Így megy el a költő: őszi délelőttön, |
tizenegy órakor, épp ebéd előtt… |
Itthagyja kenyerét, itthagyja borát is, |
itthagyja családját, itthagyja korát is, |
itthagyja a padmalyt és itt a tetőt… |
|
Tizenegy órakor, mikor a november |
mégegyszer szétszórja fáradt fényeit; |
láthatatlan bottal megbékélt kezében, |
a sugaras lelkek csöndes jelmezében |
kilép az életből s a halálba nyit… |
|
S itthagyja kabátját, mely szegre akasztva, |
gazdátlan, üres lett, mint ez a világ. |
És színes tintákba megfürdött tollát is, |
s itthagyja a munkát, e szent motollát is – |
s árván maradtok ti: Üllői úti fák. |
|
S a szegény kisgyermek, ő is ittmaradt most, |
szomorú panasszal hiába remeg. |
Elhagyott ágyában elárvulva, fázva, |
hiába ugrik fel negyvenre a láza – |
az örök nagy Gyermek már nem érti meg… |
|
A barna polcokon ott állnak a könyvek: |
nagy-gyűrüs kezével többé nem lapoz… |
Ittmaradt zenéje, ez a drága manna, |
és az ágrólszakadt cseléd: Édes Anna – |
ittmaradt a könny, mely szemet fátyoloz. |
|
Így megy el a nagyok legislegnagyobbja, |
így megy el a költő egy bús délelőtt… |
Igékkel átkozott és sebekkel áldott |
sírjára simítsunk sok fehér virágot, |
örökfénybe vívő nagy útja előtt… |
|
Ő volt Kosztolányi! Ezt ne feledjétek! |
Ő a magyar költő! Ő volt Desiré!… |
Menj, szegény kisgyermek, utadra bocsátunk! |
Menj, szegény kisgyermek, költőnk és barátunk! |
Menj, szegény kisgyermek, csillagod felé!… |
|
|