Mellemben piros szálon csüng a szívem, |
mint orkeszterben a triangulum. |
Gyermekkoromtól fogva őt becézem |
s a bánatom dalára hangolom. |
|
Ne üssetek rá kegyetlen doronggal, |
mert piros szála gyenge: elszakad. |
Hadd függjön ott a méla esti csendben, |
míg rajt a bánat keresztülszalad. |
|
És a világnak sajgó tengerében |
majd fölcsendül belőle a dalom. |
Az én dalom, az egy ember zenéje, |
melyben fölsikolt a forradalom. |
|
S milliók vészes, hangos rivalgását |
én hadd kisérem csöndben: egyedül! |
Hagyjátok élni önnön kis világom, |
mely égi fénnyel szendén elvegyül. |
|
Hagyjátok nékem szívem dobogását, |
mert szent e szerszám hegyen s völgyeken! |
Hagyjátok nékem vérem gyenge fürtjét, |
a lírámat, ó, hagyjátok nekem!… |
|
|