A hold arcához hideg szél csapódik, |
a tiszta holdat paskolja, veri. |
Az arcát nézem: homloka redőzött, |
az ajka beteg mosollyal teli. |
Bús arcú férfi. Petyhüdt orrcimpája |
sok lázas percnek mutatója lett… |
Öreg hold, vén hold, úgy-e, beleuntál? |
Nézd, jő egy felleg. Csukd be a szemed. |
|
…Valami kósza, bús keleti lány ment |
tőlem nyugatra tegnap… Vagy egy éve… |
Hagyott rám lengő, gyászfátyolos alkonyt, |
mit pállott csapszék vonszol be az éjbe; |
hagyott rám ádáz, cudar szomjuságot, |
pedig, te vén hold, láttad azt az éjet, |
mikor az utca ránkhajolt alattad |
s Sulamit ajka a hajamba tévedt… |
|
Ma újra ittam. Sokat, vagy még többet, |
hisz hajlanak a szőlővenyigék! |
Az asztal táncol, tántorog a talpam… |
aki pogány, az csók helyett igyék! |
A hideg szél már nem veri a holdat, |
hogy lángol az a sok véres redő… |
A sápadtsága fojtogat, szorongat; |
tán arra gondol, hogy erre bolyonghat |
nyugat felé a kósza szerető?… |
|
|