Ezüsttálon egy szelet sárga |
dinnye fekszik egy nő előtt; |
a magvas dinnyebél husának |
mályvaszinén a gyenge őszi |
napfény betegen ömlik el. |
A nő a dinnyeszelethez nyúl, |
lakkfényű körmére vigyázva; |
kis kagylóbul cukorport hint rá |
s a szája jóizűen rándul. |
a dinnye mély belébe vágja, |
s a csemegét nyelvére ejti |
a csillogó villa hegyével. |
Nyeldeklője alatt a vajszín |
fiatal bőr hullámba szökken, |
az élvezet langy könnye bágyad. |
És egyre fogy a dinnyebél, – |
s a kikapart zöld héj-szelet |
úgy leng-inog az ezüsttálon, |
mint a kerek nagy tengeren |
egy árva, gyenge, karcsú csónak, |
amelyből egy hajótöröttet |
a mély vízár magába rántott… |
|
|