Ki volt Mátyás király?

Mátyás királyt joggal tarthatjuk a magyar faj egyik legnagyobb géniuszának. Mint a nemzeti ellenhatás királyjelöltje került a trónra idegen uralkodók emlékének és idegen trónkövetelőknek ellenében. Az ország kormányzójának gyermeke volt Vajdafi Mátyás, azé a nagy törökverőé, akinek harcaiban először vállalta öntudatosan a magyar nemzet, hogy immár a kereszténység védőbástyája lett. Ez a küldetéstudat emelte föl Hunyadi Jánost a nemzeti harcnak mintegy jelképévé, és mélységesen igaz, amit Zrínyi Miklós ír: „Azért Hunyadi János Mátyásnak tartott világosságot; annál a szép karbunkulusnál látták meg Mátyást a magyarok, kit talán meg nem találtak volna olyan könnyen, ha az a világosság nem lett volna. Az atyja érdeméért lőn király, akit még királyságra valónak nem ismértek volna.” A heves, tetterős magyar főúr, Szilágyi Mihály^* és Mátyás anyja nemcsak nemzetségük hatalmával gondoltak, amikor minden erejükkel Mátyás megválasztásáért küzdöttek, de hitték is, amit mondanak, hogy szűnjék meg végre az idegenből való koldulás, valahányszor be kell tölteni a magyar trónt. S valóban, Vajdafi Mátyásban nem csalódott népe, az ő gondolkodását és vágyait fejezte ki. Külseje, megjelenése, élete műve mindenestől a magyarságé.

Ha felmégy a budai Vár zegzugos lépcsőjén a Mátyás-templomhoz, ott találod az egykori domonkos rendi kolostor falába illesztve az ortenburgi emlékmű^* mását. Mátyás király páncéljáról bő lepel omlik le, trónuson ül, lábát oroszlánon nyugtatja, bal térdén pihenteti az országalmát, jobbjával megmarkolja a jogart, s néz maga elé kőszemével. Hatalmas hajkorona veszi körül arcát, s ez az arc messziről csodálatos értelmi fénnyel szinte világít, csak ha közelebb mégy, akkor látszik feszült ereje. Fenség és erő, harc és nyugalom árad róla egyszerre. Ez a hódító fejedelem arca, amint az idegen világnak mutatja magát. Már szinte bálvány.

De milyen volt az ifjú, a férfi, aki a hatalomnak és fenségnek ilyen időtlen jelképévé vált? Egyéniségét könnyebb megragadni, mint külsejét, de a különböző leírások alapján mégis elibénk tűnik arca, alakja. Termete középmagas volt, felsőteste viszonylag erőteljes, lába kissé hajlott: mind a kettő a magyar lovas emberre jellemző. Pirospozsgás, élénk arcán erős áll, s a híres, szellemes Mátyás-orr uralkodott. Fején elomlott dús, gesztenyerőt haja. Mindehhez öntudatos járás, éles tekintet, élénk mozdulatok, szenvedélyes arcjáték járult. Mozdulatokban és gondolatokban villámsebes, sziporkázó kedvű, szenvedélyes; beszéde és írása erőteljes, magvas, világos, képekben nem szegény. Sokszor fenyegetőző, néha hetyke, nagyotmondó, mintha csak „fiatal székelylegényt” hallanál. Vakmerően elöl harcoló, de azért fortélyos is, és óvatos, büszke, és makacs. A helyzetet villámgyorsan felismeri, hirtelen cselekszik, s mindig célba talál. Sokszor látjuk nála azt a cselekvési módot, melyet Tubero^*, az egykorú dalmát történetíró a magyarokra annyira jellemzőnek tart: makacsul és szinte közömbösen nem vesz tudomást a dolgokról, mígnem hirtelen annyi idő alatt, amennyi másnak még gondolkodásra sem volna elég, viharsebes rohamban mindent elrendez, megszervez, kioszt, elrendel, és rajtaüt ellenfelén. Gazdag temperamentumán azonban még erősebb értelem uralkodik. Nemcsak az embereket ismeri, de önmagát is. A maga természetes énjét akárhányszor megjátssza célja érdekében. Dúl-fúl, ellágyul, panaszkodik, ígérget, barátkozik és fenyegetőzik, ha így akarja a király, a nemzet érdekeinek megtestesítője.

Mátyás magyarsága annyira ősi, közvetlen, bizonyításra nem szoruló, hogy nem is igen érdemes származásával foglalkozni. Hunyadi János atyja, Vajk a Havasalföldről vándorolt be Magyarországra. Fontos jelek arra mutatnak, hogy a kun eredetű vajdacsaládhoz tartozott. Vajk, mint Zsigmond király udvari vitéze, nemesi birtokként megkapta Hunyadvárát, de még előbb katolikus, valószínűleg magyar leányt vett feleségül. A magyarság ekkor mint nemzet, nemeseiben élt. Ők alkották, ők vezették és tartották fenn a magyar nemzet legfőbb középkori életmegnyilvánulását, a magyar államot. Ennek az államnak tagja lehetett minden olyan ember, aki nemesi erényekkel, hűséggel, bátorsággal, tettekkel kitűnt, és vallotta a magyarság katolikus hitét. Hunyadi János gyermekkorát is méltó iskolában töltötte. Csáky György székely ispán házába adták, később nádasdi Ungor Péter Hunyad megyei birtokosnál szolgált, majd Lazarevics István szerb despota mellett küzdött a török ellen, s a szerb énekesek „Magyar János”-nak nevezték. Azután Újlaki Miklós édesapjának szolgálatába állt, majd monoszlai Csupor Demeterhez került. 1431-ben udvari vitéz lett Zsigmond király mellett, és Itáliába is elkísérte urát, hazatérve pedig elvette hiteltársul horogszegi Szilágyi László főispán leányát, Erzsébetet. Így nőtt fel az a férfiú, aki a magyarság történeti akaratának egyik legnagyobb kifejezője lett.

„Magyar János” és Szilágyi Erzsébet fia, Vajdafi Mátyás olyan rendkívüli képességeket mutatott, hogy származásához legendákat fűztek. Bonfini^*, Mátyás király életrajzírója egyenesen a nagy római Valerius^* család sarjadékának tette meg. A derék humanista a maga hitelének emelésére, már Mátyás halála után, azt írja, hogy az ifjú Mátyás római eredetűnek vallotta magát. És hogy ne álljon egyedül ez a híradás, a Hunyadiak egyik rokona, Liszti János veszprémi püspök a következő évszázadban meg azt jegyezte föl, hogy Mátyás sohasem szégyellette bevallani, miszerint Zsigmond király sarjadéka. Arra a mondára céloz itt a püspök, hogy Hunyadi János voltaképpen Zsigmond király természetes fia, anyja pedig, a Hunyad megyei Morsinai Erzsébet, csak a fia születése után ment férjhez Vajk vitézhez. Mátyás király tehát mind a kettőt vallotta volna, márpedig az egyik magyarázat homlokegyenest ellenkezik a másikkal. Talán természetes föltenni, hogy mind a népies, mind a tudós mesét csak tűrte. A propaganda nagymestere és egyik legelső modern alkalmazója élesen látta, hogy sem atyjának érdemei, sem a maga tehetsége nem elég ahhoz, hogy megszüntesse a körülötte uralkodó régi királyi családok féltékenységét s a nyugati határvidék megszégyenült oligarcháinak gyűlöletét. A Zsigmond császárral kapcsolatos mesét alighanem azért fogadta el, mert akadtak emberek, akiknek szemében ez a körülmény erősíthette helyzetét és törekvését a császári trónra. Ami a római származást illeti, bölcsen elhallgatja Bonfini^*, hogy humanista társai és ő maga gondolta ki. A humanistáknak nagyon kevés elég volt egy kis néprajzi misztifikációhoz. Galeotto például szemrebbenés nélkül azonosítja Pannónia egykori őslakóit, a pannonokat a magyarokkal, Budát Buddhával hozza összefüggésbe, és ugyanilyen humanista találmány, hogy nemes Kassa városa Cassius nevét viseli. Helyek, nevek és népek azonosításában semmi aggály nem gátolta őket. Mátyás király egy udvari vitában szembe is helyezkedett evvel az eljárással. A humanisták észrevették, hogy a román nyelv a latin nyelvhez közel áll; tudták az ókori írókból, hogy Traianus császár gyarmatosokat telepített Magyarországnak arra a vidékére, ahol a középkor vége felé már románok laktak. Látták a sírföliratokat, római köveket, habozás nélkül megállapították tehát, hogy ott a római gyarmatosok utódai élnek. Bonfini^* a nagyobb valószínűség kedvéért a család származási helyéül egy Hollós nevű helységet jelöl meg. A római leszármazás hiedelme Mátyást népszerűbbé tehette a közvéleményt formáló humanistahad előtt, eggyel több érv volt birodalmi törekvései mellett, de semmi esetre sem volt bármiféle jelentősége. Hogyan is mondja Zrínyi Miklós? – „…Ha Hunyadi János is régi seculumokban^* lett volna, ennek is Juppitert^* atyjául adták volna, vélvén a régiek, hogy csaknem lehetetlen embertül fajozni annak, kinek jó cselekedetei nagyobbak más emberek rendinél. Hunyadi Jánosnak fia Hunyadi Mátyás volt, s nem elég-e az? Mutasson ilyen apát s ilyen fiat nekem egy historicus, aki ezer esztendőre fonja is némely királynak genealógiáját^*.” Hunyadi Mátyás sokkal jobban nemzetéhez tartozott, mint az akkori uralkodó családok bármelyike, melyek kölcsönös összeházasodásaikkal alig őriztek meg már valamit alapító nemzetiségükből, és csupán a hagyomány éltette hovatartozásukat. Hunyadi Mátyás családja és annak hagyománya, megjelenése, egyénisége és tettei révén nemzeti király volt minden magyar szemében éppen úgy, mint az Árpádok.

Apja belé helyezte szebbik reményét, és különösen szerette. Kapisztrán János, a híres ferences barát, valahányszor csak a Hunyadi fiúk ministráltak neki, mintegy megkülönböztetésül mindig Mátyást állította a jobbjára. Benne második Nagy Sándort, a kereszténység jövendő nagy harcosát látta. Nevelői mind e kisebbik gyermekben vették észre a nagyobb tehetséget, mint az adomagyűjtő Galeotto írja: „az erény tüzecskéit”. A gyermek Mátyás étlen-szomjan, lázas szemmel figyelt dajkájára, ha az Roland lovag^* hősi cselekedeteit beszélte el neki. A nagy hőstettek szinte megszállták, megfeledkezett a világról, kézzel és mozdulatokkal utánozta az elbeszélt dolgokat. Első éveit édesanyjánál, Szilágyi Erzsébetnél, Kolozsvárott töltötte. Később sokat tartózkodott apja közelében. Akkor érezte jól magát, ha társaival katonásdit játszhatott, ha párviadalban ügyeskedhetett, ha átúszta a Dunát. Kiváló férfiak nevelték. Az Itáliában keletkezett új műveltség szellemében oktatták. Arra tanították, hogy a történelem szükséges számára, s ha nagy hadvezér akar lenni, belőle kell tanulnia útmutatást. Ekkor olvasott az ókor gyermekifjú hőséről, Nagy Sándorról, az Alpokon átkelő Hannibálról, a szívós rómaiakról, a Galliát meghódító Caesarról. Közel érezte magát hozzájuk, és amit tanult, nem maradt benne elfutó gondolat. A nagyok belevonták beszélgetéseikbe, sőt a deákul jól tudó, lángeszű gyermek a tolmács szerepét vitte atyja és a pápai követ között. Teste és lelke harmonikusan fejlődött, és nagy ígéretet hordozott. Már ekkor elterjedt róla a vélemény, hogy még többre viszi, mint apja, ekkor kezdték őt – Bonfini^* szavai szerint – „végzetes” gyermeknek tartani. Az élet szenvedései fölfokozták ellenállását, mintegy megedzették. A szinte csodaszámba menő nándorfejérvári győzelem, majd a rákövetkező kettős gyász, amikor egyszerre vesztette el apját és Kapisztrán Jánost, nem forgatta föl egyensúlyát. El tudta viselni, ami utána következett, bátyjának halálát, a maga halálos veszedelmét és a börtönt is. Mikor V. László^* Bécsbe vitte, az udvaronchad csúfolódott vele: „Nini, ez akar a magyarok királya lenni!” Rendületlenül válaszolt nekik: „Ha életben maradok, még a tiétek is leszek!”

V. László^* halála után a cseh kormányzó, Podjebrád György^* kezébe került, aki számításból tisztességgel bánt vele. A nagy tehetségű államférfi sok tekintetben Mátyás mesterévé lett. Amikor aztán Podjebrád György^* megtudta a magyar királyválasztás eredményét, az asztalfőre ültette a fogoly gyermeket, s megígérte, hogy vacsora után nagy hírt fog vele közölni. Az ifjú elhallgatott, egész idő alatt szavát sem vették, s a nagy reménytől eltelve étlen-szomjan ült helyén. Ekkor Podjebrád így szólt hozzá: „Mit fizetsz nekem, Mátyás, ha nagyon nagy, ha hallatlan örömhírt mondok neked? Megjutalmazol-e? Megadod-e azt, amit kérek?” Mire a gyermek így felelt: „Király, számomra semmi nagyobb öröm nem lehet a szabadságnál. Ha ezt megadod nekem, örökké hálás leszek irántad, és bármit kérsz, teljesítem. De az olyan embert, aki más kezében van, nem kérni szokták, hanem parancsolnak neki, hiszen kényszeríteni lehet.” S akkor amaz: „Üdvöz légy, Mátyás, Magyarország királya!” A népies képzeletnek kedves volt ez a jelenet, mert benne az igazságtalanul üldözött, a megalázott megdicsőül. A jó öreg Szerémi György^*, akinek hiszékenységénél csak kedvessége nagyobb, szintén tud egy hasonló jelenetről, amely szépen összefér a megelőzővel. A ravasz Podjebrád, amint megtudja Mátyás megválasztását, tüstént hívja leányát, Katalint: „Kérlek téged gyorsan, hogy drága virágból fonj rögtön szép sűrű koszorút, és tedd föl tenkezeddel Vajdafi Mátyás fejére.” Arról azután már nem beszél sem a fáma, sem Bonfini^*, hogy Katalin akkor koronázta-e meg Vajdafi Mátyást, amikor vacsora után elmondták neki a nagy hírt. De mi idézte elő Mátyás életének e nagy változását?

Magyarországon az utolsó évek feszült várakozásban teltek. Az ország megelégelte a csehek rablásait, a török veszedelmet, az idegen királyok idegen környezetének erőszakoskodásait és kedvezéseit a magyarok terhére. Olyan lázadások, mint például az 1439-i budai^*, tanúskodnak az elfojtott idegengyűlöletről, melyet a városok szaporodó magyar népe is mutatott. A kor egyik kiváló politikusa, az olasz származású császári kancellár, Enea Silvio Piccolomini^*, amikor még V. László^* trónfoglalása vitás volt, azt írta gúnyosan a magyarokról, hogy „Messiást várnak”. Bizonyos, hogy Hunyadi János kormányzósága után, akinek dicsősége betöltött minden házat, megmaradt fiában látták a jövő reményét. Ilyen körülmények között kezdte meg szívós harcát Szilágyi Mihály^* és Szilágyi Erzsébet, hogy Mátyásnak megszerezze a koronát. Az országnak majdnem korlátlan ura ekkor néhány főúri család volt. Ezeket kellett szerződéssel, ígérettel, fogadkozással Mátyás pártjára hódítani, megnyugtatni őket, hogy az új király tanácsukat fogja követni, hogy bátyja kiontott véréért bosszút nem áll. A Hunyadiak párthíveinek elhatározása nem tért el a hagyományostól, mert hiszen Mária halála óta^* minden király választás útján került a magyar trónra, és hagyományos volt abban is, hogy nemzeti királyt akartak választani. De mégis forradalmi elhatározás volt, hogy olyan ifjút szándékoztak királlyá tenni, akit a gőgös nemzetségek újonnan jöttnek tartottak, és lenéztek. A meggyőzést, alkut, vesztegetést, ígérgetést megtetézték még erőszakkal: Szilágyi Mihály^* nyomatékul nem jelentéktelen hadsereget vont össze a Duna mellett. Végül is az országgyűlés hosszas huzavona után megválasztotta Hunyadi Mátyást. A főurak szava volt a döntő, akik bíztak abban, hogy vagy akaratukra hajlíthatják a gyermek Mátyást, vagy pedig az tapasztalat híján aláássa tekintélyét. A kisnemesség követte pártfogóit. A nép, amelynek nem volt beleszólása a választásba, nem értette ezt a huzavonát. Pesten már elhangzott a hálaadó istentisztelet, öregek és fiatalok örömujjongva kiáltották Mátyás nevét, pedig még nem is döntött a királyválasztó gyűlés. Mikor pedig gyorsan szétterjedt az örömhír, eddig hallatlan örömjelek borították el a városokat és falvakat. Szerte az országban sípok és dobok lármája hangzik fel mindenünnen, énekelnek, táncolnak mindenfelé, éltetik az új királyt, Hunyadi János fiát, a rég várt megszabadítót. És Mátyás király csalhatatlanul megérezte, hogy ellenségeit nem a nép között kell keresnie, hanem mindenkor egyebütt. Hazatérése diadalmenet volt: a nép útjába tódult. „Öregasszonyok, emberek, gyermekek^*, parasztok tömege mindenfelől körülözönli, mindenki üdvözli, kezét csókolják, lábához borulnak, boldogságot kívánnak neki, Magyarország reményének, szabadítójának mondják.” Az új fejedelem nem kapatja el magát. A hódolatot szerényen és kedvesen fogadja, ezt bátyámnak, azt húgomnak nevezi, ezt atyámnak, azt anyámnak. Megöleli, megcsókolja őket. Kedves szavakkal fordul a katonákhoz, és győzelmet ígér nekik. A diadalmenet továbbvonul, mint valami áradat, eléri Budát, s az új király egyenesen Boldogasszony templomába megy, hogy hálát adjon s ünnepélyes szertartás keretében trónra üljön.

A legrégibb, de legjellemzőbb magyar mondást, amely Mátyást mint az igazság védelmezőjét állítja elénk, Heltai Gáspár^* írta le: „Meghalt Mattias kyral, elkeolt az Igassagh!” Szinte természetesen rávilágít, hogyan keletkezett Mátyás király föltétlen igazságosságának emléke. Összehasonlítás útján. A sivár jelent összevetették az ő korában uralkodó állapotokkal, rájöttek, hogy az általa képviselt államhatalom igazságos volt. Miben állott ez az igazság, és kik ébredtek rá, hogy Mátyás király maga volt az „igazság”?

Mátyás király halála után a főúri kormányzat első dolga eltörölni Mátyás király 1486-i dekrétumát. A nagy uralkodó belső politikája ebben érte el csúcspontját. A társadalom, melyet trónra léptekor maga előtt talált, a hűbériségnek olyan fokán állott, hogy már csak egy-két nemzedék hiányzott és az ország szétbomlott volna kisebb-nagyobb önálló fejedelemségekre. A nagybirtokosok olyan hatalomra tettek szert, hogy a királyhoz szinte csak egyetlen réteg tartozott közvetlenül: a polgárság. Sőt a nagybirtokosok még a városokban is felségjogokat igyekeztek szerezni, még a püspökök kinevezésének jogát is birtokolni szerették volna, és a pénzverés és határvám felé is kinyújtották kezüket. Különösen két országrészben vált úgyszólván teljessé az állam az államban: Erdélyben és Horvátországban. Az erdélyi vajda és a horvát-szlavon bán teljes felségjogot gyakorolt. Csak az örökletesség hiányzott, s a Cilleiek még azt is megszerezték. De családját uralomra juttatni mégis az erdélyi vajdának, Hunyadi Jánosnak sikerült.

Mátyás király első pillanattól fogva minden erejével azért küzdött, hogy helyreállítsa a királyi hatalmat s vele együtt az állam cselekvőképességét, szüntesse meg vagy gyöngítse a nagybirtokosok tűrhetetlen hatalmát, amellyel az országot mindmegannyi önmaguktól függő kis társadalomra szakították. Elhatározta, hogy szövetségeseket keres, olyan erős középréteget alkot, amelyre uralkodásában támaszkodhatik, amelyik nem vagyontalan, de nem is olyan gazdag, hogy hatalma ártana az államnak. Ezért cselekvő tényezővé tette a köznemességet, de különösképpen annak vagyonosabb és már öntudatosabb részét. Észrevette, hogy a familiárisok – ahogy a nagybirtokosok hűbéreseit nevezték – öntudatos és fölfelé törekvő társadalmi réteg, tehát rájuk alapozta terveit. Meglátta, hogy a köznemesség akaratát a sűrű országgyűléseken akarja érvényre juttatni. Mátyás tudva, hogy ez a nagy és szervezetlen tömeg nem cselekvőképes, az állam érdekeinek megfelelően bevezette a követi intézményt.

Hozzálátott, hogy kiépítse a rendi államot, s mintegy kettőssé tegye a kormányzást. Mivel a társadalmi osztályok még nagyon elhatárolatlanok voltak, s az átmenet nemesek, szabadok és jobbágyok között teljesen elmosódott, csak a kétségtelen nemességűeket igyekezett kiemelni s a többieket lejjebb szorítani. Azonban ez az elhatározása olyan ellenállásba ütközött, hogy rövidesen lemondott róla. Köznemesi jellegű tagokból törvényszéket szervezett udvarában, jóllehet ezt az intézkedését kénytelen volt visszavonni, és csak élete vége felé tudta újból megvalósítani. A telekkatonaságot kivonta a nagybirtokosok kezéből. Alvezéreit, mint Nagy Simont, Magyar Balázst a köznemesek sorából választotta. Döntő kérdésekben mintegy önnön hatalmát korlátozva kezdte megkérdezni a köznemességet. A nádori köztörvényszékeket eltörölte, és hatáskörüket a megyékre bízta, még a nagy uradalmakat is ellenőrzésük alá helyezte. Keresztülvitte, hogy az országgyűlés válassza a nádort, aki mintegy közvetítő legyen az állam két pillére, az országgyűlés és a király között.

A magyarországi hűbériség alapjához, a familiaritáshoz^* ugyan nem tudott erős kézzel hozzányúlni, de ezen is változtatott. A megszervezett állandó hadsereggel a bandériumok^* jelentősége annyira lecsökkent, hogy a király nem függött többé a nagybirtokosoktól. A familiárisi viszonyt igyekezett lazítani, korlátozni. 1486-ban elrendelte, hogy akik nem tartózkodnak uruk mellett, tehát nem tisztviselők, nem tartoznak uruk bírói hatalma alá sem.

Mátyás volt, aki a székely nagybirtokosok adókövetelései ellenében megvédte a székelyeket, s ezt az alkalmat mindjárt fölhasználta arra, hogy a székelységnek rendi szervezetet adjon. Az előkelők ellen hozta az összeírási parancsot, de a székelyek fölosztása primorokra^*, primipilusokra^* és gyalogosokra tulajdonképpen a székely középosztály: a lófők javát akarta szolgálni. A reform sikerült, a székely társadalom gerincét évszázadokon keresztül a lófők alkották. Mátyás király teremtette meg a szászok autonómiáját, az „universitas Saxonum”-ot is. Meghagyta, hogy a gerébeket^*, királybírákat és comeseket^* ezentúl mindig a szász közösség válassza. Hatalma tetőfokán, az 1486-i cikkelyekben a megyei autonómia alapját vetette meg. Az alispánságot ezentúl csak megyei nemes nyerhette el, nem pedig bármilyen familiáris, aki a főispán bizalmát bírja. Az alispánsággal együtt átalakította a „királyi emberek” megbízatását. Ezután a helyben lakók közül a nemesség választotta őket, és nevük „választott és esküdt nemes” volt.

Mátyás király az eddigi szűk országot kormányzó csoport helyébe egy föltörő, nagy társadalmi réteget tett, a köznemesi rendet, amely vele személyes viszonyba került. S ez évszázadok óta hiányzott. A közéletben az egyénekből álló nép akaratát döntő tényezővé tette, amint azt nevelőjétől, Vitéz Jánostól^* tanulta, aki a zsinati mozgalmakban látta érvényesülni ezt az elvet. Eddig nem volt meg a rendi összetartozás, nem is lehetett hát közvélemény sem. Mátyás király célja a nemzet minél nagyobb erőkifejtése volt, de hogy ezt elérje, egyensúlyt hozott létre, és összhangot egy széles körű, felelős uralkodó középréteg és a király között.

Mindezt kiegészítette igazságszolgáltatása és a jobbágysággal szemben elfoglalt álláspontja. Mátyás király államszervezetében elsőrendű fontosságú volt az államjövedelmek biztosítása. Tudta, hogy a szokatlanul nagy és széles körű adózás nem népszerű. Tehát igyekezett ezt a visszavonhatatlan terhet ellensúlyozni jó igazságszolgáltatással és megbízható hivatalnoki renddel. Mátyás, egyik kortársa szerint, vallotta azt a régi elvet, hogy a királynak hivatása az embereket megjavítani: a gonoszokat megbüntetni, a jókat megjutalmazni. Élt evvel a jogával: igazságszolgáltatása erélyes volt, gyors és irgalmatlan. Jósága pedig, érdemekért, tehetséges új nemességet teremtett.

Hivatalnokaival szinte bensőséges egységben vigyázott minden iratra, amely elhagyta a királyi udvart. Galeotto, aki jól ismerte a király szokásait, azt írja, hogy minden levelet vagy ő maga fogalmaz, vagy átnézi és kijavítja. Mi sem természetesebb, mint hogy ugyanígy ellenőrizte az állam gépezetét. Ha a külügyi leveleknek még a gondolatmenetét és a hangját is meghatározta, természetes, hogy a komolyabb akták is a szeme előtt születtek meg a királyi tanácsban. Azok a főrangúak, akik bíráskodásban segédkeztek neki, jól ismerték a király akaratát, és az ő szellemében ítélkeztek. A magyar igazságszolgáltatás és jogi élet ebben az időben már igen fejlett volt, csaknem bonyolult. Az igazságnak sokszor igen sűrű szövedéken keresztül kellett érvényre jutnia. Mátyás keresztülsújtott rajta. Az udvari bíróságok, a kancelláriák s az udvarból a peres ügyek ellenőrzésére kiküldött „királyi emberek” (természetesen az intézmény átalakítása előtt) úgy működtek, hogy állandóan magukon érezték a király tekintetét.

A királyi ítéletek szigorúsága és gyorsasága egykettőre közel érezteti az uralkodót. Egy asszonyt igazságtalanul bebörtönöznek. Erre új ítéletet parancsol, és kártérítést. Egy özvegynek férje megöletéseért súlyos kártérítéssel tartoznak egyes váradi kereskedők. De azok mindenféle ravasz fogással próbálják magukat kivonni a kötelezettség alól. Erre a király elrendeli, hogy mindaddig, amíg a bűnösök és kezeseik nem tesznek eleget az ítéletnek, le kell foglalni és zár alatt kell tartani minden váradi polgár vagyonát, az ország bármely részén legyen is az található. S ezek csak kiragadott példák a hasonló szellemű ítéletek sorából. A királyi parancsok különös határozottsága, kijelentései, mint hogy: „keményen meghagyjuk nektek”, aztán meg hogy „másként cselekedni ne merészeljetek”, vagy pedig egyáltalán nem szabványos, félre nem érthető s alkalomadtán beváltott fenyegetések mindenkit meggyőztek arról, hogy a király pedig nem tréfál.

Gondoskodását nem korlátozta csak nemesekre. Ha nem Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János fia, csak egyszerűen céltudatos uralkodó lett volna, akkor is tudnia kellett, hogy az állam jövedelmeinek alapja a jobbágyság adója. Mátyás király velük szemben is érvényesítette védő hatalmát. Uralkodása egész tartamára megszünteti a nagybirtokosok addigi szívós törekvését a szabad költözködési jog elvételére. Ezenfelül a roppant kiterjedésű királyi birtokokon kétségkívül mintaszerű állapotokat teremtett. Személyesen ellenőrizte a közigazgatást, az igazságszolgáltatást, akár azáltal, hogy emberekre és iratokra állandó fölügyeletet gyakorolt az udvarban, akár pedig azáltal, hogy mindenkinek szabad bejárása volt hozzá, vagy pedig maga kereste föl az országot.

Történetírója, Bonfini^* már halála után megrója, hogy Beatrix jövetele előtt^* nagyon is közvetlenül érintkezett a néppel. Nemcsak hogy együtt szórakozott vezéreivel, hanem – horribile dictu^* – palotája nyitva állott minden rendű és rangú ember előtt. Emellett minduntalan az országot járta. Levelezéséből megállapítható, hogy napok alatt valami váratlan elhatározás nyomán, néhány ember kíséretében végigszáguldott az egész országon. Sok helyütt nem várták, nem készültek jövetelére, s nem lehetett elrejteni a visszásságokat sem. Ily módon sokszor belepillanthatott a nép hétköznapjaiba. A néphagyományban fönnmaradt álruhás látogatások sem tartoznak a lehetetlenség birodalmába. Sokszor persze a király által kiküldött királyi emberek, adókezelők, tisztviselők képében őt magát sejtették. Megvolt a hitele az ilyen mendemondának. Nagy nyelvtudása és vakmerő bátorsága például lehetővé tette, hogy személyesen kémkedjék. Ahogy a maga tapasztalatára adott a legtöbbet otthon, éppen úgy az ellenség megítélésében is. A krónikaíró Székely István^* 1558-ban említ egy esetet, hogy Mátyás király álruhában belopódzott az ostromlott Bécsbe, és csaknem fölismerték. Az egykorú Bonfini^* tud egy másikról, amikor álöltözetben árpát árult a török vezér sátora mellett, s megszámlálta még az étekfogásokat is.

Ugyanakkor Mátyás király a jók jutalmazására élt a király nemesítő és birtokadományozó jogával. A katonai virtus, ügyesség, értékes szolgálatok bárkit kiemelhettek, s Mátyás király ezt az új nemességet már teljesen a humanizmus szellemében teremtette meg, amint azt látni fogjuk, ha a reneszánsz műveltség magyarországi eszméit és megjelenési formáit vizsgáljuk.

Ilyen volt Mátyás király társadalmi igazságot jelentő politikája, és ennek a hirtelen megszűnését vette észre mindenki a király halála után: művelt hívei, hivatalnokai, általa fölemelt társadalmi osztályok, egyének, a székelyek, a szászok, a városi polgárság, szegény emberek, akiknek igazságát megvédte, még a zúgolódók is, akik nem értették meg külső politikáját vagy akiknek terhes volt súlyos adókövetelése. Mindenekfölött a köznemesség emlegette, mert elvették mindazokat a jogokat, amelyeket Mátyás adott nekik. Ugyanez a köznemesség, bár a Tripartitumban^* évszázadokra egyenjogúságot nyert, a jobbágyságot taszította olyan helyzetbe, amelyet Mátyás király soha nem tűrt volna. Most aztán sirathatták: „Ezért – írja Bonfini^* – akik azelőtt avval a vétkes cselekménnyel vádolták a királyt, hogy túlságos és szokatlan adókkal terheli a népet, és hogy a főnemességet meg a nemességet állandó háborúival felemészti, és háborút háborúra halmoz, hogy nem akar semmiféle békét és nyugalmat, azok halála után megváltozott véleménnyel mindnyájan féltek, és mély gyászukban úgy siratták meg, mint legvitézebb és legkiválóbb fejedelmüket. A földművesnép, melynek évről évre négyszeres adót kellett fizetnie a nagy háborúk miatt és amely az adózások mérhetetlen súlya miatt panaszkodott, most felnyög, és a földeknek pusztítása és földúlása és a mindenünnen fenyegető tűzvész miatt retteg. Hajlandók lennének a hatszorosát fizetni, csak föl lehetne támasztani halottaiból a királyt. A nemesek, akik panaszkodtak, hogy a katonai fáradalmak felemésztik őket, most a nemzet és az egyesek végpusztulásától megborzadnak.” Bonfini^* e szónoki ellentétét nem kell nagyon szigorúan venni, de bizonyos, hogy elmosódott minden kedvezőtlen emlék, minden figyelem felé fordult, s azok előtt is kibontakozott nagysága, akik azelőtt nem látták. Székely István^* a XVI. század hatvanas éveiben már arról tud, hogy „trufái^* sokak vadnak a Mátyás királynak”. A Mátyásról szóló adomák részben örökké vándorló tréfák, melyek kelettől nyugatig sodródtak népről népre, országról országra, s mindig egy-egy nagyon kiváló és népszerű király személyéhez kapcsolódtak. Egy másik részük azonban meglepően fedi Mátyás társadalmi reformjait, belső politikájának intézkedéseit, és már akár megtörténtek, akár nem, a valóság benyomását keltik. Ezek szerint az elbeszélések szerint ha a szegény embert, jobbágyot, szegény városi embert elnyomja nemesura vagy elöljárója, Mátyás váratlanul fölbukkan, meglátja, és keményen megbünteti a hatalmaskodást, mint a kolozsvári bíró híres történetében. A szegény ember felmehet hozzá Budára. Egy másik adoma szerint el-elnézett a jobbágyfalvakba, ellenőrizni a falusi igazságszolgáltatást. Gömörben megdolgoztatta az urakat, bölcsen megleckéztetve őket, hogyan kell megbecsülni a nép munkáját. Nem kerülte ki éles figyelmét az offenbányai kamarás gyanús jómódja sem. A lebbencs-mese arról szól, hogy Mátyás király álruhában szegény juhászokhoz kerül, s velük eszik a közös tálból lebbencset. De mivel nem tart sort benne, az öreg juhász rákoppint az ujjára. Mátyás nem haragszik meg érte. Hanem visszamegy Budára, s ezután a lebbencs törvényével uralkodik a nagyurak között is. Az adomák úgy tudják, ahogy a történelem: Mátyás a nép között járt, de szívesen ajtót nyitott minden panaszosnak, ellenőrizte a nép helyzetét, hivatalnokai működését, igazságszolgáltatását, s megfékezte a nagyurakat. Így született meg Mátyás királynak, az Igazságosnak az alakja sóhajból és panaszból. Mindenütt jelenvalósága, igazságszolgáltatása, népbarát politikája, fölbukkanása az ország különböző részein olyan mély nyomot hagyott a magyar nép lelkében, hogy azt soha senki többé nem tudta eltörölni. A halálára következő süllyedt időszakban a köréje fonódó mondakör egyre gazdagabb lett. Ő maga egyre élőbb, egyre nagyobb.

Pedig aránylag kevés időt tudott népe körében, békében eltölteni. Emberfölötti szellemi ereje mindent messze besugárzott, s így érthető, hogy a szüntelen harcok mellett mégis állandónak, szilárdnak érezték kormányzását. Attól a naptól kezdve, hogy trónra lépett, hol itt, hol ott lángolt fel a harc az országban vagy a határon túl, de megszűnni nem tudott soha. Szerette-e a harcot, kereste-e Mátyás? Nem könnyű válaszolni reá. Érezte nagyrahivatottságát, de látta azt is, hogy irigység és gyűlölködés fogja körül mindenünnen. Szenvedélyesen szerette a dicsőséget és a győzelmet, s ugyanakkor olyan fogalma volt a becsületről, a magyarság hatalmáról és céljairól, hogy semmiképpen sem tudott kitérni a harc véres formája elől. Tubero^* azt írja róla, hogy nem szerette a vérontást, s hacsak lehetséges volt, véráldozat nélkül, fortéllyal, az emberi lélek bámulatos ismeretében igyekezett győzni. Jól tudja, milyen áldozatokat vállalnak katonái: az egyszerű jobbágyfiak, zsoldosok és nemesek egyaránt. Egy alkalommal Rangom Gábor^* bíboros, akit Mátyással különben bensőséges barátság kapcsolt össze, keserves levelet írt a királynak. Otrantóban ugyanis törökök szálltak partra, és hosszú, kemény küzdelmet kellett folytatni, amíg magyar segítséggel sikerült kifüstölni őket. A bíboros Rangom segítségére volt a királynak egy-egy ügyében, és éppen ilyen megbízatásokban járt, amikor Otrantó felől Rómába jövet elveszett az útipoggyásza. Siránkozik levelében, hogy lám, ez a haszna a törökön aratott diadalból. Mátyás válaszában ugyancsak keményen vigasztalja: hogy ugyanez történt Kinizsi Pállal^* is. „De az, miután Isten segítségével győzelemmel visszatért, nem olyan épségben jött haza, mint Atyaságod ama háborús kényelmetlenségekből. És nem Rómába tért meg, vagyis olyan városba, amely ugyancsak alkalmas pihenésre és a veszteségek pótlására. Hanem Temesvárra tért vissza, amely helység sokban különbözik Róma városától, sőt még Beneventumtól is. Ha tehát Atyaságod megemlékezik azokról a kellemetlenségekről, amelyeket elszenvedett, és még mindig panaszkodik veszteségei miatt Róma édességeinek közepette, gondolja csak meg, mit tegyenek a mi szegény embereink, akik a háborúban nem fényűző sátrakban élnek, nem kalapban s nem abban a bizonyos előkelő és ragyogó palástban járnak, amely széltében, hosszában nemcsak az emberi testet födi be, de annyira bő, hogy még a lovat is beborítja. Hanem a szabad ég alatt tanyáznak, állandó záportól verve, sárosan. És azután nem Róma örömeibe, hanem a szokott nyomorúságokba térnek meg.”

Azonban harcolni kell! Mátyás nem királyi sarj, nem kap készen birodalmat, és nem a bölcs Szent László kora ez, aki a Képes Krónika^* szerint: „… buzgó lelkében forgatta az isteni szózatot: ne lépj túl Atyáid határain! Inkább akart megelégedni saját határaival, mint elbizakodottan azt a jog határán túl növelni. Ezért az idegen fajú és ismeretlen nemzetek kormányzását magára vállalni visszautasította.” Mátyás azonban a reneszánszban, az újjászületés korában élt, az emberi nagyravágyás tombolása idején, sőt ennek a kornak éppen ő az egyik legjellemzőbb, legnagyobb alakja. Megvan benne a Mediciek tudománypártolása és művészetszeretete, vértelen okossága, Merész Károly fantáziája és harciassága, XI. Lajos makacssága és rókaravaszsága, Aragóniai Alfonso nagyvonalúsága. Éppen egyéniségének arányaival és feszültségével múlta felül őket. Azonban új emberként került a trónra, Európának azon a táján, ahol az uralkodók mind sokkalta régebbi származással dicsekedhettek. Így vetélytársak s irigyek ellenséges szándékú gyűrűjében még akkor is harcra kényszerült volna, ha nem érzi életelemének a küzdelmet, melyben meg tudja mutatni, hogy Isten kegyelméből királynak született. Trónra lépésétől kezdve haláláig hol itt, hol ott kell valami számadást elintéznie. A Fölvidéket cseh rablók pusztítják. A déli határszélen a török csap be minduntalan. A legyőzött oligarchák újra és újra ágaskodnak. Összeütközésbe kerül nagybátyjával, Szilágyi Mihállyal, mihelyt túlnőtt rajta. Frigyes császártól^* harccal kell visszavásárolnia a Szent Koronát, és minduntalan védenie kell a nyugati határszéleket. Végül le kell csillapítania az erdélyi lázadást. De míg Csehországban küzd, itthon föllázadnak ellene legjobb barátai, legszemélyesebb hívei, és idegen királyt hívnak be. Ha a törökkel van elfoglalva, Frigyes császár^* azonnal fészkelődik nyugaton. Már jól látja, hogy evvel az alattomos és makacs ellenséggel le kell számolnia. Hiszen a császári címet méltatlanul éppen ő birtokolja. S megkezdődik az osztrák háborúk dicsőséges, de végeláthatatlan sora.

Harcaihoz megfelelő eszközökre volt szüksége, anyagiakra és fegyveresre. Az anyagi eszközöket a rendszeres és rendkívüli adókból teremtette elő, valamint magánbirtokaiból, a főrangúak, különösen a főpapok „önkéntes” adományaiból. Fegyveres eszköze pedig a nemesi és jobbágysereg mellett az állandó zsoldoshadsereg, melyet a személyéhez való ragaszkodás és a gyakorlottság Európának ebben a részében a legfélelmetesebb harci eszközzé alakított. Sokat gondolt a rómaiakra, és katonai újításokat is alkalmazott. A római „castra navalia”^* mintájára a partot ért hajóhad védelmére szárazföldi és vízi erődítményt rögtönzött: szárazföldi részén cölöpökből, deszkából, sánccal és vizesárkokkal, vízi részén pedig egymáshoz láncolt hajók védőfalából. Budán, birodalma fővárosában negyvenezer ember befogadására alkalmas római mintájú kaszárnyát, castrumot akart emeltetni. Megtartotta az ősi magyar harcmodort, ha kellett, óvatosan harcolt, ha kellett, vakmerően. Zsoldosseregének zöme (huszonnyolcezerből húszezer) lovasság. Szívesen használta azt a módszert, hogy ellenfelét az utánpótlástól elvágta. E stratégiai elvnek többször is iskolapéldáját szolgáltatta. Emlékezetesek e tekintetben uralkodásának legveszedelmesebb napjai, amikor erőt vett a Vitéz János^* kirobbantotta összeesküvésen, és a „boroszlói^* táborozás”.

Nevelője és atyai jó barátja, Vitéz János^* és Janus Pannonius^* az elégedetlen főurak élén föllázadt ellene, és behívták a kiskorú lengyel herceget, Kázmért mint törvényes örököst. A lázadás okai bonyolultak. Mátyás király nagy jövedelmektől fosztotta meg Vitéz Jánost^*, és tanácsait egyre ritkábban hallgatta meg. Janus Pannoniust^*, az érsek unokaöccsét ugyanígy mellőzés érte. Ehhez járult Mátyás külpolitikája. Céltalannak és veszedelmesnek ítélték a költséges cseh háborúkat, amikor a török fenyegetés minduntalan a határokig ért. De meg külföldön is nőttön-nőtt a király ellenfeleinek száma és ereje: a császár, a lengyel király és a csehek szövetségre léptek ellene. Az a mód, ahogy Mátyás király leverte a lázadást, lángelméjének egyik legfényesebb bizonyítéka. Már régóta suttogták, hogy mi készül, és eljutott a hír Mátyás fülébe is. De ő azt felelte, ne alkalmatlankodjanak neki sörházakból kikerült pletykákkal. Már együvé volt híva az országgyűlés is, amelyen a trónváltozásról kellett volna dönteni, amikor a mit sem sejtő urak közé betoppant a király. A veszedelmet a szokott módszerekkel szorította vissza. Párthíveinek száma ekkor majdnem semmi, de ellensége az ország valamennyi számottevő főura. Hullottak a birtokok, kitüntetések záporoztak vegyest nyájas megszólításokkal, s a lengyel királynak szóló visszautasító országgyűlési határozaton csakhamar már negyven főrend aláírása feketéllett. A pártütésnek tekintélyt, erkölcsi és anyagi alapot Vitéz János^* adott, az esztergomi érsek. De még az ő el-ellankadó tüzét is újraszította Janus Pannonius^*, a nagy humanista költő, aki életét és lelkét tette föl erre a küzdelemre. Mátyás király tehát körülfogatta Vitéz Jánost^* Esztergomban, s egyezségre kényszerítette, hogy ily módon Kázmért legerősebb támogatójától megfossza. A lengyel herceg kezdett lefelé vonulni az ország fővárosa felé, de Hatvanon túl nem merészkedett, hanem húzódott vissza északnak. A királyi sereg nyomon követte. Nem volt szükség csatára sem. Kázmér serege szétzüllött, maradék hívei elszéledtek, s ő maga 1471. december 26-án visszaszökött Lengyelországba. A győztes Mátyás király ekkor diadalmas levélben értesítette az európai udvarokat Kázmér herceg csúfos bukásáról.

Még tisztábban mutatja fensőbbséges hadvezetését a boroszlói^* eset. Kázmér lengyel és Ulászló cseh király együttesen, túlsúlyban levő sereggel akarták megsemmisíteni Mátyás királyt tulajdon földjükön, Csehországban. Mátyás királynak ekkor a szembeszállásra nem állott a segítségére több 8 000–10 000 főnyi zsoldosseregnél. Az ellenséget úgy verte le, hogy tönkretette utánpótlását. A környező falvak lakosságát védett városokba terelte, a kis várakat leromboltatta, a nagyobbakból állandóan zavarta az ellenség fölvonulását és élelmezését, maga pedig Boroszlóban^* a Szent Vince-kolostort erődítménnyé alakította, és elsáncolta magát benne. A várost és magát is jól ellátta élelemmel, ágyúi pedig hatásosan védték Boroszlót^*. Egyes csapatokat Lengyelországba küldött avval a céllal, hogy pusztítsanak, s vágják el az onnan jövő utánpótlást. Az egyesült lengyel-cseh hadsereggel ugyanaz történt, mint Kázmér hercegével: szétzüllött, úgyhogy december elején kénytelenek voltak fegyverszünetet kötni, és hadjáratuk evvel kudarcba fulladt. Egyszóval, mint Szekfű Gyula^* megállapítja: „Mátyás, akárcsak Napóleon, hazájától távol győzte le ellenségeinek egyesült haderejét.”

Fennmaradt Mátyás királynak egy örökkévaló megnyilatkozása, amelyben önmaga szól háborúskodásairól. Már reázúdult az összeesküvés, amikor Budáról 1471. szept. 13-án levelet küldött Rómába egy tudóshoz, Pomponius Laetushoz^*. Azt kell hinnünk, hogy ez a levél mintegy uralkodói hitvallása: „Mátyás, Isten kegyelméből Magyarország királya Julius Pomponius Laetusnak^* üdvözletét küldi. Blandius miniátor festőnk ezekben a napokban tért vissza a kódexekkel Rómából, s átadta leveled, amely nekünk, miközben országunk ügyeivel foglalkoztunk, és ezért nyugtalanok voltunk, annál kedvesebb volt, mivel meggyőződtünk arról, hogy te társaságoddal együtt ismét megemlékeztél rólunk. Már sokan mondták, hogy a háborúban hallgatnak a Múzsák^*, mi mégis, amennyi időnk csak marad az állandóan nyugtalanító háborúkból, az irodalomnak szenteljük kedvvel és gyönyörűséggel. Innen van az, hogy az általad fölajánlott ajándékot hálás és örvendő arccal, de még inkább örvendő lélekkel fogadtuk, és a Silius Italicust^*, melyet hála fáradozásaidnak, oly fényűzően nyomtattak ki Rómában, már többször átolvastuk. Ugyanis már ifjúságunkban tetszett nekünk Silius, és most, hogy magunk is háborút viselünk, annál inkább tetszik, mert ő is a háborúról énekel, s vele egyetértve be kell vallanunk, hogy nem irigylésreméltó a királyok sorsa, akik kénytelenek háborút viselni, amelyeknek megvannak ugyan a maguk diadalai, de mégis mindig emberi vértől áztatottak. Mi egyáltalában nem kívánjuk a háborút, mégsem tudjuk visszautasítani, ezt népünk becsülete, azt jogaink sérelme, amazt pedig rosszakaróinknak szándéka parancsolja. És ez így van! Sőt annyira mindennapos és gyakori, hogy már nem lehetünk nyugton, ha nem adunk előbb háborúval szilárd alapot a békének. Annál dicsérendőbb a te sorsod és a tiéidé, akik nem vérontásra, nem országokra vágytok, hanem az erény és irodalom babéraival szelíden beéritek. Sőt még ti teszitek hálássá a sokat próbált királyokat, mert elfelejtetitek velünk a fegyverek rémítő zaját. Isten veled!”

Mátyás király ebben a levélben büszkén hivatkozik arra, hogy környezetében háború idején sem hallgatnak a Múzsák, és hogy minden szabad idejét az irodalomnak szenteli. Nem ötletszerűen tette kijelentését, hanem a humanista propaganda egyik közismert tételét ismételte. Megkívánták a művelt és modern uralkodótól, hogy ne csak tetterőt mutasson, de tudja összehangolni a kormányzat gondjait az állandó művelődéssel. Olvasson üres perceiben, akár palotájában tartózkodik, akár sátorában. Mátyás királyt – mint többször kifejtettük^* – már ilyen elvek szerint nevelték, s ő ugyanezeket az elveket öntudatosan hangoztatta kifelé. Jól tudta, hogy evvel a maga és nemzete hírnevét öregbíti. Gyors fogékonysággal olvasott vagy figyelt, éles ítélete azonnal átlátta minden gondolat értékét vagy hasznát, és a szerint is hangoztatta. Mátyás király ismeretei talán nem terjedtek ki olyan széles körre, mint az udvari tudósoké, de lényegében ugyanaz a műveltség volt. A modern hadvezérnek olyannyira szükséges római történetírók és hadi írók olvasásába már fiatal korában kedvel merült el. Hadjárataira magával vitte kancellárját, orvosát, egy-két baráti hívét, úgyhogy belőlük mindig egész kis tudós kör kerülhetett ki. Ezek elkísérték, bárhová is indult. Beszélgetéseikből sokat tanult, mert mint maga is bevallotta, élete viszontagságai miatt nem tudott annyi időt tölteni olvasással, amennyit szeretett volna. Azokban a kérdésekben azonban, amelyek érdeklődésének középpontjában állottak, gondolkodása teljességgel humanista. Az antik kor hőseit mélységesen tiszteli, de hozzájuk magát hasonlítani alig meri. Meglátja a reneszánsz jeleit a hadviselésben is: hogy a rómaiak példáján okulva a hadművészet olyan fejlődésen ment keresztül, amire ötszáz-hatszáz ével ezelőtt gondolni sem lehetett volna, bár a rómaiak utoléréséről szó sem lehet. Hiszen akkor lehetetlen lenne, hogy a török olyan sok országot foglaljon el és tartson birtokában. A királyt a gyakorlati cél hajtotta. Ha az antik csillagászatot szerette és maga is foglalkozott az asztrológiával, azért történt, mert nyugtalanította a jövő. Hatalmába akarta ejteni, meg akarta ismerni, és le akarta küzdeni. Ha a kor új filozófiai irányai érdekelték, azért történt, mert meg akarta nyugtatni éles kritikáját az értelem vallásával, az újplatonizmussal^*. A bibliai ősforrást kereső hit, gyakorlati erkölcs, a virtus mélységes tisztelete és emberiesség jellemzik gondolkodását, mint azt a következő jelenet megerősíti.

Éppen Csehország felé mentében megállott egyszer Esztergomban Vitéz János^* palotájában. Ekkor folyt le emlékezetes vitája Gatti Jánossal:^* „Mikor már az étkezés ideje elérkezett, mesélik a királynak, hogy Gatti János^* a várban van, és meg kellene hívni ebédre, s azután vitát kezdeni (mert ezt nagyon szereti a király, különösen étkezés közben, ugyanis máskor elfoglaltsága miatt nem jut rá ideje). Gatti a király parancsára megjelent, asztala mellé ült, ahol az igen művelt pécsi püspök s az esztergomi érsek^* (mindkettő neve János), valamint Thuz János^* és Galeotto ült. Gatti a bortól felhevülve dicsekedni kezdett, a király azonban, mint afféle furfangos ember, jól ismerte a mostani teológusok természetét, akik csupán a bajos és nehéz kérdéseket kutatják…, de elhanyagolják az evangéliumok magyarázatát és az erkölcsi kérdéseket. Ezért nyájasdadon megszólítja mindjárt Gatti Jánost^*, ki oly nagy várakozást keltett maga iránt, és megkéri, hogy egy kétséget távolítson el, mely lelkébe már régóta belevésődött, minthogy erre még senki sem felelt meg neki tökéletesen. „Hogyan történhetett az, hogy Krisztus Pétert, aki pedig elhagyta és megtagadta, az egyház fejévé tette, Jánost pedig, a hűségest és tisztát, megtisztelés nélkül hagyta. Mert ha a szökevénynek tiszteletet adunk, a hű harcost ellenben nem becsüljük meg, ki nem látja, hogy a vitézséget megfosztjuk jogos jutalmától, és a gyávaságot tápláljuk. Tanítóimtól hallottam Cicero mondását, hogy a megbecsülés táplálja a művészeteket és a dicsőség lelkesít mindenkit a követésre. Mi egyéb tehát az, hogy Pétert főpapsággal kitünteti, Jánost ellenben mellőzi, mint a tanítványok figyelmeztetése, hogy meneküljenek a megpróbáltatásoktól, kerüljék el a szenvedést, ne tűrjenek semmi gyötrelmet, hanem fussanak meg tüstént, és tagadják meg Krisztust.” Gatti azonban nem tudott válaszolni, belezavarodott, isteni titoknak minősítette, s az ellentmondó királyt megleckéztette. Akkor Mátyás király így szólt Gattihoz: „Nem olvastam sok könyvet a teológia köréből és más tudományból sem. Minthogy ugyanis már gyermekkoromban a királyi méltóságra emeltek, sok mindenről alig tanultam, és inkább csak a katonai irodalomra vetettem magamat. De szerény véleményem szerint ennek a dolognak a magyarázata könnyen megtalálható.” A továbbra is akadékoskodó Gatti csak akkor szégyenült meg, amikor Mátyás király előhozatta Szent Jeromosnak^* Jovinianus ellen írott munkáját. A nagy egyházi tudós szerint Jézus nem akarta, hogy a gyermek az idősebbnek elébe helyeztessék. Mátyás király kiegészítette e szavakat, s amit mondott, méltó volt hozzá: „A tiszta Jánosnak a főpapi méltóságban azért helyezte elébe a bűnöst, az eltántorodottat, aki megtagadta, hogy a bűnösöknek megadja a bűnbocsánat reményét. Mert ha a tiszta János lett volna a főpap, az a maga hasonlatosságára próbálta volna átalakítani az emberi nemet, irgalom nélkül való lett volna, és sohasem megbocsátó.” Elhisszük, amit a szemtanú Galeotto álmélkodva megjegyez: „Föloszlott az asztaltársaság, de lelkünkben megmaradt Mátyás király elméjének élessége.”

Az esztergomi vitához hasonló számtalan zajlott le Budán és Bécsben, kerti nyaralókban vagy a könyvtárszobában. Soha nem kötötte meg a beszéd tárgyát. Amiről éppen szó került, azt vitatták meg: egyszer az átöröklésről, máskor az egészséges táplálkozásról, majd a földrajzi elnevezések változásáról, aztán ismét a lélek halhatatlanságáról. A király műveltsége sokkal nagyobb volt, mint ahogy azt Gatti Jánosnak^* megszégyenítésül mondotta. Ismerte a római történetírókat, a nagy költőket, s attól az időtől kezdve, hogy betegeskedett, egyre nagyobb érdeklődést tanúsított az orvostudomány s a vele összefüggő csillagászat iránt. Nevelője, Vitéz János^* plántálhatta belé ezt a tudományt. A kor legnagyobb csillagászai, Peurbach és Regiomontanus^* köszönhettek kettejüknek fontos megbízatásokat. A budai csillagvizsgáló műszerei pedig még a következő században is híresek voltak pontosságukról.

Sőt nem volt titok Mátyás király és környezete előtt Kopernikusz későbbi nagy fölfedezése, az új naprendszer sem. Galeotto Marzio^*, Mátyás király asztrológus barátja volt ennek egyik legelső hirdetője. Ő még úgy sejtette latin szövegek, töredékek, célzások nyomán és megfigyelések alapján, hogy a nap sugarainak erejével tartja körforgásban a bolygókat, de az elvet magát fölismerte és vallotta. A könyvtárépület két terme mellett félkör alakú szobában helyezték el csillagvizsgálót. A király sokat tartózkodott a könyvtár helyiségeiben. Ott állott aranyos kerevete, és délutáni pihenőjét akárhányszor könyvei és tudósai között töltötte. Az egyik teremben a latin, a másikban a görög kéziratok voltak elhelyezve. Az ajtók s a színes üvegablakok folyosóra nyíltak a Duna felé. A könyvek művészi állványokon, lapjukon feküdtek. A portól függönyök védték a drága mívű kódexeket. A szekrények alsó fiókos felében ugyancsak kéziratokat helyeztek el. Nem lehetett nagyon sok könyv, mintegy háromszázötven kötetnél aligha több. A legnagyobb itáliai könyvtárak sem voltak még ekkortájt sokkal nagyobbak, mert nem annyira a számra, mint inkább a könyvek értékére néztek. Hiszen minden egyes kódex remekbe készült gyöngybetűkkel, ragyogó iniciálékkal, finom hártyára írták, minden egyes lapot körülfogott a művészien megszerkesztett, színözönben pompázó, gazdag díszítőkeret. Minden egyes lap műalkotás. Mindez selyembe, bársonyba, bőrbe kötve, ezüsttel és drágakövekkel tetézve. A könyvtár felügyeletével előbb Galeotto Marziót, a király társalkodóját és mulattatóját bízták meg, azután pedig Taddeo Ugolettit, János herceg^* nevelőjét. A király tudósai és barátai háromlábú olvasószékeken, másolóasztalkák előtt ültek, olvastak, jegyzeteket írtak. Ha a könyvtárteremben vita folyt, könnyen meg lehetett győződni arról, hogy bárkinek az állítása vagy idézete helyes-e. A könyvtárteremben fölolvasásokat tartottak, s a fölolvasó mindjárt magyarázattal kísérte szavait. Itt dolgozott egy ideig Bonfini^*, mikor Magyar Történet-ét írta. Itt javították a nagy írók szövegét, ha a sok másoló kezén hibák csúsztak a szövegbe.

De a király szeretett borozgatás mellett is beszélgetni. A beszélgetésnek ezt a fajtáját nevezték szimpozionnak^*, és Mátyás király korában szívesen éltek e szokással. Különösen a firenzei platonisták akadémiája, melynek szokásait Mátyás király átültette Budára. Itt is vitatkoztak hát a jó magyar borok mellett. A Firenzéből frissiben érkezett könyveket vitatták meg, szerettek beszélni a test és a lélek viszonyáról, fölvetettek államelméleti kérdéseket, beszélgettek a világmindenségről, szónoklatokat tartottak, szavaltak. Bonfini^* külön műben írt meg egy ilyen beszélgetést, amikor a szabadosságról, az önmegtartóztató s a tiszta házaséletről vitatkoztak. Jellemző Mátyás udvarára és az immár kezdődő új korra, hogy a házasélet dicsérete vitte el a pálmát.

A komoly és tréfás beszélgetések mellett nagyon vágyott a király a természetben fölfrissülni. Nyaralóit művészi érzékkel a legváltozatosabb módon helyezte el: egyet a pesti síkon, ahonnan át lehetett látni a budai hegyekre, egy másikat a vár oldalában, a budai völgy s az erdők felé fordulva, s ismét egyet olyan paradicsomi szépségű helyen, mint Visegrád. A Duna merész kanyargása s a fölszökő hegyek gazdagon változatos, meglepő tájképet adnak. Ha a Salamon-toronytól fölfelé megyünk a Duna ellenében, akkor a folyó menti lejtős-lapályos terület egyre szélesedik. Ezen a területen épült Mátyás király nyaralója. Ha a látogató belépett a kapun, mint Oláh Miklós^* esztergomi érsek írja, szeme elé tüstént tarka mezei virágokkal pompázó, tágas, füves térség terült. A réten túl négyszögletes kövekből összerótt lépcsőzet vezetett föl az ugyancsak kövezett függőkertre. A függőkert belsejében borospincék voltak elhelyezve, rajta pedig szép szabályosan ültetett hársak, „amelyek tavaszi időben illatoktól áradoznak, és kellemetes látványt nyújtanak”. A középen csodás művészettel kifaragott márványkútból forrás tör elő. A Múzsák alakjai díszítik, s tetejében Cupido^* ül; márványtömlőből szorítja ki a jóízű, hideg vizet, mely a szomszédos hegyi forrásból folyik ide csatornán keresztül, s kellemes csobogással gyűl a csövekből a márványtálba, innen pedig a kerek medencébe. „Tavasszal és nyáron, virágnyílás idején maga a király is itt szokott sütkérezni, levegőzni, ebédelni, sőt néha a követeket is itt fogadta, és itt adott nékik választ.” Mátyás zegzugos palotájának minden ablaka a Dunára tekintett. Külön épület volt a királyné, külön Mátyás számára, külön szárny állott az udvarhölgyek rendelkezésére. Volt a nyaraló mellett gőzfürdő, melegfürdő, úszómedence, mindenféle épületek, közöttük márványjászolos istálló a királyi paripáknak. A természetes magaslatokról márványkilátók nyíltak, az épületekről erkélyek.

A király szívesen fogadott követeket Visegrádon, bizonyára azért, hogy elkáprázva hírét vigyék a pompának „Mesélnek egy mulatságos és emlékezetes dolgot – írja Oláh Miklós^* –, mely egyszer ezen a helyen történt. A törökök egy követét szokás szerint a városból az udvarba kísérték az udvarnokok, hogy megbízását előadja. A kapuban, ahonnan egyenes kilátás nyílik a függőudvarra, egy ideig megállt. Megszemlélte a hely kellemetes fekvését és nagy pompáját s az udvaroknak töméntelen sokaságát. Ezek az alsó és felső udvarban tartózkodtak, ahol a király volt, ezüsttel és arannyal átszőtt selyemköpenyeikben, nagy részükön ezüstös övek, mint az nálunk szokás, és kardok, valamint aranyos láncok. Olyan hirtelen csodálat és ámulat lepte meg, hogy teljesen megfeledkezett követségéről. Midőn a lépcsőfokon fölhágott a király elé, s ott állott annak tekintete előtt, kinek nagy égő szeme félelmet keltett a szemlélőkben, akkor a már előbb keletkezett rettegés még jobban hatalmába ejtette, s hosszú hallgatás után nem tudott mást mondani, mint hogy: … a szultán üdvözöl …a szultán üdvözöl! … Mikor a király megkérdezte, hogy mi egyebet kíván, semmit sem válaszolt. A király ekkor bárgyúsága láttán az előkelőkhöz fordult: Nézzétek – mondotta –, milyen vadállatok pusztítják határainkat s a többi keresztény fejedelmek országait a mi hanyagságunk miatt. No de, amennyire rajtam áll, gondom lesz e vadállatok megfékezésére, nehogy kényük-kedvük szerint kitörhessenek. Ha más fejedelmek is ezen iparkodnak, félretéve a hanyagságot és viszálykodásokat, akkor jól fog állni a kereszténység ügye. Azután visszavezettette a követet a vendégházba, mondván: Menj, szerencsétlen, térj magadhoz, éledj fel! Jó idő múltán az újabb kihallgatást próbált kieszközölni, bő ajándékokat osztogatva az udvarnokoknak, már mint azt szokták. De a király többé nem hívatta vissza, hanem tudtára adatta, menjen haza, és vigye hírül urának, hogy küldjön mást követségbe, olyat, aki meg is tud felelni föladatának. Mindazonáltal a király méltóságához illő módon elhalmozta ajándékokkal.” Mikor e jelenet lejátszódik, Mátyás már ereje és fensége teljében van. Ismét birodalommá tette Magyarországot, és könyvtárának könyveibe méltán került bele a császári bélyeg: „Mathias Augustus”.

Mátyás király valóban művész volt a maga nemében, cselekvő művész, akinek műalkotása az állam, anyaga az ember. Uralkodása a rendező értelem remeke. A magyar király minden kortársa közül talán legélesebben ismeri fel, hogy a közvéleményt meg kell nyernie a maga számára. Az úgynevezett nagyobbik kancellária foglalkozott belügyekkel is, de működésének súlya a külpolitikára esett. Mátyás király irányította a nagyszerűen működő gépezetet, akár a királyi tanácsban, ahol helyettese éppen a főkancellár volt, akár pedig személyes érintkezés útján. Külföldi egyetemeket végzett, művelt főpapokat küldött követségbe, akiknek személyesen adta meg az utasításokat s futár és levelek útján változtatta azokat. Állandó, megbízott ügynökökkel, egyénileg lekötelezett barátokkal igyekezett céljait előremozdítani. Intrikákat hiúsított meg, bonyodalmakat támasztott. A nála megforduló követeket a befolyásolás minden eszközével igyekezett a maga akaratához hajlítani. A török követ előtt félelmetesnek, a pápai követ előtt hol jámbornak, hol meg elkeseredettnek mutatkozott. Tudta, hogy a velenceiekre az ellenfél bölcsessége és pompája tesz mély hatást.

A személyes érintkezést a kancelláriai levelezés tette teljessé. Innen mennek a módszeresen fölépített védekező iratok, heves támadások, tiltakozások, szeretetre méltó, atyafiságos levelek. Még akkor is Mátyás király előre megadott gondolatait és fordulatait vesszük észre, amikor a fogalmazás szemmel láthatólag nem az ő műve. Ezekben a politikai iratokban kibomlik előttünk a cselekvés reneszánsz kori filozófiája. Machiavelli^* nem új világot gondolt ki, de volt bátorsága a többé vagy kevésbé öntudatlan módszereket és elveket, amelyek akkor Európa-szerte uralkodtak, leírni és rendszerezni. Mátyás király kancelláriájában, jó néhány évtizeddel megelőzve Machiavellit^*, a cselekvés alapelveit öntudatosan leszögezik. Jól tudják itt, hogy egy-egy pillanaton dől el az ország sorsa, „mert az emberi cselekedeteket többnyire a tünékeny alkalom kormányozza, mely veszedelmes gyorsasággal átváltozhatik kedvezőtlen körülményre, ha fölhasználni elmulasztják”. Mátyás király gondolkodásában mindent áthat a hazának forró szeretete. Vitéz Jánosnak^* egyszer meghagyja, hogy a húsvéti ünnepeket megelőzően tegyen jelentést tárgyalásairól, „mert – úgymond – az isteni szolgálatra bármilyen idő alkalmas, és mindaz, amit a haza érdekében tesz az ember, nem egyéb, mint Isten szolgálata”. Meg kell jegyezni, hogy Vitéz Jánosnak^* azokról a tárgyalásokról kellett jelentést tennie, amelyeket Frigyessel folytatott a Szent Korona visszaadásáról.

Mátyás király annyira megragadta kortársai képzeletét, hogy egy olasz származású lengyel kancellár, Filippo Buonaccorsi^* reneszánsz államelméletet épített alakja köré. A király cselekedetei és a róla mintázott elvek elárulják, hogy módszeresen használta a hadifortélyok közül a hátba támadást, a természetes szövetségesek szétválasztását, a meghódított tartományok féken tartását, azáltal hogy ideiglenesen hozzájuk költözött, a felesleges várak lerombolását, nehogy lázadás fészkévé váljanak. A harc kíméletlen volt. Mikor kitört a végső küzdelem közte és Podjebrád között, minden megmozgatható szomszédot föllázított ellene, hogy „Podjebrád több oldalról szorongatva sehol se tudjon kellőleg védekezni, és összetörve vagy pusztuljon el, vagy térjen meg”.

A külföldi közvélemény meggyőzésére még a nyomdát is igénybe vette, a kornak ezt a legfrissebb találmányát. Megvolt benne az éleslátás, hogy a technika minden új vívmányát azonnal szolgálatába állítsa. Bécs 1485-i elfoglalását gyümölcsöztetni akarta. Föl akarta lázítani a császár nyugati tartományait. Ezért Strassburgban és Nürnbergben sajtó útján röpiratot adott ki, melyben gúnyosan leírta a hadjáratot. A maga dicsőítésének növelésére jutalmazta bőkezűen a kor igazi hírharsonáit, a humanistákat. Bár a műveltséget önmagáért becsülte, fölismerte gyakorlati hasznát is. Az államcél, a hasznosság elvét keményen keresztülvitte. Nyíltan megmondotta egy alkalommal a pápai követnek, hogy nem térhet el a többi uralkodók, ez esetben a lengyel király szokásától: „Nekem is azok szövetségét kell keresnem, akik hasznosak nekem…” Ezért szívesen vett minden olyan gondolatot, elméletet, aminek hasznát vehette, mert népszerűvé tette módszereit és céljait. A magyar nemességet ekkor már áthatotta a hun-magyar rokonság gondolata, a szittya leszármazás büszkesége. Örömmel elfogadta hát a király, amidőn ebből kisarjadt a magyar politikai reneszánsz legsajátosabb gondolata, hogy benne „második Attila”^* jelent meg, hogy birodalma és műveltsége által megújult az egykori hun birodalom és annak elveszett műveltsége. Ez a gondolat tökéletesen megfelelt az olasz reneszánsz római hagyományának, Petrarca és a nagy néptribun, Cola di Rienzi^* ugyanígy mentek vissza nemzeti gondolatért és kultúráért azokhoz, akiktől származtatták az olasz népet, a rómaiakhoz. Tetszéssel fogadta humanistáinak azt a gondolatát is, hogy személyében az „élő törvény” testesül meg. A római eredetű eszmét hatalmas egyénisége töltötte meg tartalommal. Nemcsak erőben hasonlított a törvényhez, de méltányosságban és igazságban is. Áldásos volt, mint a jó törvény.

Mi volt hát élete célja? Milyen birodalom megteremtésén fáradozott? Mit akart örökül hagyni nemzetére? A magyar történetírás megállapítja, hogy Mátyás fölhagyott a törökellenes háborúkkal, és nyugatra összegezte erejét. A hagyományos vélemény szerint itt kereste azokat az erőforrásokat, amelyek nélkül nem remélhette a világbirodalomnak tartott török állam legyőzését. Szekfű Gyula^* Mátyás arcképében ellene mond e felfogásnak, nem hisz többet a tényeknél. A király reneszánsz ember volt. Úgy érezte, hogy a német-római császárság megilleti, s aligha csupán segédeszközt akart teremteni általa keleti terveihez. A törököt nem tartotta veszedelemnek, s a támadó hadjáratról lemondott.

Mátyás király harminckét évig uralkodott. Ritka ember az olyan, aki ennyi idő alatt nem változtat véleményén a világ dolgait illetően. Mátyás mint gyermekifjú került a trónra, és mint csatában, küzdelemben megpróbált férfi halt meg hirtelen a tetőponton. Voltak fejedelmi eszményei. Nyilván azokat követte, akikkel rokonságot érzett, akikhez egyénisége és vágyai hajtották. Eszményei változásából pedig következtetni lehet lelki átalakulására. Korán fölmerülhetett előtte a császári trón csábítása, de fiatal korának ábrándja új Nagy Sándorrá válni, átkelni Ázsiába, s otthonában győzni le a barbárt. Ezt akarta apja is, a magyar kormányzó. Nagy Sándor alakja sokáig élt benne. A budai palota falába is beleillesztette Nagy Sándor és Dárius szembenéző arcát. Az új eszmények azonban, melyeket bizalmas hívei és humanistái számára megalkottak, már mások: Augustus császár és Attila. A béke és háború e két örök zászlóvivője csak látszólag állt szemben egymással Mátyás környezetében. A békét hozó császár, Augustus mintegy befejezését jelenti Mátyás keleti hadjáratainak, de annál inkább hirdeti törekvését a császárságra. Attila mást mond. Szembeszállást Nyugattal és Itáliába tervezett hadjáratot. A császári és császárellenes kettős eszményben Mátyás király birodalmi törekvései rejlenek, amikor már lemondott a keresztes háborúkról. Egészen nem feledkezett meg hivatásáról. Nagy erőfeszítéseket tett, hogy az Európába menekült török trónkövetelőt, Dsem herceget kiadják neki, s így mintegy belülről és kívülről egyszerre bontsa meg a török birodalmat. Ellenfelei meghiúsították fáradozásait. Jól láthatta, hogy a maga hatalmán kívül semmire nem támaszkodhatik. Az élettől még sokat remélt, de lehet, hogy utódaira akarta bízni a leszámolást. Arra fordította hát minden erejét, hogy megszerezze a tehetségéhez méltó jutalmat, amely egyúttal minden továbbinak előföltétele és kiindulópontja: a császárságot. Mindig különbséget tudott tenni a halaszthatatlan és a nem sürgős föladatok között. Nem volt rövidlátó, de ismerte a viszonyok változandóságát és mindig bízott abban, hogy alkalmas pillanatban meg tudja valósítani elhalasztott terveit. Amikor például megkötötte szerződését az osztrák császári házzal, csak hogy visszaszerezhesse a Szent Koronát, súlyos föltételeket teljesített. A trónöröklést, a jövőt ígérte oda. Azonban különbséget tudott tenni. A Szent Koronára szüksége volt, mert csak így lehetett teljes értékűvé hatalma, s oly távolinak és valószínűtlennek látszott, hogy nem lesz utóda.

Hozzálátott hát a birodalom fölépítéséhez. III. Frigyes hordozta a megfakult imperátori címet, de Mátyás érdemelte meg, mert megújította római értelemben. Dicsőséges hadvezérként, imperátorként, koszorúzottan jelent meg, diadalmeneteket tartott, emlékérmet veretett, s mint szó került róla, katonai tábort tervezett Budán. Ami a birodalom szervezetét illeti, megmaradt a magyar királyelődök tapasztalatai mellett. Az új magyar tartományoknak, Sziléziának, Morvaországnak, Alsó-Ausztriának, Stájerországnak, Karintiának meghagyta eredeti kormányzatát. Sőt mindenütt fejlesztette az önkormányzatot, kívül éppen úgy, mint az anyaországban.

Életének utolsó évtizedében egyre tisztábban látta, hogy ha biztos alapokat akar vetni, meg kell szabadítani hatalmas, de halandó egyéniségétől az állam hatóerejét. Maga helyett törvényeket kell hoznia, a részeket önálló életre képessé kell tennie, hogy azután a tagok egészsége és a jó törvények még akkor is tovább éltessék a birodalmat, ha megalkotója már halott, és az utódok nem érik fel tehetséggel. S hogy így lesz, jól tudhatta. János herceg^* bátor lovag volt, fogékony minden jó és szép iránt. De hiányzott belőle atyjának kemény elszántsága, s hiányoztak neki az olyan hatalmas és hűséges védelmezők, mint a gyermek Mátyásnak a két Szilágyi testvér. Helyettük ott állt a nagyravágyó mostoha, Beatrix királyné, és Zápolya István^*, meg Bakócz Tamás^*, akik ugyancsak nagy gondolatokat forgattak fejükben.

Ha a király még legalább egy évtizedig él, sikerül leszámolnia az oligarchiával. Csak a teljesen fölszabadított és cselekvő köznemesség tudta volna ellensúlyozni hatalmukat. Ami a főnemességet illeti, nem volt különbség a régi családok s a Mátyás teremtette újnemesek között. Alighogy meghalt, a trónöröklést megváltoztatták, az államot elszegényítették, ellenségeiken bosszút vettek, a parasztságot lázadásba taszították, Mátyás birodalmát fölforgatták. Ezért érezzük végzetesnek a nagy király halálát. Betegsége az utolsó évben egyre súlyosodott. A romlott tagokat úgyszólván csak a lélek roppant erőfeszítése tartotta össze. Amint valamivel erősebbnek érezte magát, visszatért fővárosából, Budáról a küzdelem színterére, Ausztriába.

Jól látta a török veszedelmet is. Őt aligha nyugtatták meg a népies jóslatok, amelyek egyre-másra az ozmán hatalom közelgő bukását ígérték. De még égetőbb kérdés volt: ki lesz utóda? Titkos és nyílt harc kezdődött a férfinak nevelt királyasszony, Beatrix és Mátyás törvénytelen gyermeke, János herceg^* között. A király nem tudta elérni, hogy az a két ember, akit legjobban szeretett, összefogott volna. A küzdelmek kellős közepén hirtelen összeroppant, és halála félelmetes.

1490. április 4-én, virágvasárnapján még nagy, ünnepélyes istentiszteleten vett részt. Birodalmának előkelői, a világ minden részének követei jelenlétében órák hosszat ült a szabadban hordozószékén. Ekkor avatta lovaggá a velencei követet. Végül is olyan bágyadtság fogta el, hogy visszavonult. Mivel a királyné még a templomokat látogatta, megérkezéséig elhalasztotta az étkezést. De hogy valamivel csillapítsa éhségét, fügét hozatott. A gyümölcsöket azonban romlottnak találta, s ezen mértéktelenül fölgerjedt. Megérkezett a királyné, és próbálta csillapítani. Bármit hoztak eléje, nem nyúlt semmihez. Szédült, és szeme előtt minden elhomályosult. Kérte, hogy vigyék hálótermébe. Ekkor nagy roham sújtja le. Azon nyomban odahívatják János herceget^*, a király rokonait: Geréb Pétert^* és Mátyást;^* odasiet Nagylucsei Orbán^*, Bakócz Tamás^*, Zápolya István^*, Báthori István^* és mások. Elfogja őket a rémület. Érinteni nem merik, hozzászólni nem mernek, félelemmel nézik kínlódását. Ajkán csak egy-egy jajszó és Jézus neve tör fel. A királyné erővel próbál ajkai közé gyógyszert önteni, nem segít semmi. Rázza, ölelgeti, fülébe kiált, szemeit nyitogatja. Könyörög a megrémült orvosoknak, sürgeti őket, mindhiába. A fájdalmak annyira nőnek, hogy a király nem tudja megállni, hogy ne kiáltson, hangja mint az oroszláné, és „szörnyen küzd a halállal”. Csendes sírás hallatszik a teremben, főurak és kapitányok kétségbeesetten állanak a végzet előtt. Reszketnek, a birodalmat féltik. A király egész éjjel szenved. Hajnalban kicsit elnyomja az álom, de ismét fölriad, s az egész napot hanyatt fekve, ébren tölti. Mereven néz hol a fiára, hol a királynéra, hol erre vagy arra, mintha valamit mondani akarna. De egyetlen hang nem jön ki ajkán. A királyné könyörögve kérdezi, mit akar, intsen: ezt parancsolja-e vagy azt. Nem tud felelni. Visszazuhan a halálos álomba. Beatrix élesztgeti, mint előbb. Ölelgeti, s szinte harcol, hogy ne szállhasson el a lélek. Így tart egész nap. Harmadnap reggel „úgy látszik, mintha bűnbánatot tartana és Isten irgalmáért esdene”. Aztán lehanyatlik feje, és kileheli lelkét.

Meghalt Mátyás, a győzhetetlen fejedelem, „örök vágyat hagyva maga után”. És sok csodákról suttogtak, melyek megelőzték halálát. Az Al-Duna kiöntött, hogy mintegy megvédelmezze a régi határokat. Budán őrzött oroszlánjai halála napján kimúltak. Családjának jelképes madarai, a hollók hatalmas rajokban szálltak Fejérvárra, a magyar királyok temetkezőhelyére. Megtették az előkészületeket a temetésre. Fölravatalozták, majd átvitték a Szent István-dómba, ahol megtartották a gyászistentiszteletet. Fekete posztóval bevont hajóra tették. Lassan úszott le a gyászhajó a Dunán, végig Mátyás birodalmán. Budáról aztán Fejérvárra vitték pihenni. Ekkor kezdődött Mátyás király győzhetetlen élete.