A kályhából a forró szén bíborlón |
arcomba süt a vasrostélyon át: |
én is szén voltam, fekete, kemény szén |
s most együtt fújjuk a lángok dalát. |
|
Mert égni, égni! mindeneknél szentebb, |
a kályha alján, vagy egy nő mögött! |
Nem szégyenből pirul a szén, amelyet |
egy fázós kéz a tűz közé lökött! |
|
Szén: testvérem, anyagom, ősi testem, |
csak melegítsed őt is ma, ez esten, |
ma még a hold is olyan bíztató… |
|
Adj meleget a testének, amelyre |
Krisztusként, vérzőn vagyok odaverve |
s amely fehér és hideg, mint a hó… |
|
|