Egy őszi nap setéten hullt az eső, |
szomorúan Gullivert olvasám. |
Az ágyamon hevertem dideregve, |
kezem ott pihent az ágy zord vasán. |
Kis törpék jöttek – így volt ez megírva – |
és Gullivert megkötözték nagyon. |
De Gulliver mosolygott nagy-vidáman |
és szólott halkan: nem bánom, hagyom. |
|
A címlapot nagy szemekkel csodáltam. |
Ó, őszi eső s első bánatom. |
Az óriásnak teste gúzsba kötve, |
akár egy kínos, zord halálpadon. |
És elgondoltam: ha e roppant ember |
most hirtelen egy vidámat kacag – |
ezer kis törpe hogy menekül innen |
s ezer fonál egyszerre hogy szakad!… |
|
S az őszi eső hullt, jaj, oly setéten |
s jaj, oly hideg volt ágyam és szobám. |
És hirtelen az egyik szögletmélyen |
megállt Gulliver, szótlan, marconán. |
Domború mellén feszültek a rongyok, |
acélos ökle dühben reszketett. |
A törpék: riadt, csipetnyi porontyok; |
ha rágondolok, ma is reszketek. |
|
Glédába álltak, szolgálatra készen |
és figyelték a nyugodt óriást, |
ki, ha akarja, csak a félkezével |
okozhatott vón tengernyi sirást. |
De nem! vigyázva felemelte őket |
és hatalmas zsebébe rakta mind. |
Azután szépen lefeküdt alunni |
s feledni mindent: szenvedést s a kínt. |
|
Gyerekszivem, szegény gyerekszivem, te, |
az ágy vasán be meg is szenvedél. |
A bölcsődön, penészes éccakákon |
ott ringott már a sötét szemfedél. |
S míg más gyerekek fontak gyermekláncot, |
az én szivem már ráncra kapott ráncot. |
Lanyhán libegtem, mint rossz gázvilág |
s csak egy virágom volt: a gyászvirág. |
|
Gulliver: én ma is kötözve fekszem |
és apró törpék futnak körülem. |
De én ma még nem ütök, nem verekszem, |
mert sebektől nehéz az én szivem. |
De szálljon el a fázó gyermekekhez |
egy nehéz emlék s forró gondolat: |
hogy mind-mind óriásoknak születtek, |
csak elaludtak gondfelhők alatt. |
|
|