Méltóságos, mint végső szavad volt, |
A kétnapos őszi eső veri most |
s rá bús szürke szineit szitálja. |
|
E bánatos szürke ünnepi ruhát |
ma utcai köntössé tettem: |
megálltam egy idegen kapu előtt, |
amely zárva volt, úgy mint mi ketten. |
|
A zárt kapun halkan bekopogtaték |
és lágyan a kilincshez nyúltam. |
Az eső szitált és oly bús volt az ég, |
|
mint a lelkem, mint te, mint a múltam… |
Aztán elkezdtem rohanni, robogni, |
hogy ne lássam, hogy nem te nyitod ki… |
|
|