Fiú
| | A kertek alatt jöttem meglapulva, |
| | fagyott burgonyaföldeken keresztül. |
| | Néhány kutya messziről megszagolt, |
| | csak vonítottak, de meg nem ugattak. |
| | De, ni, a combom: vér bugyog belőle, |
| | be jó meleg e sötét, aludt vér. |
| | Egy kerítésen kelle átugornom, |
| | a rozsdás szeg, nyilván az sérte fel. |
| | Be bús dolog, atyám, még kiskoromból |
| | emlékszem rá: a palánkok fölött |
| | nagy, szúrós, vastag drótrácsokat húztak |
| | a boszorkányok s kísértetek ellen. |
| | Most is ebben akadtam fenn, atyám |
| | és elhűlt a vér mindenik eremben. |
| | Kísértetnek éreztem magamat, |
| | a boldog, tiszta, rózsaszínű multból, |
| | kísértetnek, mely vissza-visszajár |
| | a falujába álmos, havas estvén. |
| | Keresni régi kavicsszemeket, |
| | amikkel játszott s amikkel azóta |
| | meleg falakat építettek fel, |
| | míg őneki a lábaiba fagy száll. |
| | Ó, szines kavicskövek és falak, |
| | Ó, életem, te színtelen salak!… |
Atya
| | Szegény fiam: kísértetnek is vézna |
| | és gyenge vagy. Tudod: mi a kísértet? |
| | A régi vér, mi tiszta, lenge lánggal |
| | felégett bennünk régidők ölén |
| | és nagysokára a felégett vérnek |
| | hűs pernyehulladékait kifújja |
| | valami szél a csontjainkon át… |
| | De csontjaink már akkor szú kirágta, |
| | sok nyavalya halálfőt karmolt rá; |
| | s a régi pernye fölsír új szelekben: |
| | a vér romlik minden tíz újult évben. |
| | Ez a kísértet, tudd meg: ez, fiam, |
| | szegény fiam, véremnek omladéka, |
| | szegény fiam, életem könnyezése, |
| | szívem sötét szikrája, jó fiam. |
| | Mi istenes volt ajkad perdülése, |
| | mily hű s hites volt egykor még szived! |
| | Kis verseket mondtál születésnapra |
| | és két szemedből ifjú könny omolt. |
| | És kis kezed, ha ágyacskádban ültél, |
| | mily forrón és szorosan tetted össze. |
| | … S ma arcodon gubbasztanak az átkok, |
| | miket isten helyett magadra vettél. |
| | Hűsszívű emberek jöttek eléd |
| | s megannyi rossz kísértet szállt beléd. |
Fiú
| | Előttetek szorongó szájjal állok: |
| | isten s szülőm, két elvesztett atyám! |
| | A gyertyaláng melegét, azt még érzem, |
| | de imádkozni nincs elég erőm. |
| | A rőtes gyertyalángba, hogyha nézek, |
| | máglyát szeretnék összehordani, |
| | egy füsttel égő, irtózatos máglyát, |
| | amelyen annyi embertest vonaglik, |
| | ahányszor éhség koptatá szivem, |
| | ahányszor sírva, bőgve, átkozódva |
| | kellett pompázatos utcák során |
| | megállnom, suta, tompa megállással, |
| | mert torzult főm szédülten lehanyatlott, |
| | mert kenyér helyett szókat rágtam én, |
| | irtózatosan gyulladt, éles szókat, |
| | mik testemet táplálták sötét nedvvel, |
| | mely keserűbb, miként a nadragulya, |
| | mit lenn a kertek mélyében tenyésztnek, |
| | csak gaznak, ámde öreg némberek |
| | halálitalt kotyvasztanak belőle. |
| | A csengős, tiszta városi kutyák |
| | úrasszonyok ölében cukrot rágtak, |
| | jól abrakolt lovak rohantak fessen |
| | és áldott asszonyok kacagtak, prémbe bújva. |
| | Borostás állam, kékes-sötét arcom |
| | imbolygó, torz haláljel volt a fényben. |
| | És lovagok jöttek szembe velem, |
| | lovagok, kiknek tündöklő ruháján |
| | szeretőik buja parfőmje érzett. |
| | Megmosolyogtak s megreszkettek ők |
| | s én összeestem kapujok előtt. |
Atya
| | A nők, fiam és a kenyér: az élet! |
| | Téged az élet nyilván meg nem ismert. |
| | Te elkendőzted sóvár szemeid |
| | és elnéztél kenyér és nő fölött, |
| | pedig e két halom: két szentelt pihenő, |
| | hol istenünk kezébe vesz kegyesen |
| | és megsimogat minket és megáld, |
| | hogy új erőnk legyen nőhöz, kenyérhez. |
| | Te hamis, rossz igékre sanditottál |
| | s szemed üvegje elhomályosult, |
| | hogy ferde fénytörésben, ferde mozdulattal |
| | nyúltál kenyér után és nő után |
| | s kezed kövekhez ért s kétélű fegyverekhez, |
| | amik szivedre hulltak s ajkad felszakíták. |
| | Nyitott szemekkel nézni útakat, |
| | s nyitott kezekkel merni kútakat; |
| | ez méri fel a leírhatlan távolt, |
| | mely kezeinktől a szájunkig tátong. |
| | Nézz oda föl: a zongora fölött |
| | anyád képmása néz le rád olajban. |
| | Ez arc alatt pihentél bíborágyban |
| | s e bús szemekben, nézd: ó, mennyi vágy van, |
| | a vágy, hogy egy fiú szülessen létre, |
| | a vágy, hogy férfiszívben égjen végre |
| | egy tiszta nőnek tiszta, vak hite, |
| | a vágy hogy csendben úgy borulj ide |
| | atyád szivére, mint a húr az íjjra |
| | visszapattan, bárhogyan is feszítik. |
| | Te leszakadtál rólam vad viharban |
| | s a nyíl kirepült köztünk s messze-messze |
| | még egyre száll a szélben, vad vidéken |
| | és búgva metszi a kék levegőt; |
| | hol útja száll, sírás zokog keresztül. |
| | Meg vagy siratva, elsodort fiam, |
| | a szélben és az éjben és a kéjben, |
| | mely megkorbácsolt árkok mélyiben. |
| | Én nem siratlak. Anyád földbe porlik, |
| | őt se siratom már. De te sirasd! |
| | Ő hogyha élne, rád is pergett volna |
| | kenyérszelő kezének könnyű írja. |
Fiú
| | Késő, atyám! A könyeim elúsztak |
| | haláljátékban furcsán és fonákul. |
| | Egy forró tenger, játszi rímdagály |
| | elnyelte őket s gyémánttá fagyasztá. |
| | Én éjjelente zöldrenyílt szemekkel |
| | őriztem minden embert s állatot |
| | és álomlihegésük összegyúrtam |
| | egy szent szoborrá felforrt ihletemmel. |
| | Én zsoltárokat zengtem ki szavakból, |
| | miket papírra fektettem pihenni, |
| | mert bennem elfáradtak a szegények, |
| | simító nőszemekre vágyakoztak. – |
| | Én himnuszokat zengtem kis szüzekhez, |
| | akiknek melle istent hívogat. |
| | Én himnuszokat mondtam érett nőkhöz, |
| | akiknek keble poklok kapuja. |
| | Én átkok langy zamatját szűrtem át |
| | halálos csókok tajtékzó zenéjén |
| | és oly himnuszt daloltam a kenyérhez, |
| | hogy aki hallá: buzgón térdrehullott |
| | minden falatnál. Díszes polcokon |
| | és asztalokon, mik roskadtan álltak, |
| | megindult sok kenyér gurulva és görögve |
| | és milliók szájába önként gurult belé. |
| | S én nyitott, lázas, tátott szájjal álltam |
| | és fuldoklottam éhes déli órán |
| | és lassan-lassan én lettem az Érték, |
| | mely önmagáért becsli önmagát. |
| | Magam koptatva mindent ékítettem, |
| | vallást csiszoltam s lettem én hitetlen. |
| | Tisztátlan vérben aj, hányszor fürödtem! |
| | Aj, hányszor hemperegtem szennyesen! |
| | Kezemből, mint Mózes sziklája szélén, |
| | mindannyiszor kristálytiszta víz csurgott |
| | és megáztattam vele testemet |
| | s fogam közt harsogott a rossz kenyérhaj |
| | s e harsogást világgá kürtölém. |
| | Keresztények üldöztek engemet, |
| | zsidók gúnyolták űzött lelkemet, |
| | s egy fekete életű zord zsidó fölött |
| | a költészet szent virágba szökött. |
| | Atyám: véredből kelt fiad vagyok, |
| | de messze voltam, messziről vagyok… |
Atya
| | Nem értelek, de érzem életed. |
| | S hogy megtértél, messzire távolodva |
| | látom két görbedt, üszkös válladat. |
| | Itt vagy velem s tudom, hogy sok uton vagy |
| | és minden sebed más-más tűzbe kaptad. |
| | Nem értelek, de érzem életed! |
| | Két bús ember vagyunk mi e világban, |
| | vígasztalan s vigaszra hasztalan. |
|