én, ismeretlen, kósza lélek, |
keresztek közt, gyászdalt dalolva |
virágosan megyek az éjnek, |
s sírok: ki tudja, miért, miért nem? |
Megsápadtam, míg ideértem. |
Zörömbölök fekete lámpán, |
följajgatom a síri alvót, |
véres pipacs zizeg nyomomba, |
és szertartásosan lehajlok |
az ismeretlen sírhalomra, |
mint hogyha anyám sírja volna. |
Valami űz, valami kerget, |
hogy legyek a múlt folytatója, |
egy ismeretlen, bús halottat |
keresek már egy élet óta. |
Kezem elszáradt koszorút fon |
s az alvó gyertyát lángra gyújtom… |
|
|