Rossz csontjaimra rákarcolta |
Fölfeslik árva tagjaim férce, |
a csönd már a kapuban áll. |
|
Parázna csönd jön el majd értem |
Soha ily csöndért nem jött még el a csönd; |
nem lesz majd se asszonyom, se papom. |
|
Csak lesz majd egy ágy és rajta egy arc, |
két kéz, két nagy kékeres kéz. |
És a csönd odalép, meghajtja magát, |
megölel s odasúgja, hogy: kész! |
|
És szállunk tova, oda, hol a zefir |
Hol a por, mint a bor, forradozva tüzel, |
fehér tengerek vize alól… |
|
Szemembe szemedből egy szende sugárt |
S odalenn, hol a színnek is magva szakad, |
|
Kimosni szememből szemed sugarát: |
belecsurgatom mind, ami víz. |
S elázott szemekkel is látlak tovább, |
te ízteli szín, szines íz!… |
|
|