Nem igaz halott az, aki föltámad. |
Egy sóhajtást még küldök teutánad! |
|
Zokogva szállok ki a csöndes, sárga, |
múlandó ősznek hervadó tavára. |
|
S vitorláját a sárga leveleknek |
megduzzasztom a fényével nevednek. |
|
Az éji csönddel játszik a tó fodra. |
Egy felleg száll le drága alakodra. |
|
S a mélabúsan fénylő holdvilágnál |
a mélybe hull az égből egy virágszál… |
|
… Az emléked, az megmarad, te kedves! |
Tanúm a két szemem, mely mindég nedves; |
|
hűs hajnalon és langyos este, későn. – |
Aranypor csillog az elfáradt vésőn… |
|
|