Ó, hányszor gondolok tirátok, |
minden széptől és jótól elhagyottan: |
ti könyvek, miket sosem olvashattam! |
|
Ti titokzatos, messzi hűs lapok! |
Betűknek mérhetetlen tengermélye: |
nem vihettek magasba és a mélybe… |
|
Ott sorakoztok messzi polcokon |
a titkotok két tábla közt bezárva – |
s nekem nincs kulcsom ebbe a szent zárba… |
|
De hűvös őszi alkonyatokon, |
mikor hangja sikolt a szélkakasnak, |
lelkemre éles fénysávok szakadnak… |
|
És megindul köröttem csendesen |
nem olvasott könyveknek légiója |
s magával ránt a tisztább régiókba… |
|
Megálmodom – ki eljő egykoron – |
a legnagyobb gondolkodót a földön: |
(hol leszek én, mire csillaga följön!…) |
|
S az új Gutenberget is, aki majd |
könyvét a lelkünk ráncaira írja… |
S a nagy Költőt is, ki Dantét lebírja… |
|
Ki jókedvet és szabadságot ád |
a gályapadhoz láncolt embereknek, |
kik egy könyv fölé borulva remegnek… |
|
|