Hóval van behintve az Üllői út: |
egykor itt laktál, az eszembe jut. |
|
Egy hátsó lépcsősor volt az utad. |
Emlékemben egy kéz arra mutat. |
|
Névjegyed fehéren állt a falon; |
te magad kevélyen, fiatalon. |
|
Főzted a teát és írtad a sort; |
adtad a verset, a fűszeres bort. |
|
Tanultál, álmodtál könnyek alatt |
s remegve nézted a szürke falat, |
|
amelyre ördögöt rajzolt a vér; |
ördögöt, mely angyalszárnyakat kér. |
|
Emlékszel?… szavakkal játszadozánk. |
Petőfit idéztük s mondtuk: Hazánk!… |
|
S néztük a képet az ócska falon |
s a vérező mellet oly fiatalon. |
|
Az ujjat, mely önvérébe mártja magát |
s a porba beírja mélytitku szavát… |
|
Az arcot s a harcot, mely rája kiül; |
s az élet szent fényét, mint hal el, kihül… |
|
A legenda fátyolát, mit most a szél |
föllebbent mindnyájunk könnyes szemén… |
|
Petőfi! nagy magyar! önként-vitéz! |
Tűzben láng! Békében költő-szinész!… |
|
Hogy hívtuk őt az éj kábulatán! |
Őt, akit ottfeledtek a csatán. |
|
…Egyikőnk itt hal meg, a másik ott – |
De azért Petőfi mégis halott! |
|
|