Kié a május? Talán azoké, |
kik dőzsölve szédülnek át a télen? |
Kik észre sem veszik az orgonát, |
mit pénzen árulnak az utcaszélen? |
|
A szerencséseké?… A dúsaké?… |
Kik selyem s bársony pamlagukon ülnek? |
S a homlokukról verejték helyett |
legfeljebb parfőmcseppeket törülnek? |
|
Akik egyszer se lakmároztak még |
a kín szalonnájábul, az avasbul? |
Vagy kik gőgösen és munkátlanul |
gyilkot köszörülnek a drága vasbul? |
|
Kik legfeljebb a kéjtől fáradók |
és selymes éltük rózsaágyi nyugvás?… |
…Nem! Százszor nem! A május a tiéd, |
te fáradt gép, te kérgesmarku munkás! |
|
Tiéd a május! És minden virág, |
az orgonának árva-szelid éke! |
S a zöld galyból font remény a tiéd! |
S a rétnek selyme és az égnek kékje! |
|
A te arcod süti bronzzá a nap, |
amíg a hátad munkakínba görnyed. |
S a gőz a te tüdődre festi rá |
a pusztulást, e gyilkosmérgű szörnyet. |
|
Tenéked kell a drága, friss tavasz, |
hogy lásd az élet örök újulását. |
Mely kezedben virággá érleli |
a munka tisztán csengő kalapácsát. |
|
|