Barázdás szántóföldek hűs pora; |
forrószínű, nagyszárú mákvirágok |
sziromhullása; kék szőlők bora; |
húgom keze nyomán te mindig búgó, |
búsan csendülő szárnyas zongora: |
most, nagyon fájón, tihozzátok szállok! |
|
Én vénülésre nem vagyok való. |
Most szépülök, a vágyak kora vesztén, |
én: könnyel vető, sírva arató. |
A vérem is csak most himnuszos, bátor, |
mint vihar után a kékvizű tó; – |
a vénülést és még most se szeretném. |
|
Ti szántóföldek, láttatok vakon; |
te piros mák, a szemem feltüzelted! |
Te őszi bor, megöntözél nagyon! |
S húgom keze nyomán te mindig búgó, |
bús zongora: ajkon, szíven, agyon |
te csókoltál először. Jertek! Jertek! |
|
Én roggyant lábat még nem akarok! |
Ha temetés jön, mindég elhúzódom. |
S új életek az asszonyi karok |
s néha úgy érzem, hogy elülről kezdem, |
de visszamenni én nem akarok!… |
Segítsetek előre, csudamódon! |
|
Egy marék hűs por szaladjon velem; |
egy mákvirág sirasson messzi tájon. |
Gazdag hegyen, egy szőlőlevelen |
kezem nyoma piruljon évről-évre; |
zongora búgjon minden estvelen |
és hívjon engem. S várjon, várjon, várjon… |
|
|