3

Ki tud egy költőt elkisérni útján,
mikor szerelmi tébolyban lebeg?
Mikor lelkében ihletre ragadják
az átkozott, a gonosz végletek.
Mikor a világ közepére lépve,
úgy érzi, hogy minden csak tőle függ.
Hogy az angyalok mind az ő leányi
és tőle kapták szépségük s nevük.
Mikor az ajkát nem tudja lezárni
s a szíve nyitva, mint egy rossz szekér,
amely felhőkről álmodik s döcögve
zörög, zörög s bizony nem messze ér…
Felicián azt hitte, hogy király lett
s hogy örök pünkösd nyitott rá kapút.
Úgy lépegetett, mintha csupa bársony
és rózsa lenne alatta az út.
Még este elment ürmöst hajtogatni
s rubinnak nézte az ürmös szinét,
míg messziről, a szerelem honából
felzengett, lágyan egy álom-spinét…
A feje már elkábult egy kevéssé
az alkoholnak gőzében; nyitott
szivével és szájával új reményt nyelt –
s a lelke lázas mélyéig ivott.
Aztán az ajka, mint egy prédikáló,
bölcs lelkipásztor, suttogásba fog:
Cyrano hetyke rímeit szavalva,
míg körülötte röpke élc forog.
S míg ott eveztek borharmatos ajkán
a foszfor-terhes, puffogó igék,
heves, mohó vágy kapta el a lelkét,
hogy elszédüljön, halálig igyék.
Hogy semmi, semmi ne maradjon abból
tompa fejében, ami a való,
hogy álomképek kússzanak a falra,
a reményadta szép, a csalfa jó…
Már nyakkendője bambán félrecsúszott
s két bús szemében könnyek árnya járt,
mikor Henner nevetve, nagy robajjal
kilökte a vendéglő ajtaját.
Feliciánhoz rohant s a borából
egy hosszu kortyot ivott szótlanul;
majd derűs arccal az arcába nézve
s kacagva csöndbe karja fele nyúl.
Fejére teszi gyűrődött kalapját
és az utcára kivonszolja őt…
S mintha a bor valóra váltna mindent –
ott áll a lány Felicián előtt…
– Elhoztam őt – szólt Henner, és szemében
a büszkeségnek fénye fellobog; –
s beszéltem érted, tudtam, vén iszákos,
hogy itt leszel. Legyetek boldogok.
S Feliciánnak a lába bokáig
mintha a földbe sülyedne, szegény.
A szégyen és a zavar kipiroslik
az arcán és két szeme szögletén.
De Anízia, mintha mindöröktől
ismerné már, a szava oly meleg.
Meginti őt, hogy sokat inni méreg,
s Felicián pár kúsza szót hebeg.
Aníziának arcát nézi, nézi,
melyen a bőr oly krémes sápatag,
miként a vaj a hószínű kalácson,
májusban, mikor rózsaszín a nap.
S a lépteit, ez omló, telt csipőknek
elandalítón fáradt ütemét…
S Felicián elkapta csöndbe, lopva
tűzvészbe hullott, szikrázó szemét.
Majd apró-cseprő dolgokról beszéltek.
S hova mehetnénk? – így szólott a lány. –
S beléptek egy mozinak széles, hangos,
olcsó szíveket váró ajtaján.
Felicián bárgyún állt a sötétben,
nem tudta, hol van? merre és miért?…
S e pillanatban Anízia karja
megreszkettetőn az övéhez ért.
Fínom, meleg kezét feléje tárta
s magával vonta a zsöllyék közé.
Szegény Feliciánnal minden forgott,
s a vér megfojtja, ó, úgy érezé.
Az öntudatra nem lehet lakattal
erőszakolni azt, ami hazúg!
Jól tudta ő, hogy eme mozdulatban
a nőietlenség parancsa zúg…
Hogy aki lány, lélekben, testben szűzi,
az nem tesz ilyet soha-soha meg.
Ha bármily vágynak ostora is űzi,
ha hozzáérnek, szégyenlőn remeg…
Jól tudta ő, hogy mi az ideális,
az igazi, a gyöngédlelkü lány…
…De, hogy leültek, már a vére szólott,
s ott érezte a parfőmjét magán.
Az Otkolonnak citromligetekből
szívekbe zengő, friss lélekzetét,
amelybe nehéz Lorigant leheltek,
Lorigant, mely vágylüktető, setét.
S ott ülve a homályos nézőtéren,
a szűk zsöllyének puha bársonyán,
hozzája ért a combnak körteforma
kemény íve és fent a puha váll…
S amíg mindezt, mint kéjes meleg fürdőt,
magábaszívta mohón és vadul,
érezte, hogy most menekülni kéne,
el innen, gyorsan, el nyomtalanul!…
Mert ez a mély, e vérig és velőig
ható gyönyör, ó, nem az, ami kell!
Ami a békés, szent családi fészket
az istenig magasztosítja fel.
Hogy ez a lány nem nő, hanem a nőstény,
hogy ez a szív nem lélek, puszta vér,
amely porban véli magát királynak
s kegyetlenül követel, sose kér…
De – zsongitó dal szállt a zongorából
s a vetítőgép tompán berregett,
s a félhomályban néha ki-kivillant
a vajszín bőr a dús selymek megett…
S mikor kijöttek későn este, fáradt
sugárt hintett rájuk a méla hold.
S Felicián keserü szájjal tudta,
hogy játszani kezd véle egy kobold.
Hogy nincsen csapda, amely erősebben
tarthatna fogva férfit, mint a vér –
ez átkozott, e csalfa bíborfesték,
amelynek titkát hiába keresnéd,
a földből indul s csak a földig ér…



Hátra Kezdőlap Előre