Tűzesőt szór a nap lángos taréjja, |
ég a selyem ezer szép asszonyvállon. |
A Dunapart kiöltözött kevélyen |
s friss gesztenyevirág rügyez a fákon. |
A Duna vize loccsan ringva, rengve |
és asszonyszemek néznek elmerengve, |
kacéran, csalfán, ingerlőn, aléltan… |
|
Az arcuk szép és láng ül a hajukban! |
Kivillog hozzám selyemharisnyájuk. |
A férfiak, a tavaszi legények, |
sóvár szemüket hosszan vetik rájuk. |
Az egyik jön, a másik tovalibben; |
a tavasz búgva gázol ereimben: |
megindul mind, szívemben ami vér van!… |
|
Egy kék padon habos halomba csipke, |
asszonycsípőkre hajló drága selymek: |
ott ül az asszony, akit én imádok, |
ki mást szeret s akit mások szeretnek. |
E padhoz régi, bús jogom van nékem: |
sok hosszú, rémes, fagyos téli éjen |
aludtam rajta fáradtan, aléltan! |
|
|