A vágy kihűl a józan öntudatban. |
De sisteregve forr az öntudatlan, |
mely korlátlan úr mindnyájunk felett. |
|
Hiába szúr a kénytelen szüzesség! |
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! – |
Ezer titkos bűn köt össze veled! |
|
Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit |
bujálkodó melege meg nem másit, |
csak hátán fekszik és az égre néz. |
|
Be jó néki, mert a földig nem ér el; |
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel – |
az égből ömlik ajkára a méz. |
|
De mit csináljak vágyó két karommal? |
S a mellemmel, a meggyalázott rommal? |
mely árva sírként feléd domborul… |
|
Tovább viszem szomorú úti málhám: |
szerelmemet, a vágy vak éccakáján, |
mely jéglepelként szívemre borul… |
|
|