Sokszor elindultam keletfele, vissza: |
enkoporsóm őre, kopott halottkém. |
Mohos falakból itt mohos illat ásít; |
rég temetkezem itt, régi ember: én. |
|
Ijedt könnyeimmel fölvertem a csöndem, |
aszott öklöm vére a falakra szállt: |
dühös szánalommal kergettem a vérem, |
sajnáltam magamat s szántam a halált. |
|
Hej, de szeret engem a nyugati szél! |
Fölkeres a mohos falak alatt, |
hol bús emberöltők szakállas, torzonborz |
gondrémei kongatják a homlokomat. |
|
Szeret engem a nyugati szél! |
Befog üvöltözve zengő szekerébe, |
sörényembe fujja tüzes-piros nyelvét: |
így rontunk a büszke idők elébe. |
|
|