3
Ki tud egy költőt elkisérni útján, |
mikor szerelmi tébolyban lebeg? |
Mikor lelkében ihletre ragadják |
az átkozott, a gonosz végletek. |
Mikor a világ közepére lépve, |
úgy érzi, hogy minden csak tőle függ. |
Hogy az angyalok mind az ő leányi |
és tőle kapták szépségük s nevük. |
Mikor az ajkát nem tudja lezárni |
s a szíve nyitva, mint egy rossz szekér, |
amely felhőkről álmodik s döcögve |
zörög, zörög s bizony nem messze ér… |
Felicián azt hitte, hogy király lett |
s hogy örök pünkösd nyitott rá kapút. |
Úgy lépegetett, mintha csupa bársony |
és rózsa lenne alatta az út. |
Még este elment ürmöst hajtogatni |
s rubinnak nézte az ürmös szinét, |
míg messziről, a szerelem honából |
felzengett, lágyan egy álom-spinét… |
A feje már elkábult egy kevéssé |
az alkoholnak gőzében; nyitott |
szivével és szájával új reményt nyelt – |
s a lelke lázas mélyéig ivott. |
Aztán az ajka, mint egy prédikáló, |
bölcs lelkipásztor, suttogásba fog: |
Cyrano hetyke rímeit szavalva, |
míg körülötte röpke élc forog. |
S míg ott eveztek borharmatos ajkán |
a foszfor-terhes, puffogó igék, |
heves, mohó vágy kapta el a lelkét, |
hogy elszédüljön, halálig igyék. |
Hogy semmi, semmi ne maradjon abból |
tompa fejében, ami a való, |
hogy álomképek kússzanak a falra, |
a reményadta szép, a csalfa jó… |
Már nyakkendője bambán félrecsúszott |
s két bús szemében könnyek árnya járt, |
mikor Henner nevetve, nagy robajjal |
kilökte a vendéglő ajtaját. |
Feliciánhoz rohant s a borából |
egy hosszu kortyot ivott szótlanul; |
majd derűs arccal az arcába nézve |
s kacagva csöndbe karja fele nyúl. |
Fejére teszi gyűrődött kalapját |
és az utcára kivonszolja őt… |
S mintha a bor valóra váltna mindent – |
ott áll a lány Felicián előtt… |
– Elhoztam őt – szólt Henner, és szemében |
a büszkeségnek fénye fellobog; – |
s beszéltem érted, tudtam, vén iszákos, |
hogy itt leszel. Legyetek boldogok. |
S Feliciánnak a lába bokáig |
mintha a földbe sülyedne, szegény. |
A szégyen és a zavar kipiroslik |
az arcán és két szeme szögletén. |
De Anízia, mintha mindöröktől |
ismerné már, a szava oly meleg. |
Meginti őt, hogy sokat inni méreg, |
s Felicián pár kúsza szót hebeg. |
Aníziának arcát nézi, nézi, |
melyen a bőr oly krémes sápatag, |
miként a vaj a hószínű kalácson, |
májusban, mikor rózsaszín a nap. |
S a lépteit, ez omló, telt csipőknek |
elandalítón fáradt ütemét… |
S Felicián elkapta csöndbe, lopva |
tűzvészbe hullott, szikrázó szemét. |
Majd apró-cseprő dolgokról beszéltek. |
S hova mehetnénk? – így szólott a lány. – |
S beléptek egy mozinak széles, hangos, |
olcsó szíveket váró ajtaján. |
Felicián bárgyún állt a sötétben, |
nem tudta, hol van? merre és miért?… |
S e pillanatban Anízia karja |
megreszkettetőn az övéhez ért. |
Fínom, meleg kezét feléje tárta |
s magával vonta a zsöllyék közé. |
Szegény Feliciánnal minden forgott, |
s a vér megfojtja, ó, úgy érezé. |
Az öntudatra nem lehet lakattal |
erőszakolni azt, ami hazúg! |
Jól tudta ő, hogy eme mozdulatban |
a nőietlenség parancsa zúg… |
Hogy aki lány, lélekben, testben szűzi, |
az nem tesz ilyet soha-soha meg. |
Ha bármily vágynak ostora is űzi, |
ha hozzáérnek, szégyenlőn remeg… |
Jól tudta ő, hogy mi az ideális, |
az igazi, a gyöngédlelkü lány… |
…De, hogy leültek, már a vére szólott, |
s ott érezte a parfőmjét magán. |
Az Otkolonnak citromligetekből |
szívekbe zengő, friss lélekzetét, |
amelybe nehéz Lorigant leheltek, |
Lorigant, mely vágylüktető, setét. |
S ott ülve a homályos nézőtéren, |
a szűk zsöllyének puha bársonyán, |
hozzája ért a combnak körteforma |
kemény íve és fent a puha váll… |
S amíg mindezt, mint kéjes meleg fürdőt, |
magábaszívta mohón és vadul, |
érezte, hogy most menekülni kéne, |
el innen, gyorsan, el nyomtalanul!… |
Mert ez a mély, e vérig és velőig |
ható gyönyör, ó, nem az, ami kell! |
Ami a békés, szent családi fészket |
az istenig magasztosítja fel. |
Hogy ez a lány nem nő, hanem a nőstény, |
hogy ez a szív nem lélek, puszta vér, |
amely porban véli magát királynak |
s kegyetlenül követel, sose kér… |
De – zsongitó dal szállt a zongorából |
s a vetítőgép tompán berregett, |
s a félhomályban néha ki-kivillant |
a vajszín bőr a dús selymek megett… |
S mikor kijöttek későn este, fáradt |
sugárt hintett rájuk a méla hold. |
S Felicián keserü szájjal tudta, |
hogy játszani kezd véle egy kobold. |
Hogy nincsen csapda, amely erősebben |
tarthatna fogva férfit, mint a vér – |
ez átkozott, e csalfa bíborfesték, |
amelynek titkát hiába keresnéd, |
a földből indul s csak a földig ér… |
|
|
|