Vannak dolgok, amikről nem beszélünk, |
mert szóba foglalt fényük langy, hamis… |
S miket elhallgat még a líra is. |
|
Én sose voltam finom s álszemérmes; |
sosem kerestem gyengéd rímeket. |
De most, ez egyszer, szólnom nem lehet. |
|
Csak jajgatás és dadogás e vers is, |
öreg fogak közt öreges nyögés – |
fázós sorokba fojtott dünnyögés. |
|
Mert szívemben sok kérdeznivalóval, |
félek a hangtól, amely áruló, |
s gyilokként önfejemre háruló… |
|
Ezért pipámat megtöltöm szinültig, |
a gyújtót lassan föllobogtatom |
és kinézek a nyitott ablakon. |
|
És számolom: egy férfi, kettő, három… |
Még járnak itt e sötét avaron… |
De látni őket már nem akarom. |
|
És önmagam is szörnyű teher látnom, |
e súlyos nyűggel meg miért gyaláz |
bennünket a csók… láz… fogantatás?… |
|
…Ó, lesik már a lábam közt a lépést! |
S a vágyaimból ömlő bús zenét… |
|
Keserű számban kis tajtékpipámat, |
kapadohányba fúló sok jajom, |
s pecsétgyűrűmet szegény ujjamon… |
|
|