Amennyi kínt mi átszenvedtünk, ketten… |
Ó, édesem, nézd, milyen gyönge lettem! |
|
Amennyi átkot már egymásnak küldtünk, |
míg ily halálosan összekerültünk! |
|
Ó, mennyi rosszat tud az ember hinni, |
ha méz helyett könnyet kell néki inni! |
|
Ó, mennyi rosszat, sok feketeséget; |
kormos liliomról gonosz meséket. |
|
S hogy lép az átok ki a hetyke szájon, |
hogy kedvesünk szívére sujtva, szálljon. |
|
És várjuk, hogy az alázatba esve |
szétnyilt szivét elküldi majd egy estve. |
|
Ó, esték, esték, szörnyű, szörnyű esték! |
A sötétségtek nincs leírni festék. |
|
És nincsen száj, amely azt eldalolja, |
hogy búg a szív, sötét sarokba dobva. |
|
És nincs a toll, amely leírni tudná, |
hogy lesz a szív szolgábul újra úrrá. |
|
És büszke úrból mint lesz újra szolga, |
ki dudorászva jár, mert jól megy dolga… |
|
A mi szerelmünk éltető betegség. |
Földnek forgása, égi végzetesség. |
|
|