Megyek, amerre visz az út. |
A friss hó, mint fehér pamut, |
oly lágy, mint a mesékben. |
|
Én átkozott, így járom át |
Pestet, szerelmem városát |
|
se tudja már, hogy kék volt… |
|
Ma én is már csak azt tudom, |
hogy ketten mentünk az uton, |
s hogy régen volt az. Rég volt. |
|
Egy kapu alatt ég a gáz – |
|
Ha visszamennék csendesen |
és szólnék: látod, kedvesem, |
nincs semmi más, csak hó van… |
|
S egy költő, aki átkozott, |
mert rossz szókkal barátkozott; |
s most kint sétál a hóban. |
|
És lent a hónak vánkosán, |
ellengene egy karcsu szán… |
|
Így hullna lassan ránk az éj. |
S a sápadt ezüst holdkaréj |
|
|