2

Esténként az Andrássy úton sétált,
hol szépasszonyok, lányok rajzanak.
Hol a remények napról-napra élnek
s egy durva szótól el nem alszanak.
Hol nagyvárosi zűrzavart hazudnak
a nagy ívlámpák és a sok selyem.
Hol a szerénység, ez a bús gyalogló,
a kocsiúton menni kénytelen.
Itt sétálgatott hátratett kezekkel
szegény, megkopott, jó Felicián.
És tűrte, hogy az arcába vihogjon
a sok suhanva járó szép leány.
A könyökükkel meg-megveregették,
mint ablakot a jerikói lonc,
úgy ment a lármás, hetyke, nagy tömegben,
mint durva zsandár előtt a tolonc…
S egy édes, forró, végeláthatatlan,
szelíd regénybe álmodta magát,
melyből az író őtet kifeledte
s amelyen szivek száguldanak át,
míg az övével senki nem törődik,
a szárnyalásban bárha megszakad –
s e pillanatban a szerelem tűje
Feliciánnak szivébe szaladt.
A lombos fák alatt sötét ruhában,
amik suhogtak, mint a könnyű szél,
egy lányalak suhant a forró járdán,
libbenve lengő kalap szép fején.
Egy gyermekarcú, érett testü lány volt,
a termékenység karcsú angyala,
és felbúgott Felicián szivében
egy titkos óraműnek lágy dala.
Az arc, miként Murillo szende női,
szelíden hajló, gyengéd, gyermeteg,
mely örök-kérdő, szent csodálkozással
emel az égig egy dús termetet.
Az ajk, mint egy mesteri mívü erkély,
oly önbízóan áll a föld felett.
És rajt, miként egy alvó grófkisasszony,
egy szenderedve lengő szó nevet…
A homlok, mint a nárcisz szirma, fénylő
és messziről is tündérillatos.
A szem, miként a gyermeké, dacos szem,
kissé mosolygó, kissé haragos.
S szemet és ajkat érett kebel ringat,
mely, mint egy rózsa, olyan dús, teli.
S a kerek vállon könnyü selyemgallér,
kis zászlóként a szellő lengeti.
Egy gyermeké ez arc s egy szent anyáé
a termet, ez a Rembrandt-alkotás.
A test s a lélek hű harmóniája
kimondhatlan, csudálatos, csodás!…
Egy pillanat volt mindez… s újra eltűnt
a vízió, mint egy hullámtaraj.
S Feliciánnal emelkedni kezdett
a gőzölgő, olvadt flasztertalaj.
Akarta, ámde nem tudott megállni,
félt, hogy megfordul s utána szalad
s letérdel majd előtte, ott az utcán,
az opálfényü nyári ég alatt.
És itt, habár nem illik, én bevallom,
a nyájas olvasó is sejti tán,
hogy rendkívüli, furcsa ember volt ő,
nem rendes ember, jó Felicián.
Vagy rendes ember-é, akinek nincsen
foglalkozása, csak úgy éldegél,
máról-holnapra, komoly alap nélkül
e komolyságtól zúgó földtekén?
Akinek nincsen egy megszabott útja,
ki percre percet perget álmatag.
Ki ma még mindent szívére szorítna
s holnap már mindent, mindent megtagad.
Kinek ma itt van, holnap ott lakása,
mert nem köti őt sehová se rög.
Csak mint a csiga kisgyerek kezében,
az élet ostorától úgy pörög.
Vagy rendes ember-é, ki minden reggel
új országot köszönt és új napot?
Új életet kezd minden napsugárral
és minden napsugárral új halott.
Ki nem épít és nem rombol, csak tűri
az életkáoszt s benne önmagát:
egyszóval költő volt, rímek rovója,
csukott szájjal dalolgatta dalát…
Lihegve dőlt egy ház poros falához,
valahol fönt, az Opera körül.
És jönni látta a boldog jövendőt,
amely szeméről mindent letörül:
a sok-sok szörnyü szomorító képet,
mely rossz órákban rakódott oda. –
Jön, jön feléje a szép régi álom,
az álmodott, a várva-várt csoda!…
Szent fluidumként pergett a szivébe
a lányalaknak fénye, amidőn
továbbhaladt a zajos utca szélén
s végigtekintett sok szép lenge nőn.
Ezek mind: csupa halovány utánzat!
Játékszerek, belül mind csupa kóc.
Úgy imbolyognak festett szívvel, arccal
az élet felszinén, mint a bohóc.
Csak egy-egy vonal, szürke ákom-bákom
mind, nem egyéb az érett férfinek,
ki a mély titkok hieroglifáit
böngészve, hűs mosollyal érti meg!
Ki tudja, hogy a földi szerelemben
ha nem nyerhetjük el, mi kell nekünk:
nem fogadhatjuk el, mi könnyü, olcsó –
mert drága árért fordul ellenünk!…
S hogy hánykódva a lanyha éccakában,
e nőre gondolt jó Felicián,
az egész képre emlékezni kezdett –
a játszma máris billenő és vesztett,
mert volt ott még egy, még egy furcsa lány…
Emlékezett, hogy ott a szürke járdán
nem egymagában szállt a tűnemény:
karján egy furcsa, diabólikus nő,
rejtett ravaszság csillogott szemén.
A homlokán két nyugtalan szemöldök,
s mi női arcon oly rút s beteges:
a kétes jellem görbe iránytűje:
a hajlott orr, amely szagokra les…
Hosszú karok, mik kihívón kaszálnak,
korcs nőstény, kinél megtorpant a nem.
S Feliciánt, e nőre emlékezve,
elfogta egy felsajgó félelem.
Az ily barátnő nem jó bizonyítvány!
De hátha puszta ismerős talán?…
……………………………………………….
És másnap meglátta őt újra este,
a karján ott a görbeorru lány…
Utánuk ment és bár nem hallgatózott,
sok olyat hallott, ami szörnyüség:
fanyar dalát a kihívó szavaknak,
amiktől a férfiak felkacagnak,
gyújtván őket szívbéli könnyüség.
Egy-egy tekintet jobbra is, meg balra,
az ajkuk nyílott egy-egy olcsó dalra,
ott kint az utcán, ezer szem előtt…
Ó, Istenem, mily anya szülte őket?
Ó, Istenem, vajjon hol nevelődtek?…
S Felicián kételye egyre nőtt.
És látta, hogy a rút leány majd erre,
majd arra kacag hetykén, szenvtelen.
A férfiak megállanak vihogva,
a tekintetük sértő, szemtelen.
De ők csak mennek, két feslett rakéta
tudatlanságnak kétes égivén –
S Feliciánnak mérges nyíl szaladt át
a szerelemtől vonagló szivén.
Egy titkos érzés azt súgta szivébe,
hogy ez a másik annak veszte lesz!
(De aztán lassan elpirult az arca,
mert férfiszégyen lelket fűszerez.)
Honnan képzel ehhez jogot magának,
hogy egy idegen lánynak életén,
mint zongoránk poros hátán, ujját
így végighúzza gyáván, könnyedén!
Hisz mindössze csak egyszer-kétszer látta,
és semmi több, még nem beszélt vele.
És nem lehet joga, hogy életébe
hivatlan szemmel meredjen bele.
Talán csak puszta látszat mind e lenge,
ledér, kacér, vad pantomímia!…
És hallgató, zárt ajkkal nézte őket,
e lengve lejtő, talányszerű nőket,
mint egy balzsamba pólyált múmia.
És életét, mint ó-pincéknek dombját,
zavaros, buja dudva lepte el.
Oly ember lett, kit egy női mosolynál
egyéb már nem hív és nem érdekel.
Nem dolgozott és lompos lumppá vedlett,
bohémtársak közt lanyhán éldegélt.
A pénztelenség rozsdás, bús lakatja
kopott ruhákba láncolta szegényt.
Így jelent meg, mig szégyen égett arcán,
a züllött kávéházi karzaton,
hol bús zseniknek társasága trónolt,
egy furcsa színü, rikító szalón.
Szagos mügével táplálkozó, renyhe
gáminek, zsibbadt, vágyó agyvelők,
mikből a tettnek kemény acélrúdját
kimozditották feslett, durva nők.
Vad piktorok, kiknek borús ecsetjét
az ördög tartja fogva, s ők ezér
az eljövendő szent jövőbe bíznak,
amelyről csak a tunyaság beszél.
Tehetséges poéták, kik a rímet
a témájuk fölébe helyezik.
És aki mást mond, az komisz eretnek,
azt ünnepélyesen lefejezik.
Stíl nélküli novellaíró-tábor,
vitatván, hogy a tétlenség mi jó.
S regényírók, akikben nincs egy csöppnyi
fantázia, szín és konstrukció.
Vastag szivarral dugják bé a szájuk
és oly nyugodtak, mint az angyalok
a barokk stílü mennyezet alapján –
de reményeik óriás-nagyok.
Felicián leült a rossz diványra,
melyből a lószőr kikívánkozott.
Egy borzas festő habzó szájjal éppen
a nagy Cézanne fölött vitatkozott.
Azt mondta rá, hogy nincsen létalapja,
hogy ravasz ál-praerafaelita…
S ahogy Felicián leült helyére,
abbamaradt az értékes vita.
Egy ifjú piktor mellé ült, ki újdon,
szűz felfogásban rajzolt akkoron;
Hennernek hívták, jó bohó fiú volt,
kissé híres már a piktor-soron.
Franciával keverte azt a módit,
amely magyar volt, s csupa förtelem.
Tehetséges volt, üres lelkülettel,
kissé konok, kissé erkölcstelen.
Felicián mesélni kezdte néki,
hogy milyen árva, milyen elhagyott.
Hogy a kutyánál, annál is kivertebb,
hogy valóságos útszéli halott.
S hogy ehhez még szerelmes is, sötéten,
s reménytelen; s leírta azt a nőt…
S amíg beszélt, Henner csak ámult-bámult
s a rossz díványhoz szinte odanőtt.
– Hisz nővérem e nő, kit ily rajongva
tükröz szemed és dicsérget a szád!…
No jó, öreg, majd bemutatlak néki,
csak légy nyugodt, majd lesz gondom reád…
…………………………………………….
S Feliciánból vulkán tört magasra,
az égre írva forró betüvel
egy lánynevet, a szép Aníziáét,
egy égi fénnyel írt iniciálét,
mely minden csillagnál szebben tüzel…



Hátra Kezdőlap Előre