Nincs sarkantyúm, hogy rughatnám szügyön |
a csontoslábú táltost: az időt. |
|
Nincs sisakom, el nem takarhatom |
a fejemet, mely bús felhőkbe nőtt. |
|
És kardom sincs, hogy pengéjét szivem |
mélyébe szúrjam, ha vesztes leszek. |
|
Csak egy rózsa volt a szívem fölött |
s hideg kezeddel azt is leveszed. |
|
Harcolnom érted így hát nem lehet! |
Légyen hát béke mivélünk, szivem. |
|
A béke aranytűje mélyre fut: |
szívem, nevetve találtál sziven! |
|
|