Szeptember szőke napja hozott el |
egy messzi kertből, szikkadt szérük mellől, |
hol mákvirágok keserve pereg |
és bánatpor hull a virágszivekből. |
|
A szél kapott föl s úgy hozott elém: |
nagy, messzi elhalt forró nyári csókot, |
amely a szőke szeptemberbe szállt, |
míg nyári felhők selymébe fogódzott. |
|
És napszállatkor megtört az utad; |
megállított egy bús temető táján |
egy szomorúfűz méla hajlongása. |
|
Alatta egy kő: – nevet nem mutat – |
leendő sírom. E bús kőre szálltál |
s most az ősznek jelezzük az utat. |
|
|