A falu csöndje ott ül a szivedben |
s a szobádban béke s illatos virág. |
Ezüsthímü papucsban, mint egy álom, |
úgy üldögélsz, ajkadon szent imák. |
|
Néha egy-egy madár köszönt vidáman |
s kis csőrével megüti ablakod. |
Ilyenkor a magasság fénye lep meg |
s a mélységekből száll ki alakod: |
|
mint egy szobor, mint egy forró szobor, |
mit zord idők vad keze elsodor |
terméskőből vágott talapzatárul. |
|
Ver az idő, de két karod kitárul; |
az éjbe nézel s a hajnalba látsz. |
És mélyen bókol künn a vén akác. |
|
|