pálffy világosabb, elfogadhatóbb pontozatokat terjesztett eléjök.^[879] Kétségeik most is vannak; de mit tegyenek? Istenre kérik a fejedelmet, jöjjön haza. Vegye szívére mindnyájuknak, a mellette fegyverben maradt néhány hű embernek nyomorúságát. Könyörüljön az özvegyeken, árvákon, bujdosókon. Gondolja meg, hányan széledtek el, mennyien szenvednek bút, gondot, éhséget, szomjúságot, mindenféle nyomorúságot? A koldulásra jutott lakosság égbekiáltó sóhajtásokkal szemléli országunk utolsó pusztulását. Jöjjön közéjök, mozdítsa elő az ország lecsöndesítését. Az ellenséggel nem szállhatnak szembe, külső segítségben nem bízhatnak, a muszka-, török-, svéd háború végét meg nem várhatják. Azzal pedig, hogy a czár szolgálatába állnak, nem érik el szövetségök czélját. Ennek a czélnak teljesítését most a császár ígéri, mert nemcsak életöket, jószágukat hagyja meg, hanem törvényeik és szabadságaik megtartását is ajánlja.

Tanácsosabb a bizonyoshoz, mint a bizonytalanhoz ragaszkodni, a hazában és jószágaikban megmaradni, mint mindent koczkáztatni. Jöjjön tehát vissza a fejedelem s hozza el azokat is, a kik inkább a maguk, mint a közjó érdekében bujdosnak. Ha azonban nem jönne s a többiek sem jönnek haza, kegyesen oldja és mentse fel őket esküjök alól, melyet neki mint vezérlő fejedelemnek tettek. Fáradhatatlan, gyors munkálkodásáért, igaz ügyekezeteiért, maga erőtlenítéséért, személyének, jószágainak veszedelembe való ejtéséért s rájuk kiterjesztett kegyelmességeiért minden körűlmény közt alázatos és illendő köszönetet mondanak. A rendek utasítását ápr. 7-én a sereg nevében Szentpétery Imre, Vay László, Jósika Dániel s Nyuzó Mihály brigadérosok és még néhány ezredes írta alá.^[880] Bercsényit is megkérték, hogy ha a fejedelem nem jöhetne, mint helytartó ő jöjjön ki, hogy legyen elüljárójuk.

A máramarosi Verchovinán Barcsai Ábrahám szállásán összegyűlt hetven erdélyi nemes és szenátor április 11-ikén erre a hírre a maga részéről Rhédei Lászlót és Kemény Simont választotta meg követeknek, a kik másnap már be is indúltak a fejedelemhez.^[881]

«Mit várhattunk volna azoktól – kérdezte a fejedelem,^[882] – a kik hitökről meg nem emlékezvén, maguk is ily gyalázatos rabságra, vérök, hazájuk árúltatására adják s adták magukat?»

60. VAY LÁSZLÓ NÉVALÁÍRÁSA.^[883]

A huszti országgyűlés megnyitása idejét Szieniavszkijék kukizói kastélyában akarta megvárni.^[884] Április közepén itt fogadta a szatmári hadigyűlés követeit. «Elítélhető – írta Bercsényi^[885] – micsoda keserűségére esett ő felségének, kivált Károlyitól, ezeket szenvedni reménytelenűl.« Véletlenebb dolgot, saját nyilatkozata szerint, a fejedelem sem hallott idáig. A követek gyöngédebben szóltak hozzá, mint a levél szólott; de a fejedelem így sem titkolhatta keserűségét. Atyai szívvel köszönte meg, hogy a szövetséghez és az ő személyéhez ragaszkodva, igazlelkű szándékkal kívánják bebizonyítani hűségöket, mikor őt is megkérdezik. De «világosságra hozta hamisságát azoknak, a kiknek Isten és hazájok iránt adott hite istentelenségre fordúlt». Kijelentette, hogy kimegy és végez, ha Pálffy a fegyverszünetet meghosszabbítja, s a Husztra kitűzött gyűlést más napon biztonságban megtarthatják. A követek útján is intette Károlyit és társait, jobbat várjanak a czárral való találkozásától s Anglia újabban erősen megindított közbenjárásától. Ilyen veszedelembe könnyelműen ne ragadtassák magukat.^[886] Erre a követek igen erősen és sírva ajánlkoztak. Ha akkor a fejedelem személyesen megy a szatmári hadak közé, ékesszólásának és meggyőződésének erejével megtörhette volna a békepárt minden erőlködését. De, a czárral való találkozás küszöbén, április 18-ikán, csak egy «mennydörgős manifesztumot»^[887] küldött haza: oly hathatós írást, hogy – Bercsényi szerint – még a magyar követ is, nem hogy a magyar szívet meg nem indítaná.^[888]

Lángoló szavakban tiltakozott az ellen, hogy idejövetelével különválasztotta volna személyét a haza ügyétől. Hiszen kedve ellenére, a rendek akaratából, magának Károlyinak is tanácsából jött ki, hogy biztos helyről intézze a béke vagy a háború sorsát. A császár békeföltételei inkább eltemetni, mint békességre vezetni látszottak a szabadságot, melyet a nemzet másfél századon át s most is nyolcz esztendeig annyi ezer lélek vérével oltalmazott. Ítélet volt az, nem kiegyezés; még sem írtózott meg képtelenségétől, hanem fölvilágosító nyilatkozatot tett, kész volt országgyűlés elé vinni a dolgot s Károlyin kívűl Rádayt is Pálffyhoz küldte. Hogyan merték tehát kétségbevonni, hogy kimegy közéjök? Hiszen már wienerneustadti fogságában készebb lett volna halált szenvedni, mint nemzetét megtagadni!

Tudják, hogy fogságából a magyar nemzet fölszabadítására menekűlt meg; bátran és tökéletes elszántsággal jött haza és édes nemzete kebelére hajtotta a fejét. Most is nagy örömmel jönne be, ha ez javára válnék igaz ügyöknek. De az ellenség nem békekötésre, országgyűlésre, hanem az ítélet meghallgatására, örökös rabságra híjja. Eltűnnék a szabadságnak emlékezete is, ha a nemzet belefeküdnék a hamisság koporsójába, a melyet istentelenűl a maguk felekezete készített. Károlyi az ő hírével, de nem a rendelt czélra tartott gyűlést s azon a szövetség megsértésével főnökké tette magát, az országgyűlés elé tartozó föltételeket jóknak és kívánatosaknak nyilvánította s a fejedelemtől nyert hitelét és tekintélyét a haza veszedelmére fordította. Eszét vette a tisztek egy részének, megédesítette a honvesztő pontozatok rejtett mérgét, hogy a tisztek hitét, lelkét, életét, utódait, vérét, nemzetét veszedelmes hálóba kerítse és csalárd végső munkáját egy csomóba köthesse. Hamis sípjának hangján vakmerőn előtte is kinyilvánította, hogy ennél többet senki sem kíván, nem is kívánhat; s nem is a kitűzött gyűlésre, hanem, mint a vak madarat, lépre csalogatja haza.

Égre kiált a haza szabadságáért elesett vitézek vére, az özvegyek, árvák keserves siralma; és Isten meghallgatja az ártatlanokat, kik majdan az egyiptomi rabságnál kegyetlenebb szenvedések alatt panaszkodnak és átkozódnak. Bosszút kiáltanak azok ellen, a kik a magyar fegyver nemesi ékességének letételével koldús- és jobbágy-pálczával támogatják halálnál keservesebb életöket. Az ő szívét Brutus példája bántja legjobban: hogy a kinek becsületét, tekintetét maga terjesztette, vétkeit födözte, hitelét növelte, a kit belső, titkos barátságába fogadott, szeretetét, lelkét közölte vele, – abban nemcsak személye, de hazája veszedelmének munkálóját is kell szemlélnie. De él az igaz Isten: megmutatja igazságát példás ostorával, a mint Ocskaynál, Bezerédjnél is megmutatta; pedig az ő istentelenségöktől a Károlyié csak annyiban különbözik, a mennyiben nagyobb veszedelmet hoz hazánkra.

Nem az elkeseredés, hanem a valóság íratja vele, hogy azok a pontok csalárdságok; hiszen Pálffy azzal is csak ámítja őket, hogy teljes hatalma van. Ennyi fegyveres vitéz, ennyi úr, sőt egy egész ország és annak örökös ügye (mert hiszen a labancz magyarnak is itt a szabadsága, nem ott) ilyen gyalázatos pontok alapján legyen örökös rabszolga s fegyverét, hitét letegye, mielőtt életének s reménységének valóságát láthatja? Pálffy csak hadi kapitulácziót köthet velök, nem országos békét, mert csupán a haditanácstól van felhatalmazása. Tetszik a magyaroknak Pálffy magyarúl szóló sípja; de ha magyar is Pálffy, nem parancsol Bécsnek. A német parancsol neki, nem ő a németnek; sőt maga is németűl szolgál a németnek s végre magyarúl vallja meg, hogy – nem tehet róla. Ha azon kezdjük, hogy Kassát feladjuk s hűséget esküszünk, előbb a szövetséget s a haza szabadságát öljük meg, hogy később beszéljünk róla, mi kell a halálra.

Azután, lelkiösmeretének könnyebbűlésére, nyitott szemekkel, igaz lélekkel vizsgálta végig a pontozatokat. Joggal kérdezi, hogy ha bolond tanácsokból indúlt véteknek ösmerné el hadakozását, ki volna nála a haza és szabadság nagyobb gyilkosa? Szövetségüket a császár is elösmerte, pártütésnek tehát most sem nevezheti; s jószágai kedvéért a fejedelem sem tagadja meg tisztjét, becsületét, hazája igaz ügyét. Hitét, lelkét Istennek, becsületét a világnak, életét, mindezekkel együtt, a hazának szenteli. Inkább külső hatalmasságok védelme alatt, mint a hóval fedett vesszőszál várja be tavaszi újulását, mint hogy ily gyalázatosan eltemesse magát s örökre elkárhoztassa a lelkét. Az úri és a nemesi rendeknek, hadi tiszteknek különben is csak odavetve ígérnek kegyelmet. Mennyi alkalom marad tehát a bosszúállásra s hány embert keresnek halálra! A császár békében fog uralkodni, de a volt kuruczoknak senki sem hagy békét. Jeruzsálem siralmánál keservesebb lesz a szegény árvák, özvegyek siralma, még a levéltől is rettegő bujkálás, a sok akasztófa, kerék irtózatos képe. A mostan szépen fénylő békességet zokogó átok követi. Akkor fognak majd a hazáért való szenvedés, a dicső halál után sóhajtozni, a mikor már sem élni, sem halni nem lehet. A mi pedig a jószágok visszaadását illeti, ne keressen senki nagyobb szentséget Bécsben, mint az evangéliumban. Ott azt olvassuk, hogy a gazda a korán s későn jött kapásoknak egyaránt fizetett, de a későn jötteknek csakugyan nem adott többet, mint az elsőknek. A mit pedig Pálffy kapitulácziója ebben a tekintetben adhat, azt az országgyűlési száműzetések, törvényes pörök, miniszteri rendeletek elronthatják.

Még csak gondolni is keserves a közvitézeknek ígért kegyelemre. A kik odahagyták jobbágyi nyomorúságukat, fegyverök letételével menjenek vissza robotolni azoknak az uraknak, a kikkel mint katonák sokszor szembenálltak! Menjenek azoknak zaklatása alá, a kiket zaklattak; azoknak pálczája alá, a kiket bosszantottak! Tűrjék azok sanyargatását, jószága, vére kisajtolását, a kikkel vitézi fegyvereikkel szoktak szembeszállni! Fegyver helyett botot, nyomorúlt koldúspálczát, ostort vegyenek a kezökbe! Lovukat ne ekébe fogva, hanem a német fuvarban rontsák! Szitkot, bosszúálló mocskolódást, ütést, verést, csúfolást, kínzást szó nélkül szenvedjenek; s ha türelmöket vesztve, vagy vitézi emlékeiket fölújítva szólnak, lázadásnak vegyék minden szavukat, sőt azt is, ha megállnak! Miért kívánják, hogy letegyék fegyveröket, holott a háborút nem a fegyver, hanem a fegyverkezés teszi? Miért? Azért, hogy fegyverrel legyőzöttek, rabok módjára bánjanak velök!

Magyar fejedelem így talán sohasem szólt a magyar néphez. Mi történhetik még mostan is, ha nem levélben, hanem élőszavának ellenállhatatlan erejével ott a hadak közt kérdezi meg: «Ellepheti-e a Tiszán túl való földet az a német, a ki még Debreczen utczáit sem lepi el? Nem ad-e szállást minden bokor? Nem remélhető-e holnap, a mit a mai nap nem adott?»

És mi történik, ha ott szemtűl-szemben kérdezi meg őket, tűrik-e, hogy bűnösöknek mondják az elesetteket, koldulásra juttassák özvegyeiket, árváikat? Hát ez a jutalma a hazáért és szabadságért vért ontó dicsőségnek? Ez az értelme szövetségöknek, a magyar nemzet régi törvényeinek? Így kell az özvegyekért, árvákért hadakozni? Hacsak egy csepp magyar vér van is a testökben, ezért az igaz ügyért nem kellene-e ezt is kiontaniok? Hiszen nem magyar, még csak nem is ember, a kinek szívét az özvegyek és árvák siralma meg nem hatja!

Az országon kívül lakóknak és az erdélyieknek ügye is mutatja, hogy ezt a kérdést nem Pálffy hézagos felhatalmazása, hanem országgyűlési határozat alapján kell megoldani. Miért gyanúsítják tehát, ha erre hivatkozik? És mily alapon meri Károlyi a rendeket már három-négy nap mulva összehívni s a megjelenésre őt is felszólítani? Isten és a világ előtt kijelenti, hogy nincs része ebben a reménytelen s megfoghatatlan istentelenségben s a békességet nem kereste a szövetség sérelmével. Igaz, hogy írt a császárnak, mert a hazáért meghalni, tehát megalázkodni is kész; de a haza szabadságát kérte tőle s többi mondanivalóját Károlyi szóbeli követségére bízta. Károlyi követsége azonban elmaradt s most csak kegyelmet ígérnek, a szabadság megígérésére pedig egy pontot is sokalnak. Csak mellesleg szólnak róla.

Ily körűlmények közt fegyverök letétele nem a béke, hanem a rabság jele volna. Szövetségök czélját csak országgyűlésen érhetik el; de hogy azon megjelenhessék, most már nemcsak Pálffytól, hanem – «Istenem, mire jutánk!» – saját híveitől is biztosítékot kell követelnie; mert nem tudja, azon a szatmári gyűlésen élete és hite ellen nem forraltak-e valamit. Istenre esküszik, hogy a mint a rendek kívánságára jött ki Lengyelországba, holott készebb volt hazájáért a vitézi halálra, – úgy be is megy s teljesíti vezérlő hivatalát, hites kötelességét, igaz hazafiságát s akár holnap megköti a békét, mert minden háborúnak ez a vége. De csak jó béke megkötésére vállalkozik. Ezt a mostanit éppen azért nem kötheti meg, mert ez nem békesség, hanem fegyver által való meggyőzetés, «melyet a nemes vér, mint halálnál is nehezebb dolgot nem szenvedhet».^[889]

Károlyit külön levélben intette.^[890] Remélte, hogy Rádai bemenetele s az április harmadiki levelére adott válasza valami fordúlatot okoznak munkájában, melylyel most szívét epeszti és keseríti. Lelki üdvösségére kényszerítette, hogy ne siesse el szegény nemzetünk dolgát, ügyét a maga és családja holtig való gyalázatára. Mert sohasem fogják azt mondani, hogy a fejedelem pártolt el a tábornoktól, hanem a tábornok a fejedelemtől. Pálffyval a Rádainak adott utasítások szellemében ügyekezzék megbékűlni. Ha véleményénél többre becsüli Pálffy hitegetését, szálljon a polgárok kiontott és kiontandó vére reá és fiaira! Ennél többet nem válaszolhat, mert szívét a keserűség s az igaz, de megcsalatott barátság fojtogatja.

III.
A SZATMÁRI BÉKE.
– 1711. május 1. –

IDŐVEL a fejedelem úgy találta,^[891] hogy kukizói levelének megírásakor inkább hallgatott emberi tanácsra, mint a mennyire Isten békés szelleméhez ragaszkodott. Az első pillanatban nem is érzett olyan felindúlást Károlyi ellen, mert a történteket az idő nyomorúságainak, bajainak, a vitézség hanyatlásával járó csüggedésnek tulajdonította, nem Károlyi hűtlenségének, álnokságának. Igaz barátságukra gondolva, mentségeket keresett számára, de hívei fölháborították ellene. Legjobban felindúlt az ellen, hogy nem várta meg a huszti gyűlést s az ellenség szemeláttára, Szatmárt tanácskozott a békéről. Hitszegést, hazaárúlást, hűtlenséget látott a pontozatok könnyelmű elfogadásában. Hívei fejét követelték, de törvényes eljárásra, és ítéletre mód nem kínálkozott. Azt beszélték, hogy a fejedelem levelének felolvasása után a beavatottak zavart támasztanak a huszti gyűlésen és Károlyit felkonczolják, ezer darabra vágják, feleségét Munkácson megölik, fiát ágyúból kilövik.^[892] Cserei János, Károlyi egyik követe, maga is az elégületlenek közé állott s előre sietett Munkácsra, hogy a katonaságot mindenütt Károlyi ellen izgassa.^[893] A fejedelem azonban nem akart egy második ónodi jelenetet. Ettől, saját szavai szerint,^[894] nem lelkiösmerete, hanem barátsága: a szelidség, részvét, szeretet tartotta vissza. Nem hajlott Károlyi személyes ellenségeinek ingerlésére; de sejtette, hogy igazságuk van, a fegyverletételt csak így lehet megakadályozni s ily körülmények közt a fejedelem, a közjó védelmezője, nem kegyelmezhet saját fiának sem.

A hadi követekkel együtt Rádayt is beküldte az országba; pedig Bulyovszky titkon azt jelentette neki, hogy Ráday «Pálffy úrnak ezer arany igérete felől kérte volna ő kegyelmét». A fejedelem említést sem tett neki erről a gyanusításról, mely «még nem a mostani időt kívánja». Csak Aszalay udv. titkár figyelmeztette rá, a ki biztosította a fejedelem nagy bizalmáról. Uruk és nemzetök érdekében fényes sikert kívánt mostani munkájához.^[895] A Rádaynak adott utasítás szerint a kukizói manifesztumot a gyűlésben csak abban az esetben kell fölolvasni, ha Károlyi és a hadak nem akarnának várakozni a fejedelemre, s nem állanának el szándékuktól.^[896] Sennyeinek is csak a végső esetben kell azt felolvasnia a munkácsi őrség előtt, a melytől elvárja, hogy, ha kell, az ungváriak dicsőséges példája szerint annál bátrabban és elszántabban keménykednek, mentűl irtózatosabb a hitetlenségnek ez a példája.^[897] Sennyei azonban, a parancs vétele után, megírta Károlyinak,^[898] hogy ha a fejedelem ki nem jön Husztra, nélküle kell határozniok, béke legyen-e vagy háború. Ő, sok aggodalma közt is, a béketárgyalást ajánlja. A fejedelem akadályoztatása miatt nem mulaszthatják el törvényeik és szabadságaik helyreállítását. Ezzel nem bántják meg a fejedelmet, mert nemcsak ő tett, hanem ők is esküt tettek a szabadság kimunkálására. Minden országnak, minden népnek megvan az a joga, hogy ha az elűljáró fejek helyes okokból elmaradnak, a jelenlevők az egész nép nevében határozzanak, kivált ilyen végső veszedelemben. Azt hiszi, a fejedelem maga is neheztelne, ha a tárgyalásokra kínálkozó alkalmas időt elmúlasztanák. A külső segítség miatt sincs ok a halogatásra, mert az oroszok győzedelme kétséges; de ha bizonyos volna is: törvényeik és szabadságaik megadása után milyen lelkiismerettel fognának fegyvert? Ha a fejedelem kijön s marad idő a tárgyalásra, Isten ne adja, hogy nélküle tárgyaljanak; a fejedelem jelenlétében kötött béke állandóbb lenne, s a fejedelem méltósága mindenkor fenmarad. De Károlyi megmondhatja Pálffynak, hogy a szövetség a fejedelem távollétében is kész a békére s a császár iránt való hűségesküre.

Időközben Károlyi biztosította a táborában szolgáló szegénylegényeket, hogy legalább benne nem csalatkoznak, mert teljesíti az ország igéreteit, segít a helyzetökön. Mihelyt leteszik az esküt és a fegyvert, saját uradalmaiban 18 különböző hely közt enged nekik választást, a hol megtelepedjenek és leszálljanak.^[899] De a fejedelem levelét s Ráday útján való izenetét vévén, a fejedelmet is sietett megengesztelni. Április 15-én «meghorpadva és megütközve» lóhalálában küldött hozzá, «igen-igen követte történt vétkeiről». Újra kérte, jöjjön ki, különösen ha már végezett a czárral, s úgy szóljon hozzájuk, a hogy akar, mert minden kívánságát kész teljesíteni. ^[900]

A fejedelem azonban semmiképpen sem tudta megbocsátani, hogy a Husztra hirdetett gyűlést egy héttel előbb Nagykárolyban (helyesebben Szatmárt), biztos terület helyett az ellenség torkában akarja megtartani s ott magát és híveit szövetkezett rendeknek nevezi. Nagyon fontos politikai elhatározások idején nyakra-főre nem mehetett le a megkérdezése nélkűl máshova áttett gyűlésre.^[901] «Ugyancsak sok a mi sok! – fakadt ki Károlyi előtt Ebergényi cs. tábornok^[902] – mert ilyenformán soha vége a dolognak nem lenne.» Megnyerhetnék, de így elrontják az ország szabadságát. Nem ösmeri a méltóságos fejedelmet, de csak szólhatna vele vagy legalább Károlyival, megmondaná, miért siessenek hova-hamarébb istenesen átesni ezen a dolgon. Igaz vér levén benne, arra inti őket sub rosa, hogy Pálffynak most hozzájuk küldött utolsó izenetén ne sokat rágódjanak, újabb kifogást, kétséget, halasztást stb. ne emlegessenek, hanem higyjenek nekik, mert míg ők, magyarok vezetik a tárgyalást, hihetnek. Ha sokat piszkálódnak, minden füstbe megy s a mostanihoz hasonlót egy magyar se várjon. Győzze meg erről a fejedelmet is. Ha nekik nem hisznek, a bécsi diplomának se higyjenek. Ennél többet úgy sem kapnak; ha pedig János (Pálffy) csalódik, akkor azután jó éjszakát! «Hitemre – végzi – elrontja magát az a jó fejedelem; in tali casu talán én sem szolgálhatok annyit, mint most, mert azután a szegény magyarnak sem lehet hinni s méltán is. Ferrum dum calet, cudendum est. (Addig verd a vasat, a míg tüzes.) Bár szóval deklarálhatnám a fejedelemnek s neked is; azonban lássátok!»

Károlyi ily körűlmények közt már harmadnap 19-én összegyűjtötte a rendeket. Szerette volna a szövetségeseket a vezérlő fejedelem jelenlétével vagy vígasztaló kegyes rendeletével megnyugtatni. Kesereg a lelke az ingyen sem remélt akadályon, mely visszatartotta; de vigasztalja, hogy senki sincs, a ki jelenlétét nem óhajtaná és kívánná. Nem hall ugyan semmi bizonyosat róla, de nem hiheti, hogy mindnyájuk vígaszára ki ne jöjjön az önmaga által kitűzött határidőre. A fegyverszünet meghosszabbítása bizonytalan. Hogy tehát a fejedelem eljöveteléig se gyöngítsék a nemzeti ügyet, melyért nyolcz esztendő óta annyi vért ontottak, a dolog megkönnyítése és időnyerés végett összegyüjtötte a szövetkezett rendeket. Nem hiszi, hogy ezért megróhatják. Addig is, míg a fejedelem lejöveteléről vagy akaratáról bizonyosat érthetnek, ezt a szép gyülekezetet tájékoztatni kívánta eddigi munkásságáról. Hat pontban bőven előadván a novembertől áprilisig történteket, bemutatta a fejedelemnek nála levő leveleit, a melyek szerint igaz hazafisága és a szövetségre tett hite szerint folytatta hazája és fejedelme nemzeti ügyét, ámbár nem volt sem megbízó levele, sem teljes hatalma. Ha fáradozásaiban szántszándékkal vagy tudatlanságból vétett, íme, jelen van, és készen áll, hogy nyolcz esztendeig Isten karjain hordozott életének egy órában a nemzet keze vessen véget; sőt ezt hálaadással fogadja.^[903]

A tizenkét pont meghallgatása után az urak kijelentették,^[904] hogy mindnyájan készek elfogadni a császár kegyelmét.^[905] Mivel pedig a külföldön tartózkodó fejedelem nem ösmerheti eléggé a mostani belviszonyokat, a gyűlést ugyan Huszton is meg lehet kezdeni, de a fejedelmet meg kell kérni, hogy a tárgyalások gyorsítása végett jöjjön át velök Szatmárra. Bizonyosak a fejedelem kijövetelében, de gyorsabb eljárás végett már most folytathatják a tárgyalásokat; s ha nem jelenhetnék meg, nélküle is határozhatnak.

A fejedelem képtelenségnek tartotta, hogy Károlyi, ha bűnét megbánó Péter lett volna is belőle, a hadak élén megmaradjon; a Tiszántúlra tehát Esterházy Antalt s az ő bemeneteléig Ebeczki Istvánt, Máramarosba Vay Ádámot, Erdélybe Teleki Mihályt akarta beküldeni vezérnek. Vaynak egy ezred élén kellett volna Salánkra mennie s az odarendelt Károlyinak kijelentenie, hogy bűnbánó levele óta a fejedelem ismét bízik benne, de hazánk kormányát egyedűl az ő kezén nem hagyhatja, mert a sereg bizalmát elvesztette. Őt tehát magához rendeli s ha ellenszegűlne, erővel hozatja Sztrijbe. Ő maga nem megy be a huszti gyűlésre, mert a fegyverszünet nem hosszabbíttatván meg, ott sem ő, sem a gyűlés nem tanácskozhatnék szabadon; de kellő biztosítékok mellett kész a béketárgyalások folytatására. A tárgyalások elsietése és a hadak csüggedése miatt Károlyit tette felelőssé, a ki cselekedeteit sem Isten, sem a világ, sem a fejedelem előtt nem szépítheti és nem fedezheti. Vay-nak a hadak főparancsnokságát azonnal át kellett volna vennie s megfenyítnie mindazokat, a kik a helyőrségekben gyanusak. Ha Károlyi nyiltan elpártolt, a kukizói manifesztum kihirdetését és terjesztését gátolja meg s biztosítsa híveit, hogy a czárral való találkozása után közéjök megy. De ha a fegyverszünet felbomlása következtében a hadak az országban nem maradhatnának, a máramarosi hágókon át hozza be őket a Swicza völgyén lefelé Boléchowba, a mely Sztrijtől délre esik. Charrière lehet a kalauza és hadibiztosa Stanislawow és Halics táján; csak jó rendet és fegyelmet tartson.^[906] Ha pedig kérdezik, miért műveli ezt, feleljen az evangélium (Márk, XI. 3.) szavaival: «azért, mert az Úr szükölködik e nélkűl.»

61. AZ I. JÓZSEF HALÁLÁRA VERT ÉREM.^[907]

Az oldalconfoederatiónak, a hogy Rákóczi nevezte^[908] Károlyi pártütését,^[909] valóban nemcsak katonai forradalomtól félve kellett sietnie. Lipót császár özvegye, Eleonóra Magdolna Terézia, április 18-án tudatta a magyar és erdélyi kormányszékekkel, hogy egyik fia, I. József császár meghalt s másik fia, III. Károly spanyol király beérkeztéig az örökös országok és tartományok kormányát ő veszi át. Ezt a hírt titkolni kellett a hadak előtt^[910] mert József halálával az örökös királyság, a kuruczok régi felfogása szerint, mindenképpen megszünik s így az Ausztriai Házzal nincs okuk tárgyalni. Mielőtt a spanyol örökösödési háború bevégződnék, egy magyar örökösödési háború kitörését nem lehetett megengedni.

62. A SZATMÁRI GYŰLÉS HELYE.^[911]

Kassát Ebergényi már április 27-én feladásra bírta; a hatalmas vár eleste után minden ellenállás lehetetlennek látszott. Az «oldalconfoederatio» vezetője, Károlyi Sándor, hadiszemle ürügye alatt mindenünnen Szatmárra gyüjtötte a hadakat^[912] s a huszti gyűlést oda tette át. Kassa átadása napján, egy értekezleten megkérdezte a tiszteket és urakat, a már szintén elérkezett erdélyieket,^[913] akarják-e a gyűlést megtartani a fejedelem nélkűl is és nincs-e kifogásuk az ellen, hogy a gyűlést ne Huszton, hanem itten tartsák meg? Az urak mindakét kérdésre helyesléssel feleltek, mire átmentek a református templomba^[914], hol Károlyi a kuruczok utolsó csonka országgyűlését azonnal megnyitotta.

Könyek közt jelentette ki, hogy a szövetség s mindnyájuk vezérlő fejedelmének és – magát oda nem számítva – a 24 tanácsosnak székét üresen látja. Helyettök ő egymaga jelent meg s fölveti azt a kérdést, lehet és kell-e a fejedelem távollétében a rendek nevében a békéről tanácskozniok és határozniok? Ösmertette egyrészt a béke föltételeit, másrészt a háború folytatásának segédeszközeit. De a rendek egyhangúlag a béketárgyalások folytatását kívánták s Károlyit választották meg elnöknek. Ráday Pálnak csak mint magánembernek adtak jogot a szólásra, mert a fejedelem őt nem hozzájok, hanem Pálffyhoz küldte. A kanczellár figyelmeztette őket, hogy a fejedelem kérésére az angolok és a hollandok Peterborough lord által Bécsben a magyarokkal való békét sürgetik. Az országgyűlést összehívó levelekben a fejedelem a maga megjelenését a fegyverszünet meghosszabításának esetére igérte; maradását tehát nem magyarázhatják balra. Pálffy teljes hatalmához kétség fér, mert sok dolgot tart fenn a császári kegyelem számára; az özvegyek és árvák jogainak megrövidítése pedig örökre rajtuk hagyja a kuruczok vagy pártosok nevét és gyalázatát. Javasolja tehát, hogy a fejedelem kijövetelének lehetővé tételére Pálffytól a fegyverszünet és határidő meghosszabbitását kérjék. A rendek ezt helyeselték s a fejedelem és az ő nevökben való tárgyalások folytatására Károlyit választván elnöknek, a béketárgyalások okiratait helybenhagyták.

63. A SZATMÁRI BÉKE EMLÉKOSZLOPA.^[915]

A szomorú határozatok hírével Cserei János a maga jószántából azonnal kiindult Lengyelországba, a fejedelemhez. Nem akart tanuja, vagy éppen részese lenni annak, hogy ezrede hűséget esküszik a császárnak. Graeven cs. tábornok a fiatal Rabutin és számos császári tiszt társaságában már a gyűlés megnyitása napján megkezdte s másnap, harmadnap is folytatta a kurucz katonaság felesketését. Az esküt a katonák minden ezredben szakaszonként tették le s az immár császári ezredek azután három üdvlövést tettek. A császári tisztek együtt vígadtak a kurucz tisztekkel a béke örömére.^[916] De valóban alig lehetett érteni, miért kellett a békéről még csak most tanácskozó «országgyűlést» ilyen bevégzett tények elé állítani?^[917]

28-án Károlyi elnök kérdésére újból kijelentették, hogy a megállapított pontok alapján készek elfogadni a császár kegyelmét. És ugyancsak az ő kérdésére kimondták, hogy száműzik azokat, a kik a kegyelmet el nem fogadják s a közjót és a békességet titkon vagy nyiltan háborgatni akarják. Károlyi intette is őket, hogy mivel a kegyelemmel a dolog be van fejezve, ártalmas levelezésektől, hűtelenségtől mindenki a törvényes büntetés terhe alatt tartózkodjék. Az ország nevében köszönetet mondtak Pálffynak a béke és a nemzet érdekében tett szorgalmas és fáradhatatlan munkásságáért. A béke pontozatainak hiteles példányait Károlyi tartsa magánál három hétig, vagyis addig, míg a fejedelem kijöhet s azokat szétküldheti; de ha a fejedelem nem jön ki, Károlyi maga küldje szét. A pontozatokat mindakét ország rendjei aláírják. Megköszönték Károlyi buzgó fáradozásait s alázatosan megkérték a fejedelmet, hogy «nemzetének szeretetéről viseltetvén», jöjjön ki három hét alatt s engedje kijönni azokat is, kik a kegyelmet elfogadni hajlandók.

Április 29-én, Károlyi vezetése alatt, tizenhattagú követséget küldtek Pálffyhoz, hogy 56 pontot terjeszszenek eléje s a fejedelemhez írt behívó levelöket is közöljék vele. Pálffy azonban meg sem várta jövetelöket, hanem Locher Károlyt és Graeven vezérőrnagyot küldte át Szatmárra, hogy még ma végezzenek. Az utolsó nehézségeket elhárítván, a rendek valóban elfogadták, május elsején pedig aláírták a békességnek mind a tíz pontját.

64. PÁLFFY RESOLUTIÓJA ÁPRILIS 29-ÉN^{[918] [919]}

Az első pontban «Rákóczi Ferencz uram» életének és jószágainak (a helyőrségekhez tartozók kivételével) kegyelmet és szolgáival, udvarával az országban való maradásra engedelmet nyer, ha t. i. azt elfogadja és három hét alatt a hűségesküt leteszi. Ez idő alatt a parancsnokokat tartozik arra utasítani, hogy várait a császári katonaságnak átadják. A fejedelem magánváraiban a császár saját költségén tart őrséget. Ha a fejedelemnek jobban tetszik, az eskü letétele után Lengyelországban is maradhat, csak tartózkodjék köteles hűsége megsértésétől. Igaz hűsége esetén az udvar nem tagadja meg fiai visszaadását sem.

Ugyanezen idő alatt kegyelmet kapnak Rákóczinak magyar- és erdélyországi úri, papi, fő és nemesi hívei is, kik időközben mások kezére jutott jószágaikat is visszanyerik. Jószágukat akkor sem vesztik el, ha a parasztság az adót nem fizethetné. Fegyvert tovább is viselhetnek, csak ne ellenségeskedjenek. A neoacquistica commissio elé nem kerülnek s fölségsértést jelentene az eperjesi vértörvényszéktől való aggodalom emlegetése. A kisebbrangú vitézek fölesküdvén, otthon nyugodtan gazdálkodhatnak, a külföldiek pedig (svédek, olaszok, németek stb.) szabadon távozhatnak, kivéve a szökött császári katonákat, a kik büntetlenűl térnek vissza elhagyott zászlajukhoz. Azokat a nemnemeseket, a kiket a fejedelem fölszabadított, a császár is szabadoknak ismeri el, de a földesurak jogainak további sérelme nélkül.

A császár és koronás király a vallás ügyében hozott törvényeket megtartja s a vallás gyakorlatát megengedi. A háborúban meghaltak árvái és özvegyei megtartják idegen kézre nem került jószágaikat; eladott vagy eladományozott jószágaikért az országgyűlés fogja őket megvígasztalni. A fejedelem pártján levő árva fiúk és leányok jogaikat és örökösödési jogaikat megtartják. Kegyelmet nyernek azok a kivándorlók is, a kik magukat igazolván, az esküt leteszik. A kegyelem kiterjed a külföldön követségben járókra, tanulókra, kereskedőkre is. A Thököly-féle kuruczok szintén kegyelmet nyernek s jószágaik visszaadása iránt folyamodhatnak. A moldvai és az oláhországi erdélyi menekűltek gróf Steinville tábornok előtt jelentkezzenek. Az erdélyi urak a háború előtt viselt méltóságaikat csak külön folyamodás után nyerhetik vissza. Erdély törvényes kormányzata érdekében a biztosok előterjesztést tesznek az udvarnál. A jászok, kunok és hajdúvárosok sérelmei dolgában az országgyűlés intézkedik. A hadifoglyok kegyelmet nyernek. A béketárgyalások kezdete óta esett károkat kölcsönösen megtérítik.

A SZATMÁRI BÉKE OKIRATÁNAK ZÁRADÉKA.^[920]

A kételkedés és hitetlenség eltávoztatása végett ezt az okiratot, mely kegyelmet ad a fejedelemnek s minden követőjének, az udvarnál való megerősítése után megküldik Magyarország és Erdély minden vármegyéjének.

A császár és koronás király megtartja Magyar- és Erdélyország minden törvényét és kiváltságait s nem engedi meg, hogy kegyelme vetekedésekre, pörökre, gyalázkodásokra, sértésekre adjon alkalmat; sőt ezeket keményen tiltja is. A többi sérelem orvoslását vagy a nemzet boldogulására és becsületére hasznos dolgokat a jövő országgyűlésen szabadon kérhetik és sürgethetik. A császár atyai indúlatában sem lesz fogyatkozás, de reméli, hogy a törvényes szabadságaikkal élő magyarok és erdélyiek sem engednek egy nemzetnek sem a királyukhoz való hűségben. Reméli azt is, hogy ha a fejedelem a kitűzött határidőre vissza nem jönne, a kegyelmet el nem fogadná, s a hűségesküt maga vagy felhatalmazottja útján le nem tenné, akkor a pártján levő urak és rendek elhagyják a fejedelmet, a császár hűségében megmaradnak, a haza csendjére vigyáznak, Rákóczi fondorlatainak és ügyekezeteinek helyet nem adnak. Megengedik, hogy a fejedelem helyettes útján is letehesse az esküt, elfogadja a kegyelmet s keményen megparancsolja az erősségek föladását, sőt ezt a kitűzött határidőn túl is megtehesse. Visszajövetelére királyi szó alatt teljes biztonságot adnak.

A béke oklevelét^[921] a kuruczok közül 44-en írták alá; Károlyin kívűl, egyebek közt, Teleki Mihály és Gyulai István grófok is, a kiket hűségök miatt a fejedelem csak egy hete dícsért meg. Amazt megbízta, hogy ha Károlyi elszakadna a szövetségtől, azonnal vegye át az erdélyi hadak parancsnokságát; emezt pedig magasztalta, hogy nem jött ki hozzá az erdélyi hadak kétségbeesett határozatával, hanem visszatért hozzájok s a csüggedőket föllelkesítette.^[922]

Időközben Graeven tábornok a kismajtényi mezőn folytatta a kurucz ezredek fölesketését. Van abban valami megható, hogy ezrede tisztjeivel Kun István ezekben a legszomorúbb napokban bizonyítványt állíttat ki magának, hogy két esztendő óta felséges fejedelmök, Rákóczi Ferencz szolgálatát gondviselésével és vezényletével teljes tehetsége szerint mily igazán és híven ügyekezett véghezvinni.^[923] Április 30-án már Pálffy János is kiment közéjük: megszemlélte a magyarországi és erdélyi úri fő- és nemesrendeket, mire elkezdődött a leszerelés, a zászlók és dobok levétele. Meghagyták azonban, hogy mindenki ezredében maradjon, mert másnap lesz az ünnepies elbocsátás. ^[924]

Május elsején még egyszer és utoljára megszólaltak a kuruczok tárogatói, melyek máskor Rákóczi szállásán jelentették a hadiesztendő kezdetét. Most tőle messze, messze hirdették, hogy a mit nyolcz esztendővel azelőtt 300 ember is elég volt elkezdeni, azt 12.000 ember^[925] csak így tudja befejezni. Pálffy, Locher s a német tisztek nem hiában csodálkoztak, mennyi magyar áll előttük.^[926] A kuruczok 160 nagyobb és majdnem 300 kisebb zászló alatt teljes fegyverzetben sorakoztak. Károlyi a császári meghatalmazottak előtt tisztelgésre vezényelte őket, azután beszédet intézett hozzájuk. Megköszönte a császár királyi kegyelmét s a meghatalmazottak igaz keresztényi közbenjárását, éjjel-nappal tett fáradhatatlan munkásságát, a régen kivánt szent békesség végbevitelét. Azután az előírt esküt hangosan letette s megfogadta, hogy ő felségének és örököseinek ezentúl mindenkor igaz híve lesz. Az esküt ő is, a többiek is nemcsak azért tették le, mert a mostani háborúra nézve a koronás király teljes kegyelmet igért fejöknek és jószáguknak, hanem azért is, mert Magyar- és Erdélyország politikai és egyházi törvényeit és szabadságait szentül megtartani és irásban is biztosítani fogadta. Ezért esküdtek meg, hogy ezentúl utolsó csepp vérökig igaz hívei lesznek a királynak és utódainak, hozzájok tartozó kötelességök ellen sem titkon, sem nyilván, sem önként, sem mások ingerléséből semmit sem cselekesznek, hanem szóval és cselekedettel azt teszik, a mi alázatos és hű kötelességökhöz illik.

Károlyi esküje után megszólaltak a hadi muzsikák, meglengették a megtépett, véres kurucz zászlókat, háromszoros sortüzet adtak s tábori misés Te Deumot tartottak. Mialatt átvették a béke oklevelének nyomtatott példányait és útleveleiket, egy-egy császári dragonyos állt a földbe vert kurucz lobogók mellé, hogy összeszedjék és Debreczenbe vigyék.

65. A MAJTÉNYI ZÁSZLÓLETÉTEL.^[927]

Pálffy ezalatt Károlyival beszélgetett. Megköszönte, hogy a magyarok hittek az ő szavának s megfogadta, hogy áll a szavának, megtartatja a békepontokat. Domahidy László útján felszólította a hadakat, hogy maradjanak meg a császár szolgálatában, de erről a katonák nagy része hallani sem akart. Kardjaikat, könnyebb fegyvereiket megtartva, zárt sorokban, apróbb csapatokban vonúltak el különféle irányokban. Azután búcsút vettek egymástól és «kiki a maga hazájába vette útját». Károlyi pedig a meghatalmazottakkal belovagolt nagykárolyi várába, a hol a béke oklevelét hitelesítették s a haditiszteket megvendégelték.^[928] A székely kurucz verse szerint

Azonban tizennegyedfél század mulva, mikor a kardokat újra köszörűlni kezdték, a magyar szabadság legnagyobb költője elsírta legszentebb könyeit a majtényi síkon, a szent csata terén, hol a szabadságért harczoltak, «míg az árva szabadság haldokló kezéből undok árulás ki nem csavarta a fegyvert.» Hazátlan bujdosók, földönfutók lettek a hősök, kik a hazáért vívtak.

Csend volt a költő körül. Tűnődött s nem ment tovább, míg «nem végzé, a mit kelle: elmondta legszörnyűbb átkát.» Csend van a történetíró körűl is; de tűnődés nélkül végzi, a mit kell: elmondja a tiszta igazságot, mely csak kiegyezőket ösmer, nem árulókat.

IV.
REÁLIS ÉS IDEÁLIS POLITIKA.

KÁROLYI május utolsó napján, Szentháromság vasárnapján a szatmári néppel körmenetben ment Gencs felé, a lyukashalmi kápolnához, a melyet a karlóczai béke örömére építtetett.^[929] Most a szatmári békéért adott hálát a Szentháromság-egyistennek.^[930]

A mint Károlyi Sándor utóbb a királynak jelentette, a fölkelőket a vezetők és a fők akaratának ellenére, igérete szerint, ő vezette vissza a császári ház hűségére, s a fölvett fegyverekből kivetkőztette. Az egész országot és nemzetet a császári ház békés kormánya alá adta önmagával együtt, sőt ugyanazokat az eskü letételére kötelezte.^[931] A saját személyére nézve tett bőséges ajánlatokat és kegyelmet nem foglaltatta be a békekötésbe, pedig ezt, mint teljes meghatalmazott, nagyobb biztonság okáért tehette volna.^[932] Csak Rákóczi javainak visszaadását tétette külön pontba; a magáét a többiekre vonatkozó pontba olvasztotta be. A labancz Cserei szerint^[933] a béke után sok jószágot kapván, olyan gazdag és nagyjószágú magyar nincs most az egész Magyarországban; használt neki, hogy rebellis volt. Ez azonban elsietett vád. Tizenegy esztendő mulva Károlyi elösmerte, hogy művét a király s a haza megelégedésére fejezvén be, nem lehet oka a panaszra. A kamara sokat akadékoskodott, de a király tizenhárom rendelettel örökre lekötelezte őt és családját. «Istennek áldása legyen rajta s tartsa fenn a világ végéig győzedelmesen!» Hálát adott az Istennek, hogy a király s a nemzet közt a bizalmatlanságot eloszlatta. Tűzben született, tűzben növekedett, tűzben élt. Kénytelen volt tűzbe jönni, mikor hazánk veszedelme s a királynak is számtalan milliónyi kára következett az adózás és gazdálkodás hibás rendszeréből. De lecsillapította nemzetét azonnal, a mint sérelmeik orvoslását remélhette. Pálffyra hivatkozott, hogy e közben a maga hasznát és a felajánlt kegyelmeket mellőzte.^[934]

Károlyi valóban nem ajándékban kapta, hanem vásárolta a jószágokat, még pedig elég nehezen és drágán; 50.000 (és nem 100.000) forint értékű birtokot csak olyképp igértek neki, hogy azt a férfiág kihaltával a családnak készpénzen kell megváltania. Politikai szolgálataival vagyonosodása nem függ egybe szorosan.^[935] Ellenben igaz, hogy a szatmári magyar rendek megkeresésére a visszatérítés kétségtelen reményében saját pénzéből kétezer aranyat fizetett ki tiszteletdíjúl Pálffy Jánosnak, ezer aranyat Lochernek, százat-százat Pulay és Recron hadititkároknak, a főhadsegédnek s más tiszteknek szintén százat.^[936] Háromezer háromszáz aranyának s egyéb költségeinek, a miket a rendek megbízásából tett, a megigért 50.000 forintból kellett visszatérűlnie.

Ahogy feleségének május 11-ikén írta, meghalt a császár, de mégis él. Halála nem változtat a kötött egyességen. Isten kegyelmességéből csendesség s nem bizonytalanság a sorsuk. Szánakoznak azokon, a kik élnek s meghaltak, sőt örököseiknek is a torkát kívánják metszeni. Ha a fejedelem kijött volna, Munkács a császár életében sem látott volna németet, még kevésbbé a császár halálával. De a határidő idestova lejár, a fejedelem istenes fordulatának nincs jele, sőt újabb bonyodalmak mutatkoznak. Munkács megszállásától idáig is csak ő tartóztatta a németeket,^[937] nem a császár halála, vagy az új császár, Károly elé való vonulás. Kérte feleségét, jöjjön ki a várból, ha eresztik. Ne gondoljon vele, ha mindenét elveszik is. Neki nincs köze se kuruczhoz, se labanczhoz. Igaz magyar lévén, azokkal forgatja a törvényt. Törvény szerint való királynéját becsüli s gondolkozik hatalmas királyáról, a ki más hatalmasok ellen is megtarthassa a törvényt s a nemzetet. A kik valamit koholnak, Isten ítéletét veszik, melyben némelyik már torkig úszik.^[938]

Károlyi tehát konzervativ magyar politikára szánta el magát s egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett. Hasonló végletek közt Sennyeiék sem tehettek egyebet s Munkácson 10-én a semlegességhez hasonló nyilatkozatot intéztek Pálffyhoz. De a kedves öreg Ebergényi cs. tábornok talán nemcsak tőlük, hanem uraöcscsétől, Károlyitól is megkérdezhette volna, hogy ha se kuruczok, se szövetkezettek, se labanczok: «hát mi az ördögök lesznek végtére belőlük?»^[939] A szatmári békében Károlyinak az alkotmány biztosítása helyett általános igéretekkel kellett beérnie. A romokból csupán nemzetének gazdasági érdekeit remélte megmenteni. És ahhoz képpest, hogy a karlóczai és a szatmári béke közt az ország milyen gazdasági válságon ment keresztül s különösen az utolsó esztendőkben a háború, inség, pestis következtében a köznyomorúság milyen mérhetetlen lett: Károlyi valóban sokat tett a teljes anyagi tönkrejutás elhárítására. A földbirtokos és a földmíves osztályt, mondhatni az egész akkori nemzetet, csak a mérsékelt béke árán remélte megtartani a jövendő nagy feladatok számára. Mint majdnem félezer esztendeje a nemesség az aranybullában és jó száz esztendeje Bocskay a bécsi békében, egyenesen a királylyal s kezében ő is fegyverrel, de kicsorbúlt fegyverrel egyezkedett. A föltételeket nem szabhatta meg, de legalább módosította, enyhítette. A kállói értekezleten már ezekben a napokban mindent elkövetett, hogy a tiszamelléki volt haditiszteket, közrendet a vármegyék ne háborgassák, hanem ahogy visszajöttek, békében hagyják s a föltételeket teljesítsék.^[940] «Azért semmi privatumot sem érdemelhetek, sem kívánhatok – mondta évek mulva is.^[941] – Egyebet nem kívánok, hanem hogy Istenemnek adhassak hálát, hogy homagialis hitemnek és hűségemnek eleget tehettem s mind ő felsége s mind az ország java az Istennek vezérléséből sublata omni diffidentia (minden bizalmatlanság megszüntetésével) végbement.»

Az uradalmaiknak nyugodalmas művelésére vágyó nemesek olyas hálát éreztek iránta, mint őseik kétszáz esztendővel azelőtt Szapolyai János iránt, a ki a békeszerzés pillanatában szintén jobban ügyelt a nemzet gazdasági, mint általános politikai érdekeire. Károlyi koporsójánál – 32 esztendő mulva – elmondották,^[942] hogy csendes és hosszas békességet szerzett és hirdetett egész hazánkban nemzetének, melyhez hasonlót hazánk krónikáiban ritkán olvasunk. «Csodálatos Károlyi Sándornak minden tette és cselekedete – szólt fiához Arad vármegye ünnepi szónoka.^[943] – Mindezt, mint a haza legkedvesebb atyja, letett hitének és hűségének megmutatására, a királyi kincstár gyarapítására, azután az egész Magyarországnak is legnagyobb javára és hasznára szüntelenűl és a legnagyobb lelkesedéssel tanusította.» A nemesség tehát a harminczéves politikai béke után is különösen a gazdasági érdekek megoltalmazása miatt tartotta őt hálás emlékezetben.

Azonban jogos volt az a másik felfogás is, mely a hadiszerencse elpártolásával sem tartotta a szabadságot puszta jelszónak. Ezt a felfogást továbbra is Rákóczi és Bercsényi képviselték.

Ki Istenben bízik, meg nem csalatkozik – sóhajtott a fejedelem, mikor május 10-ikén levelében örökre búcsút mondott Károlyinak.^[944] A történelem azóta, hogy ez a szegény nemzet kijött Scythiából, az Istenben való bizalmat a mostaninál sohasem igazolta jobban. Isten leginkább éppen a nyolczesztendős háború végén könyörült meg a nemzeten. Egyfelől hálátlanságot, bizalmatlanságot mutatott édes nemzete önmagával és szabadon választott vezérlő fejedelmével szemben; másfelől azonban Isten megáldotta a fejedelmet állhatatos szívvel és megérnie engedte hazája törvényes szabadságának virradó napját. Magának az Istennek kegyelme semmisíti meg mindazt, a mit Károlyinak s a szövetkezett rendek veletartó tagjainak elhamarkodása végső romlást hozhattak volna a nemzetre.

Ezt a nagy változást a fejedelem gondolkozásában és érzelmeiben I. József halálának a híre okozta. Az új helyzet nem találta készületlenűl. Szerencsétlen körülmények közt távozott az országból, de úgy hitte, hogy most valóban visszatért Magyarország önrendelkezésének, királyválasztásának a joga. A czár fegyveres vagy békés beavatkozása mellett ezt nemcsak Ausztriával, hanem Európával is elösmertetheti.

Ilyvóban az orosz és a lengyel urak biztatták, hogy nem hagyják el Magyarország ügyét. «Lelkem tisztaságával örvendez szívem azon, – írta titkára, Aszalay^[945] – hogy a mely látogatását és kísértetét bocsátotta Isten reánk, azokból való kiszabadításának ajtaját már is nyitni kezdette. Bizonyos bizodalmat öntött ezek által belénk azon jó végnek hamar-időn elérésében, a melyre óhajtozva vágyódtunk.» Péter czár tudatta a fejedelemmel, hogy arra az alapra áll, a melyen a magyar haza boldogulásának reménységét kívánja építeni. Nem akarta őt a távol, Volhyniában levő Luck városába fárasztani, hol megromlott egészsége miatt pihennie kellett;^[946] hanem Javorówba tűzte ki a találkozást, melyre ő Luckból, Rákóczi pedig Ilyvóból április 24-ikén el is indúlt.^[947]

A fejedelem úgy tervezte, hogy ott incognito találkozik a czárral, azután késedelem nélkűl lemegy Strijbe s ha meghosszabbítják a fegyverszünetet, Magyarországba utazik.^[948] Ha felbomlanék is a fegyverszünet, hitte, hogy «nem lesz úgy, a mint némelyek gondolják, hanem a mint ő remélte».^[949] A fejedelem Verbinán, majd Javorów szomszédságában Zaluzén két hétnél tovább várakozott a czárra. Onnan már 26-ikán megírta Golovkin grófnak és Safirownak, mennyire örűl, hogy a czár erre a tájra érkezik. Mivel találkozni óhajt vele, addig marad itt, míg a czár jónak látja.^[950] Úgy gondolkozott, hogy a császár halála következtében a németekkel többé egyáltalán nem tárgyalhat. A császár helytartója a birodalomban most már Ágost király, a ki szövetségese a czárnak s így támogatni is kell azt a szövetséggel összefüggő ügyekben, tehát a magyar kérdésben is.^[951] Nem azért jött ide, hogy a czárt a törökök ellen segítse, hanem hogy biztosabb helyen várja meg dolgai boldogulását.^[952] Éppen a majtényi napon készítette el levelét, a melyben a czár fölszólítaná a nádort és a primást,^[953] hogy a királyválasztás jogát, mely I. József halálával helyreállt, a nemzet számára megoltalmazzák, a keresztény vér ontását a czár, az angol királyné s a hollandi rendek közbenjárásával meggátolják és a nyugalmat tisztjökhöz képest helyreállítsák. A huszti várparancsnokot eltiltotta a Károlyinak való engedelmességtől s megjegyezte, hogy ha nyilt valaha út szabadságunk visszahozására, most a császár halálával teljes reménységünk felvirradt. Ezzel kecsegtette Sennyeit, Szentiványit s általuk a munkácsiakat is.^[954] A nemzetnek nem lévén királya, a hadakozásnak – úgy hitte^[955] – szünetelnie kell mindaddig, míg a törvényeket valaki újból meg nem bántja. Mindaddig, míg királyuk nem lesz, ő azt a jégen épűlt békét meg nem erősíti és senkinek sem adja át várát, jószágát. Magyarországban most nincs ellenség. Isten a császár véletlen halálával csodálatosan maga csinált békességet. Károlyinak is megírta, hogy a császár halálával megszűnt a hadakozás oka s ő a hazában senkit sem tart ellenségnek mindaddig, míg valaki hazánk törvénye és szabadsága ellen nem fordúl. De megrótta, hogy nem járt el a törvények értelmében, a midőn jövendőbeli törvényes királyunknak másokkal együtt már most letette a hitet. Ezt az esküt, a maga törvényes helyén és idejében, a törvény az összes szövetkezett rendeknek meghagyja és senki sem ellenzi. Eleinktől reánk maradt szabadságunk és törvényünk, a melynek megtartására s helyreállítására szövetkeztünk, ekként egyesítette nemzetünket. Véget vetett az egyenetlenségnek s megtompította fegyverünk élét, a melyre szükség lett volna az elnyomók ellen való védelemben. Szóval, a míg újabb elnyomást nem tapasztal, csöndesnek tartja az országot; azért őmaga Munkácsot és Husztot, Bercsényi pedig Ungvárt sajátjának tekinti s meghagyja, hogy váraik három hétig ne ellenségeskedjenek. Reméli, hogy őt sem háborgatják addig törvényes jószágaiban, míg Isten törvényes királyt adván az országnak, hadaival együtt szabad és törvényes országgyűlésen leteheti a hűségesküt. Erdélyi fejedelemségéről is a törvényesen összehivandó országgyűlésnek kell törvényesen határoznia. Ilyen országgyűlésre a maga helyén és idején örömmel bízza személyét és annak örömmel ad számot cselekedeteiről, hogy békesség legyen a jóakaratú emberekkel.^[956]

A mi történt, nem tulajdonította^[957] az egész nemzetnek; s hitte, hogy jóra fordíthat mindent, ha megmaradt kevés népe állandó marad. Az idő sokat kiderít s ki fog tűnni, hogy nem mindenki érdemel szitkot, a kit szidnak.^[958] De ezt önmagára, immár a kisebbség vezérére értette, nem Károlyira, a «dicsőséges» békéltetőre.^[959]

Károlyihoz meglepő nyugodtsággal írt leveléből még «kikelhetett volna az engesztelődés pálmája»; Pátffynak is megírta, hogy a királyi szék megüresedése következtében az egész nemzetnek egyet kell értenie.^[960] Ugyanakkor azonban Európához akart fordúlni, hogy bebizonyítsa, Európának is mennyire érdekében áll, hogy Magyarország végkép megszabaduljon az Ausztriai Ház uralkodásától. Május 13-ikán pedig nyílt levélben tiltakozott Károlyi illetlen béketárgyalása, az ellenséggel való titkos egyetértése és hitetlen elpártolása, valamint azon váratlan nagy boldogtalanság ellen, hogy a szatmári összejövetelen a német szövetség tagjai az ellenség hízelkedő kegyelmére s a békesség némely mézesmadzagos föltételeire vezérlő fejedelmök nélkül hanyatt-homlok rohannak, pedig az angolok és a hollandok a bécsi udvart most már a nemzet igazságos követeléseinek megadására ösztönzik. Isten azonban jóra fordította a szatmári gyülekezet hibáját, mert a meghalt császárnak letett hit alól felszabadítja és nemzeti ügyök újabb keresésére jogosítja őket. Térjenek tehát vissza a szövetségbe és Munkács alatt várjanak reá. Örökre elfeledi szatmári hirtelenkedésöket, ha Esterházy Antal vezérlete alatt újra összegyűlnek; mert akárki lesz a királyuk, maguknak ezzel semmit sem ártanak, a nemzeti ügy boldogulását pedig elősegítik.^[961] Bercsényi azonnal a szenátus összehívását s az ország ügyeinek megbeszélését kívánta, mert meghalt az, a ki ellen a szövetség s a nemzeti hadsereg küzdött s a királyválasztás joga visszaszállt a nemzetre.^[962] A bujdosók tehát a legszigorúbb legitimitás alapjára álltak.

V.
A HÁRMAS TALÁLKOZÁS.
– 1711. május. –

Károly választott római császár Thalmann Mihály követet 1711 április 21-én utasította, hogy mivel a nyugalom Magyarországban teljesen helyreállt, szólítsa fel a portát, ne fogadja be a Lengyelországban kóborló rebellis Rákóczit, Bercsényit, Esterházy Antalt, Forgáchot, Vay Ádámot s a többi rossz rablót, a kiket ő mint esküszegőket, istenteleneket, hűtleneket, becsteleneket számkivetett. Bízik a porta ösmeretes igazságszeretetében és méltányosságában, hogy oltalmat, védelmet nem ad nekik s a belgrádi és temesvári basákat, a moldva- és az oláhországi vajdákat is utasítja, hogy üldözzék, elfogják és – ha ki nem adhatják – mészárolják le őket.^[963]

Míg a bécsi udvar azon melegében így értelmezte a szatmári békét, a fejedelem május 10-e óta^[964] Javorów közelében Szobieszkij Konstantinus herczeg zaluzei kastélyában^[965] várakozott a czárra. Már 5-6 hét előtt^[966] gondoskodott róla, hogy szállását munkácsi veres, török, aranynyal átszőtt s más kárpitokkal, atlaszokkal, függönyökkel, párduczbőrökkel stb. fejedelmi módon földiszítsék s kihozatta konstantinápolyi ebédlősátrát is. Tokaji bort is rendelt oda a szerencsés tárgyalások áldomásának megivására.^[967]

Péter czár Javorówba érkezvén, május 10-ikén a fejedelem is átment udvara, a szenátorok és az urak kíséretében a szomszédos Zaluze (Salovce) faluba, hogy valahára találkozzék vele. Ötödfél esztendei elszakítás után Zaluzéban látta viszont feleségét is, a kiről Königsmarck Auróra országában oly szívesen beszélgettek mindenféle rosszat; pedig Wilczek Vilmos gr. orosz császári követnek inkább az volt ellene a kifogása, hogy lengyel önkénteseket és zsoldosokat küldött ura segítségére. A házaspár most udvariasan, de szeretet nélkűl viselkedett egymás iránt. A fejedelem tűrhetetlennek tartotta a kettejök kedélye, erkölcse, életmódja közt levő nagy különbséget: feleségének komolysággal váltakozó könnyelműségét, pazarlásba átcsapó nagylelkűségét, rendetlen költekezését, szokatlan életmódját, a környezetében élő nők besugásait, pletykáit. Megvallja, hogy gyakran összepereltek, vitatkoztak, kellemetlenkedtek. És ott állt kettejök közt Szieniavszka, a ki inkább politikai, mint valódi szerelemmel bilincselte le a fejedelmet. S a két asszony most abban vetekedett, a czárt melyik nyerje meg jobban Rákóczinak, a kit az ő szerelmöknél jobban érdekelt az elhagyott szegény haza boldogulása.^[968]

Rákóczi még mindig hitte, hogy a czár győzedelmes seregével Bécs kapui mögé szoríthatná a németeket. Megostromolván a székvárost, a császárt olyan békére kényszeríthetné, a milyet a franczia király és a czár akarnak.^[969] Most ide várta Bezenval báró lengyelországi franczia követet is, a kinek a czár és a fejedelem közt már négy éve kötött szövetség végrehajtásáról kell vala gondoskodnia. Azonban a török-orosz háború küszöbén Bezenval maga helyett Baluzet küldte, a lengyel származású diplomatát, a kinek már nyolcz év előtti első küldetése is nyugtalanságot keltett a császár szövetségesei közt.^[970] Most is a legnyomatékosabban kellett sürgetnie a czárt, hogy a magyarokat a császár ellen segítse, s hogy – ha az északi háborút békével hajlandó befejezni – arra bírja, hogy az elnyomott népeknek az Ausztriai Ház ellen állandó segítséget igérjen. Mikor április közepén Moszkvába érkezett, küldetésében többé nem bízott, mert a czár megindúlt már Törökország ellen. A czár kijelentette, hogy szívesen veszi, ha a király kibékíti Törökországgal, de Svédországgal szemben szabadon akarja rendezni az északi ügyeket. Ilyen tervért Baluze nem vállalhatta el a felelősséget s engedelmet kért, hogy megvárhassa, milyen feleletet hoz Wolkow, a czárnak Fontainebleauba küldött követe.^[971] De maga a czár is kész volt érdekeit szorosabban egyeztetni Francziaország érdekeivel,^[972] a mi nem történhetett meg Magyarország érdekeinek fölkarolása nélkűl. Baluzenek Javorówba jövetele tehát nagy várakozást keltett Rákócziban, de csakhamar nagy csalódást is okozott.

66. RÉSZLET III. KÁROLY SPANYOL KIRÁLYNAK SAVOYAI JENŐHÖZ INTÉZETT LEVELÉBŐL^[973]

Bécsben az év elején még féltek attól, hogy a császár, a czár és a szultán közt törésre kerül a sor;^[974] most már csak annyit tartottak lehetőnek, hogy Rákóczi és Esterházy 4000 emberrel a czárhoz csatlakozik: ez pedig egy kialvó tűznek csupán a füstje!^[975] De Bercsényi már öt hónapja hirdette,^[976] hogy jobb, ha a jövő reményében a czár mellett marad, mint hogy elveszszen s tüzét se oltsa hazánknak, mint Curtius oltá. Eljött tehát Javorówba Bercsényi is és magával hozta Golovkin és Safirow felhívására készített emlékiratát, melyben kifejtette, a czár mit tehetne a magyarokért.^[977] Hiszen Golovkin már megmondta Bercsényinek, hogy ha Baluze küldetésében bízhatnának, a czár magyar királyt adhatna a magyaroknak.^[978] Erről azonban kevés szó eshetett azután, hogy a czár május 12-ikén Javorówba érkezvén Safirowtól megtudta «Károlyi kázusát»: a szatmári békét. Most már sajnálta, hogy meg nem előzte. Azonban Ropp brigadérost mint biztost rendelte ki a bejövő magyar hadak kihozatalára.^[979] Flemming, az osztrák-barát lengyel főúr is úgy vélekedett, hogy a béke megvan, ha a szövetség feje nélkűl kötötték is meg, mert hiszen a többség határoz; s talán csak félig nyugodott meg abban, hogy a szenátorok közűl Károlyi csak egymaga volt ott, míg itt a fejedelem mellett most is nyolczan vannak. Flemminget nem volt könnyű meggyőzni, pedig erre Ágost király megnyerése miatt volt szükség; azért a fejedelem és a fejedelemasszony is igyekezett hatni reá.^[980]

KANTEMIR DEMETER, MOLDVAI VAJDA.^[981]

A szatmári béke hírének első hatása alatt történhetett, hogy a nagy hetman, Szieniavszkij, nem hítta meg Rákóczit a czár tiszteletére adott ebédre, mert attól tartott, hogy politikai tekintetben kellemetlen volna jelenléte a czárra nézve; Dolgoruckij tábornok azonban gondoskodott róla, hogy a meghívás elmenjen.^[982] A czár külön kihallgatáson is fogadta a fejedelmet a javorówi vár kertjében. Tisztelettel bánt vele s néhány magyarral együtt meghítta azokra a tanácskozásokra is, a melyeket hol a kanczellárnál, hol a lengyelországi orosz követnél a czár jelenlétében tartottak.^[983] A fejedelmet nagyon meglepte, mikor Dolgoruckijnál eléje adták, hogy a kihallgatáson Baluze egészen más tervvel állt elő, mint a milyenről ő szólott s a czárnak a franczia király részéről nem szövetséget, hanem csak a török béke ügyében való közbenjárást ajánlott. Másnap a fejedelem kérdőre vonta Baluzet, a ki kijelentette, hogy ezt Bezenval utasítására tette. A fejedelmet kínosan érintette a dolog, mert politikai hitelét és megbízhatóságát fenyegette. Másnap nagyon kevés bizalommal ment a czár elé. Megvallotta előtte, hogy csalódott a francziák őszinteségében s most hazája érdekében a török-orosz háború kitörésének megakasztását tartja legsürgősebbnek. Ösmeri a portai viszonyokat, melyeket a háború kezdete óta ott levő emberei mindenkor figyelemmel kísértek; előterjesztette tehát javaslatát, mely szerint nagyon könnyen változnék a helyzet, ha tetemes összeget bocsátana rendelkezésére, hogy a diván tagjait megvesztegesse. A czár elfogadta a tervet, s azonnal kiállította a váltókat, a melyekkel azután, terjedelmes utasítás kíséretében, Pápay Jánost küldték Konstantinápolyba. Hogy Kantemir moldvai vajda, a czár szövetségese, ne gyanakodjék, az útlevelet nem a czár, hanem a fejedelem állította ki,^[984] minek következtében csakhamar ez a kiküldetés is meghiusúlt.^[985]

67. GRÓF FLEMMING JOACHIM FRIGYES.^[986]

A fejedelem különben nagyon meg volt elégedve a tanácskozások menetelével. Saját vallomása szerint^[987] mindent kedvező, rózsás színben látott; a czárnak róla való véleménye, iránta tanúsított barátsága a legszebb reményekre jogosította. Lengyelországnak mindenfelől egybegyűlő főurai is nagy kitüntetéssel, lelkesedéssel fogadták. A vendégeskedések, lakomák, tánczmulatságok pár pillanatra feledtették vele, hogy voltaképpen száműzött és hazátlan fejedelem. Az ötödik napon azonban, május 17-ikén, 22-ikére összehítta a közelében levő kilencz szenátort,^[988] hogy előterjesztést tegyen a czárral bőségesen tartott tanácskozásokról, melyektől «nemzetök boldogulását csalhatatlanúl várhatják».^[989] Mert ha egyedűl maradna is, azt Isten után mások pártfogása következtében reméli. Nemzete gyöngesége, óránkint hanyatló sorsa szomorítja, de a maga itteni fáradságos munkája vígasztalja. Emberi mód szerint nem tehet többet, mint a menynyit tesz; de okos gazda le nem aratja a búzát, míg meg nem érik s nem erőltetheti, hogy idejének előtte érjen meg. De hát a kétfejű sasnak egyik feje meghalván, égni fog a melle!^[990] Ha újra kezdi, nem parasztokkal és otthonülőkkel kezdi a háborút s rendre akasztatja, a ki hazamegy Munkácsról. Nagy gyöngeség és hálátlanság volna, ha az egész nemzetből nem akadna annyi magyar, a mennyi kimeneteléig, még négy hónapig, megvédelmezhetné Munkácsot.^[991] Ha törvény értelmében az országból csakugyan kiviszik az idegen katonaságot, örömmel megy a törvényesen összehívandó országgyűlésre. Megmutatja, hogy nemzetét el nem hagyta, s eddig sem törekedett romlására, hadakozás által való emésztésére. Érdek nélkűl fáradozott s fáradozik állandó boldogsága megteremtésén s nem gondol azzal a keserűséggel, a melyet a nemzet önmagához és hozzá való állhatatlanságával éppen akkor okoz, mikor az összes európai körűlmények szerint is háború vagy béke következtében egyaránt csalhatatlanúl remélheti boldogulását. Ne rontsa meg a munkácsiak elméjét a kevés ideig tartó szorongatás; mások példájára ne legyenek hűtelenek. Bízzanak Isten után fejedelmök hitében, a hazához és hozzájok való szeretetében, kötelességében; mert lelkiösmerete ellen nem kívánja veszedelmüket s nem írná mindezeket, ha valóságukat nem látná. Elméjök, szívök legyen olyan erős, a milyen az övé!^[992]

A meghívott szenátorok már 19-ikén együtt voltak Zaluzén s 29-ikéig folytonosan tanácskoztak a fejedelem jelenlétében.^[993] A gyűlésnek kétségkívűl az volt az álláspontja, mint magának Rákóczinak: csendben maradni, míg meg nem tudják, a bécsiek országgyűlésen, vagy a nélkűl akarják-e királynak elösmertetni Károly herczeget? Mert ha nem ad ki választási oklevelet s nem teszi le a hitet, nemzetök rabságával nem fogadhatják el királynak. Kevés jót várhattak, mert az özvegy királyné a szatmári békét meghódolásnak nevezte, azt most sem erősítette meg, hadait Munkács megszállására küldte s Pálffyt Rákóczinak s híveinek üldözésére utasította. Már pedig a fejedelem úgy hitte, hogy szövetségeseinek rábeszélésére Károly Barcellonában marad spanyol királynak, mert V. Károly lemondása óta az az elv, hogy spanyol király ne viselhesse a német-római császári koronát. A királyválasztásig tehát ő is, a gyűlés is biztosítani kívánta Munkács megmaradását.^[994] Kegyelmet hirdetett mindazoknak, a kik Pelargus János kapitány vezetése alatt visszatérnek elhagyott zászlaik alá.^[995] Pálffyt pedig a fejedelem figyelmeztette,^[996] hogy törvénytelenűl hozott száműzetésök már annálfogva is semmis, mert a császár az országgyűlés befejezése és a törvény szentesítése előtt meghalt; az országgyűlésen pedig előbb az új királynak kell hitet tennie és csak azután várhatja azt a rendektől. A kormányt külön követ útján kívánta biztosítani, hogy mindnyájan hajlandók a békére s törvényes módon az eskü letételére. A kurucz hadakat, a moldvai bujdosókat s az erdélyi rendeket ehhez képest újból várakozásra és nyugalomra intette.^[997]

A békét azonban Eleonóra Magdolna Terézia, Magyarország koronás királynéja, Bécsben május 20-ikán megerősítette.^[998] Négy hét mulva, július 20-án Barcellonában, mint Magyarország koronájának örököse fia, III. Károly is kiadta a megerősítést, de hónapokig várt közzétételével. Anyja határozottan kiemelte, hogy idősb fia, I. József, Pálffyt és Lochert a méltóságos Rákóczi Ferencz fejedelemmel s követőivel és kísérőivel (sectatoribus et asseclis universis) való egyezkedéssel bízta meg, s az egyezséget Pálffy azoknak egy részével (cum ipsis partibus) kötötte meg.^[999] A másik rész azonban Bécs helyett Javorów felé tekintett, a hol Dolgoruckij herczeg május 31-ikén fényes ebédet adott a czár, a czárné s Rákóczi fejedelem tiszteletére. Az orosz miniszterek, tábornokok, herczegek és tisztek az orosz-magyar barátságra ürítették poharaikat.^[1000]

68. ELEONÓRA MAGDOLNA ALÁÍRÁSA.^[1001]

A czár már is elösmerte Károly örökösödését,^[1002] de sajnálkozott, hogy Rákóczit franczia szövetségese cserben hagyta. Hollandi követét fogja küldeni a francziákhoz, Ágost királylyal pedig maga beszél a magyarok érdekében. Safirov szintén megigérte a magyaroknak, hogy ügyökben olyan igazán és őszintén jár el, mintha maga is magyar volna. Hiszen mindent remélhetnének, ha igaznak bizonyúl Forgách Simon híre, hogy Károly spanyol király meghalt.^[1003] Június 4-ikén, Úrnapján, Bercsényi mindezekről részletes jelentést tett a fejedelemnek, ki Zaluzeról, a czár pedig Javorówról még ez nap megindúlt, hogy Jaraszlóban (Jaroslauban) Ágost királylyal találkozzanak. A czár és a király este már találkoztak is. A fejedelem a várostól keletre 7 kilométerre levő Wysocka faluban, saját házában (azelőtt Szobieszkij János király kastélyában) szállott meg, de másnap tíz órakor bement Jaraszlóba s mind a két uralkodónál tisztelgett.^[1004]

Június 6-ikán^[1005] Jaraszlóban Szieniavszkij nagyhetman fényes ebédet adott az orosz czár és czárné, a lengyel király és fia s a magyar vezérlő fejedelem és felesége tiszteletére. Radziwill herczegen és Bercsényin kívűl a lengyel palatinusok, tábornokok és sztaroszták ültek egy asztalnál az uralkodókkal; más három asztalnál egyéb úri rendek foglaltak helyet. A jókedvet fokozta, hogy ez nap keresztelték meg Szieniavszkijék tizenhárom esztendős leányát. Ebéd után éjfélig tánczoltak s mindenki a maga hintaján ment haza; de a fejedelem Vayval Bercsényi jaraszlói szállásán pihente ki a nap fáradalmait. Másnap, hetedikén, ott kereste föl Radziwill herczeg, Denhoff lithvániai tábornok s több lengyel úr, herczegnő és palatinus-asszony, a kik Hopfgartner s más tábornokok nézeteit is közölték vele. A lengyel király összegyűjtötte a szenátust, hogy a fenyegető török háborúról s a lengyel-orosz szövetségről tárgyaljon vele. A magyarok ügyében a király s a köztársaság magukra vállalták a közbenjárást. Kieszközölni akarták, hogy az összehívandó szabad országgyűlésig az ellenségeskedést abbahagyják s a magyarok Lengyelországból szabadon bírhassák magyarországi javaikat, de minden körülmény közt menedéket találjanak a köztársaságban.^[1006] Ágost király nagyon nyájas volt Rákóczi és felesége iránt, mit a fejedelmi pár annak tulajdonított, hogy a császári koronára vágyik s így a magyarok jóindulatát keresi. Rákóczit arra kérte, hasson a czárra, hogy Lengyelország határán várja be a törökök támadását; de a fejedelemnek jobban tetszett az a terv, hogy a czár a sáskától elpusztított Moldván és Havasalföldön átsietve, megelőzze és egyenesen az Aldunánál fogadja az ellenséget.^[1007]

69. HOPFGARTNER GYÖRGY, LENGYEL VEZÉRŐRNAGY^[1008]

A fejedelem meg volt elégedve a tárgyalások sikerével, holott a franczia követség egyáltalán nem támogatta. A czár elfogadta a franczia király közbenjárását a Svédországgal és a törökökkel való békére nézve; megigérte, hogy ezen béke megkötése után viszont ő is közbenjár a franczia királynak a császárral és a szövetségesekkel való kibékítésében, szerződéskötés végett követet küld XIV. Lajoshoz, Rákóczi ügyét pedig fegyveresen fogja támogatni. A lengyel király tudatta vele, hogy szoros barátságra akar lépni XIV. Lajossal s bizonyos föltételek alatt visszavonja hadait Németalföldről; a török-orosz béke megkötése után mint a czár és a dán király szövetségese kész az általános békét fegyveres erővel is kierőszakolni; e végből egy sereggel ő a német-római birodalomban, a czár pedig Magyarországban foglalna állást; sőt szabad választás esetében kész elfogadni Magyarország koronáját is. ^[1009]

A fejedelem ezek után június 8-ikán megnyugodva tért haza wysockai kuriájába. Harmadnap^[1010] a czár és a lengyel király szövetségre léptek egymással. Péter czár már 11-ikén^[1011] megindúlt a csatatérre, Moldva felé, hol 120.000 ember várt reá. A fejedelem jókor reggel utána vágtatott, Jaraszlótól 15 km-re elérte s a mámorából fölébredt czárt addig hítta, míg a czárnéval együtt csakugyan betért hozzá ebédre Wysockára. A czári párt, a két minisztert és száz főnyi kíséretöket fényesen megvendégelte. A gárdisták edényekbe töltögették a jó bort, a mit már meginni nem tudtak. Úti szekerein és lovain azután a czári párt a két miniszterrel együtt egészen a Sklo folyó révéig követte és szerencse-kívánatokkal bocsátotta útjára.^[1012] A czár – a hogy Rákóczi írta^[1013] – azzal az eltökéléssel távozott, hogy saját előnyeinek föláldozásával is kész békét kötni, csak egész erejével és személyesen is megsegíthesse Magyarországot és a fejedelmet.

Másnap, 12-ikén, a jaraszlói gazda, Ágost király is megindúlt Szászország felé. Bercsényi szerint, a ki Klobusován érte utól, még sohasem látták ilyen jókedvűnek. Annyit ivott, hogy alig tudták hintajába tenni. Bercsényit is berozsólisozta, de minden jót is igért a magyaroknak.^[1014] Rákóczi pedig megírta^[1015] Sennyeinek és a munkácsiaknak, hogy mind a czárral, mind a lengyel királylyal szerencsésen elvégezte az ügyeket.

VI.
MINDENBEN CSALÓDVA.
– 1711 június 25.-augusztus 29. –

WYSOCKÁN a fejedelem Szobieszkij János király egykori kastélyában gyönyörű park közepén lakott. Az épület egyemeletes faház volt, svájczi modorban. Néhány terme kívül-belűl apró, négyszögletű, festett tégelyekkel virág- és egyéb alakokra volt kirakva. A külső falakon levő tégelyeket már többnyire leszedték, de belűl majdnem mindenütt meghagyták. Minden ilyen tégely egy-egy Tympfbe (a pénzverőről nevezett tizenkét polturás ezüstpénzbe) került. A fejedelem azonban rozogának találta ezt a házat s alapjából újra akarta építtetni. A jaraszlói apáczákat meg is kérte, hogy a Szan folyó mellett levő téglaégetőjüket a munkálatok idejére átengedjék, jószágkormányzóját pedig, Missuna Mihályt, megbízta, hogy június 24-ikéig téglavetőkről, anyagról, gerendákról, szalmáról stb. gondoskodjék.^[1016] Az új ház körűl is megmaradt volna a régi szép kert, a melyben oszlopok alakjára nevelt fenyők, magas élősövények váltakoztak czitrom-, narancs-, gránátalma- és egyéb fákkal, szép virágokkal. A park közelében folyt a Szan vize, mely «nem kisebb a Bodrog vizénél» s éppen itt torkollott bele a Szkłoval egyesűlt Wisznia. A czár elmenetele után néhány napig Bercsényi, Esterházy Antal és Forgách Simon grófok feleségeikkel még ezen a kedves helyen maradtak a fejedelem kúriájában.^[1017] A fejedelem ezekben a zajos napokban^[1018] hagyta meg Thoroczkay János ezredesnek, hogy Károlyi Sándornak és más pártosoknak kezénél levő értéktárgyait szolgáltassa ki gróf Mikes Mihály és Petki Dávid részére; Hartl Ferencz alezredest pedig, felesége udvarmesterét, utasította,^[1019] hogy a magyar hadak felfogadására rendelt Ropp orosz brigadérost a Zavadka felől érkező hadaknak, különösen a karabélyos ezrednek fölfogadására és kifizetésére sürgesse, mert naponkint várja híveinek kijövetelét.

A SZATMÁRI BÉKE MEGERŐSÍTÉSE 1711. JÚLIUS 20-ÁN.
(Közzétéve 1712 márczius 30.)^[1020]

A mikor Vayval magára maradt, a fejedelmen erőt vett a keserűség. Ahogy Fiervillenek, XIV. Lajos követének írta,^[1021] a franczia udvar egy idő óta úgy bánik vele, mint a kiszopott narancscsal, melynek héját elvetik. Lengyelországba jövetele s a császár halála óta szóba sem állnak vele; olybá veszik, mint a ki eljátszotta szerepét s nem törődnek a magyar háborúval. Egyáltalán nem támogatták a Péter czárral való alkudozásokban, a melyekhez pedig az ő kívánságukra fogott. Úgy látszik, azért adtak Vetésynek olyan fontos megbizatást, hogy körükből eltávolítsák s őt, a fejedelmet, nagy remények csalóka fényével a háború folytatására buzdítsák. Legalább gondoskodjanak hívei eltartásáról, a míg a küszöbön álló nagy dolgok eldőlnek; hiszen ösmerhetik önzetlenségét s hazaszeretetét. Vetésyt is utasította,^[1022] hogy menjen azonnal a franczia udvarhoz és sürgesse, hogy Fiervillet ugyanolyan czímmel és jelleggel küldjék hozzá, mint azelőtt Des Alleurst; egyúttal az aranygyapjasrend nyaklánczának (collier) és a hozzátartozó ékszereknek megküldését is sürgette. Ezekre nem hiúságból, hanem tekintélyének emelése végett volt szüksége.

A könnyen mozgó Vetésy akkor már június 12-ike óta Párisban volt s Torcy külügyminiszter útján kérte XIV. Lajost, hogy Károly főherczeget ne ösmerje el Magyarország királyának, míg az Ausztriai Házat a tróntól megfosztó ónodi végzést egy másik teljesen szabad és törvényes országgyűlés vissza nem vonja. Biztosította a minisztert, hogy a rászedett (trompé) Károlyi hibás eljárása nem akadályozhatja a magyarországi háború újrakezdését, csak pénzt adjanak a fejedelemnek. Torcy türelmesen végighallgatta hosszú előterjesztését, de nagyon óvatosan felelgetett s nem hogy a kihallgatás kieszközlésével, de még azzal sem biztatta Vetésyt, hogy átadja a királyhoz intézett emlékiratát.^[1023]

A fejedelemnek azonban ezekben a napokban már semmije sem volt Magyarországban az egyetlenegy Munkácson kívűl, a mely május 20-ika óta folytonosan daczolt Löffelholz altábornagy seregével. Munkácsot a fejedelem újabban is rettenthetetlen védelemre buzdította, de a palotások ezredese, Szentiványi János alparancsnok, úgy találta, hogy most már hiában várnak tőle segítséget s így élete nyilt veszedelmével titkos összeköttetésbe lépett a császáriakkal.^[1024] Károlyinak Sennyeihez intézett levele is^[1025] megtette a hatást. Ebben megnyugtatta a kanczellár-tábornokot, hogy a császárné őrségének befogadása nem jelenti a fejedelem várának és jószágának elvételét; a fejedelem a császári őrség közt is nyugodtan lakhatik; kár is, hogy, mint igaz magyar, a császár halálának hírére azonnal be nem jött. Hiszen maga hirdette, hogy ezzel minden ellenségeskedés megszűnt az országban. A fejedelem azonban nem ért egyet az országgal, koronás királynéja előtt fejét meghajtani nem akarja, a békét el nem fogadja, védőháborúra szánja el magát és Sennyeiéket is ellenállásra utasítja. Ily körűlmények közt a tábornagynak fegyveresen kell eljárnia a béke ellenségeivel szemben. Munkács azonban Lengyelország felé végvár s a fejedelem és Sennyei a törvények értelmében abba királyi őrséget tartoznak befogadni. Sennyei hűséget esküdött a fejedelemnek, a fejedelem az országnak; Sennyei tehát inkább az országnak engedelmeskedjék; ezzel minden egyébnél jobban biztosítja a fejedelem megkegyelmezését is. A fejedelem bizalmatlanságának a jele, hogy az egyetlen-egy Munkácsban kurucz őrséget akar tartani. De benne sem bíznak, ha a királyi őrséget be nem fogadja. Őszintébbeknek tartják őt és őket, ha Munkácsot átadják s vidékét nem teszik ki pusztulásnak. A mit ember csinált, azt az ember el is ronthatja s a királyné a béke megerősítésekor különben is több kegyelmet adott, mint remélhették.

Sennyei június 15-ikén valóban késznek nyilatkozott a vár föladására.^[1026] Pálffy, a ki akkor még Kassán állott, 18-ikán módosításokkal elfogadta az őrség föltételeit, melyek a szatmári békéhez való csatlakozást jelentették, de a fejedelemmel külön nem foglalkoztak.^[1027] Június 24-ikén a 4000 gyalogból és 500 lovasból álló őrség letette a hűségesküt, de nem a fegyvert Pálffy tábornagy kezébe s ágyúk dörgése, puskák ropogása, dobok és trombiták harsogása közt tartották meg a Te Deumot, utána pedig az áldomást.^[1028]

Munkács átadása következtében – magának III. Károly spanyol királynak nyilatkozata szerint^[1029] – az egész országban helyreállt a nyugalom s a még hamuban levő szikrákat is eloltották.

Tíz nap múlva a fejedelem a wysocki kastélyban hagyta feleségét, ő maga pedig Vay és mások kíséretében megindúlt Ilyvóra, a hová Javorówon és Janówon keresztűl harmadnap meg is érkezett. Szieniavszkijék külvárosi házában nagyon kedves fogadtatásra talált; egyszer Szieniavszkijék, máskor Visnieveszkij herczegék adtak a tiszteletére fényes ebédet és egy városi úr is meghítta a kertjébe.^[1030] A fejedelem a zajos ünneplések közt is talált időt, hogy Klementnek s más követeinek s általuk a külhatalmaknak is megmagyarázza,^[1031] miért nem fogadhatja el a szatmári békekötést. Az ország jogai és szabadságai megsértésének nevezte, hogy a nádor valamennyi vármegyében Magyarország királyának hirdette ki Károly főherczeget, holott a kihirdetés az országgyűlésre tartozik s az eljárást maga az 1687: II. t.-cz. is szabályozza. Tudassák tehát a hatalmakkal, hogy ő az országgyűlésen kívűl, eskü letétele nélkűl kihirdetett királyt el nem ösmeri, mert a magyar szabadságot mindennél jobban sértené, ha a nemzet lemondana arról a jogáról, hogy királyainak föltételeket szabjon s őket azokra megeskesse. Azonban kellő biztosíték mellett személyesen jelenik meg vagy képviselteti magát a hirdetendő szabad országgyűlésen s királyúl ösmeri el azt, a kit az országgyűlés királynak ösmer el és megkoronáz.

70. JAWOROV ÉS ZALUZE KÖRNYÉKE

Július 3-ikán ebéd után a fejedelem Bercsényivel Janówon keresztűl indúlt vissza Javorówra, a hova másnap érkezett meg. Három hetet töltött ottan. A török-orosz csatatérről hírek még nem érkeztek, a politikában szélcsend uralkodott, csak a fejedelem szőtte egyre terveit. Ezek közé tartozott, hogy Magyarországot a szent római birodalommal kellene egyesíteni, ^[1032] mit a birodalmi fejedelmek alkalmasint szívesen fogadnának. Magyar államférfiak már korábban is foglalkoztak ehhez hasonló tervvel. Utóbb olyan államférfiak, mint Strafford (a korábbi Raby) és Robinson lordok valóban megfontolásra méltónak tartották, hogy Magyarország a német birodalom keretében belűl mint alkotmányos választókirályság maradjon fenn.^[1033]

A hosszú várakozás ideje alatt a fejedelem a vár kétemeletes fapalotájában mint valami nyaralóban élt. A hely fekvésével meg lehetett elégedve. A várat vízzel telt mély árkok vették körűl; az alatta levő hatalmas tavon egy ötkövű malom zakatolt. A park czédrus- és hársfáit versaillesi-módra nyesték s a sugarak módjára szétágazó árnyas utakat ilyen fák szegték be. Helyenként szökőkútak, vízimesterségek, madárröpdetők, halastavak voltak; a park kellő közepén pedig fürdőház ólomkáddal és zuhanynyal.^[1034] A fejedelem ebben a gyönyörű, de kissé elhagyatott kertben egyszerű szórakozások, fürdés, séta, olvasás közt töltötte idejét. Mindennap misét hallgatott s megállapított időben káplánjával, Fray Józseffel együtt buzgón imádkozott Szűz Máriához. Mióta feleségével találkozott, Szieniavszkijnéval csak az udvariasság határai közt beszélt. Az asszony, a ki egynapi járóföldre lakott tőle, gyakran hítta magához. Meg is látogatta, mert politikai okokból nem mondhatott le barátságáról s nem akarhatta, hogy a szerelmet gyűlölet kövesse. Parányi kocsiján nekiment a legnagyobb vízáradásnak is, hogy fölkeresse és szinte gyönyörködött benne, hogy az asszony ezt a régi vonzalomnak tartotta, az emberek pedig az igazi lovagiasság és vakmerőség jelének tekintették.^[1035] Magános kirándulásai valóban vakmerők voltak, mert Dzikówról, Szieniavszkijék birtokáról Bercsényi éppen most értesítette, hogy a bécsi udvar Szandeczkijnek (Lubomirszkij herczegnek) s Ribinszkijnek – a grófságon s tábornokságon kívűl – fejenként 200.000 forintot ígért, ha Rákóczit és Bercsényit elteszik láb alól. Ribinszkij azonban nem vállalkozott erre a hitványságra s megmutatta a leveleket Szieniavszkának, ez pedig Bercsényinek.^[1036] Szieniavszkij olyan ürügy alatt, hogy újonczozni akar, egy kapitány alatt a Kasunow-ezredből 60 embert rendelt a fejedelem mellé Javorówba. Testőrségnek azért nem nevezte, mert a király és a tanács nyiltan védelmébe vette a fejedelmet s a király nagyban fogadkozott, hogy erről a védelemről nem mond le a német kedvéért.^[1037] Azonban Szieniavszkij jobban szerette volna, ha Rákóczi Podoliában, a Bug mellett, Medsibosh (Medzibuz) várában, Esterházy Antal pedig attól délnyugatra, Satanówban (Satono) vonúl meg, a mely most éppen Ausztria (Galiczia) és Oroszország határán fekszik. Medsiboshban kétesztendei termés van fölhalmozva a csűrökben, a lovaknak, barmoknak elég a legelőjük, a pusztákon annyi szénát csinálhatnak, a mennyi csak kell. A jószág nagy s a vár, a melyet Dessio éppen most erősített meg, elegendő védelmet ad. Fölajánlotta a brzezáni várat is, hol tíz évvel azelőtt egyszer már menedéket talált, de megjegyezte, hogy szálláson kívűl egyebet ottan nem adhat.^[1038]

71. GRÓF WILCZEK HENRIK VILMOS.^[1039]

Pálffy János megbízásából ezalatt gr. Wallis cs. tábornok és egri várparancsnok is bement Lengyelországba és nagy igéreteket tett a visszatérő bujdosóknak, a miben gr. Wilczek osztrák követ buzgón támogatta. Rivière tüzérezredes, magyar felesége után epekedve, július közepén valóban késznek is nyilatkozott, hogy a franczia seregben viselt alezredesi rangjával a császári seregben vállaljon szolgálatot.^[1040] Másokkal nem nagyon boldogúlt; de Forgách Simon máris hajlandóságot mutatott, hogy Medsibosh helyett Gács várában lakjék.^[1041] 13-ikán Ghyczey Zsigmond lovászmester, Ghyczey Gábor és Komáromy János bejárók, Szentpétery András, Beniczky Farkas és Fáy András nemesinasok, egy hét mulva pedig – édesanyja halálának hírére – Kandó Zsigmond írnok is elbúcsúzott a fejedelemtől s hazamentek Magyarországba.^[1042] Wallis, ki máskülönben is sikerrel járt, Hartl János Erazmusnak, a cs. kapitányból lett kurucz ezredesnek, 4000 aranyat igért, ha Bercsényit megöli; Savoyai Jenő herczeg azonban undorodva utasította el ezt a tervet,^[1043] Dupont azonban, Rákóczi franczia tolmácsa és udvari sebésze, ezt a tervet idején fölfedezte a fejedelemnek s két más osztrák kémet is leleplezett.^[1044] Pedig Hartl hűségtől áradozó leveleket írogatott a fejedelemhez, a ki most is megbízta, hogy a Charrière-ezred szökevényeinek összeszedésére Ropp orosz brigadérostól biztost kérjen maga mellé.^[1045] Drohobyczán Ropp éppen ezekben a napokban tartott szemlét a Lengyelországba jött magyarok felett.^[1046] Köztük volt Szatmári Király Ádám, a ki pár nap múlva, július 19-én, udvari bejárónak esküdött fel Javorówon s azután ötödfél esztendeig naplót vezetett a fejedelem tetteiről. Elsősorban az ő feljegyzéseinek köszönhetjük, hogy biztosan tudjuk, Lengyel- és Francziaországban hol és mikor járt a fejedelem, hogyan élt s milyen nevezetesebb személyekkel találkozott.

72. SZATHMÁRI KIRÁLY ÁDÁM.

A nagy árvizek miatt Rákóczinak késnie kellett a wysocki és jaraszlói kirándulással, pedig már 16-ikára várták. Nem beszélhetett tehát Miozczinskij lengyel kincstárnokkal sem, a magyar határokon álló lengyel hadak új parancsnokával, hanem csak levélben kérte meg,^[1047] hogy az ő vagy a Bercsényi útlevele nélkűl egy kuruczot se engedjen visszatérni Magyarországba s ebben az ügyben főhadsegéde, Székelyhidy Mihály meghallgatásával járjon el. Július 24-ikén néhányad magával Javorówról Jaraszlóra indúlt. Az éjszakát saját falujában, Surówon töltötte s másnap, a 3-4 kilométer szélességre kiáradt Szan vizén keresztűl, nyolczadmagával két egymás mellé kötött csolnakon ment be Jaraszlóra. A veszedelmes útat még aznap visszafelé is megtette. Surówon meghálván, már reggel otthon volt Javorówon.^[1048] Vetésy leveléből^[1049] ottan értesűlt, Torcy külügyminiszter június 20-ikán milyen ridegen nyilatkozott ügyéről. Egyenesen kijelentette, hogy XIV. Lajos nem segíti tovább, mert maga is békülni akar; Rákóczi pedig, a ki uralkodóból alattvaló lett, olyan most már, mint az a püspök, a ki molnárságot vállalt. A fejedelem azonnal^[1050] tiltakozott az alattvalóságnak gondolata ellen is. «A mi történt – mondta – a Károlyi műve, a ki hűtelenűl élt a reáruházott hatalommal.» Elösmerte, hogy nincsen már hada; az oroszok habozása miatt még Charrière 800 embere is eloszlott. A vele jött tábornokok és más bujdosók inséget szenvednek. Ha van a francziákban őszinteség, segítenek rajtuk s módot adnak, hogy újra kezdjék a háborút. Hála Istennek, még övé a nemzet szíve és hajlandósága; s a kuruczok le nem tették volna fegyveröket, ha Károlyi el nem hiteti velök, hogy ezt ő parancsolja. Ha úgy jön a sora, az egész nép engedelmeskedni fog neki. Megmondhatja Párisban, hogy kész ugyan föláldozni magát a magyar hazáért s ernyedetlenűl előmozdítja a király érdekeit, de csak akkor fog az új munkához, ha a király előbb szerződést köt vele, mint Erdély fejedelmével. Ebben az esetben ő maga állna a sereg élére; mert ha Bercsényi vagy más vezetné, a zavar újra kezdődnék. Moldvából az orosz sereg födözete alatt benyomúl Erdélybe s elfoglalja annak fejedelemségét; onnan, egyenesen tőle függő idegen hadak élén, megint fegyverre szólítja a magyarokat. Jobb móddal folytathatja a háborút, mert összeforr a sereggel s nem kell annyi kíméletet tanusítania, mint mikor külföldi segítsége nem volt. Ha Bezenválra vagy másra bízzák a szerződés megkötését, két hónapig még Lengyel- vagy inkább Oroszországban marad; de ha nem akarnak szerződni vele, tudni szeretné, miként fogadnák a franczia udvarnál, mert itt Ribinszkij és Lubomirszkij herczeg miatt élete sem biztos és már jaraszlói uradalmát is kénytelen zálogba vetni.

A másik rossz hír sem váratott magára. 31-ikén este újból útnak indúlt és Surówon át augusztus 2-ikán érkezett Jaraszlóba, hol az apáczák klastroma közelében szállt meg. Golovkin kanczellár födözet alatt küldte oda Pápay Jánost, kit a czár szövetségese, a moldvai vajda előtt, június 25-ikén hazugnak és csalónak nyilvánított, mert azt mondta a vajdának, hogy a fejedelem a czár tudtával küldte őt a portára. Igazat mondott; de sehogy sem politikus őszinteségével a vajdát éppen akkor idegeníthette volna el a czártól, mikor ennek moldvai földön kellett meggátolnia a törökök előnyomulását. A fejedelem is szemrehányást tett Pápaynak, hogy vigyázatlanúl megsemmisítette reményét, a melyet az oroszok és törökök kibékítéséhez fűzött.^[1051] Azonnal értesítette Golovkint, sőt magát a czárt is,^[1052] hogy Pápayt elfogatta. Megkérdezte, milyen elégtételt adjon, de egyúttal mentegette követét. A czárhoz külön megbízatással küldte Ebeczky Sámuelt. Akkor már tudta, hogy július 12-ikén a czár békét kötött a törökökkel; de még nem ösmerte a béke súlyos előzményeit és föltételeit, a mikről a czár később személyesen és igen őszintén beszélt neki.^[1053] Mostan mint győzedelmes békekötőt üdvözölte s diadalt kívánt minden ellenségével szemben. Öröme annál nagyobb, mert a törökkel megbékűlvén, a czár mostan már megmutatja hozzá s a magyar nemzethez való kegyelmét, helyreállíthatja Magyarország szabadságát. Bizalmukat, reményüket, Isten után, beléje vetik.

Másnap hajnalban a fejedelem titkosan odahagyta Jaraszlót, de nem Wysocka, vagyis délkelet, hanem észak felé; mert szomszédos wysocki uradalma erdejében két század magyarországi német had leselkedett reá, hogy elfogja. Csakhamar elért a Szieniavszkijak ősi helyére, Sieniawára, mely a Szan jobb partján, Jaraszlótól tizenöt kilométerre van. A palatinusné gazdatisztje is elkísérte s gondoskodott ellátásáról. A fejedelem a nap fáradalmait a füge- és más ritka fákkal ékes kert árnyában pihente ki. 6-ikán negyvenöt kilométert tettek meg kelet felé Olyeszycéig, hol megint Szieniavszkijék árkokkal és szép kerttel körűlvett, várszerű udvarházában szálltak meg. Másnap ötven kilométernyi út után a magierówi (magyaroskai) vendégfogadóban kaptak éjjeli szállást. Reggel a fejedelem szentmise után újra megindúlt és Zólkiewen (Solyquán) át késő este érkezett Kukizówra, mely Ilyvóhoz északkelet felé 40 kilométerre van. Három nap alatt 170 kilométer útat tett meg; jól esett tehát utána pár napi foglyázás és madarászat.^[1054] Itt, Szieniavszkijék félig kész udvarházában, várakozott a czárra, kinek vereségéről csak most hallott biztos híreket. A ránézve szomorú valóságról maga is meggyőződött, mikor augusztus 21-ikén 7-8 kilométerre eléje ment a czárnak Dzidziłówba (Dedilowba), hová hatalmas szövetségese egy kis éhes csapattal érkezett meg. Meghítta őt Dolgoruckij herczeggel, Golovkin kanczellárral s több tiszttel együtt «egy korty» tokaji borra. A czár néhány óráig jókedvűen borozgatott, beszélgetett vele. Rákóczi az ő bizalmas közlései alapján jegyezte föl az orosz sereg július 8-12-iki szerencsétlenségének történetét.^[1055]

Vége volt a török-orosz háborúnak, de az orosz-franczia szövetségbe s Magyarország megsegítésébe vetett hitnek is. A czár újra meghítta a fejedelmet s bujdosótársait Ukrajnába, a Kijewtől délre eső területre. Negyven esztendő mulva a neki szánt telep déli szomszédságában, a régi magyar Lebediában, csakugyan letelepedtek magyarországi szerb elégületlenek;^[1056] de Rákóczi nem akart ennyire elzárkózni a magyar hazától, a melynek szabadságáért minden pillanatban kész volt síkra szállani. Közelebb akart lenni a franczia-német csatatérhez, a hol még nem dőlt el a küzdelem.^[1057] A franczia királytól még mindig remélte, hogy belefoglalja az általános békébe. Torcynak ugyan nem nagyon állott a kegyében. Ez a külügyminiszter azt hitte róla, hogy nagyobb a szerencséje, mint a képessége; hogy ha szerencséjével élni tudott volna, az Ausztriai Háznak most egy talpalattnyi földje sem volna Magyarországban; de hát Rákóczi telhetetlen papzsák^[1058] létére minden pénzét fényűzésre költötte s pénzt adni neki annyi volna, mint azt szántszándékkal elvesztegetni.^[1059] A király maga azonban augusztus 4-ikén biztosította Vetésyt, hogy Rákóczit továbbra is pártolja. Most már Torcy is csak a mostoha körűlményeket emlegette, mint a segítség akadályait. Legtöbbet talán az angoloknak és a hollandusoknak a császárral kötött szövetsége fölbomlásától várhatnak.^[1060] A fejedelem valóban attól és a császárválasztás eshetőségeitől remélte ügye fordúlatát. Azért szánta rá magát, hogy nem vándorol ki Ukrajnába, hanem elkíséri a czárt Elbingbe, Danczka közelébe s ha minden törik-szakad, onnan Francziaországba megy. A czár megigérte, hogy a Visztulán odáig egy hajót bocsát rendelkezésére. Azután szállására ment és csak másnap folytatta útját Zólkiew felé.

RÁKÓCZINÉ
Az Aradi Kölcsey-Egyesület gyüjteményében őrzött régi festményről.^[1061]

A vendéglátás után a fejedelem Kukizówra tért vissza s harmadnap, augusztus 23-ikán indúlt Bercsényivel és egész udvarával Péter czár után. Zólkiew várában^[1062] Szieniavszkával együtt 24-ikén részt vett azon a lakomán, a melyet Szobieszkij Konstantinus királyi herczeg, Wielkie-Oczyban pedig másnap a russiai palatinus adott a czári pár és kíséretök számára. Rákóczi Szurówon vált el Szieniavszkától, ki bement Jaraszlóra, mire a közeli Wysockáról a fejedelemasszony még az este (augusztus 25) meglátogatta urát, de csak rövid ideig maradt nála.^[1063] Kétségen kívűl hűtelennek tartotta, mivel most is annyi időt töltött egy másik asszony társaságában. A fejedelem mindennap bejárt Jaraszlóba a czárhoz és gondoskodott hajója fölszereléséről. Kibékűlt feleségével és huszonnegyed magával augusztus 29-ikén hajóra szállt, hogy a czárt elkísérje s a Balti-tenger mellett keresse hazája boldogságát. Felesége követni akarta, de elájúlt, mikor elolvasta azt a levelet, a melyben arra kérte, hogy maradjon, mert reméli, hogy nemsokára visszajöhet.^[1064] Maradt tehát. Férj és feleség többé sohasem látták egymást. S a boldogtalan Mária Amália Saroltának a rettenetes bizonytalanságban csak az az egy vígasztalása volt, hogy ura most már Szieniavszkától is örökre elszakadt.^[1065]

VII.
PÉTER CZÁR TÁRSASÁGÁBAN.
– 1711. augusztus 29.-november 18. –

PÉTER czár tizenegy hajóval indult augusztus 29-én délután 2 órakor a Visztulán lefelé. Az egyik hajón Rákóczi ült huszonnégy udvari emberével, szolgájával. «Isten vezérelje szerencsénkre fölségedet – köszöntötte őt Bercsényi^[1066] – s láthassam is hamar hazánk dicsőségével!» Vay, Aszalay már elkésve érkeztek Wysockára, hogy láthassák, de megmaradtak hűségében. Ellenben Ráday Pál, Hellenbach János, Kecser Sándor, Nedeczky Sándor, Sréter János és Lányi Pál Jaraszlón Nagyboldogasszony napján értekezletet tartottak; kijelentették, hogy elfogadják a szatmári békét s bemennek a hazába. Levélben melegen búcsúztak el a fejedelemtől, kinek jó emlékezetét mindenütt magukkal hordozzák s kívánják, hogy nemzeti ügyünk boldogulásával Isten hozza vissza édes hazájába.^[1067] Bercsényi, Esterházy Antal, Forgách Simon, Csáky Mihály, Charrière (ki legtovább tartotta együtt ezredét), sőt maga a fejedelemasszony is Rönne, Ropp, Seremetjew s más orosz tábornokoktól várták ellátásukat. Rönne Károly különösen nagy magyarbarátnak mutatkozott; magyar ruhát akart csináltatni magának, magyar lovat, nyerget, czafrangot vásárolni;^[1068] de a következések megmutatták, hogy jó szónál egyebet alig adhatott. A bujdosók barátkozni kezdtek azzal a gondolattal, hogy kivándoroljanak Ukrajnába; a maradók közül a fejedelemasszony 4-6 udvari embert kívánt a maga nagyobb biztonságára. Ilyvóban vagy Szászországban szeretett volna meghúzódni, hogy urának a tárgyalásoknál használhasson. Sokan mentek volna a fejedelemmel, de olyanformán jártak, mint Ebeczky, a kinek nem volt mentéje, erszénye, semmije. Később mégis követte. A lengyelek mindnyájukat szidták, mert «ezek az átkozott magyarok gyujtottak gyertyát a muszkáknak».^[1069]

73. BÁRÓ RÖNNE KÁROLY OROSZ TÁBORNOK.^[1070]

A lengyelországi magyar emigránsok középpontja Jaraszló lett. Ottan élt Rákócziné Ostrogi Janusius herczegnek a főtér egyik sarkán levő palotájában, udvarnépe pedig a főtér más emeletes házaiban. Egy esztendő mulva elköltözött onnan, de sokan, mint Krucsay István, Jávorka Ádám, Bercsényi Miklósné, Kajdacsy Péterné mindhalálig, sőt holtan is ott maradtak. Temetkezőhelyök, a Szent-János-templom, elpusztúlt;^[1071] sírjuk fölött sétakert van. Kő, czímer, fölirat nem emlékeztet azokra, a kik szenvedéseikkel Jaraszlót, a bujdosók egyik telepét, a magyarok szent helyei sorába emelték. Rákóczit végzete másfelé, messzebbre sodorta. «A merre tenger zúg, a merre a szél jár, csillag lehanyatlik: ott nyugszik meg ő már.»^[1072] Most azonban még, a hatalmas czár hajóján a népdallal^[1073] nem mondhatta el, hogy árva országa sorsának javulását, sötét felhői közt ég bosszúállását mindhiában várja. Hiszen éppen az a reménység vitte előre, hogy ezek a sötét felhők felszakadnak s «Isten ad hazánk felett tiszta, fénylő kék eget!»

A czár hajóraja az első nap csak 15 kilométer utat tett a Szan vizén s az utasok az éjszakát Sieniawa mellett a parton töltötték.^[1074] Másnap tovább indultak. A czár és a fejedelem társzekerei a szárazföldön kísérték vagy inkább követték a rajt. Lezajsk (Lezanczko), Kreszów (Cresova), Ulanow mellett elevezve, augusztus 30-án este Princelojnál kötöttek ki. 31-én érintették Rozwadówot (Rozadovát), látták a sandomierzi tornyokat s késő éjszaka a Szan torkolatán túl Zawichost (Zajequoszt) falunál a Visztula partján pihentek meg. Ez a falu ma már orosz terület. Szeptember elsején Koczurig jutottak. Másodikán délben Lubomirszkij herczeg nagy vendégséggel várta a czárt, kinek egy futár hírűl hozta, hogy a szultán a békét megerősítette s XII. Károlyt Benderből kiutasította. Lubomirszkij a muzsikusokat a czár hajójára vitte s a jó hír örömére nagy mulatságot és vendégséget csaptak, még tánczoltak is a hajón. A fejedelem csöndesen nézte, a vert vezér milyen vígan vonúl hazafelé. Sokat nem szeretett a czárban, de csüggedni nem tudó természetét valóban szerette, mert csüggedni ő sem tudott. Késő este azután a czár partra tette Lubomirszkijt a muzsikusokkal együtt, de a hajósoknak, kik aznap 82 km. útat eveztek, csak Strunzace mellett engedett pihenést. A hajók parancsnokai orosz kapitányok, hajómesterei a vidéket ösmerő lakosok voltak. A czár jól fölszerelt, könnyű hajója járt elűl s a többinek ez után kellett igazodnia. Naponkint csak 60-80 kilométer útat tehettek, mert a tömérdek fatörzs és homokzátony néha órákig tartó késedelmet okozott s miattuk és a sziklák miatt nem egyszer voltak kitéve a megfeneklés vagy a hajótörés veszedelmének. Szeptember 3-án egy helyütt a part és a hatalmas fatorlasz közt csak csolnakokon kelhettek át. A fejedelem hajójának kormányába egy erősebb ág úgy belecsapódott, hogy kilökte irányából s elrekesztette vele a szűk nyílást. A víz sodra a többi hajót egyenesen neki hajtotta. «Az árboczokra keresztben erősített vitorlák kötelei összekuszálódtak a kötelekkel, – írja maga a fejedelem^[1075] – rúdjaik húzták az árboczot, a hosszú gerendákból készült kormányok egymással összeütköztek. A fedélzetek, rudak recsegése az ide-oda futkosó hajósok közt szörnyű lármát okozott. Némelyek a közelgő hajókat evezőikkel akarták feltartani; mások kötelekkel akarták kifogni az elszabadúlt kormányrudakat.» A fejedelem a veszedelem torkában sem veszítette el fiatalos jókedvét s bátorságát. Hajójáról átugrott a beléjök ütközött másik hajóba s tele palaczkjából egy-egy kortytyal kínálta meg a kétségbeesett hajósokat. Erre azután azok is megemberelték magukat; a hajlékony faágakat elhárították az útból, az elromlott kormányrúdakat hamarosan megigazították s a szoroson lék és törés nélkűl vezették át hajóikat. Ennyi baj közt a lengyelek könnyen elhitték, hogy veszedelem érte: barátja, Visnyoveczkij Mihály herczeg, elfogta őt.^[1076] Azonban a czár és a fejedelem hajói most már vígan siklottak tovább Varsó felé, a melynek falai alatt éppen naplementekor kötöttek ki. A czár és a fejedelem, Denhoff tábornok s más lengyel és orosz urak társaságában, Radziwill herczeghez mentek vacsorára, de éjtszaka visszatértek a kőfal alatt álló hajóikra. Szeptember 4-ét és 5-ét a fejedelem Varsóban töltötte, hol egyszer már menedéket talált mint bujdosó^[1077] s hol követei útján – most négy éve – mint fejedelem kötött szövetséget a czárral. Ennek a szövetségnek negyedik évfordulóján biztosította párisi ügyvivőjét, Vetésyt, hogy érdekeit csak az orosz akarja támogatni; a mire képes is, ha kímélettel bánnak vele. Idáig azonban a francziák elhanyagolták; XIV. Lajos miniszterei vakságukban saját uruk javát sem tekintették; velök tehát nem haladhatott egy úton. Ő maga már születésénél fogva sem követhet el méltatlan dolgot. Soha, semmiféle körülmény közt sem tehet alávalóságot s igazi föladatától semmi sem térítheti el.^[1078]

I. KATALIN CZÁRNŐ.^[1079]

Szeptember 5-én a czári párt, a fejedelemmel s a lengyel és az orosz urakkal együtt, Radziwill herczeg látta szívesen külvárosi kastélyában, melynek a Visztulára néző széles folyosóján ebéd után tánczoltak is. Denhoff lithvániai tábornoknál folytatták a mulatságot és csak késő éjtszaka tértek vissza hajóikra. Másnap reggel a fejedelem – kétségkívűl egykori házigazdáinak, a lazaristáknak templomában – misét hallgatott s a czár hajórajával délben indult Thorn felé. Aznap csak Jabloniczéig jutottak; 7-én Nowy-Dwornál elhaladtak a Narew (az egyesűlt Bug és Csernivoda) torkolata előtt s Peczieloig, 8-án Raszlavszkáig (Włocłavek?) haladtak. 9-én a Drewrencz torkolatánál búcsút mondtak a tulajdonképpeni Lengyelországnak s néhány negyed óra mulva a porosz-lengyel Thornban, Copernicus szülővárosában kötöttek ki. Egyelőre véget ért a tizenkét napi fárasztó víziút, melynek unalmait a czár a hajón folytonos mulatozásokkal oszlatta el. Most is, a mint kiszállt, a fejedelmet az orosz és a lengyel urakkal együtt azonnal magával vitte egy vendéglőbe s az út befejezését késő estig borozással, lakmározással, tánczczal ünnepelte meg. A fejedelem a maga állásához méltatlannak tartotta ezt a korcsmai mulatozást, de nem utasíthatta vissza, mert a legnagyobb mértékben rászorúlt a czár jóindulatára.^[1080]

74. GYÖRGY LAJOS VÁLASZTÓFEJEDELEM, UTÓBB I. GYÖRGY ANGOL KIRÁLY.^[1081]

Ágost lengyel király tábornagya szeptember 11-én a czárt és a bujdosó fejedelmet fényesen megvendégelte. A társaságban jelen voltak Dolgoruckij Feodorovics Jakab herczeg, Golovkin miniszter, Kurakin herczeg, Gesoff orosz és Ribinsky lengyel tábornokok. Maga a czár harmadnap Golovkinnal, Kurakinnal és Gesoffal Karlsbadba indúlt egészségének helyreállítása végett, de feleségét Thornban hagyta. Katalinnal a czár titkosan már négy esztendeje megesküdött, s most foglalkozott azzal a gondolattal, hogy házasságukat nyilvánosan is megáldassa. A czárnő az úton és itt mindenkor tiszteletet, érdeklődést és nagy figyelmet tanúsított a daliás fejedelem iránt. Rákóczi attól tartott, hogy a rendkívűl gyanakodó természetű oroszok a férj távollétében hírbe hozzák vele, minek következtében nemzete s önmaga elveszíthetné a czár barátságát. Ettől már különben sem remélt sokat, mert tudta, hogy Karlsbadban a czár találkozni fog György Lajos hannoveri választóval (a későbbi I. György angol királylyal), a Habsburgház legjobb barátjával, a minek következtében a magyarok iránt alkalmasint meghidegűl. A mint tehát a czárnak előre jelentette, maga is útra készűlt Danczkába s onnan – titkosan – Berlinbe, hogy a porosz királylyal értekezzék, s Berlinből a londoni udvar elé terjesztett kérelmét is hathatósabban támogassa. Egyrészt Magyarországnak a németbirodalomhoz csatolásáról, s a magyar bujdosóknak Poroszországba való befogadásáról, másrészt pedig az angol-holland közbenjárás kieszközléséről, az angoloknak s az oroszoknak ez ügyben való együttes eljárásáról, Erdélynek Rákóczi részére való visszaadásáról s a magyaroknak az általános békébe foglaltatásáról lehetett volna szó.^[1082] Kétségtelen, hogy tervének egy részét a czárral is közölte. Úgylátszik, szóba jött, hogy el is kísérje. Bercsényi nem csodálta,^[1083] hogy nem ment vele, de mégis szerette volna, hogy még hívatlanúl is jelen legyen az összejövetelen, mert nem remélte, hogy annak idején a franczia király meghívja. A fejedelem különben úgy gondolkozott,^[1084] hogy ha ő, a czár, ilyen körűlmények közt nem ment volna fürdőbe; mire Bercsényi megjegyezte, hogy csak hadd mosakodjék, mert megmocskolta a török s ha már tisztúlni akar, máshol mosdjék, ne otthon.

A fejedelem ezután még harmadfél hetet töltött Thornban, hogy magyar ruhái helyett franczia öltözeteket készíttessen s útra egyébként is elkészüljön.^[1085] Ez idő alatt akarva, nem akarva, többször találkozott a czárnéval, a kit sokan tartottak szépnek, de nem találták elég műveltnek. Az erős, nagy, vidám asszony a fejedelmet sok tekintetben Szieniavszkijnéra emlékeztette, de tudta róla, hogy igazán szereti az urát, kit ebben a háborúban megmentett. Bercsényi mégis többet várt a fejedelemnek a czárnéval való találkozásától, mint a czár ottlététől. Hitte, hogy a czárné sokat segítene rajta, ha úgy merne, mint akarna cselekedni; de «valamely okból» csak keveset tud tenni, sőt szólni is. A fővezér szerint Rákóczinak ez a thorni maradása többet érhet, mint ha kétszáz minisztert avatna be terveibe, mert családi körben a feleség szép csöndesen sokat véghez vihet.^[1086]

A czárné tiszteletére szeptember 20-án Dolgoruckij herczeg, 24-én pedig a fejedelem, s az ő tiszteletökre 27-én maga a czárné adott vendégséget. Mind a három helyen késő estig tánczoltak s a czárnénál a fejedelemnek különösen jókedve volt. Azonban, ahogy a mulatságból szállására tért, azonnal franczia ruhába öltözött s éjjel tíz órakor elbúcsúzott Perényi Farkas udvarmestertől s a czárné udvarában hagyott tizenöt emberétől. Kiment a Visztula hajóállomására,^[1087] de valami okból napokig kellett ottan várnia; mert még másnap,^[1088] sőt 30-án is,^[1089] Thornból írt Bercsényinek és tudatta vele, hogy a porosz királyhoz készűl. «Adjon Isten szerencsés útat a brandenburgushoz fölségednek – válaszolt barátja;^[1090] – de ha drága a piacza, semmi sem olcsó; mert a jó szobát, jó szót ingyen, olcsón nem adja. Megvallom, nem hiszem, valaki kiimádkozhasson bennünket, hacsak ki nem vághat!»

Végre október elsején a fejedelem megindúlhatott Danczka ^[1091] felé. Álnév alatt, mint orosz tiszt utazott. Több napi útja után Danczkába «nem minden nehézség, kérdezősködés és vizsgálat után» bocsátották be.^[1092]

Bezenval báró franczia követ, nagyon szívesen fogadta s inkognitóját megőrizte. A derék svájczinak becsületessége, vendégszeretete, okossága, figyelmessége nagyon megtetszett a fejedelemnek, a kit a követ minden tőle telhető dologban tisztelettel, gondosan és leleményes módon támogatott.^[1093] Valóban «más esze» lett, mert a svédnek tehetetlensége miatt most már az orosz czárnak és szövetségeseinek barátságát kereste.^[1094] Bercsényi nem csodálta, hogy a fejedelem eleinte nem talált egyebet a dicséretnél Bezenvalban, de hozzátette, hogy majd megválik, milyen ember, ha tenni kell. Hiszen, ha valaha uralkodott, most csakugyan végzetesség uralkodik a világon; de éppen október 10-i leveléből látta,^[1095] hogy a svédekhez hajló Bezenvalt csak a fejedelem tartja az oroszok barátjának. Fierville szerint a czár melegen fölszólalt a magyarok érdekében, de ha Sziléziát megszállaná is, a magyarokat csak utoljára használná föl a bécsi udvarral szemben. Talán bízhatnak benne; de «a ki a tavaszi sóskán hízni akar, ki kell annak telelnie, ha csak szalmán is!»^[1096]

A fejedelem a telet valóban itt akarta tölteni Danczkában, mely a lengyel király védelme alatt, a franczia királylyal pedig barátságban állt, s így a bécsi udvar cselvetéseitől nem kellett tartania. Olvashatta a város történetében,^[1097] hogy Danczka jóformán centruma és középpontja olyan királyi és birodalmi kereskedő városoknak, mint Wilde, Lübeck, Stockholm, Krakó, Lublin, Lipcse, Boroszló, a melyek mind körülbelül 80 mérföldre vannak tőle, mintha az Isten ezt a várost arra rendelte volna, hogy a kényelmére való dolgokat minden helyről beszerezhesse. Rákóczi is innen akarta megfigyelni az európai eseményeket, különösen a háború és a császárválasztás eshetőségeit. Előbb azonban, mint Sárosi gróf, a porosz királylyal szeretett volna találkozni. Útlevelét szeptember 22-ről meg is kapta, de azzal a bizalmas értesítéssel együtt, hogy látogatása kellemetlen helyzetbe sodorhatná a királyt, mert mostan már kétségtelen, hogy Károly főherczeg Spanyolországból mielőbb visszatér s akkor megválasztják császárnak. Valószínű, hogy a bécsi udvar gátolta meg Rákóczinak karlsbadi és berlini útját. Kéz alatt ugyanis figyelmeztette a czárt, hogy Karlsbadba ne vigye magával Rákóczit, mert ezt elfogatja; a porosz királytól pedig elvárta, hogy nem fogadja be a lázadót, ki most is franczia kézben van. A fejedelem maradt tehát s hogy nagy udvart ne kelljen tartania, Sárosi gróf neve alatt élt tovább Danczkában.^[1098]

75. AZ «ARTUS-UDVAR» DANZIGBAN.^[1099]

Érdekelte ennek a Hansa-városnak, a Föld egyik legnagyobb gabona-piaczának vidám társadalma. Világi foglalkozásokkal, üdűléssel, felejtkezéssel szórakozott; de nem annyira az Artus-udvarban találkozó patricziusoknak, mint a lengyel főuraknak társaságát és baráti összejöveteleit kereste föl. A zajosabb mulatságokban nem vett részt, de az élettől egyáltalán nem zárkózott el. Nemcsak új barátságokat kötött, hanem új szerelmi viszonyt is, a mit önéletrajzában bevall, de egyébként nem nyilatkozik róla.^[1100] Könnyed életmódjával talán csak azt akarta elhitetni a világgal, hogy megúnta a politikát; pedig egy pillanatra sem felejtkezett meg föladatairól. Már október 16-án Thornba küldte orvosát, dr. Langot, a czárnéhoz és intézkedett, hogy ott maradt emberei a podgyászszal együtt, a czár visszaérkezésének hírére, azonnal elinduljanak Elbing felé, a mi 20-án meg is történt.^[1101] Kevés jót várt az elbingi találkozótól^[1102] s mostan már Bercsényinek kellett őt biztatnia, hogy szívéből a czárt ne száműzze. Hiszen, ha ezt teszi és másképpen keresi boldogúlását, a viszonyok kényszeríteni fogják, hogy Párisba menjen; onnan pedig bajosan várhatják meg visszatérését.^[1103] Pedig Vetésy már megírta a fejedelemnek, hogy havidíját a francziák ötvenezer livre-ről húszezerre akarják leszállítani, közepes kegydíjnál aligha adnak többet s ha maga nem megy a királyhoz, a béke-kongresszuson szóba sem hozzák erdélyi fejedelemségét.^[1104] Strafford és Robinson lordok figyelmeztették Londonban Klementet, hogy Rákóczi állása most már egészen más, mint a háború idején s a szatmári béke után igen bajos volna közbenjárni érte az Ausztriai Háznál.^[1105] Angolországra komolyan alig számíthatván, a fejedelem október 23-án visszahítta Londonból Klementet,^[1106] a ki azonban egy ideig még helyén maradt; mert úgy vélte, hogy ha kibékűlnek is az angolok a francziákkal s a Bourbonok és a Habsburgok közt helyreállítják is az egyensúlyt, Magyarország komoly megnyugtatására nem gondolnak, hogy örökös elégületlenségét akármikor felhasználhassák Ausztria túlságos hatalma ellen. S a német birodalom fejedelmeinek sem áll érdekökben, hogy Magyarországból kizárják Rákóczit, mert különben a császár korlátlan hatalomra tenne szert a római birodalomban.^[1107] Még mindig hitelre talált Bécsben, hogy Rákóczi tavaszszal 30.000 emberrel törhet be Magyarországba.^[1108] «A pillanatok drágák», figyelmeztette őt Vetésy Párisból; mert ha Marlborough megbukik s a hollandoknak nem kell a kongresszus, az angol királyné magában Londonban békül ki ellenségeivel.^[1109]

A fejedelem a drága pillanatokat nem akarta elszalasztani; október 31-én sajátkezű levélben^[1110] kérte XIV. Lajost, gondoskodjék, hogy az általános béke megadja, a mit várnia kell tőle; akkor ő is több és hathatósabb jelét adhatja ragaszkodásának. Éreztesse a király a magyar nemzettel s a Föld minden népével, hogy állhatatosan oltalmazza azokat, a kik magukat az ő szolgálatára s ügyei előmozdítására szentelték. Igy Rákóczi példájának mindörökre lesznek követői. Hasonló szellemben írt V. Fülöp spanyol királynak és Torcy külügyminiszternek is és külön levélben fejezte ki részvétét XIV. Lajos iránt fia, a dauphin halála alkalmából.^[1111] November 9-én^[1112] pedig átment Elbingbe, hogy ottan várja meg a czárt.

Ez a látogatás nagyon aggasztotta a bécsi udvart, mely éppen ekkortájban kapta meg a czár és Rákóczi közt 1707-ben kötött varsói szerződés hiteles másolatát. Legjobban bántotta ennek az a pontja, a mely Rákóczi számára biztosította az erdélyi fejedelemséget. Csak azzal vigasztalódott, hogy a czár vereséget szenvedett s így semmit sem tehet a szövetség érdekében.^[1113] Erről Rákóczi is csakhamar meggyőződött.

Nem történt meg, a mitől Bercsényi tartott: a fejedelem nem szalasztotta el a czárt, a ki 1711. november 11-én bevonult Elbingbe; de Rákóczi 13-án már megvallotta neki, hogy, bizony, a karlsbadi fürdő nem használt minden nyavalya ellen.^[1114] Sok jelből észrevette, hogy a czár megváltozott iránta. Kerülte a vele való találkozást, beszélgetést; előterjesztéseit kelletlenűl hallgatta meg s hideg udvariasságon kívűl egyéb figyelmet nem tanúsított iránta. Annyit mégis megtett, hogy meghítta magához Szentpétervárra. A fejedelem, kinek az orosz szokások egyébként sem tetszettek, lemondott erről a szerencséről, mert többet remélt párisi útjától.^[1115] Vaynak, Bercsényinek már azelőtt is többször mondta, hogy nem bízik az orosz segítségben; csak azért jött ide, hogy semmit se múlaszszon el s közelebb legyen más királyokhoz. Csalódott abban a reményében is, hogy a czár itten fog találkozni szövetségeseivel; ez a fejedelmi értekezlet végképpen elmaradt, sőt vele sem tartotta meg a tanácskozást. A fejedelem azt látta minden cselekedetéből, hogy a legkisebbet sem teszi meg érte. Ezt nem rosszakaratának, hanem a vele született lustaságnak és miniszterei éretlenségének rótta föl. Hiszen, ha eszök lett volna, nem töltik az időt hajókázással akkor, mikor Európában az egyetemes békét tárgyalják. A czár nem ösmerte föl helyzetét; azért olyan határozatlan, habozó és félénk.^[1116] Különben megfogadta volna azt a tanácsát, hogy ezt a telet Elbingben töltse, mert a török újból háborút fog izenni; de a czár ezzel a nagyon bevált jövendöléssel sem törődött.^[1117] A török béke bizonytalansága, az angolok békés hajlama, Kurakin francziaországi kiküldetése, Ágost király iránt való bizalmatlansága megzavarta, nem tudott mit mondani; tanácstalanúl állván, időt akart nyerni.

76. I. KATALIN CZÁRNŐ^[1118]

Szerencsére Katalin czárné is ott volt s megigérte, hogy kezébe veszi a dolgot, nem felejtkezik el a magyarokról s megtudja, ura voltaképpen mit akar velök.^[1119] A czárné Elbingben is többször találkozott a daliás fejedelemmel, a kinek sorsa meghatotta.

November 15-én az elbingi orosz parancsnok ebédet adott a czári pár, Rákóczi, Golovkin főkanczellár, Dolgoruckij herczeg, Bruce Jakáb orosz tábornok és sok orosz tábornok, herczeg és tiszt tiszteletére. Ágyúk és taraczkok durrogása közt a lakoma három órahosszat tartott. Este még zajosabban mulattak. A czárné ugyanis férjhez adta egyik szobalányát s a lakodalomra a déli vendégeken s a porosz és lengyel követeken kívűl a városi úrinők egy részét is meghítta. Egészen tizenegy óráig tánczoltak; azután a menyasszonyt lefektették s hazaoszlottak. Harmadnap a czárné megint egy másik szobalánya lakodalmát ülte s a fényes társaság ezúttal délután két órától este nyolczig evett, ivott és tánczolt. Mint a multkor, a czári pár vezetése alatt most is mindenki szövétneket fogott, hogy az utczán keresztűl a menyasszonyt a harmadik házhoz kísérjék s lefektessék. Másnap a fejedelem is résztvett azon a villásreggelin, a melyet a parancsnok adott a czár tiszteletére. Semmit sem evett s nem tudott mulatni a «nemes bolond társaság» tréfáin. Asztalbontás után szállására sietett, de tíz órakor Rákóczi már hintóba ült, hogy a hajóállomásra kísérje a czári párt. A nagy uralkodó az ágyúk háromszoros üdvlövése közt szállt hajóra, hogy hazavitorlázzon új fővárosába, Szentpétervárra,^[1120] és – Bercsényi szerint^[1121] – valósággal elszökjék saját tudatlansága, vagy – Rákóczi elől. «Látom – írta Bercsényi^[1122] – Elbingben egészen elvégezte fölséged vele a dolgát, annyira, hogy már onnan semmit sem remélhetni; mert magától nem hull az átkozott éretlen noszpolya.» «Szaggatni kell, nem rázni», felelte a fejedelem.^[1123] Azután sem hanyagolta el összeköttetéseit a czárral; de már csak az újabb török-orosz háborútól remélt valami változást. A Moszkvába kívánkozó Bercsényinek ugyanakkor nyiltan megírta, hogy jobban bízik a francziában, mint az oroszban és semmiesetre sem akar kíséretével együtt Szibériába jutni.

VIII.
DANCZKÁBAN.
– 1711 november 19.-deczember 31. –

A FEJEDELEM november 19-ikén értesítette udvari hadnagyát, Perényi Imrét, hogy dolgai könnyebb folytatása végett kevesedmagával megint Danczkán fog lakni. Azt akarta tehát, hogy udvara, mely Elbing és a Frische Haff közt szállásolt, közelebb jöjjön Danczkához. Egyelőre, a czár intézkedéséhez képpest, természetben kapják a lakást s maguk és lovaik számára az eleséget, azokat kivéve, a kik idáig is szálláspénzt húztak. Csak akkor mozdúljanak Danczkához közelebb, porosz területre, ha ez ügyeket az orosz brigadéros mellett levő franczia Mikóval (Micaud?) elintézték. Addig Danczkába Schmitt Endre bankárhoz és kereskedőhöz küldjék leveleit. A Königsbergből várt Székelyhidy hadsegéd is egyenesen odajöjjön. Intette Perényit, hogy Dolgoruckij herczegnél tisztelegjen, a kihágásokat ne tűrje, a gránátosok számára olcsó pejlovakat kerestessen, istállóit, szekereit a mesteremberekkel igazíttassa meg, a költségeket pedig Fogarasi István komornyik fizesse ki.^[1124] Perényi, Fogarasi és Beniczky Gáspár titkár Elbing külvárosában, Braun porosz helytartó és intendáns szomszédságában és védelme alatt maradtak szolgáikkal.^[1125] Maga a fejedelem még aznap reggel visszaindúlt Danczkába, hová – a Nogat és a Visztula deltája miatt csak nagy kerülővel, Marienburgon és Dirschaun keresztűl – harmadnap érkezett meg külvárosi lakásába, miről azonnal^[1126] értesítette Bercsényit. Úgy volt, hogy Bercsényi maga is «Muszkaország felé tartja a lova száját»; de ezen levél következtében igazat adott Esterházy Antalnak, a ki inkább türelemmel várta ügyök boldogúlását, «mintsem annyi földre, hazájától elesvén, távozzék s utolsó veszedelemre adja magát».^[1127] Bercsényi Brežanban élt feleségével és 106 emberével, 150 lovával; de udvara évi 18,000 forint szükségletét már alig tudta előteremteni.^[1128] Esterházy Antalnak Stadniczkij palatinus ajánlott föl lakást; Forgách Simon Samoklenskben ezüstöt evett, aranyos tüzet, czafrangot és aranyos szerszámokat ivott, de már közel ahhoz, hogy forgácsot rágjon.^[1129] A nemes úrfiak készek voltak orosz szolgálatba állni, Moszkvába is elmenni, ha a fejedelem másképpen nem rendelkezik velök.^[1130] Charrièrenek ötszáz magyarral és ráczczal Szentpétervárra, Mencsikoff herczeghez kellett volna mennie, de egyelőre Rönne tábornok mellett hagyták őket.^[1131]

77. DANZIGNAK ÉS KÖRNYÉKÉNEK TÉRKÉPE.

A fejedelem kissé megint jobban vígasztalhatta őket azóta, hogy XIV. Lajos ötvenezer livret rendelt kifizetni a hátralékos összegből^[1132] s Bezenvalt biztosította, hogy a fejedelemről nem felejtkezik meg. A fejedelem mostan már, november 24-ikén, újraéledő bizalommal, hosszú emlékiratban köszönte meg a király jóakaratát.^[1133] A mint a háború kezdetén, most annak a végén is megmondta, hogy nem tér vissza hazájába, míg annak szabadságait helyreállítva, személyét és hazáját eléggé biztosítva nem látja. Hazája és az uralkodóház érdekeit egyeztetni lehetne, ha Erdély Rákóczi örökös fejedelemsége alatt Magyarországnak és a magyar királyoknak olyan hűbéres országa lenne, mint a választófejedelemségek a császárnak és a birodalomnak. A Habsburgok megnyugtatására kimondhatnák, hogy erdélyi fejedelem sohasem lehet magyar király; de a trónralépő Károly főherczegnek törvényesen kell trónra lépnie s uralkodnia. Ha az egyetemes békealkudozások meghiúsúlnak, tudnia kell, akar-e élni a király azokkal a módokkal, a mikkel a háborút a kilencz év előttinél sikeresebben kezdhetné újra? Azóta sokat tapasztalt; a nemzetet, annak hozzá való ragaszkodását, bizalmát jobban ösmeri, a mi nem csekély mértékben mozdítaná elő a sikert. Óhajtaná, hogy Bezenval teljes fölhatalmazást nyerjen a vele való szövetség megkötésére, s hogy a sereg vezetésére a király egy tábornokot nevezzen ki, a ki csak a fejedelemnek legyen alárendelve. Így a főurak nem versengenének az elsőségért. Ösmerve a nemzeti tisztek erős és gyönge oldalait, az új háborút egészen másképp kezdenék. A toborzott külföldieket segédhadaknak neveznék, a melyeket a király küld Rákóczi mellé Erdély visszaszerzésére. A fölkelő népből magyar tábornok vezetése alatt magyar hadsereget alakítanának s jobban fegyelmezhetnék, mint mikor idegen hadakra nem támaszkodhattak.

78. DANZIGI LAKÁS BELSEJE.^[1134]

79. A DANZIGI HADISZERTÁR.^[1135]

Vetésy éppen aznap kérte, hogy jöjjön Párisba, mint a bajor fejedelem, s ügyét maga sürgesse, mert Torcy már is fölöslegesnek tartja, hogy az utrechti béketárgyalásokon képviseltesse magát. Erdélyt ugyan nélküle is szóba hozza ottan, de csak azért, hogy a császárt jobb föltételekre bírja.^[1136] A fejedelem azonban úgy találta, hogy a tüzes Vetésy mindent egyszerre akarna s megírta neki, hogy mostan nem megy, s a telet Danczkában tölti.^[1137] Pedig Párisban valóban csodálkoztak távolmaradásán s jövetelre Vetésyn kívűl, a ki sértődve ajánlta föl lemondását, Ráttky György franczia ezredes is sürgette.^[1138] A fejedelem Klementnek, a ki nyomatékosan javasolta a császárral való kibékülését^[1139] s a londoni osztrákellenes hangulatra figyelmeztette,^[1140] november 28-ikán határozottan megírta^[1141] hogy minden czélzatával és igényével az egyetemes béke tárgyalásakor lép föl. Azok, a kik szerint hazájának árt, ha nem békűl ki a bécsi udvarral, gondolják meg, hogy ha ő minden nélkűl térne vissza Magyarországba s meghódolásával helyeselné mindazt, a mi ott a törvényeknek és szabadságoknak ellenére történik: a jövőben, mikor védőre lesz szükség, semmi hasznát sem vehetnék. Nem mehet és nem akar visszamenni másképp, mint hazája oltalmára és a maga biztosságának érzetében. Mivel azonban nincsen fejedelemsége, vagy ezzel fölérő vagyona, reményét Francziaországba veti, a mely megigérte, hogy követei az utrechti békében mellette szólnak. Klement azonban őt továbbra is meggyőzni ügyekezett, hogy a császárnak millió oka van kiegyezni vele, minek megkönnyítésére már be is adta a királynéhoz intézett emlékiratát.^[1142] Ugyanakkor a fejedelem nevében, de ennek utasítása nélkűl, Vetésy is beadott XIV. Lajoshoz és a dauphinhoz egy emlékiratot^[1143] a melyben tiltakozott az ellen, hogy Rákóczit lázadó alattvalónak s ne a franczia király szövetségesének tekintsék. A fejedelem készebb a leggyászosabb számkivetésben meghalni, mint lemondani fejedelmi méltóságáról, a melyet egy szabad nemzet egyhangú szavazata adott neki. A kongresszuson tehát erdélyi fejedelemségének helyreállítását s a szövetkezett rendek vagyonának, rangjainak, tisztségeinek visszaadatását kéri. A bujdosók is ezt óhajtották, de segítséget inkább az országgyűléstől reméltek. A krakói császári követ megmondta nekik, hogy a császárhoz kell folyamodniok, mert ellene vétettek.

80. DANZIG.^[1144]

Deczember elsején a fejedelem éppen ebédnél ült, mikor Elbingben hagyott udvari emberei tizenegy lóval megérkeztek hozzá. Ezóta Máriássy Ádám, Ilosvay János és László, Kálnoki Mihály, Szathmári Király Ádám, Török Zsigmond, Olasz Márton stb. állandóan környezetében voltak s hogy magyar ruhájukkal feltűnést ne keltsenek, egymásután fölvették a német libériát.^[1145] «A plundrában» maga a fejedelem is csak gróf Saaros volt s leveleit is erre a névre czímeztette.^[1146] Új költségvetést készíttetett udvara számára s mindenkinek adott, a mit adhatott; de «száz oka» volt,^[1147] hogy ügyei jelen állásában a költekezéstől óvakodjék. Ezt követeivel szemben alig tehette. Nehéz helyzetében is Londonban való maradásra intette Klementet, míg Utrechtbe indúlhat, a mi a reméltnél hamarább történt meg.^[1148] Forgách Simonnak ezer tallért küldött, mert «a czafrang és aranyos szerszám-tinktura megárthat egészségének.» Esterházy Antalnak, Csáky Mihálynak szintén ezer-ezer forintot igért, csak arra kérte őket, hogy erejét meghaladó módon ne költekezzenek, mert mindent a magáéból ad.^[1149] Kijev felé készülő udvarának maradást parancsolt. A gavallérok (nemes ifjak) csöndesen maradtak, de Vaynak is megmondták, hogy a fejedelem különös parancsa nélkül sehova sem mennek.^[1150] Bercsényi azt szerette volna, ha a fejedelemmel együtt mindnyájan Oroszországban kereshetnének biztosabb megélhetést; de Benkovics András ez ügyben hiában járt a fejedelemnél, a ki azt javasolta,^[1151] hogy egyenek, ha nincsen is mit enniök, békével lakjanak, ha nem maradhatnak is…

A türelemhez olyan hűséges emberek kellettek, mint a szegény nemes ifjak, a kiknek már a csizmájok is szakadozni kezdett, porcziójukból is levontak naponta egy polturát, Krucsaynak mégis megfogadták, hogy akármilyen inségbe jussanak, és ha mindenöket eladják is: a fejedelem híre és parancsolata nélkűl egy sem távozik el Rákóczi hűségéről. Ha látják, hogy semmiképpen sem élhetnek meg: a maguk költségén küldenek követet hozzá, hogy parancsolatát vegyék; s ha a fejedelem úgy látja jobbnak, mentse föl őket kötelességök alól, mert semmit sem tesznek, a mi a fejedelem akaratával ellenkeznék.^[1152]

Szemébe szökhetett a köny Rákóczinak, mikor a nyomorúságot választották azok a fiatalok, kiket tárt karokkal vártak otthon a kényelmes ősi kúriákban. És megilletődve olvashatta tovább a levélből, hogy otthon az urak hallgatnak, a közrendek nagyon elégedetlenek, nem igen szabadkoznának újabb fölkeléstől. A haza dolga még most tűrhető; de ki tudja, milyen lesz idővel! Rákócziról mindenütt csak jót beszélnek, Bercsényiről rosszat. A fejedelem követhette volna Vetésy tanácsát, hogy csak magáról s erdélyi fejedelemségéről gondoskodjék; hiszen Torcy külügyminiszter deczember 23-ikán kijelentette, hogy már nincsenek magyar szövetkezett rendek, nincs magyar köztársaság, – a fejedelmet s a mellette levő magyarokat nem lehet szövetséges rendeknek tekinteni.^[1153] De másképp gondolkozott egy hét múlva, mert az angol parlament beleegyezett, hogy Anglia a Bourbonok spanyol királyságának elfogadása alapján indítson béketárgyalásokat.^[1154] Továbbra is számolt Rákóczival, a kinek olyképpen kellett részt vennie a politikai vásárban, mint karácsony napján Danczka belvárosában, a hol szintén nem magának, hanem a társaságában levő hölgyeknek: a kulmi palatinusnének, s a korona-maréchalnénak vett egyet-mást.^[1155] Ennek a rettenetes 1711. esztendőnek a végén úgy érezte magát, mint lakóhelye, Danczka városa, a melynek a vihar éppen akkor egyszerre százhúsz tengeri kereskedő hajóját tette tönkre.^[1156] A bajok őt is mindenfelől s napról-napra jobban szorongatták.^[1157] Az újesztendővel ugyan virradni látta a bujdosók szerencséjét, de az az egy sugár olyan homályból tört elő, hogy kételkedett benne, fölvirrad-e egészen vagy sem. Akármint legyen, erősen hitte, hogy «valamint a szélvésztől hányatott hajó odamegyen, a hol világosságot lát: kormányunkat nekünk is kétségkívűl arra kell tartanunk, a merre villámlik a szerencse».^[1158]

IX.
AZ ORSZÁGGYŰLÉS ÉS A BUJDOSÓK.
– 1712. –

OLYANFORMÁN köszönthette a fejedelmet a megfogyatkozott danczkai udvar 1712. újesztendő napján, mint Bercsényi, ^[1159] hogy vezesse Isten keserves bujdosó sorsukból mindnyájukat az ígéret földjére, kedves hazájukba, Rákóczi nevének dicsőséges emlékezetére; vagy – a hogy Klement óhajtotta^[1160] – koronázza Isten a fejedelem hősies állhatatosságát dicsőséges, tisztességes békével. A fejedelem bízott is ebben; hiszen az angol minisztérium azt felelte Klementnek, hogy a királyné pártolni fogja a czárt, a ki az erdélyi fejedelemség helyreállítására törekszik.^[1161] A fejedelem intette is fiatal követét,^[1162] a ki időközben Londonból Hágába ment át, hogy a kongresszuson kezökre járjon a franczia követeknek, a kiknek megérkezése jobb szellemet teremthet a magyar kérdésben.

81. GR. OSSOLINSKY MIKSA LENGYEL KINCSTARTÓ.^[1163]

A lapok mind nyugtalanítóbb híreket közöltek, hogy Rákóczi új fölkelésre készűl, sőt hogy franczia pénzen fogadott hadaival néhány császári ezredet már meg is szalasztott.^[1164] Forgách Simon, Esterházy Antal, Csáky Mihály valóban foglalkoztak azzal a tervvel, hogy Törökországban szedett hadakkal betörjenek, ha úgy akarja a fejedelem, a kinek terveit azonban zavarni nem akarnák.^[1165] Bercsényi is hitte,^[1166] hogy ha a török kísérettel Magyarországon át hazatérő XII. Károlyhoz csatlakoznak, újra kezdhetik a dolgot. Kurucz tisztek már is ajánlkoztak a vállalatra.^[1167] De a bécsi udvar bizalmasa, Ribinszky tábornok, ki a fejedelmet Elbingben s most Danczkában többször meglátogatta, az udvarnak alig jelenthetett egyebet annál, hogy Rákóczi a bajor követtel beszélt, a franczia követ pedig, vagy a kulmi palatinus, a kulmi püspök, az ország kincstartója, a meávi sztarosztáné, és a sztaroszta ebédre hítta, majd pedig ezeket ő vendégelte meg, miközben a fiatalok tánczrakerekedtek. A fejedelem nagyon jól tudta, hogy megfigyelik. Széltében jártak Danczkában a császár kémei; vendégségekben együtt, egy asztalnál evett, ivott velök, még sem félt, mert azelőtt sem tartott e féléktől. Nem ijeszthették meg a névtelen levelekkel sem. Úgy hitte, ha ilyesmit idején meg nem szokik, Szibériába kell készülnie.^[1168] Álnév alatt élt, de tudták: kicsoda, s nem élhetett egyszerűen. A külvárosnak egyik előkelő patricius házában lakott. A belvárosban előkelő urak és hölgyek társaságában látták, s a mi a polgároknak jobban tetszett, olyankor is, mikor maga vásárolt hintót, porczellán csészéket vagy egyéb szükséges dolgokat. Még mindig valaki volt az, a ki a franczia és bajor követeket, a kulmi püspököt és palatinust, a korona maréchalját, az olivai apátot, az ország kincstartóját, a meávi sztarosztákat fogadhatta s magát is tisztelettel, szívesen fogadták mindenütt.

Danczkai barátjaitól is hallotta, mennyire örültek a bécsiek, mikor Károly spanyol király, egy hónap óta a német-római birodalom koronás császára, januárius 25-én^[1169] bevonult hozzájuk. Sokan remélték, hogy a törvényesen összehítt országgyűlésen Rákóczi is megjelenik s leteszi a hűségesküt. Azonban az összehívás éppen az 1687: II. t.-cz. alapján történt, a melyet a fejedelem sohasem ismert el. A lapok tehát hiába remélték, hogy híveivel együtt alkalmazkodni fog az új királyhoz, a ki az ország szabadságait helyreállítani és megújítani szándékozik.^[1170]

Az új király a béke oklevelét, a melyet a kanczellária tartott vissza, márczius 30-ikán megerősítette.^[1171] Az annak ellenére elmarasztalt vagy befogott kuruczok ellen a további eljárást s a megtérők háborgatását eltiltotta. Április 15-én a szent koronát hazaküldte Pozsonyba, hol személynöke öt nap mulva megnyitotta az országgyűlést.^[1172] Május 7-ikén a szatmári béke megerősítése is leérkezett. Most már senki sem kételkedett, hogy kiadja a hitlevelet, megkoronáztatja magát, orvosolja a sérelmeket, alkotmányosan uralkodik. Az országgyűlésen az egykori kuruczok közűl ott voltak Károlyi, Ráday, Hellenbach, Lányi, Spáczai, Komáromy, Bay Ferencz stb., de a kuruczszellemből csak keveset hoztak magukkal. Talán ez a kevés sugallta a hitlevél negyedik pontját, mely szerint Károly halálával a királyválasztás joga visszaszáll a nemzetre, holott a horvátok márczius 9-én már elismerték a leányág örökösödése jogát. Bercsényi szerint^[1173] ezt nem a törvény szereteténél, hanem egyéb okoknál fogva hagyták máskorra. Május 22-ikén megkoronázták az első örökös királyt^[1174] kinek uralkodása alatt a – primás ünnepi beszéde szerint – valamennyi tévelygő megtérésével csak az apostoli kath. hit fog uralkodni. A hírlapok szerint Rákóczi nyomtatott nyilatkozatban tiltakozott a koronázás ellen, a mit az utrechti diplomaták egy része helyeselt, a másik azonban ezt fölöslegesnek tartotta, mivel a fejedelmet s társait a király meghítta az országgyűlésre.^[1175] A fejedelem azonban kijelentette, hogy nem adott be tiltakozást és nem is ad be addig, míg nem értesűl róla, mit végeztek az országgyűlésen.^[1176]

82. POZSONY.^[1177]

83. III. KÁROLY MAGYAR DÍSZBEN.^[1178]

Egy nappal a koronázás előtt híre futott, hogy Rákóczi hazajön, mert kibékűlt a császárral s jelen akar lenni a koronázáson. Néhány svadrony díszes lovasság már eléje is ment, hogy ünnepiesen kísérjék be Pozsonyba. Rákóczi jövetelét Pálffy János sem tartotta lehetetlennek, mert a lengyel király közbenjárt érdekében.^[1179] A hír egy ideig a koronázás után is megmaradt;^[1180] s ennek a jobbak már azért is örültek, mert hazajövetele annak a bizonysága lenne, hogy a külső hatalmak vették pártfogásukba őt s a nemzetet. Az országgyűlés, hír szerint, azért marad együtt, hogy Rákóczi érkezésével az országot jobb és állandóbb rendbe hozzák s egyúttal az ifjú királynét is megkoronázzák. «Nagy az Isten munkája!» sóhajtott fel Károlyi,^[1181] a ki úgy tapasztalta, hogy az udvar nagyon szeretné, ha Rákóczi kegyelmet kérne, mert akkor nemcsak neki, hanem minden bújdosónak megkegyelmezne.^[1182] Károlyi annyira sürgette ezt a kegyelmet, hogy annak következtében már megint kurucznak tartották s azt hitték, levelezést folytat Rákóczival.^[1183] «Bizonyos lengyelországi kinyilatkoztatott korrespondencziák miatt» az immár hűséges Radvánszky János is veszedelemtől tartott.^[1184] Pálffy ugyan megnyugtatta,^[1185] hogy a miatt ne aggódjék, Géczy Zsigmond ezredes azonban Lengyelországba menekült,^[1186] leányát pedig, Juliánnát, Korponay Jánosnét elfogták. Azzal vádolták, hogy Rákóczinak és Bercsényinek Magyarországba írt leveleit terjesztette. A szép asszony utóbb a győri kiküldött bíróság előtt azt vallotta, hogy május 13-án füleki házánál, majd a gömörosgyáni erdőségben, csakugyan találkozott Lengyelországból hazatért bújdosókkal,^[1187] akik közül, Forgách Simon megbízásából, Pelargus János kapitány Rákóczi és Bercsényi leveleit adta át neki, hogy azokat a király hűségére visszatért gr. Esterházy Dániel, Ráday Pál, Sennyei Pál, Sréter János, Ebeczky István, Telekesi Török István és mások kezébe juttassa.^[1188] A fejedelem kijelentette, hogy ő Károlyi meghódolása óta Magyarországba senkinek sem írt levelet, mert bajba keverni senkit sem akart. Senkinek sem küldött rendeletet a mostani magyar kormány háborgatására; sőt azoknak az uraknak és nemeseknek sem felel, akik visszatérni kívánnak a hazába és javaikat visszaszerezni óhajtják.^[1189]

A vallás ügyét akkor azért tárgyalták az országgyűlésen hevesebben,^[1190] mert a protestánsok azt hitték, hogy az utrechti kongresszuson európai kérdéssé tehetik. A mint azonban a kongresszust elnapolták, nem bíztak többé sem ebben, sem Rákóczi hazajövetelében. Még bizonyosan gondoltak reá, mikor a fölségsértésről szóló javaslatban^[1191] megtiltották, hogy ítélethozatal előtt lefoglalják s elharácsolják a fölségsértők vagyonát, vagy hogy idegenek bíráskodjanak fölöttük. De a már megtörtént elkobzásokat mostani állapotukban hagyták^[1192] s az újszerzeményi bizottság ügyét is rendezték.^[1193] Sőt július 30-án készen volt már az a törvényjavaslat is,^[1194] mely szerint Rákóczit, Bercsényit, Forgáchot, Esterházy Antalt és Vay Ádámot rebelliseknek nyilvánították, s mivel a meghatározott hat héten belül nem jelentkeztek, a kegyelemből végképpen kizárták és száműzték. «Isten és nem a nemesek kegyelmébe vetettük reménységünket», írta Bercsényi a fejedelemnek, mikor értesűlt a dologról.^[1195] Az országgyűlés azonban nem tett eleget a bécsi miniszteri tanács június 22-iki kívánságának, mely szerint az amnesztia és a száműzetés ügyét külön törvényczikkelyekben kellett elintéznie,^[1196] mert utóbb mind a kettőt egybe foglalta.^[1197]

84. III. KÁROLY KORONÁZÁSI ÉRME.^[1198]

85. KÁROLYI SÁNDOR GRÓFI CZIMERE.^[1199]

Későn érkezett tehát a porosz udvar közbenjárása. E szerint Rákóczi és pártja teljes kegyelmet kapna s a fejedelem még a kiskorúsága idején lefoglalt javakat is visszanyerné. Sáros helyett Máramarost, Husztot és Boczkót, valamint a Zrínyi-, Frangepán-, sőt esetleg a Thököly-féle javakat adnák neki Ecsed, Bénye, Lednicz, Tolcsva örökös javaival együtt. Megtartaná czímeit, uralkodó birodalmi gróffá tennék s megengednék, hogy – ha biztonsága követeli – Magyarországon kívül lakjék. Bartholdy porosz és Lintolo holland követeknek Seylern miniszter azt felelte, hogy annyit kér, mintha győző s nem hódoló volna. Az uralkodóház neki köszönheti a spanyol királyság elvesztését s ismeri konstantinápolyi és utrechti legújabb működését is. Nemcsak nem teljesítheti tehát kívánságait, hanem az országgyűlés még számkivetésbe is küldi.^[1200]

Károlyi is hiában sürgette most már a Rákóczi javait biztosító szatmári béke törvénybeiktatását. Őt magát a király csakhamar grófságra emelte.

Augusztus 2-án különben az országgyűlés tárgyalásai megszakadtak, mert a rendek, a pestis terjedése miatt, hazaoszlottak. Kevesen sajnálták, mert nagy tervek, nagy gondolatok nélkül foglalkozott az ország rendbehozása és újjászervezése föladatával. Mindamellett a szatmári béke megerősítésének, az országgyűlés kihirdetésének s a koronázás megtörténtének híre némileg megbontotta az emigráczió sorait.

Bercsényi megírta, hogy még koldúlva sem szakadnak el a fejedelemtől.^[1201] Rákóczi azonban kénytelen volt elbocsátani a cselédeit, a kik oly híven követték és csak néhányat tartott meg maga mellett. Május 12-én először Perényi Farkas, János, László, Szunyog György és Ilosvay László, harmadnap pedig Perényi Imre búcsúzott el tőle és szolgáikat is magukkal vitték. Nagyon érzékenyen váltak el egymástól. «Atyjuk voltam – írta a fejedelem,^[1202] – sokan közűlök udvaromban növekedtek föl. Birtokaikat, ősi örökségüket önként elhagyták, hogy követhessenek. S én minden költség, minden viszontszolgálat nélkül, a visszatérés és az elveszett jószágba való visszahelyezés biztos reménye nélkül voltam kénytelen elbocsátani őket a Magyarországtól messzire fekvő partok mellől!» Azonban nem akarta, hogy oly fiatalon elszalaszszák a kegyelmet, a melyet mostan még megnyerhettek. Nem tehetett róla, hogy velök szemben nem teljesíthette kötelességét; de ilyen helyzetbe juttatták azok, a kik ígéretekkel biztatták.

Saját magáról, feleségéről s a főbbekről is csak ereje végső megfeszítésével tudott gondoskodni. Nem tudta, feleségének Ilyvón, vagy attól északra: Zolkiewon volna-e jobb és biztosabb lakása.^[1203] Mivel nem akarta a nemes családok romlását, elbocsátotta azt a hatvan nemes ifjút is, a kik törhetetlenül követték Lengyelországba s a kiket idáig járaszlói uradalmának jövedelméből Ilyvó környékén tartogatott. Április 30-án jött a keserves parancsolat s Vay Ádám május 12-én hajtotta végre. «De én temetést több sírással véghez menni nem láttam, mint ezt» – írta Vay a fejedelemhez.^[1204] – Talán kettőt kivéve, az ifjak inkább eladták volna egyik lovukat és elbocsátották volna szolgájukat, csakhogy az így megtakarított pénzen még egy ideig maradhattak volna a fejedelem szolgálatában. Vay, a szigorú utasításhoz képest, mégis «elbocsátotta szegényeket, oly megkeseredett szívvel, mint ki anyját, atyját siratja. Pedig Mikó, Morócz, Joó János, Zay Zsigmond s mások «talán lakájságot is készebbek volnának viselni, mint a fejedelemtől megválni». Egyszerre nem is látott Vay annyi síró embert. Krucsay szintén bánatosan beszélte el Bercsényinek,^[1205] az udvar milyen rettenetes panaszkodással, keserűséggel ment el. Senki sem akart hazatérni a hazába. Vay is csak sírt, nem vehetett magának tanácsot.^[1206] A török hajlandó volt befogadni a bújdosókat, Bercsényinek s feleségének már küldött is menedéklevelet;^[1207] de nem kívánkoztak sem oda, sem Oroszországba, melytől éppen a fejedelem levelei^[1208] vették el kedvöket. Lengyelországban sem sokat bíztak azóta, mióta híre futott,^[1209] hogy Szieniavszkijék a császár pártjára álltak. Danczkára sem kívánkozhattak, mert – talán Mencsikov hatása következtében – már annak a környékén sem látták szívesen Rákóczi embereit.^[1210] Szobieszkij Konstantinus herczeg csodálkozott, hogy a fejedelem éppen most bocsátja el udvarát, mikor hír szerint küszöbön áll az osztrák-török háború.^[1211] Május 21-én Dolgoruckij herczeget a franczia követ kiséretében meglátogatván, nemcsak az orosz csapatok szabatos sortüzében,^[1212] hanem abban a hitben is gyönyörködött, hogy az osztrák-orosz szövetséget még nem kötötték meg.^[1213] 24-én a fejedelem, másnap a kulmi palatinus vendégelte meg Dolgoruckij herczeget és az orosz tiszteket;^[1214] de olyanformán, mintha búcsúznának az orosz-magyar barátságtól.

A fejedelem most már II. Ágostnak ajánlotta a nemes ifjakat s testőreit, a ki csakugyan szolgálatába fogadta a bújdosókat s 1716-ig mint magyar gárdistákat tartotta őket szolgálatában.

«Sohasem állok el fölséged és így az ügy mellől, ha utolsó állapotra kell is jutnom» – írta követjelentésében Pápay. ^[1215] – Udvari kapitánya Vay Ádám feleségével és udvarmestere, Sibrik Miklós,^[1216] valamint Dávid Zsigmond, Baranyay, ^[1217] Joó János, Szilvásy Boldizsár most jött hozzá Danczkába. Az ifjú Nagy Zsigmond Máramarosból kibujdosott eléje, megnézni, jön-e már, mert már nem győzik várni. Rettenetes hírek szállingóztak. Klobusiczkyt, Keczert elfogták, Ottlyknak orrát, fülét levágták s őt magát Spielbergbe küldték; Bercsényi udvarmesterét fölnégyelték, Egerváry Józsefet fölakasztották, Ocskay Sándort egy császári tiszt párbajban megölte, Csajági Jánost megmérgezték, Czelder Orbánt, a ki Pongrácz Jánossal együtt egy kis hajdúcsapat élén betört, Igló és Dobsina közt tizedmagával, s utóbb Pongráczot is elfogták. Halálra kínozták, fölnégyelték s holttestüket Kassa négy kapuja előtt kerekes póznára szegezték; Czelder levágott fejét pedig az egyik bástya ormára tűzték ki, hogy később a bitófa tövében temessék el.

«Halálos némaság borítja fátyolát a honi határra». Odakint Járaszló körül a szegény, lerongyollott nemes ifjak a régi kurucz nótával vigasztalhatták magukat: «Mit búsúlsz, kenyeres, midőn semmid sincsen?» Hamarább kifogytak az erszényből, mint a reménységből.^[1218] A franczia a sok jó szó mellé már pénzt is küldhetett volna.^[1219] Ha kért a fejedelem, nem hitte el, hogy nincs pénze; inkább hitte, ha nem kért; sőt azt hitte, azért nem kér, mert van neki!^[1220] Tropeti olasz theatinus prépost biztatására Bercsényi, ily körülmények közt, a varsói nuncziusnak írt, hogy őt a bújdosók érdekében a pápa közbenjárásának kieszközlésére kérje;^[1221] a mi, a fejedelem szerint, «igazán csak egy puskalövés volt».^[1222] Ő már július végén megírta Bercsényinek,^[1223] hogy kimegy Francziaországba, mert olyan kevés pénzt küldtek, hogy nem tudja segíteni a bújdosókat.

A nemes ifjaknak az a része, a mely márcziustól fogva Skolieban szállásolt, megúnta a nyomorúságot s novemberben a három Perényi (Imre, László és János), Szunyogh György, Ilosvay László, Székelyhidy Mihály, ifj. Sibrik Miklós, Henter István és Zsigmond, Bernáth István kegyelmet kért.^[1224] Más ifjakat és öregeket a fejedelem úgyszólván szálláscsinálóknak küldött előre Párisba; így Bercsényi Lászlót, Letenyei Pált, Dávid Zsigmondot, az egyik Baranyayt, Ilosvay Jánost, Sibrik Miklóst, dr. Langot, D’Absacot stb.^[1225] Még tavaszszal intézkedett,^[1226] hogy Krucsay Danczkára hozza vagy küldje levéltárát. Valószínű, hogy ezt július 21-én Vay Ádám hozta magával;^[1227] legalább a fejedelem reá bízta annak őrzését s máshova szállításáról csak négy esztendő múlva, 1716. október 19-én intézkedett,^[1228] mikor Danczkát az ellenség fenyegette. Mányokyval lefestette Vayt és feleségét, báró Zay Annát. Ez a kedves, nagyműveltségű házaspár elviselhetővé tette hazátlansága napjait. Kétségtelen, hogy az akkori magyar közjog legkitűnőbb ismerője, Vay, hűséges tanácsadója volt nemcsak a bújdosók ügyeinek intézésében, hanem abban is, hogy az utrechti kongresszus figyelmét a magyar kérdésre terelje.

X.
AZ UTRECHTI KONGRESSZUS ÉS RÁKÓCZI.
– 1712. –

III. KÁROLY.^[1229]

RÁKÓCZI egy perczre sem tévesztette szem elől azt a lázas munkát, a melylyel az európai hatalmak az utrechti kongresszusra készülődtek.^[1230] Követe, Klement, már befejezte emlékiratát,^[1231] melyben a hatalmakat arra figyelmeztette, hogy európai érdek Magyarország teljes megnyugtatása; önkényes kormányzattal háborúra ingerlik, de őszintén kibékítve Ausztriát erősebbé teheti a nélkűl, hogy a szabadságot s az európai egyensúlyt veszélyeztetné. Klement útján a fejedelem a szövetséges angoloknak és hollandoknak is megizente,^[1232] hogy ha most kell alkut kezdenie a császárral, értsék meg, hogy viszont nekik és a császárnak is most kell alkuba bocsátkozniok ő vele; mert ha újból kitör a háború, a vele s a magyarokkal való kibékűlés elmúlasztása esetén meglátják, a császár megtarthatja-e ígéreteit?^[1233] A berlini udvarral egy névtelen jóakarójának (föltevés szerint önmagának) a levelét közölte.^[1234] A névtelennek tetszett, hogy a fejedelem még bukása után is megtartotta lelke erejét. Ez azt mutatja, hogy van mire támaszkodnia. De mégis jó volna, ha becsületének, érdekének, biztonságának megfelelő módon kibékülne a császárral. Becsülete megköveteli, hogy ne mondjon le Erdélyről, honnan Magyarország jogaira vigyázhat; de az új császárral szemben engedhetne követeléseiből. Kívánhatja az erdélyi fejedelmi czímet, de csak holta napjáig. Érdeke, hogy javait visszakapja. Biztonsága kívánatossá teszi, hogy ezeket pl. Radzivill hg. lithvániai uradalmaival cserélje el. Természetes, hogy a kiegyezés Rákóczi párthíveire is kiterjedne. A császár ekként nagyon megerősödnék a francziával szemben; a porosz király pedig megszerezné azt a dicsőséget, hogy Európát kibékítené; Lithvániában Rákóczi is támogatná politikáját. De a porosz miniszterek a király érdekében állónak gondolták, hogy ezt a javaslatot ne terjeszszék a bécsi udvar elé, miben utóbb Rákóczi is megnyugodott.

Brenner (karácsony óta Vetésy utódja) Párisban, Klement Hágában, Mányoky Mihály (nem a festő) Berlinben^[1235] jól megfigyelték Európa politikai áramlatait; de a fejedelem, kitől utasításaikat várták, már nem volt abban a helyzetben, hogy iktatókönyvet vezessen levelezéseiről^[1236] s így bizonyos ellenmondások elkerülhetetlenek voltak. A fejedelmek közűl V. Fülöp spanyol király volt az első, a ki «rokonát, a hatalmas fejedelmet» Madridból már januárius 16-ikán biztosította, hogy követeit a kongresszuson kívánságai támogatására utasította.^[1237] Ellenben a fejedelem a czártól választ sem remélt a levelére.^[1238]

Minden figyelmét Nyugatra kellett fordítnia. Januárius 16-ikán Jenő savoyai herczeg Londonba érkezett,^[1239] hol nagyszerűen fogadták, de teljesedett Vetésy kívánsága, hogy «Isten csúffá tegye ármánykodását.»^[1240] Ebben bízhattak is, mert az osztrák-barát Marlborough-minisztérium éppen akkor engedte át helyét a békére hajló Bolingbroke-minisztériumnak. Mindamellett a fejedelem nagyon hidegnek találta a magyar-barát Thomas Rabynak (most már Strafford grófjának) azt a nyilatkozatát, hogy Rákóczinak, a mély belátású embernek, nincs szüksége az ő tanácsára, külön egyezkedjék-e a császárral, vagy bevárja a kongresszus határozatát.^[1241] Hiszen ügye iránt érdeklődnie kellene mindenkinek, a kit aggaszt a Habsburg-ház erősödése és szívén viseli Európa békéjét.^[1242] Klement éppen Rákóczi levelének írása napján (januárius 27-én) érkezett Utrechtbe s másnap Strafford grófja John Robinson bristoli püspökkel együtt biztosította, hogy ők, mint angol meghatalmazottak, mindent elkövetnek a fejedelem érdekében. Hozzátette, hogy, angol felfogás szerint, Rákóczi ügye az északi államok béketárgyalására tartozik; de ha a franczia követek Utrechtben szóba hoznák is, csak a császári követek megérkezése után foglalkozhatnak vele. A kongresszus megnyitása napján, januárius 29-ikén D’Huxelles marquis franczia tábornagy, meghatalmazott társának, Ménagernak jelenlétében hidegen jelentette ki, hogy Rákóczi biztosáról, Brennerről semmit sem tudnak; de hallották, hogy Vetésy a protestánsok érdekeinek képviselésére el akar jönni a kongresszusra; mire Klement megjegyezte, hogy a fejedelem csak Brenner jelenlétét kívánja. D’Huxelles azzal fejezte be a beszélgetést, hogy még nem hozhatják, de majd szóba hozzák Rákóczi ügyét; a miből sejteni lehetett, hogy erre nézve nincsenek utasításaik.^[1243]

A fejedelem azonban úgy tudta,^[1244] hogy erdélyi fejedelemsége helyreállításának sürgetésére igenis van utasításuk. Ennél egyebet nem is kíván, mert a magyar szövetkezett rendek sérelmei megszűntek József császár halála és annak következtében, hogy a bécsi udvar azokat a legközelebbi országgyűlésen orvosolni igérte. Anglia egyébként sem érdeklődik a szatmári béke óta történtek iránt. Azzal, hogy csupán erdélyi fejedelemségének s korábbi javainak és méltóságainak visszaadását kéri a kongresszustól, többet használ a szövetkezett rendek szabadságának, mint a bécsi udvarnak az országgyűlésre vonatkozó igérete. De tiltakozik azon híresztelések ellen, mintha még mindig szövetségben állna Francziaországgal s Magyarországban új fölkelésre gondolna.

86. JOHN ROBINSON, BRISTOLI ÉRSEK.^[1245]

A fejedelem az angol és a franczia követek megérkezése óta Utrechtből türelmetlenűl várta a híreket.^[1246] A magyar kérdés belevonásával a hatalmak nem akarták megnehezíteni az amúgyis bajos kibontakozást s legfeljebb a protestánsok érdekében akartak tenni valamit. Klement és Vetésy hiában magyarázgatták, hogy a magyarok és a protestánsok szabadsága Erdély helyreállításától függ. Heinsius szerint Rákóczinak és a vallásnak ügye két különböző dolog és Rákóczi nem is álmodozhatik Erdélyről.^[1247] Hiszen a bécsi udvar a szatmári béke oklevelének a külső udvarokhoz küldött példányaiban Rákóczit nem is nevezte fejedelemnek, mint az eredetiben, hanem csak Ferencz úrnak, Rákóczi fejedelem fiának; a szatmári béke különben is megsemmisítette erdélyi fejedelemmé történt megválasztását.^[1248]

Ügye hideg fogadtatását a fejedelem eleinte annak tulajdonította, hogy Klement nemcsak az angolokkal és a hollandokkal, hanem a francziákkal is érintkezett;^[1249] felhatalmazta, hogy Brenner tájékoztatása alapján ezeknek is megadja a szükséges felvilágosításokat.

Lintelo hollandi követ^[1250] legjobbnak tartotta volna, ha a fejedelem elfogadja a szatmári békét, a míg nem késő. Ne támaszkodjék Francziaországra, mely, szokás szerint, cserben hagyja szövetségeseit. Az osztrák ház idestova kihal s akkor a független Magyar- és Erdélyország kétségkívűl volt fejedelmét választja meg királynak. Rákóczinak erre már most kellene készűlnie azzal, hogy javai visszaszerzéséről, fiai neveltetéséről gondoskodjék.

A hollandoknál Rechteren is megőrizte iránta s a magyar protestánsok iránt a nagyszombati alkudozások óta sokszor megmutatott jóindúlatát. Strafford, Metternich, Polignac, Ruzini ^[1251] – más három ország meghatalmazottjai – szintén sok szépet tudtak mondani, ha ügyesen kibújtak is a kötelező nyilatkozatok elől.^[1252] A fejedelmet azonban nagyon bántotta, hogy az erdélyi fejedelemség ügyét egészen különválasztják a vallástól, holott a lelkiösmeret szabadságát csak a nemzeti jogaiban és szabadságaiban szilárd állam őrizheti meg. Erre az erdélyi fejedelemség föladása után nem volna mód. A császár egészen anyjára, ez pedig a jezsuitákra hallgat. Neki hiában tanácsolják, hogy lemondjon Erdélyről. A törvényesen megválasztott és beiktatott erdélyi fejedelem sohasem mondhat le a választók engedelme nélkűl; a rendek pedig e végből szabad országgyűlést nem tarthatnak, míg a bitorlónak katonái köztük vannak. Szavazatukhoz teljes szabadság kell.

Rendkívűl érdekes emlékirata^[1253] valósággal szájába adta Klementnek, mivel bizonyítsa erdélyi fejedelemségének és követeléseinek jogosságát, de azt a csalódást is, a melybe a nemzetet a szatmári béke ejtette. Egyébiránt az ő eljárása mindig különbözött attól, a mit ellenségei híreszteltek róla.^[1254] Hogyan érthették volna meg Utrechtben, ha Berlinből Jablonszky Lintelo útján még most is izengetett neki,^[1255] hogy ne törődjék a francziákkal és a szövetségesekkel, hanem béküljön ki a császárral, a hogy lehet; mert ha ezt most elszalasztja, többé sohasem teheti meg. Welderen szerint pedig Utrecht nem holland város, hanem az egész világ szent helye:^[1256] ott nem Hollandia, hanem a világ akarata szerint döntenek.

A fejedelem gondolatai nem kalandoztak ilyen messzire. Erdélyt akarta s éppen most jelent meg Klement emlékirata,^[1257] mely ehhez való jogát oly alaposan bizonyította, hogy – egy porosz diplomata szerint^[1258] – támogatására csak – a hadsereg hiányzik. Klement különben nem hiában emlékeztette Rákóczit a téli királyra, a kit apósán, az angol királyon kívűl, Francziaország és Hollandia is biztatott, mégis száműzetésben halt meg.^[1259] Brenner azonban április 14-ikén a franczia udvar elé terjesztette a fejedelem kívánságait, a melyeket az utrechti kongresszuson a franczia biztosoknak kellett volna előadniok.^[1260] Ebben tiltakozott a Habsburgoknak minden törvénysértése ellen. Erdélyi fejedelemsége helyreállítását kérte, Erdélynek osztrák kézben hagyását a kereszténység érdekeivel ellenkezőnek mondta, Erdély kiürítését, a várak, tűzérség, levéltárak, – Arad, Nagyvárad s a Részek átengedését és saját jószágainak, még Thököly idejében elkobzott kincseinek visszaadatását vagy kára pótlását követelte. Két nap mulva^[1261] megengedte Klementnek, hogy Erdély jogait védelmező jeles röpiratát közrebocsássa; ellenben Brenner előbbi előterjesztésének kinyomatását nem látta idején valónak. Francziaország csak akkor pártolhatja őt igazán, ha kibékűlt Angliával, a mely erre napról napra hajlandóbbnak mutatkozik. Strafford szerint, ha Francziaország Rákóczi mellé áll, ez megtöri néhány szövetséges féltékenységét s azt a hidegséget, a melylyel Rákóczi reménykedését idáig képtelenségnek tartották. Azok a szövetségesek és birodalmi fejedelmek, a kik az Ausztriai Ház szolgái, ennek rabszolgájává teszik a német birodalmat is, pedig a franczia háborúval éppen azt akarták kikerűlni. A fejedelem törhetetlenül hitte, hogy Francziaországnak mindent el kell követnie az ő lábra állítása és biztonsága érdekében, csak kellő óvatossággal és okossággal járjanak el; különösen a vallás kérdésében, a melyet a szécsényi határozatok alapján kell megoldani. Az ott megalkotott vallásszabadságot Erdély megtartása biztosítja, mert az erdélyi fejedelmet erre a törvénybe fölvett esküje kötelezi. Az utrechti kongresszus, úgy hitte, most már világosan láthat az ő ügyében.

87. UTRECHT.^[1262]

Dolgait nem akarta erőszakolni; mert remélte, hogy jóakarói azokat a maga idejében hozzák szőnyegre és sohasem választják el a vallás kérdésétől.^[1263] Nem sürgette ügye elővételét, mert hitte, hogy arra a franczia király maga utasítja követeit.^[1264] A kongresszusnak nyilvános űlései április 23-ika óta nem voltak, de június elsején a protestáns biztosoknak Robinson püspöknél tartott értekezlete egyesegyedűl a magyar protestánsok dolgával foglalkozott. A többség abban állapodott meg, hogy azt Francziaország és Rákóczi ügyeitől függetlenül kell tárgyalni, s beérte annyival, hogy a császárt Sinzendorf útján az 1647. évi állapotok helyreállítására intette.^[1265] Savoyai Jenő herczeg Londonból éppen Utrechten át sietett a harcztérre s június 8-ikán Quesnoy ostromával kezdte meg a háborút.^[1266] Erre az angol királyné azzal felelt, hogy tíz nap mulva a parlament elé terjesztette a békejavaslatokat, Rákóczi pedig, mint erdélyi fejedelem, az utrechti kongresszusra teljeshatalmú biztosoknak nevezte ki Brenner Domokost és Klement Mihályt.^[1267] A békekongresszust tartotta a legalkalmasabb helynek, hogy tiltakozzék az Ausztriai Háznak Magyarországban a multban elkövetett s a jövőben elkövethető törvénysértései ellen.^[1268]

88. GRÓF SINZENDORF FÜLÖP.^[1269]

Az utrechti urakat szívesen hagyta bizonytalanságban Lengyel- és Törökországhoz való viszonya iránt. Csupán sejteni engedte, hogy ezt jó volna komolyan megfontolniok, ha szívökön viselik Európa békéjét. Az utrechtiek azonban nem igen osztoztak Robinsonnak, a bristoli püspöknek felfogásában,^[1270] ki helyeselte, hogy a császárt Magyarország szabadságainak helyreállítására kell felszólítani s hogy valóban nem lehet a vallás ügyét különválasztani a Rákócziétól, a melyet szintén bele kellene foglalni az általános békébe. De a fejedelem nem engedte meg Klementnek, hogy – Strafford kívánsága szerint – az erdélyi ügyekben Angliába utazzék; mert ügye egészen Francziaországtól függ s ha az elhanyagolja, a többi hatalom jóakaratával semmire sem megy.^[1271] Polignac és D’Huxelles megint minden lehetőt igértek Rákóczinak, de talán a harmadik, Ménager, volt a legőszintébb, a ki el sem olvasta az erdélyi kérdésben Versaillesba küldött emlékiratot.^[1272] Ellenben Ilgen porosz miniszter az utrechti porosz megbizottakat, Rákóczi ügyének titkos pártolására utasította,^[1273] Jablonszky szuperintendens pedig Olivában vagy Danczkában július 23-ika táján találkozott a fejedelemmel, ki az előterjesztett hét magánjogi pontot el is fogadta.^[1274]

A fejedelem bámulatosnak találta, hogy a szövetségesek nem ügyelnek az Ausztriai Ház gyarapodására és a béke tervezgetésében csak mostani birtokát veszik tekintetbe. Ha azonban Francziaország olyan békét nyer, melyben az angolok előmozdítják Rákóczi ügyét, az olasz fejedelmek is szóba hozzák a maguk helyzetét. Szívesen fogadják az erdélyi fejedelemség helyreállítását, mely a császárság féltékenységét felkölti s a magyar protestánsokat védelmezi. Talán csak így kerülhetik el, hogy a Habsburgok meg ne újítsák Svájcz iránt táplált régi, de századok óta megszűnt követeléseiket.^[1275] A velenczei követ valóban czélzást tett a franczia és az angol biztosok előtt, hogy köztársaságának érdekében állna, ha Rákóczinak kedvezne; de színtelen feleletökből arról győződött meg, hogy nem érdeklődnek eléggé a fejedelem iránt.^[1276] Pedig ezt Polignac bíbornok éppen akkor biztosította, hogy nyugalma iránt senki sem érdeklődik őszintébben, mint ő; királyának utasításai is oly határozottak, hogy mindent megtesz szolgálatára. Különben is mindig élénken érdeklődött sorsa iránt, bár csak nevét ismeri és szép tetteit, melyek és ügyének igazsága jobb sorsot érdemelnének.^[1277] A fejedelem bízott benne s abban, hogy Francziaország és Anglia külön békéje használni fog neki;^[1278] de nem használt az a hír, a mit már nemcsak a lapok, hanem az utrechti császári biztosok is terjesztettek felőle, hogy kibékűl a császárral.^[1279] Ezzel s a velenczei követ bizalmas közlésével szemben a franczia biztosokat ügye melegebb fölkarolására kérte. Meg akarta győzni a velenczeit arról, hogy XIV. Lajos ugyan – természetesen – nem az ő érdekében hadakozik, de mindenesetre teljesíti adott szavát, visszahelyezi fejedelemségébe, öröklött javaiba s bizonyára szívesen veszi, ha ebben a kongresszuson a velenczei köztársaság is támogatja. A béke értelmében a Habsburgok, úgy látszik, visszakapják Nápolyt; de ha elvesztik Erdélyt, ez Velenczének többet ér, mint magának Francziaországnak. Hiszen ha az Ausztriai Ház megtartja Erdélyt, most, amikor Horvátországban már elösmerték a leányág örökösödését, a hódítás jogával úgy megzabolázza Magyarországot, hogy ez sohasem szabadúl meg uralkodásától. Ennek következtében a nápolyi királyság segítségével hatalmába keríti az Adriai-tengert, megzavarja a velenczeiek levantei kereskedését, olyanformán, mint Anglia megzavarta a hollandokét Gibraltar és Port Mahon megszállásával. Ellenben a független Erdély a Habsburgok ellen védő- és daczszövetséget kötne vele, a melyhez idővel a felszabadúló Magyarország is csatlakoznék.^[1280]

89. GRÓF METTERNICH ERNŐ.^[1281]

Utrechtben neki tulajdonították De la Vergne gróf tervét is, hogy franczia pénzen fizetett poroszok, góthaiak és mecklenburgiak verjék ki Pommerániából az oroszokat és a szászokat, Szaniszlót a lengyel trónra ültessék, Ágostot a góthai házzal szemben elégtétel-adásra szorítsák, a császárt háborgassák s azzal ijesztgessék, hogy Rákóczit visszakísérik Magyarországba.^[1282] Másfelől azt beszélték, hogy a török is erősíti hadállásait Magyarország felé s háborút izen a császárnak.^[1283] Hollandia nagy pensionariusa, Heinsius, kész volt ismét fölajánlani közbenjárását Rákóczi érdekében a császárnál,^[1284] mert a fejedelem ismételten kinyilatkoztatta,^[1285] hogy magánúton soha semmiféle körülmények közt nem fordúl a bécsi udvarhoz. Heinsius beszélt ügyében Sinzendorf cs. biztossal, báró Ifferthum pedig titokban 22,000 tallérért hajlandó volt, összeköttetései következtében Rákóczi kívánságainak útját egyengetni a kongresszuson és a bécsi udvarban.^[1286] De Bécsből Hamel-Bruyninx éppen most kérte Rechteren grófot, intse az Utrechtben képviselt magyar protestánsokat, hogy hódoljanak meg a császárnak s ne bízzanak a hazátlan Rákócziban; a mire azonban Birndorf nagyon keményen válaszolt neki.^[1287] A fejedelem szerint különben,^[1288] ha a hollandiak azt kívánják, hogy Erdély helyett más területet kapjon, erre nézve nekik kell javaslatot tenniök, mert nekik is érdekökben áll Magyarország megnyugtatása; de tőle kell kérdezniök, mit tart Erdélylyel fölérő területi kárpótlásnak. Klement tehát, ha feloszlik is a kongresszus, maradjon Hollandiában s folytassa azzal a tárgyalást, a melyet jó útra terelt. Ezen az úton haladt gróf Metternich is, Rákóczi lelkes híve, a ki képzelhetetlennek tartotta, hogy a császár kárpótlást adjon, ha a békében vagy erővel rá nem kényszerítik.^[1289] Strafford szerint pedig Anglia és Francziaország külön békéje nagy léptekkel közeledett. A csatatéren az angolok és a hollandok már sem támogatták a császáriakat; de Rákóczi hat kívánságáról a franczia biztosok hivatalosan még mindig nem értesítették az angolokat s nem mondták meg, a fejedelemnek milyen mértékben hajlandók elégtételt adni. Polignac bíbornok őszintén megvallotta, hogy a háborút, bizony, nem folytatják csupán az ő kedvéért s követelését a béketárgyalásnál nem állítják oda mint conditio sine qua nont; de az nem is sikerülne, mert most nincs mód Rákóczi kárpótlására; idáig még szóba sem hozhatták. Minden odamutat, hogy a császár lesz az utolsó, a ki belemegy a békekötésbe s Rákóczi tulajdonképpen csak az angolok jóakaratában bízhatik.^[1290]

A fejedelmet kínosan érintette az az utrechti hír, hogy az Ausztriai Háztól csak úgy remélhet kárpótlást, ha csupán örökös birtokait kéri. Meg volt győződve, hogy még ezzel is visszautasítanák, mert a végsőre akarják kényszeríteni. A sorsra bízta tehát: hadd lássa, mit hoz reá az utrechti alkudozások megszakítása.^[1291] A franczia-holland fegyverszünet híre megerősítette abban a hitében, hogy a hollandok békét kötnek s jobbra fordúl az ő sorsa is, mely az általános békétől függ.^[1292] Remélte, hogy a francziák nem keserítik el Rechterent, a ki Hollandiát könnyen rávehetné a háború folytatására. Rechteren különben csakhamar lemondott s most már bízhatott benne, hogy Francziaországgal nemcsak Anglia, hanem Hollandia is külön békét köt. Hogy ebben a fejedelem érdekeit megóvja, Klement október 25-ikén Polignac bíbornok, Ménager és Metternich tanácsára hajóra ült s negyednap mulva Londonban volt, hová Strafford gróf csak pár nap előtt érkezett.^[1293]

Ugyanakkor a fejedelem maga akart Berlinbe utazni, hogy tájékozódjék, a szövetségesek hogyan gondolkoznak ügyéről; de lemondott útjáról azon értesűlése következtében, hogy a szövetségesek már nem igen ragaszkodnak igéreteikhez, a melyek szerint őt is belefoglalják az általános békébe; sőt a császár angliai követe panaszkodott is Bolingbroke miniszternek, hogy az angolok Rákóczi ügyében tárgyalnak.^[1294] Strafford Londonban november elsején is biztosította Klementet, hogy ezt az ügyet a windsori nagy tanácsban szóba hozza; de csak 15-ikén mondta meg neki, hogy Rákóczi visszahelyezését a királyné nem kérheti egyenesen a császártól. Azt tanácsolta, emlékiratban kérje a királynét, hogy ennek s egyéb érdekeinek előmozdítása végett a francziákkal való együttes eljárásra utasítsa utrechti biztosait. Klement azonban ettől csak úgy remélt valamit, ha siker esetére Rákóczi ötvenezer tallért igér Bolingbrokenak.^[1295] Emlékiratát^[1296] azonnal benyujtotta a királynénak, de már oly időben, mikor a londoni svéd követtől maga is tudta,^[1297] hogy a fejedelem megindúlt Páris felé. A hír igaz volt. Rákóczi november 9-ikén búcsút mondott Danczkának, hol tizennegyedfél hónapig lakott s odahagyta Lengyelországot, mely a bujdosónak első ízben 19, most másodízben 21 hónapon át adott menedéket.

90. ANGLIA CZÍMERE.