Odvas falak mély árnyéka verdes, |
dől, ami szép, ami jó, ami kedves – |
|
Marad a nyirkos, átkos sötétség, |
marad a csalán, marad a gaz: |
mind, ami rombol, mind, ami megver – |
|
És már a vakság fényét feledtem; |
látlak, ó, látlak: meddő Shiráz! |
Már csak az arcom, a vén, az ijesztő, |
|
Pillám bezárul: nézem az arcom. |
Nem kell tükör se, csak befelé: |
s látok egy embert, ki mindent meglátott |
és eltemeté. Ó, eltemeté! |
|
|