A gyötrelmes hétköznap-élet |
nem nézi: állat-é vagy ember… |
Igát kovácsol a fénybül is |
s a csalánt virágként kínálja… |
Nem kíméli a szem szent tükrét, |
A szívből is lábat csinál, |
hogy önmagunk elől is fussunk… |
Így szaladunk, mint a majom, |
négylábon, s búnk fájára mászunk… |
S néha, mint őserdei vad, |
alázott fogunk csattogtatjuk. |
Test: közönségesség vagyunk! |
Mert ránkparancsolta az élet! |
mégis kicsap lángként belőlünk. |
Éj hull a mély dzsungel fölé, |
a majom ott lóg a kenyérfán |
ezüsttányért kínál elébe… |
Torkán valami furcsa hang |
énekszerűen ömlik széjjel |
s a hold ezüsttányérjáról |
a majom lakmározni kezd el… |
|
|