… Most már sosem lesz könnyebb életem, |
most már csak egyre torlódnak a gondok… |
Most már csak mindent még rosszabbra rontok… |
|
A nagybetegre nincsen enyhülés – |
már megbékélten bámulja a holdat… |
Nem tesz csudákat már a kámforoldat… |
|
Már elsötétítették a szobát… |
és furcsa csönd van, még a légy se rebben… |
Csak a vér zokog még az árva sebben… |
|
Még vannak, kikben él még a remény: |
egy asszony… meg egy fiú… s egy leányka – |
piros pontok a fekete talányba… |
|
De egymás felé hajlik már kezem |
s pecsétgyűrűmnek borszínü kövére |
ráfreccsent már az éj fekete vére… |
|
Virágok közt szerettem élni én |
és körüldíszítettek csupa gazzal. |
Csak hazugsággal és semmi igazzal… |
|
Nem kérdezek már és nem felelek. |
A titkomat ki tudja nálam jobban!? |
Az induló már ébredez a dobban… |
|
|