mikor az életre haragszom: |
eljött hozzám egy téli estén |
a karcsú, lenge bécsi asszony. |
|
Lépése lassú volt, de biztos, |
körültekintett a szobába. |
Aztán megindult… S fény sugárzott, |
|
A kályhához ment legelőször: |
tüzet gyújtott, hogy melegedjem. |
S ettől a forró pillanattól |
ő lett az én egyetlenegyem… |
|
vállamra tette – mindhalálig. |
|
Ha meg nem értette beszédem, |
szelíd szeméből fényes könny jött; |
s harapni kezdte gyöngyfogával |
a magyar szót, e drága gyöngyöt… |
|
Beszél… beszél… Kedves hibáit |
megcsókolom meleg kis ajkán. |
a hárfám és a balalajkám. |
|
Tán én is még magyarabb lettem, |
mert nincs boldogabb földön s égen, |
mint én, mikor a bécsi asszony |
|
|