Ó, hogyha egyszer nyitva hagynám |
a szobám csak egy éjszakára, |
mint csapszéket a pusztaszélen, |
hol egy korty bor a mámor ára: |
|
kezembe szívem, ez az álnok. |
És mérném, mérném szakadatlan |
a csönd borát, e forró álmot. |
|
A nyári éj, amint kinyúlik, |
lomhán kocogna bé az ajtón; |
s én az én könnyes levegőmbe |
meríteném el, szivszakajtón. |
|
Elveszne benne, sirna, rína: |
szüzek, balkónok, ágyak várják, |
s én beléfojtanám szívébe |
véremnek éhes, szomjas árját. |
|
És ott vergődnénk összefolyva |
az éjszinnel befestett ágyon. |
A legparáznább és a legtisztább |
lennék ez éjjel e világon. |
|
|