A nap már lefelé gurul az égi lankán, |
levágta napjaimról, vörös hóhér, az est. |
Árnyékok vad seregje bujkál a bokrok alján, |
szívem: kínok malomja, a hajnalt már ne lesd! |
|
Nem leszek én már senki, ha peckes is a léptem, |
kimérem már előre s tudom, hogy merre visz. |
Nem festi arcom színét a szent bizonytalanság, |
a vérem lassan koppan, mint ereszről a víz. |
|
Csak még, ha téged látlak: szenvedő barna asszony, |
csak még, ha bundád szélét érinti két kezem: |
olyankor visszaugrom a régi fénykörökbe |
s az életem vonalját pirossal élezem. |
|
Csak még, ha téged látlak s a csillagot szemedben, |
mely, mint a bíztató jel a messzi tengeren: |
vezet a kikötőbe, keblednek szigetére, |
hol szomjam drágamézű, szent gyümölcse terem. |
|
Csak még, ha téged látlak, a vágyad bús szemérmét |
és tétovázó ajkad, ahol nevem lakik: |
olyankor leborulnék anyád s apád elébe, |
hogy vérüknek egy cseppje felszállt az agyamig. |
|
Csak még, ha téged látlak… Mert én már befejeztem, |
magamra nézni én már nagyon is lent vagyok! |
Levittek engem mélyre az ördögök a földön |
s az égbe nem bocsátnak be még az angyalok. |
|
Féléletű poéta vagyok, mankó a lantom, |
amelyen ájult csöndben a lelkem tántorog… |
…Csak még, ha téged látlak s leülhetek temelléd, |
mint orgonájuk mellé a buzgó kántorok! |
|
|