Ólmos, fekete, dobbantó lábbal |
S nehéz ütemét a mi dalunknak |
|
Síma szívednek csillogó lapja, |
rengő pirossa porzik bele. |
Hajladozó kis kebled havára |
átsüt a táncom mély üteme. |
|
Reggel minétnek lágy figurája |
bomlik szívedre lábam alól; |
pihent csípőd még párna cibálja |
s érzed: lihegnek már valahol… |
|
Tükröd kivonszol a szűkszinü ágyból, |
lágy-meleg formád rajta marad. |
Táncom beléhajt csöndes battisztba, |
s bálnak, minétnek látod magad. |
|
Délfele szíved hintaja: kebled |
dagadó ívben izzik felém. |
Lángoló lábam véres ütemre |
száguld keresztül szíved telén. |
|
Estefelé már jönnek az árnyak; |
eljön Beethoven s ő muzsikál: |
lábam bokáig süpped szívedbe – |
már ez a tánc a gyáva halál. |
|
Sarkam kiserked éjjeli órán: |
Salome tánca szíveden ég. |
Érzed: kisenyvedt minden inam már |
s kérdem: a táncot járjam-e még? |
|
Keskeny, kiszáradt nyelved elájul, |
vállaid éle összerogyott. |
Szívedre ontod forró tíz ujjad |
s szédülő lábam most lefogod. |
|
|