Most már te: szívem szerelme, édes, |
csak andalogj a téli utcán, régi múlton. |
Takarjon bundád selyme s drága préme |
meleg nyakadra biztatón simuljon. |
|
Úgy járj itt, e hasító hidegben, |
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma, |
idegen, vad férfiszemektől áhítottan: |
egy régi bús ember vesztett hatalma, |
|
ki majd a decemberi hóba lépek, |
nyomomba nagy fekete út marad utánam. |
És vágyom vissza teák langy zamatját, |
mely csókjait idézi csöndes számban. |
|
S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott, |
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek: |
úgy csillannak majd elborult szemembe |
s messziről intnek, hogy néma legyek! |
|
|