Édes drága Lizám!
Végre megérkeztem rendeltetésem helyére, s szorgalmasan taposom a becskereki sarat. Kiss tábornok+ előzékeny nyájassággal fogadott, de még nem értesített róla, miképp fog alkalmazni, azt hiszem, itthagy a főhadiszálláson. Én talán jobb szeretném, ha beosztanának valamelyik csapathoz. Ha az idő nem javul, és nem lesz hosszasabban szép időnk, azt hiszem, egy darabig nyugodni fognak a fegyverek. Tegnap és tegnapelőtt oly erősen szakadt az eső, hogy máris lehetetlen ágyúkkal valamihez fogni. Legközelebb még négy honvédzászlóaljat kapunk, és akkor lehetséges, hogy még egyszer támadunk. Adja Isten! Arról is szólnak, hogy a sorezredeket kiegészítik, mert végtére is belátták, hogy minden alkalommal mégis a gyűlölt fecskefarkok* végeztek legtöbbet.
Bármennyire foglalkoztat új életpályám, mégiscsak egy gondolat uralkodik a többi fölött: minél tovább vagyok tőled távol, annál erősebbé válik utánad való sóvárgásom. Nincs hőbb óhajtásom, mint az: vajha véget érne ez a valamennyinél szerencsétlenebb háború, mert az Istenre mondom, ez a harc nem olyan, amilyenben öröme telhetnék a becsületes katonának; ez irtóháború.
Naponként több szekér, tele ráccal, többnyire nőkkel és gyermekekkel érkezik előőrseinkhez, és a nyomorultak kérve kérik, fogják el őket, mert a rác táborban éhen kell halniuk. Halványan, csonttá-bőrré aszva egy darab kenyeret kérnek a katonáktól és farkaséhséggel falják fel. A katonai parancsnokságok befogadják e szegény szökevényeket, a polgári hatóság ellenben valamennyit kiirtaná, ha tehetné. Számtalan rácot akasztottak már föl, ma is kivégeztek hármat. Nem akarom kutatni, vajon ez-e a legjobb módja a meghódoltatásuknak; engem undor fog el ilyen eljárás láttán.
Különben, aki rossz magyar, jöjjön ide, majd őt is eltölti a harag azok ellen az átkozottak ellen, kik ez irtóháborúban jó eszközt látnak káros céljaik elérésére. Tekintsetek a Bánság füstölgő romjaira, hallgassátok elképedve a hajléktalan, éhen haló nők és gyermekek jajgatását, nézzétek a meg nem művelt mezőket, a temetetlen hullákat, s aztán kérdezzétek, maradhat-e egy becsületes ember lelkében, ki ez iszonyatosságokat látta, még egy szikrányi ragaszkodás azon dinasztia iránt, mely gyújtogatókat s rablókat tett cinkostársaivá. Mert Istenre mondom, nem nemzetiségük érzete hajtotta e hordákat a harcba.
Isten őrizzen, drága jó Lizám, téged és a gyermekeket csókolva maradok hű
Károlyod