1
Mikor reggeledik és kongó lépteivel |
az ablakom alatt végigmegy a tejes, |
mély gyermeki örömmel nyitom a szememet ki, |
szívemből a világba reménység szeme les… |
|
Lefektettem az este minden fekete búmat, |
ráborítottam mindre szelíd-feledtetőn |
jó puha takaróját az örök változásnak – |
ó, új élet reménye: drága feledtetőm!… |
|
De rég is volt a tegnap! Fedi a vastag köd már, |
mit az emlékezés átfúrni nem kiván… |
S be szép a mái napnak rózsaszín gyermekteste! |
Bölcsebb, kéjesebb csüggni a szenthitelü Mán… |
|
Nem hintett rája mocskot még semminő galádság, |
még csillogó, még tiszta, még szent kristály-kehely, |
igyunk belőle szomjas, vak és bízó ajakkal! |
A nagy megújhodásnak titkát, ó, higyjük el! |
|
Ó, higyjük el szelíd, jó ízét a friss kenyérnek! |
Málljon szét fogaink közt, mint a tegnapi gond… |
Nyeljük le a szivünkig! És aztán: ott a cirkusz! |
Hajrá!… Új műsort kínál a cirkuszi porond!… |
|
|
2
Elsőnek lengő, piros pántlikákkal |
ott szalad körbe az okos szamár! |
Lompos farkára a kegyetlen ostor |
ki tudja: hány ezerszer sujta már… |
|
Csak körbe-körbe! Át az akadályon! |
Majd lépésben a deszka peremén! |
Oly hibátlanul lépked, oly ügyesen – |
hiszi magárul, hogy ló, büszke mén… |
|
Csak a kantár-lefogta bús fejére |
tekintsetek: szemében mennyi bú… |
Egy költő megirígyelhetné tőle – |
körötte a dicsőség szele fú… |
|
Ősi szavát már elrabolták tőle, |
ős ösztönét, szívhangját: az iá-t… |
A cirkusz tapsol az okos szamárnak |
s feléje lelkes á-t meg ó-t kiált… |
|
Rég dombtetőn, apró kordéba fogva |
hurcolt a hátán szürke homokot; |
taps nélkül tette, amit tett… S szívéből |
a szamár-önérzet, ím, kifogyott. |
|
Repülj, szamár! Teneked építették |
a cirkuszt! Rád kiváncsi a tömeg. |
Míg ékes kantárod zörög a porban, |
szegény szamár: téged megértenek… |
|
|
3
És most az akrobata lép ki bőszen, |
cézári gőggel; karján az izom |
drótkötelekként dagad ki keményen – |
csudálat zúg végig a cirkuszon. |
|
Combjának sárga-piszkos bőre fénylik, |
döng a porond acél-lába alatt. |
Mellbimbója a kék trikón keresztül, |
mint vágyó szűzleányé, kidagad… |
|
A mázsás acélsúlyzót megragadja |
és meglóbálja játszi-könnyedén; |
és úgy dobja el azután magátul, |
akár egy csöndes, késő könnyet én… |
|
És széket kap, feldobja s visszakapja, |
lábával súlyos vasgolyót emel… |
A földgolyót így tartja az Úristen – |
és jaj be jó, hogy nem így ejti el… |
|
Így árasztja a vad erőt magából |
s maga körül az izzadtság-szagot; |
szenzációs alakja égbe szökken, |
ünneplik, mint királyi zsarnokot… |
|
|
4
Amott rettentő ívben a trapéz leng, |
acetilén-láng villog a vasán; |
rajt Murillo-angyalként a művésznő – |
világoskék szatén feszül hasán… |
|
Mezítlen karja rizsportól fehérlik, |
tenyere a gyantátul fekete; |
én nem hiszem, hogy buja alakjába |
bele nem bolondulni lehet-e? |
|
Most szétveti a lábát s két kezével |
egy másik lengő trapézba karol… |
az állati vágy vad szomorúsága |
két megduzzadt keblében zakatol. |
|
És újra fel és újra le a hintán – |
a légi hercegnő bizton lebeg… |
A vastag szmirna bársonyán nem állunk |
ily bizton mi, mi szürke emberek… |
|
Hónaljából picinyke zsebkendőt vesz |
s a tapsoló tömegnek azzal int… |
A dicsőségért meg a vacsoráért |
megdolgozott most egy napra megint… |
|
|
5
Széles Stuart-gallérral, pisze orral, |
krétaszín arccal itt áll a bohóc is! |
Elálló mellényét, bősz kézelőjét |
bőgve fogadja a tömegpszichózis. |
|
Tánclépésétől menten hasrapottyan |
szegény, megbotlott egy tollú-pehelyben, |
majd ülepét két ujjal megragadva, |
emeli önmagát fel ő ijedten. |
|
Én szentnek látom őt, mártír-vitéznek, |
ki így tud elbukni, ily halk grimásszal… |
S oly ijedt arccal újra talpraállni, |
arcán s lelkén a dermedt kréta-mázzal… |
|
Hátul a zene játszik, vad-kegyetlen, |
csontot-velőt elkínzó hatalommal; |
a bohóc ugrál együtt a zenével, |
a bőgő dúrral, méla mollal… |
|
Meggyűrt testével játszik, úgy dobálja, |
mint holt lomot a hisztériás gyermek. |
A lelke másutt jár, oly messze tájon, |
hol tátott szájak s szemek nem figyelnek… |
|
Leveti lelkét, úgy, mint száz kabátját, |
mik százszínűek s mind csak cifra rongyok… |
Ha nem félnék, hogy kinevetnek érte: |
én megölelném ezt a bölcs bolondot… |
|
|
6
S most a lovarnő vágtat elő! |
Mint egy varázslat, ugrat el ő… |
|
Táltosa éjszín, karcsú-bokás, |
Szőre: sziporka fény-ragyogás. |
|
Száll a lovarnő… körbe-körül… |
Fény hull lakkozott körmeiről… |
|
Szép kerek térdén gömbölyű hús |
s mégis a teste karcsú, fiús. |
|
Száll… Hova száll… Tán felfele száll… |
|
Tán le a mélybe, sír fele tart? |
Rejtély ez a boldog, isteni start… |
|
Hova száll?… Bús árnyak árkaiba… |
gondterhes férfiak álmaiba… |
|
|
7
…És odakint a csöndes, a vak éjben, |
lázálmok zengő csudaerdejében, |
ott áll az ingyen-néző kisdiák. |
Beles a cirkusz-ponyva résin át… |
|
Reszkető lábbal, majd térdreomolva |
– ó, százszor áldott, kéjes titkú ponyva!… |
reátapad ezer feszült ideggel – |
a két szeme ittasultan meredt el… |
|
Szívébe vág az álmok garmadája: |
a cintányér… lovak fényes patája… |
a lengő, rengő telt női idom – |
ott áll azon a süppedő hidon, |
|
amelyről csak egy ugrás – a halálba. – |
Ó, cirkusz, cirkusz, minden lelkek álma! |
Szívünkre hajnal fényét csókolod – |
mi magunk vagyunk a te műsorod!… |
|
Mi magunk: Augusztok, trapézművészek! |
Törpék, óriások és csenevészek!… |
Kik betöltjük a buta kis világot |
mindörökké, mind csupa kisdiákok… |
|
|
|