2
Esténként az Andrássy úton sétált, |
hol szépasszonyok, lányok rajzanak. |
Hol a remények napról-napra élnek |
s egy durva szótól el nem alszanak. |
Hol nagyvárosi zűrzavart hazudnak |
a nagy ívlámpák és a sok selyem. |
Hol a szerénység, ez a bús gyalogló, |
a kocsiúton menni kénytelen. |
Itt sétálgatott hátratett kezekkel |
szegény, megkopott, jó Felicián. |
És tűrte, hogy az arcába vihogjon |
a sok suhanva járó szép leány. |
A könyökükkel meg-megveregették, |
mint ablakot a jerikói lonc, |
úgy ment a lármás, hetyke, nagy tömegben, |
mint durva zsandár előtt a tolonc… |
S egy édes, forró, végeláthatatlan, |
szelíd regénybe álmodta magát, |
melyből az író őtet kifeledte |
s amelyen szivek száguldanak át, |
míg az övével senki nem törődik, |
a szárnyalásban bárha megszakad – |
s e pillanatban a szerelem tűje |
Feliciánnak szivébe szaladt. |
A lombos fák alatt sötét ruhában, |
amik suhogtak, mint a könnyű szél, |
egy lányalak suhant a forró járdán, |
libbenve lengő kalap szép fején. |
Egy gyermekarcú, érett testü lány volt, |
a termékenység karcsú angyala, |
és felbúgott Felicián szivében |
egy titkos óraműnek lágy dala. |
Az arc, miként Murillo szende női, |
szelíden hajló, gyengéd, gyermeteg, |
mely örök-kérdő, szent csodálkozással |
emel az égig egy dús termetet. |
Az ajk, mint egy mesteri mívü erkély, |
oly önbízóan áll a föld felett. |
És rajt, miként egy alvó grófkisasszony, |
egy szenderedve lengő szó nevet… |
A homlok, mint a nárcisz szirma, fénylő |
és messziről is tündérillatos. |
A szem, miként a gyermeké, dacos szem, |
kissé mosolygó, kissé haragos. |
S szemet és ajkat érett kebel ringat, |
mely, mint egy rózsa, olyan dús, teli. |
S a kerek vállon könnyü selyemgallér, |
kis zászlóként a szellő lengeti. |
Egy gyermeké ez arc s egy szent anyáé |
a termet, ez a Rembrandt-alkotás. |
A test s a lélek hű harmóniája |
kimondhatlan, csudálatos, csodás!… |
Egy pillanat volt mindez… s újra eltűnt |
a vízió, mint egy hullámtaraj. |
S Feliciánnal emelkedni kezdett |
a gőzölgő, olvadt flasztertalaj. |
Akarta, ámde nem tudott megállni, |
félt, hogy megfordul s utána szalad |
s letérdel majd előtte, ott az utcán, |
az opálfényü nyári ég alatt. |
És itt, habár nem illik, én bevallom, |
a nyájas olvasó is sejti tán, |
hogy rendkívüli, furcsa ember volt ő, |
nem rendes ember, jó Felicián. |
Vagy rendes ember-é, akinek nincsen |
foglalkozása, csak úgy éldegél, |
máról-holnapra, komoly alap nélkül |
e komolyságtól zúgó földtekén? |
Akinek nincsen egy megszabott útja, |
ki percre percet perget álmatag. |
Ki ma még mindent szívére szorítna |
s holnap már mindent, mindent megtagad. |
Kinek ma itt van, holnap ott lakása, |
mert nem köti őt sehová se rög. |
Csak mint a csiga kisgyerek kezében, |
az élet ostorától úgy pörög. |
Vagy rendes ember-é, ki minden reggel |
új országot köszönt és új napot? |
Új életet kezd minden napsugárral |
és minden napsugárral új halott. |
Ki nem épít és nem rombol, csak tűri |
az életkáoszt s benne önmagát: |
egyszóval költő volt, rímek rovója, |
csukott szájjal dalolgatta dalát… |
|
Lihegve dőlt egy ház poros falához, |
valahol fönt, az Opera körül. |
És jönni látta a boldog jövendőt, |
amely szeméről mindent letörül: |
a sok-sok szörnyü szomorító képet, |
mely rossz órákban rakódott oda. – |
Jön, jön feléje a szép régi álom, |
az álmodott, a várva-várt csoda!… |
Szent fluidumként pergett a szivébe |
a lányalaknak fénye, amidőn |
továbbhaladt a zajos utca szélén |
s végigtekintett sok szép lenge nőn. |
Ezek mind: csupa halovány utánzat! |
Játékszerek, belül mind csupa kóc. |
Úgy imbolyognak festett szívvel, arccal |
az élet felszinén, mint a bohóc. |
Csak egy-egy vonal, szürke ákom-bákom |
mind, nem egyéb az érett férfinek, |
ki a mély titkok hieroglifáit |
böngészve, hűs mosollyal érti meg! |
Ki tudja, hogy a földi szerelemben |
ha nem nyerhetjük el, mi kell nekünk: |
nem fogadhatjuk el, mi könnyü, olcsó – |
mert drága árért fordul ellenünk!… |
|
S hogy hánykódva a lanyha éccakában, |
e nőre gondolt jó Felicián, |
az egész képre emlékezni kezdett – |
a játszma máris billenő és vesztett, |
mert volt ott még egy, még egy furcsa lány… |
Emlékezett, hogy ott a szürke járdán |
nem egymagában szállt a tűnemény: |
karján egy furcsa, diabólikus nő, |
rejtett ravaszság csillogott szemén. |
A homlokán két nyugtalan szemöldök, |
s mi női arcon oly rút s beteges: |
a kétes jellem görbe iránytűje: |
a hajlott orr, amely szagokra les… |
Hosszú karok, mik kihívón kaszálnak, |
korcs nőstény, kinél megtorpant a nem. |
S Feliciánt, e nőre emlékezve, |
elfogta egy felsajgó félelem. |
Az ily barátnő nem jó bizonyítvány! |
De hátha puszta ismerős talán?… |
És másnap meglátta őt újra este, |
a karján ott a görbeorru lány… |
Utánuk ment és bár nem hallgatózott, |
sok olyat hallott, ami szörnyüség: |
fanyar dalát a kihívó szavaknak, |
amiktől a férfiak felkacagnak, |
gyújtván őket szívbéli könnyüség. |
Egy-egy tekintet jobbra is, meg balra, |
az ajkuk nyílott egy-egy olcsó dalra, |
ott kint az utcán, ezer szem előtt… |
Ó, Istenem, mily anya szülte őket? |
Ó, Istenem, vajjon hol nevelődtek?… |
S Felicián kételye egyre nőtt. |
És látta, hogy a rút leány majd erre, |
majd arra kacag hetykén, szenvtelen. |
A férfiak megállanak vihogva, |
a tekintetük sértő, szemtelen. |
De ők csak mennek, két feslett rakéta |
tudatlanságnak kétes égivén – |
S Feliciánnak mérges nyíl szaladt át |
a szerelemtől vonagló szivén. |
Egy titkos érzés azt súgta szivébe, |
hogy ez a másik annak veszte lesz! |
(De aztán lassan elpirult az arca, |
mert férfiszégyen lelket fűszerez.) |
Honnan képzel ehhez jogot magának, |
hogy egy idegen lánynak életén, |
mint zongoránk poros hátán, ujját |
így végighúzza gyáván, könnyedén! |
Hisz mindössze csak egyszer-kétszer látta, |
és semmi több, még nem beszélt vele. |
És nem lehet joga, hogy életébe |
hivatlan szemmel meredjen bele. |
Talán csak puszta látszat mind e lenge, |
ledér, kacér, vad pantomímia!… |
És hallgató, zárt ajkkal nézte őket, |
e lengve lejtő, talányszerű nőket, |
mint egy balzsamba pólyált múmia. |
|
És életét, mint ó-pincéknek dombját, |
zavaros, buja dudva lepte el. |
Oly ember lett, kit egy női mosolynál |
egyéb már nem hív és nem érdekel. |
Nem dolgozott és lompos lumppá vedlett, |
bohémtársak közt lanyhán éldegélt. |
A pénztelenség rozsdás, bús lakatja |
kopott ruhákba láncolta szegényt. |
Így jelent meg, mig szégyen égett arcán, |
a züllött kávéházi karzaton, |
hol bús zseniknek társasága trónolt, |
egy furcsa színü, rikító szalón. |
Szagos mügével táplálkozó, renyhe |
gáminek, zsibbadt, vágyó agyvelők, |
mikből a tettnek kemény acélrúdját |
kimozditották feslett, durva nők. |
Vad piktorok, kiknek borús ecsetjét |
az ördög tartja fogva, s ők ezér |
az eljövendő szent jövőbe bíznak, |
amelyről csak a tunyaság beszél. |
Tehetséges poéták, kik a rímet |
a témájuk fölébe helyezik. |
És aki mást mond, az komisz eretnek, |
azt ünnepélyesen lefejezik. |
Stíl nélküli novellaíró-tábor, |
vitatván, hogy a tétlenség mi jó. |
S regényírók, akikben nincs egy csöppnyi |
fantázia, szín és konstrukció. |
Vastag szivarral dugják bé a szájuk |
és oly nyugodtak, mint az angyalok |
a barokk stílü mennyezet alapján – |
de reményeik óriás-nagyok. |
Felicián leült a rossz diványra, |
melyből a lószőr kikívánkozott. |
Egy borzas festő habzó szájjal éppen |
a nagy Cézanne fölött vitatkozott. |
Azt mondta rá, hogy nincsen létalapja, |
hogy ravasz ál-praerafaelita… |
S ahogy Felicián leült helyére, |
abbamaradt az értékes vita. |
Egy ifjú piktor mellé ült, ki újdon, |
szűz felfogásban rajzolt akkoron; |
Hennernek hívták, jó bohó fiú volt, |
kissé híres már a piktor-soron. |
Franciával keverte azt a módit, |
amely magyar volt, s csupa förtelem. |
Tehetséges volt, üres lelkülettel, |
kissé konok, kissé erkölcstelen. |
Felicián mesélni kezdte néki, |
hogy milyen árva, milyen elhagyott. |
Hogy a kutyánál, annál is kivertebb, |
hogy valóságos útszéli halott. |
S hogy ehhez még szerelmes is, sötéten, |
s reménytelen; s leírta azt a nőt… |
S amíg beszélt, Henner csak ámult-bámult |
s a rossz díványhoz szinte odanőtt. |
– Hisz nővérem e nő, kit ily rajongva |
tükröz szemed és dicsérget a szád!… |
No jó, öreg, majd bemutatlak néki, |
csak légy nyugodt, majd lesz gondom reád… |
S Feliciánból vulkán tört magasra, |
az égre írva forró betüvel |
egy lánynevet, a szép Aníziáét, |
egy égi fénnyel írt iniciálét, |
mely minden csillagnál szebben tüzel… |
|
|
|