Édes jó Lizám!
A tomasováci csata* vagy inkább roham megesett, de, sajnos, reánk nézve balul ütött ki. De hadd beszéljem el sorban e szomorú nap eseményeit.
Múltkori, a rossz időjárás által meghiúsított támadásunk most körülbelül ugyanazon a módon ismétlődött, mégpedig a lehető legszebb időben. Éjjelre azonban nem szabad ég alatt szálltunk táborba, hanem már éjfél után egykor elindultunk. Csillagos, hideg éjjel volt, és annál jobban éreztük a fagyot, mert gyakran fél óráig, sőt tovább is egy helyben kellett állanunk. Végre napkelte fele harcvonalba tagozódtunk körülbelül egyórányira Tomasováctól. De mivel a megkerüléssel megbízott hadoszlop, melynek Orlovátnál hidat kellett vernie, hogy a Temesen átkelhessen, továbbá a tőlünk balra működő két hadoszlop még nem nyomult eléggé előre, nekünk is vagy két óra hosszat be kellett érnünk azzal, hogy messziről nézzük az ellenséges sáncokat. Már elég magasan állott a nap, midőn balszárnyunk felől eldördült az első ágyúlövés. Az ellenség ezt csak gyöngén viszonozta. Zászlóaljunk szakaszos tömegekben állott, én egy századommal, mert a másik nem volt ott, a tartalékot vezettem. Embereim egyre zúgolódtak emiatt, és én csak azzal tarthattam őket rendben, hogy annak idején majd előre vezetem őket. Határozottan hittem, hogy ezekkel a legényekkel majd valami derekasat vihetek véghez, és mennyire csalódtam benne!
Dél lehetett, mikor az ágyúdörgés túl a Temesen és puskatűz arról tett bizonyságot, hogy az Appel+-hadoszlop kierőszakolta az átmenetet Orlovátnál, és előrenyomult Tomasovác felé. A Temes mentén az innenső parton egy szőlővel beültetett magaslat húzódik. Most oda tartottunk. Alig végeztünk arcvonalunknak ezzel a megváltoztatásával, midőn 12 fontosaink megkezdték a tüzelést. Egyike volt ez a legfenségesebb pillanatoknak A csapatok halotti csendben álltak ott, mindnyájunk szeme az ellenséges sánc felé fordult. Csakhamar látjuk hogy onnét füst száll föl; a következő pillanatban halljuk az ágyúszót, és majdnem ugyanazon időben közvetlen közelünkben lecsapott egy 12 fontos golyó és visszapattanva továbbgurult. Ez volt az első ellenséges golyó melynek süvöltését hallottam. E pillanattól fogva mindkét részről folyton dörgött az ágyú, és sok golyó repült e mellettünk és fölöttünk. Én újonc voltam, katonáim pedig már többször voltak csatában, mégis én voltam az egyetlen, aki nem hajlongott, aminthogy egyáltalában elmondhatom, hogy az ágyúgolyók, bár nagyon csúnyán fütyülnek, csak kevés hatással voltak reám. Miután tüzérségünk előrement, az ellenséges golyók egyre sűrűbben jöttek, de egy sem csapott le sorainkba.
Eddig jól ment minden. Csakhogy én kezdettől fogva úgy láttam, hogy éppen a legnehezebben megvívható ponton támadunk, és különösen a Temesen túli hadoszlop nagyon lassan halad előre, úgyhogy mikor Kiss tábornok+ kissé korán kiadta a parancsot a rohamra, az ellenség egész erejét ellenünk fordíthatta. A rohamoszlopok gyorsan és elszántan indultak előre, csakhogy az volt a baj, hogy a sáncok közelében sok árok és kis emelkedés volt, melynek mögé embereink leterültek, és onnét élénk tüzelést kezdtek, mely azonban a sáncok mögött álló ellenségben csak kevés kárt tehetett. Midőn ezt észrevettem, a tartalékkal rohamlépésben előreindultam. Embereim éljen kapitányunk*-kal üdvözöltek. De alig jutottunk az árkokhoz és magaslatokhoz, az ellenség gyilkos tüzeléssel fogadott.
Nem mondhatom el, hogy milyen hatást gyakorolt reám, mert egészen föladatommal voltam elfoglalva. Abban a szent meggyőződésben, hogy embereim követnek, fönnakadás nélkül előrementem, és mikor visszanéztem, látom, hogy csak a zászló, néhány altiszt és hat közlegény van velem. A többiek, követve más csapatok példáját, szintén az árkokba vetették magukat. Nem maradt más hátra, mint hogy meglapuljak, ahogy lehet. Ebben a válságos helyzetben, hatvanlépésnyire a sánc árkától maradtunk vagy egy fél óráig. Csak most éreztem, mi történik körülöttem, csak most észleltem a golyózápor kellemetlen voltát. Nem múlt el egyetlen másodperc sem, hogy ne fütyült volna el néhány golyó a fülem mellett. De csakhamar megszoktam ezt a muzsikát is, és nyugodtan szemügyre vehettem az ellenséget. A sáncokból sűrűn folyt a tüzelés, egyik szerb sapkát lehetett látni a másik mellett. Ezek a vitézek köztük, mert a rác csőcselék gyáva. Csak a szerviánusok lőttek, a többiek ezalatt puskákat töltötték. Néhány vörös sapkás szerb olyan merész volt, hogy a sánc koronájára állt, és onnan gúnyolódott felénk, de ezek csakhamar fejjel lefelé le is buktat Néhány szerviánus ruhába öltözött asszony is folytonosan, nagy hidegvérrel lőtt reánk.
Embereink keményen állották a tüzet, de arra mégsem voltak rábírhatók, hogy előrerontsanak, még a Máriássy ezrednek* közmondásos merészségű szilaj katonáit sem lehetett előrevinni. Több példáját láttam a halál vitéz megvetésének. A zászlótartó kétszer is felugrott, és föl szólította a legényeket, hogy kövessék a zászlót. Több tiszt hívta katonáit, hogy menjenek utánuk, de mint hiába. Ekkor aztán beállott a válságos pillanat; egy szabad térségen át hátrálnunk kellett, hogy az ellenséges golyók köréből kijussunk. Mindeddig hideg bátorsággal néztem szembe a halállal, de mikor ezer golyó süvöltött körülöttünk visszamentünkben, éreztem, hogy szívem valamivel aggodalmasabban dobog.
Különösen gyalázatosak voltak a kartácssortüzek, melyeket utánunk küldtek. Mondhatom, hogy a föld körös körül porzott a golyóktól. Még kétszer tettünk kísérletet embereink előrevezetésére, de hiába, úgyhogy végre is el kellett magunkat szánni a visszavonulásra. Kiss tábornok+ nem hadvezér, de azt bizonyíthatom, hogy rendkívül bátor katona. Egy lovát puskagolyó érte. Néhány szerencsétlen szerviánus lovast, kik visszavonulásunk láttán felbátorodva előretörtek, derék huszárjaink levágtak. Tényleges veszteségünk nem valami nagy, annál nagyobb az erkölcsi kudarc. Ezt azonban nem annyira csapataink gyávaságának tulajdonítom, mint a rossz vezetésnek és rendelkezéseknek, mert meg vagyok győződve róla, hogy a sáncokat bárhol könnyebb lett volna megtámadni, mint ahol mi megrohantuk.
El sem tudod képzelni, mennyire szétzüllött zászlóaljunk. Engedelmességnek híre sem volt, el is fáradtak a legények, sehogy sem lehetett őket összetartani. Nekem kellett volna századommal a visszavonulást fedezni, de alig küldtem ki egy tisztet csatározókkal rajvonalba, és alig kezdtek fütyülni a szerb golyók, az egész század, illa berek, megszaladt. Nem használt sem kérés, sem fenyegetés. Azzal a néhány emberemmel, aki mellettem maradt, s kiknek nevét sohasem felejtem el, kénytelen voltam szintén visszavonulni, de időről időre szembenéztünk az ellenséggel, és ezek a rablók oly kevéssé bíznak magukban nyílt csatamezőn, hogy visszatartottuk őket. Ha súlyosan meg találok sebesülni, bizony otthagynak; de el voltam szánva: inkább ezerszeres halál, mint élve jutni e rablók kezébe. Hála Istennek szerencsésen megmenekültem minden veszedelemtől. Hallatlan fáradalmak után – húsz óra hosszat voltunk talpon – végre Zsigmondfalvára értünk, megtörve és kimerülve a sok vesződségtől.
Édes Lizám, az ég még mindig kegyesen néz le reánk, nem szabad tehát oly hamar kétségbeesnünk. Remélem, nemsokára ismét elindulunk. Élj boldogul, angyalom. Hű
Károlyod
Milyen szomorúan fogjuk az idén karácsony estéjét tölteni távol egymástól. A kis Liza+ remélhetőleg jól viselkedik, és szép karácsonyfát érdemel. Csak elmehetnék, addigra bizonyosan nálad lennék.