Ki nőért sokat könnyezett, |
|
hol szikla csillog, havasan. |
|
s hallgatja: a szél hogy fütyül |
|
S az ajkán nincs már felelet. |
|
S a nagy magasban nem hiszi, |
hogy sorsa égbe felviszi. |
|
Megszűnt a magas, meg a mély; |
álommá lett a szenvedély. |
|
Ott nincs a rossz már s nincs a jó; |
a szív se mélyen sóhajtó. |
|
Csak nap van, amely leszalad |
néha a legszebb perc alatt. |
|
És perc és óra, hó és év; |
és mind egy név! Egy drága név… |
|
|