A város fái közt merengve járok: |
szelíd, leromlott, árva sarjadék. |
Az életet hideg szemekkel nézem; |
lesorvadt már a vágyam karja rég. |
| Atyám, ne légy kiváncsi a fiadra, |
| mert mérges férgek rágnak dúlt agyán… |
| Nem vesztem el, csak nem vagyok sehol sem. – |
|
Mi lettem én?… e kérdés feleletlen! |
Nem lettem én sem koldús, sem nagy úr. |
Se szárny, amely az égre rajzolódik, |
sem erő, mely a föld méhibe fúr. |
| Nem lettem én se szürkébb, sem színesebb, |
| mint ama por, mely lassan száll reám… |
| Nem hoztam szégyent rád, se dicsőséget – |
|
Neved helyett ha újat is kerestem: |
nem tudja sem király, sem kisbiró. |
Se fönt, se lent nem számít már manapság |
egy borús arcú magyar versiró. |
| Ajtóm előtt nem vár a hetyke hintó, |
| nincs márványlépcsős úri palotám… |
| Nem is kivánok semmit, amim nincsen – |
|
Legfeljebb az, hogy nincs mellettem asszony! |
Két szende szem: szívemnek oltalom! |
Hogy nem lehetett életemnek szomját |
a szerelem üdvével oltanom. |
| Hogy nincs kar, mely enyémbe kulcsolódik |
| a késő napok hűvös alkonyán… |
| S hogy nincs fiam… Bár néked se lett volna – |
|
|