Mint tengerhabbal szegett lapdarózsa, |
mely ringva reng a partnak fövenyén: |
itt kacérkodsz a költő zord faláról; |
ó, mért vagy puszta rajz? s nem az enyém! |
Az arcodon szemérmes dús mosoly van |
és méla árny a kéj kies helyén… |
| Lámpám kigyúl és minden este nézlek |
| tág szemével a vérbeborult észnek. |
|
Néhány vonás a szent művészirónnal, |
pár karcolás, néhány völgy, hűs halom. |
Alatta, mintegy ravatalra dőlve, |
borzas fejem az íróasztalon. |
És elvesztem a tért és az időket |
és elnémult a gyatra percmalom… |
| Míg béna kézzel lent, a képnek alján |
| tapogatok a lábnak kéjvonalján. |
|
Itt kis cipőcske volna, szép, kivágott, |
kecses kis orr, everlasztin-betét. |
Megbolondítná a bolond világot |
és vért kavarna, úgy, mint a tiéd. |
Opálbokák fölött selyemszegéllyel – |
az orkeszterből szállna egy minét… |
| … De meztelen, mint angyalok az égben, |
| vagy kis virág a széles mindenségben. |
|
Feljebb harisnya simulna a bőrhöz, |
selyempókháló, könnyű, mint a hab. |
Mint a tiéd, a vér illatszerével |
locsolva enyhén; s vérnél pirosabb |
ottfent a térdnek gömbölyű oválján |
az atlaszkötő: műremek-darab… |
| Min szép kezed pirulva igazítgat… |
| … De meztelen… Fantáziát nem szíthat… |
|
Be ártatlan a két tejfényű oszlop: |
a két comb, a test alsó kapuja! |
Fehér selyemből lenne rajta holmi, |
melyen átfénylik a bőr, a buja. |
S köröskörül a csipke, patyolatszín, |
mint nyári kertben álmodó tuja… |
| … De meztelen… Szemembe vág a fénye, |
| nem száll belőle titkok hő reménye. |
|
A testnek áldott, misztikus középje; |
Rodin-delejjel meglehelt csipők! |
Az ég felé igéretet lövellve, |
– röhögne rá a tudatlan-ripők. – |
Mit tudnak ők az isteni csípőkről, |
a szent bölcsőkről vajj mit tudnak ők!… |
| Forró, lengő selymekbe öltöztetném – |
| … de meztelen… Nem bódítja az elmém. |
|
S a váll s a nyak s a mell két vajszigetje, |
közöttük lágyan árnyalt völgyes út, |
amely cikkázva omlik le szelíden |
s a tekintettel le a mélybe fut… |
Ó, hol a széles lenszövet, a vászon, |
mely eltakarva, megmutatni tud!… |
| … Mert meztelen, mint csillagok seregje, |
| vagy tengeren a felborult dereglye. |
|
… De most: ez arc… a hajnak mámorában!… |
Ez a tiéd!… Előlem takarod!… |
Elémrajzolt a művésznek irónja |
s hogy így megláttalak: nem akarod… |
És szégyenedben felhúzod a vállad |
s magasba rántod karcsú két karod… |
| Ó, nem kell semmi, csak az arcod lássam! |
| A többit majd megálmodom csodásan… |
|
|