Felébredek, és eszembe jut ez a név: Herman*. Mögötte egy német emberke áll, felleges homlokkal és öreg cipőben, a velencei szállodatulajdonos, aki német kispolgároknak ad olcsó szobát és olcsó, hazai kosztot. Nem feltűnő helyen van a fogadó. Sok kis hídra kell le-fel ugrálni, míg odaér az ember. A „rabszolgák partjá”-nak a legvégén, a fegyvertárhoz* közel áll az egyemeletes ház, ahol a sekély tengeren hajók olaja úszik, s a koldusok rothadt narancsot, articsókaleveleket, halcsontvázat vetnek a vízbe.
Kis német lobogó lengedez a fogadó vászonernyőjén, egészen kicsi, amilyet a bazárokban árulnak. Már régen kiszívta színét a szilaj olasz nap. De a németek nagyon messziről meglátják. Különben is sok csábító dolog hívogatja a hazátlan utast. A rozoga ablaküvegek a Berliner Tageblatt vezércikkeivel, a Frankfurter Zeitung tárcájával, a Woche képeivel és a Gartenlaube verseivel vannak kiponyvázva, s a lábtörlőn ez áll „Guten Morgen”*. Egyszer, mikor ájultan szomorú voltam, betértem ide azzal a szelíd megadással, amivel néha elhallgatjuk a villamos zongora és a gramofon panaszát. A garázda latin napfény, dal, lárma, kapzsiság, virág, téboly, boldogság tengerében afféle kis szigetke a német otthon, a józanság és becsület szegény, kopott szigetkéje. Itt nem csalnak. Mindennek szabott az ára. A vendég előre megkérdezheti, mibe kerül ez és az az étel, s talán alkudhat is rá. Adja olcsóbban a paradicsommártást. Önnek kivételesen tíz pfenniggel olcsóbban számítom, de ne tessék megmondani senkinek. Ha valaki cukortalanul issza a kávét, a cukor árát kérés nélkül levonják. Seregestől jönnek ide naponta a németek, férfiak és nők, lódenruhában, gyapjúharisnyában, trikóingben, nászutasok is, akik turistacipőt és hátizsákot viselnek, s összehajtható kést, villát, dugóhúzót, bádog ivópoharat, különböző mértékeket és súlyokat tesznek az asztalra. Nagyon családias ez a vendéglő. Már messziről, az utcáról érezni, hogy mit főznek. Akik pedig ide szállnak, azok nem vendégek, de egy família tagjai, az első öt percben szíves ismeretséget, sokszor örök barátságot kötnek egymással. Kicsomagolják bőröndjükből a gyorsforralójukat, és kölcsönadják egymásnak. Némelyik hoz magával hazai kenyeret, baracklekvárt, kuglófot. Rokonok ezek az emberek, a hatalmas, világon uralkodó németek, szegény, jó rokonok, akik mások előtt bizonyára eltitkolják meghitt titkaikat, de egymással szemben segítők, bizalmasok, testvériesek. Van a fogadónak egy macskája is, de nem olasz macska, a személyzet évekkel ezelőtt hazulról hozta magával. Mindig a vendégekkel eszik a gazda, a közös asztalnál. Látatlanul is ismeri őket, érdeklődik a berlini, hamburgi, drezdai újságok iránt. Minden este előadást tart a város nevezetességeiről, kíméli a vendégei erszényét, figyelmezteti őket, hogy óvakodjanak a szélhámosoktól, akik minden utcasarkon hiúzszemmel leselkednek az idegenekre. Vacsora után aztán mindenki kinyitja bugyellárisát, hogy szemlét tartson a pénzeken, melyeket kávéházakban, múzeumokban, boltokban kaptak vissza, a márványlaphoz verik az ezüstöt, a nikkelt, a rezet, a világosság felé fordítják a papírpénzt, hogy a víznyomást szakértő szemmel megvizsgálják. Nemegyszer bukkannak hamis pénzre. Erre a gazda feltárja a hamisított pénz ismérveit. Némelyik mindjárt jegyzőkönyvébe írja ezeket a becses adatokat. Másnap már senkit sem csapnak be. A szemek kék lámpái, a drága, fényes, hű, okos német szemek világítanak. Olyan andalító e szemek tüze. Nyugalmat sugároznak körém. A cigánytréfák, a zabolátlan merészségek városában otthoni fénnyel enyhítik a szobát, melyben régi német bútorok állnak, horgolt terítőkkel, s üvegajtók fénylenek. Én is biztonságosan megyek aludni. Társaim, akik az idegen helyen való hányódástól, a lépcsőmászástól, a toronyjárástól elfáradtak, hamar elszenderednek. Amikor ágyba bújok, nem gondolok többé kalandokra, gyilkosságokra, ólomkamrákra, lidércfényekre. Úgy érzem, fölöttem virrasztanak a szemek, a homályban lengenek, mint kék éji mécsesek.
Goethe*, a nagy olasz-német vándor, aki először vett itt lelki napfürdőt, megújhodván fényben, színben, régi szépségben, olasz útirajzát egy kalanddal kezdi, melyet veszélyesnek nevez, de később mulatságosnak talál. Leült egy elhagyott kastély kertjében, egy ó-toronnyal szemben. Ábrándosan rajzolgatott. Erre gyülevész, bámész csoport gyűrűzte körül. Az egyik suhanc széttépte a rajzát. Valamit mondtak neki, de ő nem értette, mit, mivelhogy a nép mocskos velencei tájszólással beszélt. Azóta ez a kaland, ami a nagy némettel történt meg, sok kis némettel megesett. Nem csoda, hogy az útikönyveik tele vannak óvással, s az utas bizonyos félelemmel járkál a kutyaszorító utcákon. Azok a helyek, ahol németül beszélnek, csillagokkal, felkiáltójelekkel, dűlt betűkkel vannak jelezve, hadd menjenek oda az idegenben tévedező báránykák. „Német fogorvos, nagyon ajánlható” – olvasom egy lapon. Német varga, német patika, német konyha, német könyvek, német lapok, német borok, mind „nagyon ajánlhatók”. Annak a németnek, aki a társas érintkezésre gondol, tanácsot tartogat az útikönyv, hogy megkímélje a csalódástól és kiábrándulástól: „Az olasz családok idegenek számára nem könnyen nyílnak meg.” Aztán általános, inkább bölcseleti útasítást olvasunk, mely minden utast lemondásra, béketűrésre és hősi önfeláldozásra int: „A kellemetlenségeket nyugalommal kell tűrnünk. Udvariassággal leginkább jutunk célhoz.” Olyan őszinte ez az intés, oly bölcs, tiszta és szomorú, hogy könnyek szaladnak a szemembe.