Erre vetettek! Itt a helyem, |
mint kényszerű bóknak a bálban. |
Tavaszok omlatag szobra vagyok |
|
Vannak már tavaszi pillanatok, |
már rohanna néha a lábam; |
már nevet rám újra a járda szine |
|
Azt hiszem, tavasztól fogva maig |
behúnyt szemmel egyre itt álltam, |
– míg lehullott a hó, míg elolvadt a hó – |
|
Azt hiszem, szobornak való vagyok, |
mely tűrve honol a világban; |
és évente feketébb s hallgatagabb |
|
|