Szomorú fejemet nagy köd koronázza, |
rekedt bánathárfa kriptája e fő. |
Ma hívlak utolszor bús emlékezéssel, |
Mea, te szívemre hullott bús redő! |
|
A vidéki estnek minden őszi láza |
s minden tavasz-csendje az ajkamra jött: |
Mea, ma agg vagyok, ötezer esztendős |
s könnytelen zokogok arcképed előtt. |
|
Ma van az a bús nap, amire születtem; |
huszonnyolc esztendő ma porrá törik, |
de ebben a porban te égsz örökig! |
|
Ma elindulnék a klasszikus vidékek |
barna bársonyába s elapadt szemem |
meghalna, míg ajkad emlékét szedem… |
|
|