Hol álltál? Dombtetőn? Vagy enyhe völgy |
ölén himbálta szél a koronádat? |
Ó, mit nem adnék érte, büszke tölgy, |
ha ismertelek volna!… Törzsed, ágad |
|
szétfürészelve, szívig mart a pác, |
itattak véled firniszt, lakkot, enyvet, |
kapocs, szeg ment rajtad keresztbe száz |
s kiapasztotta véred, drága nedved. |
|
És megvasaltak, úgy, mint a rabot, |
ki föl a napba többé sose nézhet, |
a léted megszűnt, ám új alakod, |
mint apró Rész, szolgálja az Egészet! |
|
Büszke vagy erre? Ó, nem, nem hiszem! |
Ki szabad szélnek hetyke szárnya voltál, |
mely világokon keresztül izen – |
fiókjaidban most egy sereg holt áll: |
|
a verseim… halott vitézeim, |
mártírjai elvesztett harcaimnak; |
e szép tavasz búsító éjjein |
fiókjaid engem tetemre hívnak! |
|
Elszállt lélek, te: íróasztalom, |
ha dolgozom, lapodra könyökölve, |
az új, a zengő, igazi dalon, |
úgy érzem, hogy valami meg van ölve… |
|
Egy szélroham ront agyvelőmön át |
s élő ágaid helyett azt cibálja: |
a fát keresi, a tölgyet… a Fát… |
Végigrohant a földön… s nem találja… |
|
|