„Vedd vissza a talentomot, uram, az enyémet
|
A kalmár be nem váltotta, el nem vette…”
|
(Paul Claudel – Szép Ernő)
|
|
Gazda aki (mintahogy meg vagyon írva) három szolgádnak |
Három tálentomot adtál aztán elmentél messzi vidékre |
S szerzett az első hozzá ezeret és százat a második abból |
A harmadik pedig elásta őrizve híven a kezérebízottat |
Jól tudom én hogy ettől a harmadiktól visszaveszed majd |
S adod annak aki ezeret és százat szerzett „ő pedig |
Vettetik a Külső Sötétségbe ahol vagyon sírás és fogaknak |
Tsikorgatása” jól ismerem én e mennyei kapitalizmust |
Éppen azért látod mielőtt még jönnél kérdő szemeiddel |
Rossz lelkiismeretem máris szűköl mentegetőzve |
Mit tudom mi lesz itt meddig bírom az ostoba harcot |
Melyben még azt a nyomorult obulust is kiirígylik a számból |
Nem félem a halált de gyűlölöm a gyilkos emberevést |
Egyszer lerágja a húst csontjaimról és lelkemről a csontot |
S egy handabandázó szónok nokautol hiába kapkodom kobakom |
A többit elvégzi a tömeg eltapossa még az emlékemet is |
Halljad hát harc közben ezt a hevenyészett számotadást |
Reggel dolgom volt délután is veszkődöm este álomtalanul |
Roskadok ágyba s ha ezt elhebegem futok verekedni tovább |
Itt minden reggel újra kell szülni magam újra perelni |
Kézzel és lábbal esküdözni hogy élek s hogy van jogom élni |
Mert minden reggel elfelejtik mindig meg kell magyarázni |
De azért tudom még tompán ott sajog lelkem fenekén |
S minden sejtemben s fájó inaimban s minden pillanatában |
Ennek az órákra méretezett életnek hogy mire való az egész |
Mire kaptam mire szerződtünk mit kell még befejeznem |
Az úgy volt azzal a fényes tallérral még gyermeki korban |
Rögtön felhajítottam szikrázni mert akkor sütött a nap |
S mindjárt vettem is rajta Aladintól balzsamot egy csodaszert |
Amivel ha bőröm bekentem az lettem ami akartam |
(Mások számára nem magamért mert egy vágy hevitett csak |
Abból élni amiért élek szétosztani és kimérni magam) |
S voltam először szép kis barna gyermekhegedű mélyviola |
Fáját régi mesterek kezerezgése edzette csengő új muzsikára |
Hogy majd kijárom a cirkuszt s egyszer a „székekből összerakott |
Emelvény ingó csúcsán trikómból kihúzom s elmuzsikálom a dalt |
Mit régen hallottam egyszer zengeni és zokogni szívemben” |
De nem jutottam odáig s úgytetszik most már nem is jutok el |
Furcsa kalandos utakra kallódott el kézen-közön ez a hegedű |
Valami vad nép ügynöke potomért megvette egy óriás Teleki-téren |
Kamerunba került vagy hová az isten háta mögé ahol senki se tudta |
Miféle szerszám legyen ez gondolták talán fegyver vagy mifene |
Hogy bunkós a feje viszont hitványka nagyon mindjárt bereped |
Odaadták hát a Nagy Főnöknek az hordta a fején egy darabig |
Aztán rájött okosan hogy holmi tok ez kotyogó nagy üregével |
S a két kacskaringós lyukkal kétoldalt így hát nyakába vetette |
S színes kavicsot és más értékes pénzt hordott benne éveken át |
Míg egy komoly és tudós kritikus afféle főpap Kamerunban |
Egy nap rá nem jött (ki is nyilatkoztatta ünnepi szóval) |
Hogy hangszer ez és nem fegyver és nem fejdísz és nem heveder |
Elő is vették a Nagy Ünnepen s a legvénebb tudós karvezető |
Szólaltatta meg mint Lehel kürtjét annak rendje-módja szerint |
Vagyis hasmánt térdére fektette s két behemót fadarabbal |
Öblös hátán szép tam-tam taktusra kiverte cifra vitézül |
A nagy nemzeti himnuszt a hires „aj mojsza jekopika mingi”-t |
Így járt a hegedü röstellem azóta se láttam érte nem felelek |
De hiszen sokminden egyebet próbáltam azóta azzal a pénzzel |
Voltam hegyes-élesrefent toledói penge szellemi harcban |
Döfködtem és szurkáltam elegáns mulinékkel a planson |
A „Nagy Szélmalomhoz” címzett panoptikum-csárda söntése mögött |
Hol szájtátva s nem nagy bizalommal néztek üvegszemeikkel |
A merev viaszfigurák Napoleon maszkja és Kopinics a bankrabló |
Valamint Landru és Haarmann tömeggyilkos urak és Sztalin és Lloyd George |
Míg aztán meg nem únta Balog Tuta hogy ott kapkodok a levegőben |
S egy jókora lőcsöt ráejtett pengémre amitől darabokra szakadt szét |
(Még most is röpködnek szerte szilánkjai mikor a penge sehol sincs) |
No és voltam még bonyolult ravasz szerkezet drága zsebóra |
Amilyent őseim raktak össze akik óriások és gyémántköszörűsök |
Voltak a legenda szerint Hága és Hamburg és Amszterdam piacán |
Jó óra volt remek időmutató kár hogy a szórakozott professzor a német |
Anekdóta hőse lágytojást főzvén az órát bedobta a forró vízbe kezében |
Tartván a tojást s az óra tönkrefőtt s a tojás fejelágya ott túl a határon |
Még most se nőtt be hiába írja Herr Professor tanulmányát a fajokról |
Mi voltam még istenem voltam teherhordó teve a karavánban |
Míg ki nem szuperáltak egy nap kiderült untauglich nyomorult voltom |
Hogy ál-púpot hordok hátamon szégyenére a tevetársadalomnak |
Voltam papagáj és gramofón de a betanult és rámvésett szöveget |
Mindig elrontottam „ex-tempore” belekukorékoltam magam is |
Magam hangján mint a cigány aki azt mondja „kling” a pad alatt |
Voltam klarinét és cimbalom és harmonika és mikor mulatni akartak |
Talpuk alá Beethovent kezdtem játszani és Bach-oratóriumot |
Jeles stréber is voltam mondhatom mikor erre próbáltam fanyalodni |
Elszánván magam hogy karriért csinálok mint a diplomaták |
Lévén szent csak a cél s az acél mely szentesíti az eszközöket |
Pártot szervezek így s majd hatalomra jutok s diktálni fogok |
(Lett volna mit) de ehhez persze kiabálni kell s váltani színeket |
Zöldet és feketét és barnát aszerint mi az alap hangulatokban |
Hát hiszen akkurátus kaméleon-gyík lett belőlem az már aztán igaz |
Éppen csak az volt a baj mintahogy utólag mindig kiderült |
Hogy mindig elvétettem bármily gyorsan forgattam színt és köpenyet |
Zöld alapon kék voltam kéken sárga sárgán fekete fehér a feketén |
Nem úgy mint a nagysikerű próféták s váteszek kik haragos-dacosan |
Nyáron meleget prédikálnak és télen hideget fittyethányva veszélynek |
Én nagyravaszul mérsékletet és hagyományt hirdettem a forradalomban |
S a forradalmat és haladást mikor jött a Mult fehér lepedőben |
Emlékeztek még a Schöberl-pamlagra mely nappal szék éjjel ágy |
Hát én egy olyan Schöberl-bútor voltam egyetlen példány a gyárból |
Amelyik nappal nyugodalmasan szétterül hivogatva aludni |
Éjjel meg ugrálni kezd a szegény fáradt polgár párnája alatt |
Végre is mit tehettem hasznos akartam csak lenni kétségbeesetten |
Ha nem megy dicsfénnyel és babérkoszorúval hát menjen akárhogy |
Ha nem kell szívemből a vér és nem kell agyvelő koponyámból |
Hát akkor itt van üres koponyám s mellemből ez a görcsös izom |
Összelappadva mint a duda amiből kifújták a levegőt |
S akkor volt hogy tetszhalottat mímeltem el hagytam temetni magam |
Hogy majd a nyű lekopaszt és csontjaimat kidobálja a föld |
Főzzenek enyvet belőle vagy akármit csak ne vesszek kárba egészen |
De furcsán jártam halljátok az a föld kijutott a régi Amerikába |
Amikor nem volt még Hollywood tehát a maréknyi göröngyből |
Amiben testem pihent nem hírneves filmszerző szökött fel az égre |
Hanem egy törpe cserje csak fekete bogyókkal és gumógyökerekkel |
Arra járt Drake Ferenc aki mint tudjuk a burgonya felfedezője |
És visszahozott és krumpli-szívem büszkén dagadozva remélte |
Hogy most végre megismer és méltányol hálátlan Európa-hazám |
Úgy is látszott ám balsorsom nem hagyott el az új eledelt |
Nem értették azt hitték a bogyója ehető s mert fanyar volt és keserű |
Tűzredobták nem kellett s csak később mikor már égett a máglya |
Jöttek rá a jó sült-krumpli szagról miként kellett volna kezelni |
Így hát Gazda látod magad is elkövettem minden lehetőt |
Éltem és igyekeztem és kereskedtem és kerestem a kamatot |
Földormán és a földalatt is és pengettem és gurítottam előre |
Amit kaptam és nem tehetek róla hogy mindig visszagurult |
Most fáradt vagyok s ha ebben a percben szólna az ünnepi sófár |
Jelezve hogy megjöttél szolgáid közt törvényt tenni azonnal |
Lehet hogy fel se állnék tiszteletedre s ez a futó toll ki se hullna |
Kezemből csak megállna s tünődve tenne pontot a be sem fejezett |
Mondat közepén vagy mint a katona kit főbelőttek s állva marad |
Vagy mint a pilóta a lezuhant gép roncsai közt nem igyekszik |
Kikecmeregni drótok és rongyok közül bár van még benne lehellet |
Bevallom és már csak magamnak dúdolok néha szórakozottan |
Este az Üllői úton ha várni kell a gyéren járó ötösre |
Magamat mulattatom holmi elméleti kérdés egyenletével |
Hogy megtaláljam benne az ismeretlen kibontakozást |
Ami úgyse kell senkinek minél nagyobb szükség volna rá annál kevésbé |
Mert hisz a mai Európa nem élni hanem mindenáron megdögleni óhajt |
Hát ennyi az egész parancsolj több nincs lehet hogy kevesebb |
Lehet hogy valamivel több mint amivel világraszülettem |
Akkor is szerényen (két kiló voltam) nem okozni fájdalmat anyámnak |
Kétéves koromban odaadtam egy bömbölő kisfiúnak a paprikajancsit |
Amit imádtam és amiért fájt a szívem hogy ne üvöltsön |
Voltam szerelmes egyszer kétszer de csak úgy fogadtam el a szerelmet |
Ha hittem vagy elhitették velem hogy jól esett adni belőle |
Egyszer-kétszer megnevettettem egyszer-kétszer megríkattam az embereket |
Volt egy jó mozdulatom volt egy válaszom talpraesett |
Egyszer megállítottam egy robogó szekeret egyszer valakinek |
Tanácsot adtam amitől megfordult „végzete” és „balsorsa” |
Közben árkot ástak arcomon s a szakállam szürke borostás |
Lenne ha hagynám nőni s szétmentek harapó fogaim csorbán |
Nincs kedvem alakoskodni és ágálni és szerepelni és csereberélni |
És sáfárkodni itt a számadás nem loptam semmit s híja ha volna |
Legfeljebb annyi amennyit hozzátenni nem akartam vagy nem sikerült |
Így találtam ezt a világot mikor idehozták s most ha úgy érzed |
Hogy úgy hagyom itt ahogy találtam semmi se változott ám te ítélj |
Gáncs vagy jutalom mindegy már s „ama külső Sötétség” se segít |
Esküszöm nem fogok sírni és csikorgatni fogam odaát. |
|
|